Levél a szerelem retorikájáról

Kedves Barátom!

Régi tartozás ez a levél. És talán örökre az is maradt volna, ha a sors úgy nem rendelkezik, hogy legutóbbi könyved, a Reggeli csendesség egyik darabja, a Levél a szerelemről az elárultság érzését korbácsolja föl bennem. A tárgy megérintése az adott szövegkörnyezetben, a gesztus bátorsága mélyen megrendített, és a szerelemről, az egzisztencia mélységeit fölkavaró érzés ellentmondásos természetéről tervezett levélváltásunk be nem váltott ígérete kezdte hirtelen égetni az arcom. A hiú lelkek érthető mohóságával vetettem hát magam soraidra, és csak az írás vége fele közeledvén uralkodott el rajtam valami önző megnyugvásféle: látván, elkönyvelvén, hogy semmi nem dőlt el még visszavonhatatlanul, és ha mindketten úgy gondoljuk, lehet még értelme a további vitának.

Én most, a magam részéről ennek kívánnám kihívó bizonyítékait szolgáltatni, vállalván az egykori prédikátorok által kitalált együgyű eretnek szerepét is akár, akivel a lefolytatott vita kimeneteléhez nem férhetett eleve kétség, de élvezet volt azt végigcsinálni.

Nem hallgathatom el előled mindazonáltal, hogy a nyilvánvaló és ledolgozhatatlan hátrányok ellenére némi helyzeti előnyt is mondhatok magaménak.

Nem mindennapi helyen, az egyebek között a próbaházasság párját ritkító intézményével is jellemezhető néprajzi tájegység igézetes csücskén van alkalmam elkuncogni azon, hogy milyen pajzán fordulatai is lehetnek a kisebbségi létnek: erotikáról készül énekelni a Borz, futó, rossz lelkiismeretű kirándulást kockáztatván meg mintegy eredetének feledésbe merült gondolatvidékén.

Innen, ahol ülök, igéző rálátás esik a völgyre. A táj egy-egy darabjánál úgy lehet elidőzni, hogy érzem: a gonddal elraktározott látványból, a mélyen beszívott levegőből – amely erős, akár egy-egy Nietzsche-írásé – hosszú ideig, ínséges időkben is élni lehetne, ha a helyzet úgy kívánná. A látványt megannyi egymásnak rohanó, lépten-nyomon egyesülő patak morajlása festi alá, és forrásokat találni mindenfelé, amelyekben a feltörő víz úgy kavarja a homokot, mint szerelem a békés egzisztencia mélységeit. Mondhatni tehát, hogy tele a táj erotikával, de kéznél van azon kívül Platón és Szent Tamás, Eckhardt mester és néhány tanítványa, Ortega és Fromm, Jung, Heidegger, Esterházy és Gadamer. És itt van valahol természetesen a szakterület, a τα ερωτικα’ atyamestere, Szókratész is. Freud nincs, mert őt, ösztönelvű redukcionizmusát idézni nem, csak cáfolni kell, ebben az összefüggésben.

Platón után Frommal mutatható ki a legegyértelműbben, hogy írásodban helyesen van megragadva a kérdés lényege: a társtalanság feloldása és értelemnyerése. Ortega meg arra mutatkozik alkalmasnak, hogy fölvessük segítségével az írásodban meg ugyan nem került, de egyértelműen ki nem mondott kérdéseket.

Fromm a Platón Lakomájából jól ismert Arisztophanész-mesét írja tovább a haragvó istenek által kettévágott emberi lényekről, a töredékekről, a συμβολον τον ανθρωπου-ról, akik azóta is hiányzó részüket keresik mindahányan, és csak a beteljesülő szerelem ritka alkalmaikor nyerhetik vissza eredeti alakjaikat, ideig-óráig. A legenda Gadamer szimbólum-értelmezésében válik igazán mélyértelművé: eszerint ugyanis a szimbólum szó jelentése „emlékeztető cserépdarab” volt eredetileg, amelyet, egy kettétört cserépedény egyik felét a vendéglátó ajándékozta búcsúzó vendégének, annak a másik felét pedig megtartotta magának. Évek, évtizedek múltán is, maguk vagy leszármazottaik könnyen felismerhették egymást a becsben őrzött cserépdarabok összeillesztése révén.

Fromm szerint a szeretet válasz az emberi lét kérdésére: személyek közötti egyesülés, cselekvő behatolás a másik személybe, erő, amely áttöri az embert embertársától elválasztó falat, amely legyőzeti vele az elszigeteltség és elkülönültség érzését, de lehetővé teszi egyszersmind, hogy azonos maradjon önmagával, megőrizze integritását. A szeretet újraegyesítő hatalom tehát az emberi elkülönültség tudata fölött.

Ortega maga is hajlik arra, hogy kozmikus eredetűnek fogja föl a szerelmet. Platónt idézi: „A szerelem a tökéletesben nemzeni vágyás”. A nemiség a faj fennmaradását hivatott biztosítani – írja –, a rá irányuló vágyat bárki kielégítheti, a faj fejlődését következésképpen aligha szolgálhatja. Az igazi érzéki szerelem ezzel szemben egy másik személy testi-lelki valóját a maga teljességében igényli szenvedélyesen, s így önmagában és eredete szerint a faj nemesebbé tételére hivatott, kozmikus erő.

E nehezen értelmezhető és a kritikus mondatok kontextusából messzire kilógó megállapítás után azonban Ortega figyelme a hosszú szerelmi folyamatnak egyetlen stádiuma, a szerelembeesés fele fordul, és könyörtelen dolgok következnek.

Valljuk be őszintén – mondja: – a szerelem nyomorúságos elmeállapot, mely tudatunkat beszűkíti, korlátozott működésre és szinte bénult létre kárhoztatja. Zsarnoksága megkisebbít, nem pedig öregbít emberségünkben. Szellemünk hanyatlását jelenti, egyfajta átmeneti elbutulást. Elménk mozgásképtelensége, addigi világunk összeszűkülése nélkül szerelemmel nem szerethetünk.

A szerelem tárgyául kiválasztott személyre összpontosító figyelem, a fixáció lélekrajzát kíméletlen precizitással követi végig, a misztikus elragadtatás állapotával, sőt, a hipnotizáció eljárásaival állítja párhuzamba. Helyenként követhetetlenül villog az elmééi, a fogalmakat határozott és gyakorlott mozdulatok választják le a megtévesztő kontextusról, a nevükön nevezett dolgok törékeny melle fölött ott köröz mindegyre a pengecsúcs, azon a tájon, ahol a szív sejthető.

S miközben e könyörtelen okfejtés nyomán Ortegának már csak annyira futja, hogy újólag figyelmeztesse olvasóját: ő csak a szerelembeesés mozzanatáról szólott, hogy szeretni sokkal mélyebb, komolyabb fogalom, és hogy kár volna összetéveszteni a részt az egésszel, Frommnak magának éppen azzal van gondja, hogy miként lehet azt a mozzanatot, amikor az embert hirtelen torkon ragadja valami ellenállhatatlan érzés, összefüggésbe, kapcsolatba hozni a lét kérdésére adott válasz egészének eszmerendszerével.

E két szerző gondolatfűzésének összevetése, annak leszűrhető tanulságai arra indítanak, kedves Barátom, hogy egy régebbi, a tárggyal kapcsolatos eretnek gondolatommal hozakodjam elő írásod ürügyén.

Úgy gondolom, hogy a szerelem és a szeretet közötti rigurózusabb különbségtétel, amitől számomra érthetetlen módon idegenkedik mind ez idáig a szakirodalom, e különbségtétel elmulasztása tehát komoly elméleti bonyodalmakat szül. E bonyodalmak következményei írásodon is nyomban kimutathatók, amennyiben a szabadságot, a szükségében szabad ember szabadságát mint megosztott társtalanságot vagy kénytelen definiálni, a szerelemről pedig azt van bátorságod állítani, hogy az a legközelebb látszik állni ahhoz az önazonos teljességhez, ami (azonban) csak Krisztusban van (jelen). A dilemma fölsejlik ugyan az idő fölött diadalt ülő szerelem gondolatában, de el is illan nyomban, mihelyst olvasnunk kell, hogy a szerelem a legpusztítóbb, és hogy ebben a pusztításban értelmet nyer a társtalanság: Társtalansággá lesz, mely Társtalanságtól szabadul föl az ember, megérezvén, hogy az ő léte nem egy másik ember létének megoldása.

De az elmulasztott vagy következetesen végig nem vitt különbségtétel további komoly elméleti nehézségek szálláscsinálója. A szerelmet és a szeretetet, mint az egyazon férfi-nő kapcsolat – szerencsésnek mondható esetben – egymást követő stádiumait egybemosó szerelemteóriák aligha adhatnak megnyugtató válaszokat az olyan kérdésekre, mint hogy önző-e vagy önzetlen a szerelem. Hogy a szerelem kizárólagossága a szabadság elvesztését is jelenti-e egyben? Hogy valóban megőrizzük-e önazonosságunkat a beteljesülő szerelemben, amint azt Fromm bizonygatja nagy hévvel, vagy ellenkezőleg, a beteljesülő szerelemhez elengedhetetlen, hogy föladjunk magunkból valamit? Hogy elveszítjük vagy megtaláljuk önmagunkat a boldog szerelemben, és hogy az ekképpen elveszített vagy a megtalált önmagunk a záloga inkább az autentikus létnek? Másként szólva: önnön magunkban vagy önmagunkon kívül van a helyesen fölfogott emberi lét értelme? Vagy – a kérdés gyakorlatibb vonatkozásait is szóba hozván – hányszor szerethet valaki életében? Ki és mi okolható azért, hogy egyikünkkel-másikunkkal többször is előfordul ilyesmi egy élet során? Miként szeret a férfi, és miként a nő? De egyáltalán: nekiszegezhető-e itt jelen levő közös barátunknak[1] a kérdés, hogy egy 97 fekvésben leírt nő hány nő is valójában?

Ortega egyik közhelyszerű, a szakirodalomban mégis éleselméjűnek számító meglátása szerint a szerelemteóriák általában véve kétfélék: egyik fajtájuk konvencionális igazságokat, közhelyeket ismételget, és alig viszi valamivel is előbbre a tárgyról való ismeretek ügyét; a leírások másik fajtája személyes tapasztalatokból táplálkozik, következésképpen magvasabb ismeretekkel teljes.

Megítélésem szerint az alanyi szövegek nagy esélye, hogy nem keveri össze a szeretetet a szerelemmel, és hogy szerzőjük nem próbál olyasmit állítani az egyikről, amit a másikra vonatkozóan tapasztalt meg. A szerelem–szeretet vagy a szeretet–szerelem magáértvaló retorikája pedig az egymásra vissza nem vezethető, egymással föl nem cserélhető világok között jár át, oda meg vissza büntetlenül, de dicstelenül is egyben.

Kedves Barátom, én itt most abbahagyom. Ne vess meg, kérlek, gondolataim eretnek voltáért, azért, ha kérdéseim mögött ,,a testek pogány vidámságának” (Esterházy) ármánykodását véled fölfedezni. Tekints nyugodtan eretneknek, de olyannak, aki előtt még nyitva a megtérés lehetősége. Engem az a bizonyosság vezérel, hogy a bennünket, mindkettőnket foglalkoztató, a tulajdonképpeni dolgokat célba vevő út a fenti kérdések mocsarán átvezet.

Ölel barátod, L.

Gyímesközéplok-Borospatak, 1995. július 20-án.

[1] Esterházy Péter