Sütő

Engedjék meg, hogy itt Marosvásárhelyen egy marosvásárhelyi íróról beszéljek önöknek.

Elismerem, e rövid bevezető mondat némi magyarázatot igényel, hiszen könnyen kerékkötője lehet szándékomnak, annak, hogy egy írót a látóterükbe állítsak: ugyanis nolens volens definiáltam valakit, beágyaztam valahová, tehát a beszéd medrét eleve kirajzoltam, és kérdéses, hogy nem holtágban fogok-e kikötni.

Tudom, persze, hogy látszólag jelentéktelen ügynek tűnik egy író helyrajzi besorolása. Am olyankor, amikor a regionalitásból fakadó ideológiák uralma okoz számottevő gondot, gyakran felmerül a „hatalomgyakorlás legitimitásának kérdése”, s emez immár súlyosabb besorolás alá esik. Érzésem szerint olyan problémával állunk szemben, amit a magyar irodalom a mai napig nem tudott megoldani, és a megoldás sikertelensége nem 1918-ig megy vissza, hanem legalábbis Mohácsig. E megállapítás nyilván nem nélkülözi az egyszerűsítést, mindazonáltal tényleg haszonnal járna, ha lépésről lépésre haladva megnéznénk, hogy mi történt. Jó volna tudni.

Én itt a rendelkezésemre álló kevéske időben nem tehetem meg, hogy lépésről lépésre haladjak, alapos felkészülés kell hozzá, öt-hat év, esetleg egy egész élet. A prózáról ejtenék néhány szót, erdélyiként az erdélyi prózáról.

A dolog úgy alakult, hogy Mohács után Erdélybe helyeződött át minden. Itt százötven esztendőn át úgy ahogy lehetett dolgozni. Aminek meg is volt az eredménye, elegendő, ha csak az erdélyi emlékírók munkásságára tekintünk. Különösképpen pedig a Szamosközy Istvánéra vagy a Szalárdi Jánoséra. És persze a Bethlen Miklóséra, akinek Élete leírása magától című önéletírása a legmagasabb oromként emelkedik ki ebből a hegyvonulatból. Munkáikban szembetűnő a mondatok ereje, a kifejezés biztonsága, a jó értelemben vett bejáratottság, azaz a könnyedség, amivel az időfolyamba beilleszkedtek, és amit az eltelt századok sem tompítottak.

Aztán Erdély addig-addig várt a fekete levesre, mígnem a kétfejű sas felépítette fészkét. S amikor lassan-lassan folytathatóvá vált a munka (előbb nem itt, hanem nyugatabbra, a Duna-Tisza közén, a Dunán túl), akkor nagyon sok mindent kellett hirtelen bepótolni. Az európai prózairodalom (francia, angol, német, spanyol) kétszáz éves előnyre tett szert. A magyar kénytelen volt kihagyni ezt a kezdeti szakaszt. Ráadásul a nyelvújítás következtében bizonyos nyelvi egyezmények egyik napról a másikra kiürültek. A magyar prózaíró többnyire sémákat volt kénytelen átvenni. Hiányoztak a kicsiszolt, a mindennapi magyar konvenciókba beépíthető, tartós és szolid kövek. Hozott anyagból kellett építkezni. A mondatok elerőtlenedtek, mert az új technológia és az új szerkezet „nem magyarul beszélt”. Márton László bővebben beszél erről, sokkal árnyaltabban.

De térjünk vissza – miközben az időben előreugrunk – Erdélybe.

1918 körül a világirodalom épp egy paradigmaváltáson megy keresztül. Heidegger Hölderlinről megfogalmazott híres mondatát némiképp módosítva: az irodalom a lét és a dolgok alapító megnevezése, nem tetszőleges mondás, hanem az, ami által válik csak minden nyilvánvalóvá. Az ember a nyelv által azonosítja önmagát, az emberi létezés valójában a nyelv által történt létezés. Világom határai, nyelvem határai, mondja a szintúgy híres Wittgenstein-paszus.

De 1918 körül a magyar irodalom még az imént vázolt lemaradás nyűgeivel és ballasztjaival a romantika sávjában ügetett. A nyelv nem volt tehát készen, védtelen volt, és nézetem szerint az Erdély elszakadása fakasztotta itteni ideológiák ezért nyerhettek sebtében teret, juthattak simán uralomra. A politikai hatalom vagy ideológia a nyelven keresztül érvényesíti magát és akaratát. Nemigen volt mit tenni: minden alternatíva nyelvi alternatívát feltételez, és hát „nem volt másik” nyelv. Képes lett volna vajon bármely ideológia akkora térhódításra, ha Joyce Erdélyben, magyarul hja meg az Ulyssest?

Nemrég az árkosi írótanácskozáson Sántha Attila arról beszélt, hogy a transzilvanizmus éppúgy károkat okozott, mint a szocializmus; karöltve tették ezt. Valóban, a 45 utáni irodalompolitika jószerével a transzilvanizmus szótárát extrapolálta, és használta, még akkor is, ha transzilvanizmusról beszélni nyíltan nem lehetett. Újból az ideológia uralma alá hajtott mondatok íródtak, s a kitörési kísérleteket elfojtották. Durván, ha azok jelentősek voltak, agyonhallgatással, ha csak habókos elbóklászók próbálkozásinak tartattak. Nem a cenzúrára gondolok. Ma már nincs cenzúra, ennek ellenére az irodalom például nem tud mit kezdeni Török Sándorral (alig vannak, akik olvasták ezer oldalas regényét), vagy bajban van Nemess Lászlóval, aki nem rossz író, csak nem illik bele a vonulatba. Lassacskán egyetlen szó jelentett mindent, és nem volt szó, ami ne ugyanazt jelentette volna. Az ideológia megteremtette a maga hagyományát, én például az iskolában a görögökből kontinuitíve le tudtam vezetni a marxizmus-leninizmust. Hirtelen kétezer éves múlt nehezedett ránk. Egyetlen szó jelentett mindent, és az ellenkezője is ugyanaz volt. Bretter György értekezett ugyan a kettős nyelvről, de ez inkább feltevés volt, sem mint valósan létező állapot leírása.

Irodalmunk bolseviki beállítottságú. Ezzel a mondattal, jól belegondolva, semmi baj nincsen, nem hordoz magában ellentmondást. Az más kérdés, hogy az irodalmat kisajátíthatja-e a többes szám de ha megtette, akkor immár bizonyítottan elindult a bolsevizálódás útján. És ha elindult, ritkán van megállás. Mert a bolsevizálódás azt jelenti, hogy nincs megállás. El kell érni a célt. Le kell rombolni a régi épületeket, hogy felépüljenek az újak. Ki kell rekeszteni azokat, akik akár a puszta jelenvalóságukkal mást képviselnek, akik nem csatlakoztak az uralmon lévő vagy uralomra törő formációhoz, akik akadályozzák ideológiájának érvényre jutását. Irodalmunk – ezt a szót használja minden bolsevizálódó formáció. S vagy elfogadom szóhasználatát, vagy nem. Ha nincs önálló szóhasználatom, akkor kénytelen vagyok elfogadni. Ha a nyelv nem kész, akkor a nyelv kénytelen szolgálni. Nyűge lesz e szolgálat, úgy, ahogyan Németországba áttelepült orvosbarátomnak a kórházi folyosók feltörlése, egészen addig, amíg a későbbiekben saját meglévő tudását az elsajátítandó nyelven láthatóvá tudja tenni. A szabadság nyelvi probléma. Az irodalomnak nem feladata a szolgálat, hanem a felkészületlenségből adódó tehetetlensége. Tehetetlensége és talán gyarlósága.

Tanulságos példa a Tamási esete. 1928-ban megírja első regényét, a Szűzmáriás királyfit. Ez a regény leginkább a szabadságképével tér el a kortársi művektől. Milyen ez a szabadság? Illatozó, mint a virág. A hozzá való jog és igény közvetlenül a szabadság teljességét és határtalanságát létével szavatoló transzcendenciából ered. Nem manipulálható tehát. Nem lehet hozzáférkőzni. Az alkotó ember számára létkérdés ennek a szabadságnak a megismerése. Aki írt valaha is valamilyen szöveget, tudja, el kell jutnia oda, hogy a szöveg önmagát írja. Akármilyen gazdag életanyagot tud felvonultatni, és akármennyire vehemens ábrázolói szenvedéllyel lát ehhez az életanyaghoz, valójában az a fontos, hogy a szövegen belül mit tud tenni. Ha nem hallgat a Szellemre, akkor rengeteg írói energia elpazarlódik arra, hogy úgy tűnjék, mintha hallgatna rá.

Átlapozva a Szűzmáriást tárgyaló kritikákat, majd a későbbi opust, az Ábel trilógiát és annak kritikáit, észre fogjuk venni, hogy Tamási visszavesz valamit. Elvárásoknak megy elébe, ábelizálódik (voltaképpen már a Címeresekben, kissé más irányból: ezt teszi), egy „gondolat” jegyében rója sorait. Kuncz Aladár szerint ez a gondolat éppúgy testet ölt Erdély ezerarcú, vadregényes természeti szépségeiben, mint ahogy előre megrajzolta az erdélyi történelem, műveltség és irodalom fejlődésének változatosan hullámzó voltát. Igen, ez az „erdélyi gondolat”.

A hagyománynak mindig szava volt az irodalomban, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a hagyomány nem adott, készen kapott, kátéba szedett dolog, hanem azt teremtik, vagy ahogy Szilasi László mondja: alapítják.

És amikor azt mondom: hagyományt kell alapítani, amikor ezt kimondom, észre kell vennem a saját tehetetlenségemet és gyarlóságomat. A magam bolsevizálódását. Hagyomány – vajon ki ellen és kik nevében? Merre haladjunk? A pásztortűztől a mikrohullámig, ahogy Kovács András Ferenc egyetlen jól irányzott karmozdulattal kijelölte az irányt? Bolsevizálódás? Együtt maradni, tehát nem lépni?

Nincs beszédhelyzet. Nincs az irodalomról folytatott beszédnek medre. Vagyis nincs nyelv. Ideológia van. Nyelvével nyal a nemzet.

Erdélyi gondolák a Marosban. Kiáltó szószok a húsokon. A sajtoslaska méltósága. Haladj velünk, kaparj nekünk!

Takáts József egy Erdélyről, Erdély Miklósról, az avantgárd elhunyt pápájáról szóló írásában jelentéskioltásnak nevez egy intenzív fokon végrehajtott dezideológizálást. Szarkalábakon jön a hajnal. Hajnal Gyuszi, a híres vásárhelyi balbekk.

Amikor a nyári Borz-táborban megszületett A sütő című Borz-szám ötlete, akkor pontosan erre volt bennünk igény. Jelentéskioltásra. Amiben nincs törekvés ellenideológiára, sem ellenhagyományra, sem ellenirodalomra.

Nem antiideológia, hanem anideológia, nem antipolitika, hanem apolitika, nem antisütő, hanem A SÜTŐ.