Levél a szerelemről

...mint a halál... Énekek 8,6

Sárának

„Nem jó”, hangzik az első visszavonás, még az idők kezdetén, az embernek nem jó, mondja a Szeretet, ha pedig nem jó annak, aki hozzám tartozik, aki arcomat viseli arcán és lelke belőlem való lélek, akkor hogyan lehetne jó nekem, mondja Isten, nem jó, még akkor sem jó, ha az első ember erről mit sem tud, még csak nem is érzi, hiszen láthat-e szükséget az, aki nem különállóként szemléli a vadonatúj eget a zsenge földtől, ugyanazok az ujjnyomok tündökölnek mindenütt, az egymásnak felelgető csillagok és szentjánosbogarak akár, impressorum digitorum, állapítja meg tárgyilagosan Isten, és mégsem jó, még nem, mondja Isten, megpillantván a szeretetet az ember arcán, hogyan lehetne teljes a rész szerinti és hogyan lehetne rész szerinti a teljes, ez itt a kérdés, ha már a láthatóba kiáradt a láthatatlan, ha már az ember nevébe rejtezett a Névtelen, legyen szabad, mondja akkor a Szeretet, hogy igazán és teljesség szerint az enyém lehessen, szerzek neki segítőtársat, mondja, hozzá illőt, ez az, mondja, és az isteni féltőn szerető lemondás öröme ott lebeg az ember felett azóta is, és íme társa van immár, belőle való test és belőlem való lélek, kiegészül így a szeretet, mert megosztható, mert nem visszatükröződik csak, fölfelé, ezt a felette való szükséget éli megszakítatlanul a szeretet, kevesebb szeretne lenni odaadván önmagát a társnak, amiért is egyre több, nem feledkezik meg rólam az ember, mondja a Szeretet, férfivá tettem őt és nővé, mondja, megajándékoztam őt a szükséggel, mert hát szükségről lévén szó, lehet-e valakire gondolni és nem Valakire, ha pedig valaki ötlik fel a Valaki helyében, akkor a társtalanság sem Társtalanság, s ezen a ponton valóban a szükség neméről lehetne elgondolkozni, fölismerni ugyanis a Társtalanságot azt is jelenti egyszersmind, hogy társra találunk, mert ha valaki, ha Valaki, akkor az Ember Fia valóban Társtalan, Ó a társtalan lény, szabadságunk pedig nem egyéb, mint a megosztott társtalanság, ám a Társsal, illetőleg az egyetlen Társtalannal közölt egyedüllét, ez a szükség törvény bont valóban, és helyette a szeretet könnyű hatalmát instituai] a, mert ami a törvényt megtöri, az valóban színre hozza az Ember Fiát, az élőt, aki nem megoldás, nem, és nem kiút, nem, és nem főnyeremény, nem, hanem a zsigerek, az ösztönök, az indulatok valóságos öröme, mert amennyiben nem, úgy legfeljebb a megoldás fogalma, a kiúté stb., egy fogalom meg nem élhető, nem grádics, ha színre lép, attól fogva szabad az ember a szükségeire nézve, szabad a társtalanságra nézve, szabad a szabadságára nézve, csak az Ember Fiára nézve nem szabad, mert minden beteljesülés alacsonyabb rendű az ő teljességéhez mérten, és alacsonyabbságánál fogva szükségképpen pusztító is, jelesül a szerelem ilyen, mert a legközelebb látszik állni az önazonos teljességhez, ami azonban a Fájdalmak Férfiában van, s amire nézve érthetetlenül kegyetlenek az apostol önpusztító szavai, „élek többé nem én, hanem...”, ám a „hanem” előtt a halál van, a halál, az emlékezeté, a bizonyosságoké, a szándéké, kivált, ha jó, jelesül a szerelem, mivel színre hozza azt, amit boldogságnak nevezünk, és ami valóban az is, de, és ami itt következik, attól én magam rettegek a legjobban, Isten féltőn szerető Atya, elszeret a boldogságaim mellől a halál közelébe, amiért is a szerelem, noha valóban diadalt ül az idő fölött, miként Isten közöttünk történő országlása, a szerelem a legpusztítóbb, kell-e mondanom, de ebben már, ebben a pusztulásban valóban értelmet nyer a társtalanság és Társtalansággá lesz, ezt az utat járjuk mindannyian, amikor járjuk, ettől a Társtalanságtól szabadul fel a másik ember, megérzi, hogy az ő léte nem a másik ember létének megoldása, mert eszméletlen dolog úgy gondolnia férfinak nőre, hogy megoldja életét, ilyen kapcsolatba egészséges ösztönű ember nem lép be, fél tőle, kerülgeti, visszalép, elbátortalanodik, elvész, csupa seb az ember, egyre nagyobb fájdalmakat okoz kinyújtani a kezet, érintésre máris vérezik az arc, felismerhetetlenné lesz a homlok, ám mindez csak önmagára emlékeztet, a szükségre a Szükség helyett, valakire Valaki helyett, valami másra önmagunk helyett, ami már nem személy, nem megszólítható lény, aki már nem.