Romániai magyar közérzet

(Választott módszerünk legyen ezúttal analitikus.)

A romániai magyar közérzet – a nagynemzeti elit és az országféltő hatalom aggodalmaskodására alapos okokat szolgáltatva ezúttal –: állam az államban. Szuverén, autonóm, speciális státusú archipelág a nagyromán óceánban. És a szuverenitás e sajátos formája ellen – csodák csodája! – még nincs ahogyan föllépni ez idő szerint.

Mielőtt azonban bárki derék, romániai magyart megkísérthetne az ujjonghatnék, figyelmeztetőleg kell emlékeztetnünk: az állam a beavatkozás eszköze. Szétválasztott, majd újra finoman összefonódó hatalmi ágak, erőszak-szervek, nevelő és átnevelő intézetek állnak a rendelkezésére, a közjó érdekében fölfogott, nemes hivatása teljesítése közben.

A romániai magyar közérzet elviselőinek következésképpen kétszeresen is nehéz: velük szemben ugyanis két államhatalom pribékjei is illetékeseknek tekinthetik magukat.

A dolgot külön tetézi a két egymásba ékelődő állam közötti, a kontesztált szuverenitás ürügyén terhelt viszony, és akkor még mindig nem szóltunk az összmagyar eszmerendszer kéksisakosairól, akik folyton beavatkoznak maguk is, és olyasmiket kémek számon a romániai magyar közérzettől, amiket az, nagy szorultságában, szívesen kivetne már magából.

A szigetcsoport partjait mindazonáltal a nagyromán óceán békés hullámai mossák, mossák.

A romániai magyar közérzettel tehát mindenekelőtt definíciós gondjaink vannak. Mert kinek is a közérzete a romániai magyar? Az átlag romániai magyaré, vagy a romániai magyar közösségé, úgy általában?

Amennyiben úgy döntenénk, hogy a romániai magyarság átlagának a viszonylatában kell elgondolnunk a romániai magyar közérzetet, annyiban minden további okfejtés előtt nyomban bezárul az út, hiszen ahhoz, hogy az ekként fölfogottról bármit mondani lehessen, felmérésekre lenne szükség. Reprezentatív mintavételre. Az államba szorult államban pedig, ha léteznék is valaki, akinek hatalmában állna ilyesmit kezdeményezni, feltehetőleg minden tőle telhetőt elkövetne annak érdekében, hogy soha semmi hasonlóra sor ne kerülhessen, hiszen hatalma legitimitásának végnapjait jelentené az, amire a fölmérés nyomán fény derülhetne. (A hatalom természetéből, és a közép-kelet-európai sajátosságokból fakadóan van ez így.)

Romániai magyar közérzet mindazonáltal van, minthogy várakozásról és aggodalomról, bizakodásról és kételkedésről, megértésről és idegenkedésről, nyugtalanságról, reményvesztett dühről, lassú őrködésről, szociális idegenségről, hazátlanságról beszélni lehet a romániai magyarság viszonylatában is.

Ha azonban a közösség – a köz – reprezentációjának oldaláról vesszük vizsgálat alá a kérdést, nyomban a képviselet legitimitásának a problémájával találjuk magunkat szemben. Kinek van ugyanis mandátuma ahhoz, hogy a romániai magyarság közérzetéről bármit is nyilatkozzék? Hogy személyes várakozásait és aggodalmait, bizakodását és kételkedését, megértését és idegenkedését, nyugtalanságát, reményvesztett dühét, lassú őrlődését, szociális idegenségét, hazátlanságát az egész romániai magyarságra nézvést kötelezőként fogja fel?

A romániai magyar közérzet nem tekinthető azonosnak a romániai magyar politikusok közérzetével. De még a politikusok közérzete sem azonos azzal, aminek látszik. A politikai ellenfelek ugyanis pontosan tudják, mekkora szükségük van egymásra. Ez a játszma azonban valakinek a bőrére megy rendszerint. A stigmákat pedig nem a politikusok viselik. Őnekik mentelmi joguk van. A faji, nemzeti beavatkozás törzsi stigmái pedig messzire virítanak, tolakvóan hívják föl a közfigyelmet azokra a veszélyekre – autonómia, kétnyelvű feliratok, Bolyai Egyetem! –, amelyeket a stigmák viselőinek a jelenléte képvisel. Talán már készülnek is a vadászengedélyek orvlövészek számára.

A politikát mindazonáltal azokra kell hagyni, akik jobban értenek hozzá. S noha ennek az ellenkezője könnyen kiderülhet egyik-másik politikusunkról, a demokrácia játékszabályai és két megtörtént választás tényei köteleznek. Hagyni kell, hogy bizonyíthassanak. Hogy amit vetettek, learathassák. De mi van akkor, ha szelet vetettek? Hol vannak a politikának el nem kötelezett romániai magyar értelmiségiek, a közérzet e kétlábú, tollatlan barométerei, akik előrejelezhetnék a készülő viharokat? Akik a mobilizált, görcsberándult, ízig-vérig átpolitizált és pszeudo-egzisztenciába csúszott romániai magyar kisebbségi társadalom nevében kikérhetnék maguknak a stigmákat és elszámoltathatnák a politikusokat? Hol vannak tehát?

Arra kell gondolnunk, hogy nincsenek is. Ha voltak: elmentek. Legjobb esetben nincsenek itthon. Magyarországi alkotóházakban, minisztériumi vendégszobákban pihenik ki núnden bizonnyal kisebbségi fáradalmaikat. Vagy tanulnak! – ugyancsak Budapesten, esetleg Gödöllőn. Gyűjtik az erőt és a tudást, hogy egyszer majd!

A romániai magyarság pedig áll és várakozik, hogy történjék már valami. Közérzete olyan, mint az útilázas, türelmetlen útrakelőé, aki elhanyagolt, rosszlevegőjű váróteremben lesi, hogy érte jöjjön, és elvigye a vonat. Egyikének, másikának szerencséje van, és a szigetcsoport egy-egy újabb darabját nyeli el az óceán.

A romániai magyar közérzet a romániai magyarság szellemi helyzetére merőleges. És alternatív nemzetpolitikai paradigmáért kiált.