Enteriőr

Lábjegyzet A következő szöveg bizonyos részei finn nyelven olvashatók, hogy lehetővé tegyék a finnül kevéssé vagy egyáltalán nem értők számára az illető szövegrészek teljesen szabad értelmezését, illetve behelyettesítését. A részletek valós jelentése iránt érdeklődők a 136860-as kolozsvári telefonszámon kaphatnak tájékoztatást.

Együtt van hát megint minden: ritmus és dallam visszatalált a zenébe, ahonnan egy centrifugális nyomorúság perdítette ki őket úgy Krisztus után a huszadik század kilencvenharmadik évében; cicomátlan és szinte szemérmetlenül tiszta zene, eleinte mégis bonyolultnak tűnik, olyan, mint az egyik első reneszánsz, aki nem átallotta hátraüzenni a nevét a Notre Dame bámészai számára: Machaut. Machaut: Mise.

De mégsem járok a helyes úton!

Marina Bencicre szeretnék most visszaemlékezni – hiszen csak vissza „tűnődni” jó rá. Úgy tudom, még mindig Zágrábban él, egy harmincas horvát tábornok felesége lett közben (vagy ezalatt). Marina Bencic, úgy emlékszem, Fribourg-ban tűntél, pontosabban Fribourg és a sajtjával hivalkodó Gruyère között, ez pedig arra utal, hogy Marina Bencic – nem kitalált személy, bár teljes epikátlansága arra kísértene, hogy költelmi alakként húzódjék az emlékezetbe.

Szép, kerek kényelem, hogy nem teljes mondatra kell visszaemlékezni, csak egy alanyra (illetve: reális, ám nem malac gondolattársítással – tárgyra. [Itt merül fel annak a problémája például, hogy a dédelgetés és a dédelgés pozícióváltása miként is fordítja át érzékeinket gyöngédről elgyöngülőre, adakozóról erogénre stb. De erről itt nincs szó.]).

Mostan tehát Marina Bencic a mondattalan alany. A tér pedig az Université Miséricorde étkezőjének egyik túlzsúfolt tere, pillanata. Röviden: Marina Bencic a félig összegyűrt szalvétáról az almára nézett. Az alma meg alig leplezetten libabőrös lett. A következtetés kézenfekvő. A számára élvezhetetlenül túlzsúfolt, ezért közömbös világban Marina Bencic, a radar, visszaverődő vibrációjával felfogta az alma – az észlelésre méltó tárgy – jelenlétét, de ezzel meg is zavarta nyugalmi állapotát. Egy pillanatig se kételkedem benne, hogy a felülmúlhatatlan Sonda Stillmann számára valószínűleg értelmezhetőnek mutatkozott volna az alma emociogrammja. EG-görbe és Stillmann asszony híján azonban ez örökre az alma és Marina Bencic titka marad.

A késztetés és a (lefegyverzett) ellenállás erőnek eredője arra int, hogy ilyenkor – mint a libabőröző alma esetében is – a sugárzó nő hatókörében lezajló eseményeket eróziós folyamatoknak tekinthetem. A sugárzás – vagy amint Hermann Bang nevezi: a szerelemanyag, a Liebesstoff áradása – éppoly kétarcú, mint a jóságok legtöbbje. Az ébresztő gyöngédség és az „elviselhetetlen” gyöngédség kettőse vélhetőleg sohasem fog feloldódni, ettől fiatalodunk vissza és égünk szét. Marina Bencic eljárása pedig – mert kísérletnek, úgy gondolom ^nem mondhatom – egyúttal azt is jelenti a számunkra, hogy már a pretaktilis, szótalan világban, az érintés-előttiség élvszakában kifejezhetjük, mégpedig nem is a viszonzatlanság félelmével, a magunk ösztön- és érzékindulatát. Marina Bencic pillantását látva így hát csak ez juthatott eszembe: on vain hetken asia katsoa ja mittailla häntä, mutta vaa’an kieh ei löyde asteikkoaan; saan katsoa häntä niin perusteellisesti, kuin olisimme vuosikaudet viettaneet iltamme yhdessä. Kynttilänvalossa valkoviinin, Brahmsin ja leijuvan piipunsavun kera. Kaiken tämän jälkeen hellin koskatuksin siirtysimme kukkuloiden maantieteeseen. Ilman turnia puheita, mutta ei ilman sanoja, koska ihonläheisyys rakastaa sanoja, sametti kuisketta.

Nem túlbeszélve tehát, de nem is szótlanul. Mert a testközelség szereti a szavakat, a bársony a susogást. Mégis merő látvány-játék készül. Marina Bencic halványkékkel megvilágított üveghegedű. Rezzenéstelen, képtelen a hangra. Állandóan a szememhez kapnék, elfedném, hogy akár erőszak árán is hallani próbáljak: nem megy.

Maantiede vaintui – kirjallisuudeksi, Petrarcaksi. Saan katsoa häntä niin kauan kuin haluan. Hän tietää että tässä katseessa kulutan hänet loppuun tai rakennan. Ja siksi hän altistaa itsensä katseille, hän jättää aikaa ja tilaa silmäailylle. Vulgaarinnin: antaa itsensä. Ja minä otan.

Nézhetővé teszi magát, időt, helyet hagy a látásra. Ezért kezdődik a kapkodás (szerény embernek bőségben pánikba szokás esnie): dobolnak a velőben. Jambikusabban: dobolnak agyvelőben. A véráramszolgáltatás zavartalan, a látás közénk szorulva téblábol. Mit van mit tennem: akarás, tudás és nyelvnélküli értetlenség egyháromsága határozza meg a helyzetet, amely lassan kezd törmelékekkel feltöltődni,

kovászodik puffad, félelem.

lesben áll: sunyi állítmány.

lent csigaszarvpép tojáspor

csörgőcserép.

Süketnéma    

önként ha már muszáj.

(itt a kártya. cím fax minden.

nincs mexólítás

másodixemély.)

A földrajz előfordul – az erődalomba, Petrarcába. Nézhetem őt, ameddig akarom, tudja, ebben a nézésben elfogyaszthatom vagy felépíthetem. Ezért hát nézhetővé teszi magát, helyet hagy a pillantásnak, vulgo: átadja magát. Átveszem. Ilyenkor minimális alapterületet kell keresni, arra kell összpontosítani, mihez mérten érvényes a felület, tanácsos ujjbegynyi tekintettel körülrajzolni, tudatosítani a bázist. Ebben a zűrzavarban különben is meg lehet találni a nyugalmat – mert biztos, hogy valahol higgadtság remetéll benne.

Ül a másik térfelen, tarka blúz, a haja szervezetlen. Nem nyúl az almához. Más a nyelvünk, még amikor rám néz is.

Mit hiszek itt? Annyira idegen, mint egy tévedésből hozzám jutott szenegáli levelezőlap. Elméletben senkit sem lehet tegezni, az Istent is miért?, át kell néznem mit gondoltam, át kellene írnom uskon, että voinne olla mumiin luomisen toverneita, ja sinäkin ajattelet niin: mekin voimme tendä jotain sen hyvaksi, että näkymä täydentysi sanoilla, läheisyys erottamattomuudella. Katson sinua enkä koske sinnun, korvennan sinua, mutta en polta loppuun. Liitymme yhteen ja sekoiturnme toisiimme, miközben körül vagyunk véve kacatokkal, ismeretlenül, összetéveszthetően.

Végső soron nem tehettem mást. Hazaküldtem egy cédulára írva: Kedves Katalin, ne haragudjon, hogy a múltkor morcos voltam. Csak a fáradtság volt az oka, nem más. Várom, hogy lássam.