Philippica az idő ellen

Bogdán Lászlónak és Farkas Árpádnak ragaszkodással

Fordul a kor, lazul rajtunk az Idő markának szorítása. Ködbe vesznek a vízválasztók, elmosódnak az egykori frontvonalak, az ellenállásban egymásnak hátat vető gondolatok széthullanak, mint a rosszul kötött kéve vagy az abroncs nélkül maradt hordó dongái, korábbi ellenségek fölfedezik egymásban a közös érdeket, társak írásban és Gondban egymás ellen fordulnak, a szükség által összerántott, a kín által simára csiszolt gondolatrendszerek felületén szétfutnak a kétely hajszálrepedései. Nyakunkon a szólásszabadság parttatlansága, amikor is a szó már nem ér föl a tettel, amikor is a szólás bátorságát, amely a szándék által kiválasztott keveseknek adatott csak meg egykoron – most a tett bátorságának kellene követnie.

Megrázó dolog látni, végignézni, hogy nagy írók alól hogyan fordul ki a kor. Szolzsenyicin, Michnik, Havel, Csoóri, Konrád, Sütő. Írók az Idő markának lazuló szorításában, az ellenállás kínjai között fogant átkoknak és fogadkozásoknak való megfelelés nehéz kényszerében. Múltjukhoz, nagyságukhoz méltatlan tétovaságok, ijesztő kihívások és kísértések, megalázó helykeresések közepette, a közélet és a nyilvánosság átpolitizált hínárjában, a hozzájuk fogható, fennhangon megnevezhető ellenség után való kutakodásban – a fölülemelkedés méltósága, az (átmeneti) hallgatás bölcsessége és a végső ítélet fellebezhetetlensége megadatik-e nekik vajon?

Amit írtak, senki nem veheti el tőlük: előbb hal ki az emberiség, mint dicsőségük az emberek emlékezetéből – mondhatjuk Velleius Paterculus után szabadon.

Amikor fordul a kor, az írót és közönségét (közösségét) közös bűvöletben tartó egynemű(sítő) közeg széttöredezik, a szavak, mondatok elkezdik élni önálló, kontextustól független életüket, fokozatosan lekopik róluk az összeesküvő ellenállás által rájuk aggatott többletjelentés, és – az írói szándékot magára hagyván, az ellen fordulva valamelyest – azt kezdik jelentem újra, amit a nagy kisajátítások előtt jelentettek mindközönségesen. Erre figyelmezve olvassuk most fennhangon a Psalterium Hungaricum sütői parafrázisát az 1970-es évek közepéről a „Nagy Nyomorúságok esztendeiből”. Olvasom tehát a Psalterium Hungaricum Sütő András által valamikor a 70-es évek közepén jegyzett parafrázisát:

„... törd meg, Uram, azoknak fogait, kik ellenünk tusakodnak, kiknek szájából, mint rókalyukból, büdösen jönnek elé a tisztának és illatosnak mondott szavak; torkukból, mint koporsóból hengerednek elé, nézd, Uram, e nyitott szájakat! Öklendeznek agyarkodnak, iszonyatos, sivó oroszlánok; láttukon csontjaink helyükből mozdulnak, szívünk viaszként megolvad, beleink üszkösödő sebek; felzabálnak bennünket, Uram, tömik velünk a bendőjüket, velünk és gyermekeink gyermekeivel; rendezd úgy valamiképpen, akadjunk torkukon; és ha kiköptek, vegyél a te szárnyadnak árnyékába; haragos orcádnak puszta színe őket megemészti; ha nem óhajtanád orcádnak színét rájuk pazarolni: íjadat vedd elé, azt is megmondanék, hova célozz, Uram, egyenest az álnok szemük közé; de jól nézd meg őket, formájuk és nemük változatos; dühös bikák vettek minket körül, lányaink sírnak alattok; orrszarvúak is vannak közöttük, veszettül fújtatnak ellenünk, és bármerre nézünk: erőnk, mint a cserép; nyelvünk az ínyünkhöz száradott, kezeink, lábaink átszúrva, ruháinkat a latrok széjjelosztogatták magok között. Hol késik, Uram a bosszúállásod? Egyetlen szavadba kerül, s ember és szarvas idétlent szül e világra. Perelj, Uram, perlőimmel; szeleiddel őket megfutamítsd, ellenünk font hálóikba gabalyítsd; rontsd meg karjukat, ha már levágni nem akarod; az igazságot te igen szereted, a hamisságot viszont gyűlölöd. Valóban gyűlölöd? Akkor tegyél valamit érettünk! Kelj fel tehát, ne aludjál; öröködbe, ím, pogányok jöttek és elszaporodtak, mert őhozzájuk volt jókedved, miközben hasunk és reményünk a földhöz ragadott: Dávid fiad szorgos gyülekezeted, szitkos szájú pogányok kényére jutott; selyembe göngyölt nyelvük akár a tőr, s minden beszédjük mordályság; egyedül a te kezed szabadít meg minket; mint a kiöntött víz fognak szétloccsanni a gonoszok, s vérükben, Uram, a lábadat megmoshatod; kiáltásunk halld meg, Isten, vedd füledbe a mi könyörgésünket; lelkünk színéig értek már a fullasztó vizek; apaszd Uram, a mi nyomorúságunkat, engedd szóhoz jutni szánkban az éneklést; kétfelé választhatnád még egyszer a tengert, de jobb kezed a kebeledbe dugva, nem látjuk már jeleit erődnek, s közöttünk immáron nincs próféta. Átkaink özönvize után ki fogja hát szárnyára bocsátani a reménység és megnyugvás olajágas galambseregét? Mindhiába, hogy szavunk, mint a kohóban tisztított, hétszer csapolt ezüst, nyelvünk, a galambszámy-szépségű, árvaságra ítéltetik, mert közöttünk immáron nincsen próféta.”

Ma, amikor már nyíltan lehet nevén nevezni a „gonoszt”, amikor tudni illik, hogy hányadán is állunk a „szitkos szájú pogányok” seregével, amikor az Úr engedné „szóhoz jutni szánkban az éneklést”, és nem lehet mindazonáltal elfojtani a sejtéseket arra vonatkozóan, hogy hol késik a „reménység és megnyugvás olajágas galambserege”, ma tehát, a kor fordultával, látnivaló, hogy milyen nehéz megfelelni ezeknek a mondatoknak. Látnivaló, hogy ezeknek a mondatoknak egyedüli esélye a múlttal, a korforduló előtti időkkel való cinkosság: ahhoz fűződő érdek, hogy a kárhoztatott állapotokból valami legalább érvényben maradjon. Valami, ami fölment a tettek bátorságának kényszerűsége alól, valami, aminek okán be lehetne érni újra a szavak bátorságával.

Aligha van nagyobb zsarnok, mint az Idő, amely így képes kiforgatni értelméből az elszakadt nemzetrész veretes szavakba öntött tragédiáját.

Korok találkozásakor, különböző világok határmezsgyéjén be-beköszönt időnként a philippicák ideje. A philippicák idejére az jellemző eredendően, hogy a zsarnok meghalt ugyan, de a zsarnokság megmaradt. Az emberek mozdulataiban, a lelkek ritkábban használt zugaiban, rutinos gondolatmenetekben él tovább, és zajos, jövő-menő akarnokokban, akik leleményesen sáfárkodnak a zsarnok hátrahagyott örökségével. Akik mindegyre próbára teszik a megváltozott viszonyok és a kiújult kollektív akarat állóképességét, és kuncogva lesik-figyelik, miként teljesedik be az egyetemes jóért folytatott naiv küzdelem fölött a legnagyobb zsarnok, a Idő akarata. Az Időé, aki válogatás nélkül kergeti alanyait a történeti szükségszerűség labirintusában: kevert etnikumú vidékeken a születendő gyermektől nem kérdezi meg, hogy milyen anyanyelvet szeretne magának, és a nemzeteket, nemzetrészeket vaksággal veri meg időnként, hogy hatalmas károkat tegyenek magukban akkor, amikor a legelvitathatatlanabbnak hitt igazságok, a legkétségbevonhatatlanabbnak vélt jogok és legszentebbnek érzett eszmék megszállottságában cselekszenek. Amikor legutóbb fordult ki a nagy írók alól a kor, a romániai magyarság számára – 75 évvel korábban elszakadt nemzetrészekkel együtt – adatott egy újabb, drámai lehetőség. Az utolsó talán, ha tekintettel vagyunk az idő fölgyorsult ritmusára és a nemzetek, nemzetrészek sorsát intéző folyamatok s módszerek agresszív jellegére. Akkor látni lehetett hirtelen, hogy a Psaltericum Hungaricumot parafrazáló írói attitűdnek fontos szerepe van az általa kárhoztatott állapotoknak a fenntartásában, folyamatos újratermelődésében. Az ellenállásra buzdító, mozgósító felszín alatt ott volt (van) ugyanis az evidencia, hogy a kisebbségi lét állandó hadiállapot, az idegek kiúttalan állóháborúja. Ami egy írónak jól jön ugyan, de kollektív egzisztenciát alapozni rá aligha lehet. Innen már csak a konzekvenciákat kell (kellett volna) levonni. A kisebbség kollektív önszemléletére, céljaink újrafogalmazására, helyére vonatkozóan a világban. Leszámolni a történelmi jóvátételre kalkuláló, a magáért való kitartásra buzdító, mindent mindig elodázó passzivitás zsákutcás öncsalásával. És elkészítem – végre – a megmaradásért a körülmények által követelt ár költségvetését.

Paradigmaváltásra rendszerint philippicák idején, korok találkozásakor nyílik lehetőség. A paradigmaváltás lényegét tekintve... stb. (Itt most további félmondatok következnének. Mondatok, amelyek egybevágóaknak tűnnek a világgal Kolozsvárott, enyhe rosszallást váltanak ki Marosvásárhelyen, és végigmondhatatlanok Csíkszeredában vagy Sepsiszentgyörgyön. Mert mit jelent például az a szó, hogy paradigma a Szent Anna-tó partján, 1993 augusztusának verőfényes szombat délutánján? Egy kéznél levő és nyomban példával is illusztrálható lehetséges válasz szerint a paradigma az, ami ott és akkor a tótól, fáktól, nyüzsgő emberektől, az egész valószerűtlen világtól, egymást tépő három férfiún beteljesedett: a szótértés drámai lehetetlensége azok között, akiket különböző paradigmák tartanak uralmuk alatt. Mert a paradigma kényelmetlen természetű. Még annyira sem lehet váltogatni, mint a meggyőződést.)

Az Időre figyelmezzetek mindezért, összeírt atyák. Nem lehet egyszerre akarni a múltat és a jövőt.