Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. április – Éneklő Borz / Kedves barátom Astarót,

Kedves barátom Astarót,

indokoltan és indoktalanul sokáig elhúzódó kedvtelenségben talált leveled, hogy aztán soraidat olvasva minden mélabúmat elűzze. Kérdésed súlyos, megtisztelsz vele, de válasszal szolgálni aligha tudok, és hát az enyémnél pallérozottabb elméjűek is csak tanácstalanok bírnak maradni. Mégis örülök, látom már, a létről szóló púderezett és szépségtapaszos meséink már nem altatják el ifjainkat. Választ adni, ismétlem, magam sem tudok, a megoldással adósod maradok, de van egy gyanúm, egy amolyan hátsógondolatom, amely, ha kérdésed minden vonatkozását nem is meríti ki, de talán itt-ott adalékául szolgálhat valamiféle megoldásnak. Elmondom hát, a gondolatokkal való eljátsztamban mire jutottam, de még előtte reményemet fejeztem ki, hogy a Te elmédben megfogan egy hátsóbb gondolat, amely feloldja az általam tételezett kiúttalanságot. De ne vágjunk ennyire a dolgok elejébe.

Kezdjük el ott, ahol maguk a dolgok is kezdődnek vagyis mindenféle lét legelején. Tudhatod, a dolgok nem jelentkeznek be a létbe, hanem csak megjelennek. Ekkor látni véljük, mindez más megjelenésben lévő dolgok kárára történik tudniillik azzal, hogy valami létesül, azzal kizár valami mást, a létrejött eltakarja a létezést más lét-lehetőségek elől: ha a szerelmesek gyermeket nemzenek az vagy fiúcska vagy lányka lesz, nem lehet egyszerre mindkettő (mert az csak Hermész és Afrodité nászából származhat); ha kigondoltál valamit, akkor nem mást gondoltál ki, hanem azt a valamit, bár valami mást is kigondolhattál volna; holnap vagy lesz tengeri csata, vagy nem, nem lehet csata is meg nem is. Van tehát a létező és a nem létező. Ezek farkasszemet néznek egymással, kizárják egymást, mert nem lehet, hogy valami van, közben pedig nincs, és ez fordítva is így lehet. Valami vagy van, vagy pedig éppen nincs. Ez volna hát a dolgok rendje? Alighanem!

Hátsógondolatívünk most más irányt vesz. Író ember vagy, azon ténykedsz, hogy szövegeid belebírkózd a létbe, hogy életet lehelj beléjük. Egy szöveg akkor lép be a létbe, ha megírattatja magát, és tárgyiasul, azaz ha rá lehet mutatni, mint mondjuk egy vadkörte fára. De ehhez szükség van arra, aki tárggyá nemesedjék vagyishogy feléje fordultassék, megszólíttassék, illatoltassék. Egy szövegvalójában akkor válik létezővé, ha valaki kitünteti azzal, hogy áthágja kereteit.

Vegyünk rögtön egy példát. Ha lapodban arra jutsz, hogy nekem medúza-fejem van, talán valamire rátapintottál, zokon veszem, érintve érzem magam, és míg él bennem a düh, él a szöveged, de ha dühöm elmúlik vele együtt múlik el a szöveg is. Persze vannak a medúza-fejűségnél emelkedettebb tematikák is – és ezt számodra biztos nem kell bizonygatnom. Olyan szövegek ezek amelyek tétje egy-egy ember haragjában, vagy örömében lenne (mert valld be, ha megírtad volna, hogy medúza-fejem van, ezt nem kevés kárörömmel tetted volna) hanem többünket, esetleg mindannyiunkat érint. Ilyen például, hogy jól szeretünk-e, hogy bátrak vagyunk-e, hogy tudunk-e helytállóan beszélni. Ennek ellenére, ilyen elvont kérdésekkel csak a legbölcsebbek foglalkoznak a legfontosabb szövegekről mindig csak a legbölcsebbek döntenek – és ezennel elérkeztünk mondanivalóm lényegéhez.

Mért mondom ezt? Ha meg tudtunk állapodni abban, hogy van valami, vagy nincs, be kell látnunk hogy megállapításunk elsietett volt. Gondolj arra hogyan állnak a dolgok minálunk. Nem tudok olyan szövegről, amely igazából valamilyen téttel bírna – eltekintve peresze a medúza-fejűség körüli fejleményeknek Nem tudunk egymásnak fontos szövegeket létrehozni, szövegeink kimaradnak a létből, megírattatják magukat, és a közlés pillanatában elfogynak kiderül róluk hogy nincsenek legfeljebb csak a te számodra. Nincs esélyük arra, hogy valaki tárggyá nemesítse őket, azáltal, hogy feléjük fordul, megszólítja, illatolja, fürkészi őket.

Azt hiszem, és ezzel zárom is soraim, szövegeink létpróbája addig nem lehetséges, ameddig dédelgetésünkkel nem leheljük beléjük a létezést, és így lesz ez, ameddig a kézirat lehetőség, de a nyomtatott szöveg immár beteljesületlenség. Ha mondjuk az a képtelen ötleted támadna, hogy valahol leközöld levelem, ez egyben levelem visszavonását is jelentené. Megjelenik hogy eltűnjön. Ha megírnám még egyszer, ismét eltűnne.

Tudom, legközelebb azt fogod kérdezni, realitás-e az ahol a szövegnek nincs realitása, vagy valami ilyesfélét. Ne kérdezd.

Hű barátod.                            

Kelemen Attila        

Kolozsvárott, 1996 januárjának végén