Taxizó romák, juhmérő parasztok

Szűkebb érdeklődési területem az emberi kultúrának az a része, amit jobb szó híján népinek szoktunk nevezni. De lehet-e „szűknek” mondani valamit, ami maga a végtelenség? Az ide sorolható jelenségek még akkor is parttalanok, ha a népi jelzőt – jónéhány országban legalábbis – sokáig csakis a parasztságra vonatkoztatták. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a régi jó világban még számos más olyan többé-kevésbé zárt közösség¹ létezett, amelyeket ugyancsak „népieknek” kell tekintenünk, ha következetesek akarunk maradni azokhoz a magunkalkotta elméleti fogódzókhoz, melyekkel a paraszti „népet” körülírjuk.² Más kérdés az, hogy egy-egy ilyen „népi” közösségre jellemző kultúra, mennyire adott teljes világképet a csoporthoz tartozó egyénnek. Annyi bizonyos, hogy még az írástudatlan parasztság világképe sem volt teljes mértékben „népi” jellegű, mert a magaskultúra elemei, az egyház tanításai a parasztok közé is eljutottak.

Mégis, ezek a hagyományos kultúrák (különösen a paraszti kultúra) viszonylag állandóak és zártak voltak, olyannyira, hogy ideig-óráig ellen tudtak állni a XIX. században beindult modernizációs folyamatoknak. És ez a népi kultúra felé forduló értelmiségieket, magukat a néprajzkutatókat is megtévesztette! Voltak, akik még a világháború után is komolyan hitték, hogy a falu örök, és az elgépiesedett, romlott modern világ ellenében a valódi, „lélektől” áthatott emberi értékeket képviseli.³

A nagy megzavarodás akkor kezdődött, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy kulturális szigetek, spontán népi rezervátumok márpedig nincsenek, s hogy a falvak népe akkor sem akar az „emberi léptékű ősi” kultúra hordozója lenni, ha erre a legszívhezszólhatóbban biztatgatják. Be kellett látni, hogy a hagyományos folklór műfajainak színe-javát elfelejtették, a népviselet odalett, a társadalmak szerkezete megváltozott, az „örök falunak” még a házait is lebontogatták.

Azzal, hogy a kutatás tárgya lassan-lassan odalett, a népi érdeklődésű értelmiség visszavonulásra kényszerült. Makacsul a legarchaikusabb kulturális javak, műfajok, tájegységek felé fordulva, hősies utóvédharcba kezdett, s meghirdette a huszonnegyedik óra metaforájának jelszavát. („Menteni kell a még menthetőt!”)

Mindezt még talán reális cselekvési stratégiaként el is lehetett volna fogadni, de végzetes bajt és meghasonlást okozott az, hogy a vizsgálódás tárgyának eltűnésével a kutatás régi módszerei is elveszítették értelmüket. Amíg a népi kultúrát öröknek és változatlannak hitték, a pozitivizmus ugyancsak végleges tudományos megoldásokra törő, szilárdnak és kidolgozottnak tűnő módszerei célravezetőknek tűntek. Mihelyt azonban kiderült hogy a vizsgálat tárgya nem állandó valami, az érdeklődés rögtön a működés mibenlétére, a változás okainak keresésére, a jelenségek funkcióinak felkutatására irányult. Kiderült, hogy nem maguk a folklórszövegek, nem maguk a szokásleírások, nem maguk a népi tárgyak a lényegesek, hanem mindennek az értelme. Ugyan kit érdekel az, hogy lépésről lépésre hogyan zajlik a juhmérés Mérában, ha nem tudjuk, hogy miért történik mindez? Egy-egy folklóralkotás századik, ezredik felgyújtott szövegváltozata, néhány kutatót leszámítva, ugyan kinek lehet fontos?

Csakhogy a pusztulófélben lévő hagyományos népi világnak nem lehetett nyugodt lélekkel hátat fordítani. Meggondolkodtató volt mindenekelőtt, hogy az eltűnőben lévő világ kulturális értékeinek felleltározása, és értelmezése különféle – gyakran kultúrán kívül álló – okok folytán nem történt meg. Az elfordulás ellen szólt az is, hogy ez a paraszti kultúra itt nálunk még nem tűnt el teljesen, s ez az előnyös helyzet azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy bizonyos területeken talán sikerül újat mondani a nyugat-európai néprajzkutatásnak, amelynek nem áll módjában élő európai paraszti kultúrával találkozni. Így aztán a legjobb magyar kutatók a kutatás tárgyát illetően elfogadják a visszavonulás stratégiáját, de módszertanilag folyamatosan igyekeztek újítani (lásd pszichoanalitikus etnológia, funkcionalizmus, morfológiai-strukturalista módszer és a többiek).

A szakítás elodázásában, azt hiszem, mégsem a fenti, ésszerűeknek is felfogható szempontok a legfontosabbak, hanem sokkal inkább az a szellemi életben is érvényesülő tehetetlenségi erő, mely a fizikaihoz hasonlóan működik: vannak olyan korszerűtlenné vált eszmék, hitek, kutatási módszerek, melyek ideig-óráig még élnek, halódnak, megtalálva az őket esélytelenül is védelmező utolsó sértődött partizánokat.

A magam részéről csak azt sajnálom, hogy a hagyományos népi kultúra kutatói annakidején nem tudtak az elkészülteknél sokkal súlyosabb szintéziseket felmutatni. Mert utóvédharcot folytatva ma már erre kevés az esély.

Most nézzük a másik oldalt. Azokat, akik a világ átalakuló szerkezetét tudomásul véve, úgy látják, hogy a ma „népi” kultúrájának alakulását nem a múltban mélyen gyökerező helyi hagyományok, hanem a modernizáció körülményei, az egész földkerekségen egyetemesen ható átfogó (rusnya, divatos szóval: globális) kultúrahatások alakítják. (És ebben – legnagyobb sajnálatomra – többé-kevésbé igazuk van: a világ kultúrája valóban rohamosan szegényedik.)

De van-e ma egyáltalán „népinek” nevezhető kultúra? Nos, röviden szólva: ha „népin” a hivatalos intézmények, tömegkommunikáción kívül esőt, a nem felülről irányítottat, a spontánul szerveződőt értjük, akkor kétségkívül továbbra is van valóságosan élő (tehát nem az „alkalmazott néprajz”, azaz a folklorizmus területéhez tartozó) „népi” kultúra, aminek működése, jelentése roppant érdekes.

A baj az, hogy akik tájainkon a modern világ élő és változó „népi” kultúrájával akarnak foglalkozni, akarva-akaratlan úgy érzik, hogy a másik tábor ellenében fogalmazhatják meg leginkább identitásukat, eszmei-módszertani hitvallásukat. Színre lépésük – ahogyan ez már régóta törvényszerűen történni szokott – az „elődök” éles kritikájával, eredmények értékének megkérdőjelezésével kezdődik, ami részint nyílt polémiákat, részint lappangó ellentéteket szül. Így aztán az „új etnográfiai szemléletet” képviselők ugyancsak érzelmi felhangokkal nyúlnak tudományos kérdésekhez, sőt a fentebb emlegetett kollégáiknál csöppet sem kevésbé sértődékenyek. Az érzelmi hév a kiválasztott kutatási témákban, az alkalmazott módszerekben, az eredmények tálalásában, sőt a stílusban is megmutatkozik. Nem ildomos például hagyományos néprajzi témához nyúlni, nem ildomos olyan vidékre menni, amely hagyományőrzéssel gyanúsítható, de ha mégis megteszi ezt valaki, akkor mind a módszereknek, mind a felmutatott eredményeknek okvetlenül „forradalmiaknak”, a megszokottal lehetőleg homlokegyenest ellenkezőnek kell lenniük. A néprajzot célszerű a nagyvárosokban vagy egy másik etnikum körében művelni. Legjobb, mondjuk, ha valaki a Budapest nyolcadik kerületében rendszeresen taxizó romák mentális környezetével foglalkozik. Az angolszász szakirodalomra való bő hivatkozás, továbbá a téma hagyományos magyar könyvészetének (ha ugyan van ilyen) mellőzése kötelező. A nemzetközi szavak természetesen jöhetnek, de hogy a végtermék mégse hasson idegenszerűnek, finom technikával bátran lehet nemlétező magyar szavakat gyártani vagy fordítani.

Bevallom, a fentiekben itt-amott sarkítottam, és talán karikíroztam egy kicsit. Csak épp annyira, hogy a magyar néprajzi szemlélet alapvető megosztottságát érzékeltethessem. Mert a tényállás valójában nem ennyire fehér-fekete. Akadnak még, akiket nem a táborok, hanem maguk a néprajzi jelenségek érdekelnek. Ami szerénységemet illeti, hát leginkább szabad szellemi portyázónak érzem magam, aki szereti azt látni meg a világból, ami valami oknál fogva megragadja a figyelmét, és azt szereti úgy értelmezni, ahogyan neki tetszik. (Ezért hol jobbról, hol balról szoktam olykor kapni egy-egy oldalbalökést.) Hiszem, hogy a dolgoknak, így a néprajzi tényeknek is, van egy belső rendjük, amit ha meg akarunk ragadni, akkor a neki adekvált kifejezésformát, műfajt, stílust, terjedelmet, könyvészetet kell megtalálnunk. Úgy valahogy, ahogyan minden kőtömbben benne van egy szobor, vagy ahogyan minden regény megírja önmagát. Nagy elbizakodottságomban még odáig is vetemedem, hogy bizonyos témákról mindenféle tudományos módszer nélkül írok, és ezt néprajzi esszének nevezem. A választásnak eme jogához megátalkodottan és körömszakadtáig ragaszkodni szándékozom, mert ha lemondanék róla, nem nevezhetném magam értelmiséginek.

így remélem eléri azt, hogy „aktuális közérzetem”⁴ továbbra is – parasztos szóval élve – meglehetős marad.

Kolozsvár, 1996. február 18.

¹ Itt és a továbbiakban a közös szót köznapi értelemben használom, s nem teszek különbséget a szerves fejlődéssel létrejött valódi közösség (organizmus, Gemeinschaft) és a mechanikus társadalmi képződmény (organizáció, Gesellschaft) között.

² A városi kézművesekre, a bányászokra, a tengerészekre, a kolostorok lakóira, sőt a tolvajok „céheire” is gondolok, akiknek ugyancsak volt olyan kultúrájuk, melyet szintén népinek nevezhetünk, hiszen ezek is közösségi jellegű, alkotói személyiséghez nem köthető, hagyományozódó és variatív jelleget mutató kultúrák voltak. (Sőt a magam részéről hajlok arra, hogy az arisztokrácia báljainak, róka vadászatainak, kaszinói életének kultúráját is „népinek” tekintsem, ugyanis úgy hiszem, hogy a klasszikus balladáink színe-javát létrehozó szabad székely társadalom semmivel nem volt alávetettebb helyzetben, mint az erdélyi arisztokrácia. A hagyományos világ rendje ugyanis nem a kiszolgáltatottságon, hanem a korporativ viszonyokban megnyilvánuló kölcsönös függésen alapult. Értelmetlen dolog tehát a „régi” folklórt hordozó társadalom alávetettségéről beszélni.)

³ Igen jellemző, hogy a század első felében a folkloristák úgy tudták, hogy ők a „néplélek” megnyilvánulásaival foglalkoznak, s ennek megfelelően a Magyar Néprajzi Társaság két szakosztályának egyikét is „néppsychologiai” szakosztálynak nevezték.

⁴ A jelen írás elkészítésére felkérő szerkesztői levél egyik kifejezése.