Péntek

Az ember péntekenként rossz előérzetekkel kászálódik ki az ágyból, és a hét hordalékával csontjaiban-zsigereiben, aggodalommal pillant a naptárra: nincs-e véletlenül 13-a.

Körülményeskedve, nehéz napra készülődvén fogyasztja el reggelijét, és mielőtt mindenre elszántan – hosszú kitérőkre, vargabetűkre készen: nehogy fekete macska keresztezze az útját – elindul otthonról, aprólékosan elmagyarázza, lelkére köti asszonyának, hogy nem szabad kenyeret sütni, kovászt kölcsönbe, tejet eladni, tilos a meszelés, a fonás, a motollálás, a mosás, szapulás és a varrás. Emlékezteti rá, hogy nem jó pénteken tyúkot ültetni, mert nem kelnek ki a csibék, vagy fekete záp lesz a tojás. Gondjára bízza az állatokat, és kéri: minden tőle telhetőt tegyen meg a jelentősebb események elodázására, mert ha az állat pénteken ellik, rossz következményei lehetnek annak: a malac megdöglik, a ló rugós lesz és harapós, a tehén döfős.

Még hálóingben lévő asszonyától búcsúzkodva fülébe súgja: aki tiszta ruhát vesz fel e nap, annak kisebzik a teste, aki ekkor fűt be először, annak leég a háza, aki pénteken kezd nohát varrni, meghal az vasárnapig, a pénteken varrott ruha egyébként is mindig rosszul sikerül. Táskája után nyúlva észbekap, és utasítja élete párját: ma olvasson rá a gyerekre, hogy hagyná már nyugton az a ronda féreg, ma vágja le a gyerekek körmét, hogy a foguk ne fájjon. Távozóban, az ajtóból még szigorúan visszaszól: aki pénteken nevet, vasárnap sírni fog!

Különösképpen nehéz a kis-jugoszláviabeli magyarság asszonyainak a helyzete. Nyakig benne a délszláv monda- és hiedelemvilágban, a pénteki nap tilalmait megszegő és az ezért bűnhődő asszonyok megannyi példázatát kell úton-útfélen szem előtt tartaniuk.

A sziléziai parasztok hite szerint is boszorkányos nap a péntek, ilyenkor következésképpen minden rosszra számítani lehet és kell.

A morvaországi Oels és Strehlitz vidékein tenni is próbálnak valamit a dolog ellen: seprűkkel, seprűnyelekkel és égtelen ricsajjal verik fel nagypénteken a falu-város rejtettebb zugainak csöndjét, kiűzni próbálván rejtekhelyeikből a rossz szellemeket.

Ha az ember ezzel szemben néhány korral és kultúrkörrel odébb – például a 17. vagy 18. században – cipész, szabó, szénbányász, nyomdász, fazekas, szövőlegény, harisnyakészítő vagy késes – egyszóval cockney – Albionban, mindjárt egyszerűbb a világ, az élet, minden: nem kell óvnia, intenie asszonyát. Elegendő a régi, bevett igazságra hivatkoznia, hogy péntekenként fáradt már a szerszám, mulatni, kikapcsolódni kell ilyenkor, szellemekre, boszorkányokra fittyet hányvást. Pihenni sem szabad bajt kerülő óvatoskodással, hiszen ott van erre a célra a suszterhétfő, a Szent Heverdel napja.

Vagy ha szokásainkkal némiképp ellenkezve, szűkebb környezetünkben nézünk szét egy kicsit figyelmesebben, újabb alkalmunk adódik a kultúrák furcsa egymásba-ékelődésére rácsodálkozni. A román néphit szerint semmi baj nincs a péntekkel, kedd és csütörtök – Marţea Neagră és Joia Verde vagy Marţolea és Joimăriţa – azok a napok, amelyeken a rosszindulatú természetfölötti lények különösen tevékenyek.

Mitől péntek tehát a péntek? Honnan ered, mivel függ össze (végül is) az egzisztenciális veszélyszintet tudatosító bizonytalanság- és szorongásérzetek – kultúrákra nézvést szelektív – ciklikus felerősödése?

Mert nem volt ám ez mindig így! Hésziodosz például még a maga idejében imigyen int, osztogat bölcs tanácsokat a napokhoz fűzhető remények és tilalmak világában eligazítandó:

Elmondom sorjában bölcs Zeusz napjait íme:

Szent nap a hónap-kezdő nap, negyedik s hetedik nap

– Létó ekkor szülte aranykardos nagy Apollónt –,

nyolcadik és a kilencedik is még; hold ha növekszik,

két napig ekkor megy legjobban az emberi munka.

(...)

Arra vigyázz, ha tizenhárom napot ért el a hónap,

akkor nem jó vetni, de jó ültetni palántát.

Hónapnak közepétől számított hatodik nap

nem hoz jót a növényre, de szülni fiút e napon jó,

ám nem jó se születni, se férjhez menni leánynak.

Lány születésnapjának a hónapban hatodik nap sem jó, annál jobb bakokat kiherélni, s a gyapjat

nyírni juhokról, s alkalmas nap rakni karámot,

és jó szülni fiút e napon, bár hetyke beszédű

lesz, hamis és hízelgő, s hajt meghitt csevegésre. Nyolcadikán kell disznót és ökröt kiherélni,

négy nap múlva az öszvért, mely jól bírja a munkát.

(...)

Minden hó ötödik napjától óvd magadat,

mert rettenetes: mondják, az Erínüszek ekkor az Esküt dajkálják, kit Erisz szült átkul az esküszegőkre.

(...)

Azt sem tudja sok ember, hogy számolva kilencet háromszor, legjobb nap lesz megnyitni a hordót,

s rakni igát öszvérre, ökörre s a gyors paripákra,

és kivonni a bőrszínű tengerre hajódat,

sűrűn rakva padokkal; ritka, ki jól igazit el.

(...)

Embernek hasznos napok íme ezek, de a többi semmitmondó nap, rosszat sem, jót se jelentő.

Más és más napokat dicsérnek, s ritka, ki tudja:

egyszer a nap rossz mostoha, máskor jó anya hozzád.

(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Mondhatnánk némi rosszmájúsággal: könnyű volt neki így okoskodnia, nem létezett akkor még a péntek, bármit hihettek tehát kedvükre a derék görögök. Pedig létezett, éppencsak nem tudtak róla. A hetet már a babiloniak – i.e. 1830-tól, az I. babiloni dinasztia idején – használták, feltehetőleg a Hold fázisait rögzítő megfigyeléseik alapján.

A napok neve az ókorban ismert hét főbb égitest, a Nap, a Hold, Merkúr, Venus, Mars, Jupiter és Saturnus nevéből származhatott. A babiloni asztrológusok hite szerint a nap 24 órája közül mindenik fölött a hét főbolygó valamelyike őrködik, a nap megegyezésszerűen az első órája fölött őrködő bolygótól kapja a nevét. Így lett a hétfő a Hold napja, a kedd a Marsé, a szerda a Merkúré, csütörtök a Jupiteré, péntek a Vénuszé, Saturnusé a szombat, a Napé a vasárnap.

A görögök korábban tíznapos dekádok szerint rendezték be életüket, a rómaiaknál a nyolcnapos beosztás volt szokásban. A hétnapos hét és a napok nevének szélesebb körű elterjedését rögzítő első írásos forrás Dio Cassius nevéhez fűződik, és i. sz. a III. században kelt. Mind a rómaiakhoz, mind a görögökhöz feltehetőleg egyiptomi közvetítéssel jutott el a hét. A germán népek valószínűleg már a rómaiakkal való érintkezésük előtt ismerték, mert Tacitus szerint vallásos vagy politikai gyűléseiket a Hold fázisaihoz igazították.

A napok nevének eredete tekintetében a latin és a germán kultúrák meglepő egyneműséget mutatnak. A germán kivételek is csak látszólagosak, mert a Tiu a Mars, Wodana a Merkúr, Thor a Jupiter, Fry a Venus megfelelője az északi, skandináv népek mitológiájában.

Kuriózumszámba menő adalék még ehhez az egyneműséghez, hogy a hindu kultúrában is a bolygók neve szerint jelölik meg a hét napjait.

Nem így a zsidó, a muszlim és a szláv eredetű kultúrákban. A zsidóknál a hét napjai közül csak a szombatnak van külön neve, a többit a zsidó ábécé első betűivel jelölték. A muzulmánok számára napnyugtával kezdődik a nap, a hetedik – a pihenésre szánt – nap a péntek, ekkor született ugyanis Mohamed, a Próféta, és péntekre esett a hidzsra is, Mohamed kivándorlása Mekkából Medinába. A muszlim naptárban a pénteket Giunának hívják (gyűlésnapot, találkozónapot jelent), a hét többi napját sorszámmal jelölik.

A szláv nyelvcsalád népei – oroszok, ukránok, fehéroroszok, bolgárok, csehek, szerb-horvátok, lengyelek –, akárcsak néhány befolyásuk alá került kisebb népsziget, meglehetősen földhözragadtan, maguk is a sorszámokból kiindulva adnak nevet a hét napjainak. Így lesz a hét ötödik napja a péntek: pjátyij – pjátnyica.

Összmagyar kultúránkban szláv, pontosabban délszláv közvetítéssel kap nevet a péntek, feltehetőleg valamikor a tizedik század végén. Első írásos előfordulása 1138-ra tehető, amikor is Pentuk formában bukkan föl. További előfordulási időpontok és alakok – 1165: pentiki, 1199: pentecha, 1332: pintuk, 1372/1448: pynthek, 1508: pentok, 1805: pintek, 1883: péntek. Kár lenne tagadni: ígéretesen alakuló szép szó. Péntek.

1. Exkurzus

Linczigh János szűcsmester, Kolozsvár városbírája, 1600. május 21-én, egy pénteki napon rettenthetetlen elszántságról és önuralomról tévén tanúbizonyságot, megmentette a várost Szejdi Ahmed pasa seregétől. A török a kezére került városbírót túszként fölhasználva szeretett volna harc nélkül bejutni a városba, Linczigh azonban a halálos fenyegetések ellenére négy ízben is azt kiáltotta a vár védőinek, hogy Kolozsvárt semmi áron és az ő veszte ellenére is föl ne adják. Bátorságával megnyerte a pasa tetszését, aki következésképpen megkegyelmezett mind neki, mind az ostromlott városnak.

Linczigh Jánosnak két pénteki napon – anno 1636 die 28 menses Mártii és anno 1657 die 9 menses Februarii – két leánygyermeke született. Mindkettőt Katának keresztelte, és mindkettőt idő előtt magához szólította az Úr.

(Linczigh János történeti feljegyzései  1621–1675 után szabadon.)

2.Exkurzus

Kolozsvár. 1848. Péntek nov. I7.

Kolozsvár megadja magát az ellenségnek. Mikó Imre és Groisz főbíró kora hajnalban az ellenség táborát fölkeresik, s ott elkészítik a szerződést. E szerint a nemzetőrség fegyverét leteszi, a polgári igazgatás érintetlen marad, rablás és oláhok a városban nem lesznek, azonban hadisarc fizettetik, melyet Puchner 210000pengő forintban állapít meg.

(Részlet Kéry Gyula: A magyar szabadságharc története napi krónikákban című, 1899-ben, Budapesten megjelent munkájából.)

3.  Exkurzus

Valamikor 1937 vagy 1938 kora tavaszán, egy pénteki napon Tamási Áron, jónevű székely író hírül vette, hogy Vajda Sándor (teljes nevén Alexandru Vaida Voievod), volt miniszterelnök elsőosztályú vasúti szabadjegyet adott három erdélyi írónak ekképpen fejezvén ki tiszteletét az erdélyi magyar irodalom iránt, amelyet kezdettől fogva figyelemmel kísért, és nagyra becsült. Az egyik szabadjegy gyanútlan és boldog tulajdonosa ő volt éppen, Tamási Áron! És ezzel, azon a bizonyos pénteki napon írónk számára kezdetét vette a kisebbségi öndefiníció lavináját elszabadító nagynemzeti nagy kaland.

Első szabadjegyes utazása alkalmával a másod-harmadosztályú kocsik bábeléhez szokott író ugyanis egyszeriben olyan környezetben találta magát, ahol nemzeti és úr volt mindenki, és akiknek társaságában riadalommal gondolt a zsebében lapuló magyar újságokra. Majd a riadalom okán érzett riadalmában gyors lélekelemzésbe kezdett. Hosszú és tekervényes gondolatláncok mentén odáig jutott, hogy már-már makkaisándorsággal vádolta meg maga-magát. Mint utóbb kiderült: sajnos, nem alaptalanul.

(Tamási Áron Tusakodás c. tárcája alapján szabadon.)

4.  Exkurzus

1960 szept. (?)-án, pénteken, Szilágyi Domokos, senkivel össze nem téveszthető romániai magyar költő levelet ír Bukarestből kedves szüleinek és testvéreinek. Pénzügyek, a hivatal packázásai, katonaság, állásajánlatok – a helykeresés gondjai.

M. Erik – kivehetően egyik fő pártfogó – külföldi íróvendéggel a tengerparton. (Egy szállodaszoba 96 lej.) A dokumentációs segély ügye ennél fogva nem moccan. Kiderül: a Korunk nem az írószövetség lapja, emiatt hamarabb és jobban fizet, de haza küldi a pénzt.

A költő ezer lejnél is több honoráriumra számít éppen megjelent írásáért, reméli, hogy abból ki lehet fizetni otthon az adósságot. Az írószövetség pénztárosával sikerült elintézni, hogy az Igaz Szó honoráriumát is ott helyben, Bukarestben lehessen fölvenni. Ez 8-9 napos előnyt jelent, így arra is hamarabb számíthatnak az otthoniak. Szász megígérte, hogy fölmenteti a katonaság alól: Öregem, elmegyek a hadügyminiszterhez is. Erik szerint van valami kilátás állásra a kiadóban. Anyakönyvi kivonatra lesz szükség, milíciai kijelentőre otthonról, ígéret van ugyanis, hogy egy őrnagy-ismerős intézi a bukaresti bejelentkezést. Siker a Tücsök meg a hangyával, azt mondják, a költő tehetséges.

(A költő életei. Szilágyi Domokos 1938-1976 c. kötet után szabadon.)

5.Exkurzus

Freitag, 14. august 1981

Hellblau liegt das Eis in der Nacht. Am vierten Tag nach dem Auslaufen aus dem Adventfjord, auf 80°05’98” nördlicher Breite und 14°28’19” östlicher Länge, schlagen die ersten Schollen gegen das Schiff – ein endloses, von spiegelglatten Kanälen, Seen und Tümpeln zerrissenes Treibeisfeld. Kein Hindernis. Die Cradle macht fünfzehn Knoten in der Stunde, schiebt kleinere Schollen beiseite, lästige Splitter, reitet auf große Flarden mit unverminderter Geschwindigkeit auf, bleibt einen Augenblick lang schräg am Eis, bricht dann donnernd ein und hat wieder offenes Wasser unter dem Kiel. So geht man im Jahr 1981 mit dem Eismeer um.

Josef Mazzini steht in dieser sonnigen Nacht, im Getöse des Durchbrechens, ganz vorne am Bug, klammert sich an die Reling und sieht tief unter sich zentnerschwere Eisbrocken aufschwirren wie glanzende Insekten.

(Részlet Christoph Ransmayr Die Schrecken des Eises und der Finsternis c. regényének 13., Was geschehen soll, geschieht – Ein Bordbuch c. fejezetéből.)

Szlavológiai közbevetés

Péntek – oroszul Pjátnyica – a keleti és részben délszláv mondavilág egyik szereplője, a szláv panteon legfőbb női istenének, Mokos-nak későbbi megfelelője. A keleti szlávoknál Péntek a hét azon páratlan napjának a megszemélyesítője, amely nap a villámszóró Perun különféle megtestesüléseinek szentelt páros nap, a csütörtök után következik. Pénteket lenfonónak – őt tartották a fonás és a len pártfogójának –, valamint szent asszonynak is nevezték. Péntek napján tilos volt fonni, gyereket füröszteni, aki a szent pénteken nem böjtölt, vízbe fúlhatott. Az ukrán hiedelmek szerint Péntek tűkkel van kiverve és orsókkal teleaggatva, mert a bűnös asszonyok a neki szentelt napokon varrnak és fonnak. Az óorosz hiedelemszövegek szerint Péntek napján az asszonyok nem fontak és nem mostak ruhát, a férfiak pedig nem szántottak, nehogy beporozzák Pénteket és bepiszkítsák a szemét. A tilalmak megszegőit Péntek szembetegségekkel és más bajokkal sújthatja.

A Péntek szláv párhuzamai közös vonásokat mutatnak a tádzsik Bibi Szesanbi-val (ami Kedd Úrnőt jelent), valamint azokkal a mitológiai nőalakokkal, akik a sors fonalát fonják: a görög moirák, az izlandi Nornák, a hettita szövőnők.

Amint az az exkurzusokból kiderül, péntekenként fölemelő és lesújtó dolgok egyaránt megeshetnek. Miként olyan történések is, amelyek fölemelőnek ígérkeznek kezdetben, és csak később mutatják meg valódi természetüket. A bevezető – különös tekintettel annak utolsó két bekezdésére –, valamint az exkurzusokhoz fűzött szlavológiai megjegyzések alapján pedig az is nyilvánvaló, hogy a romániai magyarság pénteki kiszolgáltatottsága nem teljesen reménytelen: két irányban is mutatkozik kiút. Az egyik az asszimiláció, a másik a kivándorlás. Azoknak, akik úgy döntöttek, hogy maradnak és a minden áron való kitartásra rendezkednek be, nemigen marad más választásuk, mint belenyugodni abba, hogy fölösleges, már-már álságos dolog olyasmiken megütközni, amelyek időtlen idők óta hozzátartoznak a hely szelleméhez. A Gesellschaftot és a Gemeinschaftot ugyanis nem lehet egyszerre akarni.

Gyermekkoromban a Nyárádmentén eltöltött péntekeknek ferencesrendi hangulata volt. Bablevest és híg- vagy kőtespalacsintát ettünk rendszerint, és mélyebb motivációval lehetett halászni indulni ilyenkor.