Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. április – Éneklő Borz / Végső helykeresés

Végső helykeresés

J. T. -nek szeretettel

               

Már csak ketten voltunk a hajdani csapatból: én és a kisebbik Pildner fiú. Vagyis: a kisebbik Pildner fiú, meg én.

A többiek butikokat nyitottak a Brassó Pojánától a konstancai homokpartokig. Sz. többszörös sikertelen öngyilkossági kísérlet után katolizált. V. Z. kitartóan hízott, miközben import cukorral és szajrézott orosz halkonzervvel kereskedett szülővárosunkban. M. L. pedig az egyelőre nevét visszanyert kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem geológia karán kitartóan és meglepő hozzáértéssel kizárólag aktfotókat készített kolléganőiről.

A völgykatlan változatlanul gőzölgött ősszel és tavasszal, július-augusztus folyamán azonban annyira kiszáradt a patakmeder, hogy a Grázel lányok strech-rniniben és tűsarkú cipőben felmehettek egészen a barlangokig, hogy ott kifeküdjenek a napra, s tízpercenként helyet változtatva szüntelenül költözködjenek, mindaddig, amíg öt óra tájt napsugarak híján nyirkos üreggé nem változott a völgy, és srácaik meg nem unták a motorozást a nárciszréten, amely lassan-lassan rally-pályává alakult át.

Mi azt vallottuk a kisebbik Pildner fiúval, hogy hontalan csak az lehet, akinek háza van. Az, aki ebből kirekeszti magát.

Én kerültem az albérleti szobát, amely változó rendetlenségével évente vagy kéthetente rajtam kívül különböző nőknek nyújtott otthont, a kisebbik Pildner fiú pedig kerülte a bátyját, s magától értetődően a szülői házat, csak étkezni s időnként fehérneműt cserélni járt haza, és elhozni-visszavinni a felszerelést: a kötelet, az alumíniumlétrát, a gumicsónakot, mindazt, amire szüksége lehetett. A kulcslyukon át nem közlekedhettünk, így hát nem kerülhettük el olykor a döntéshelyzeteket sem, választanunk kellett nem csupán a szegényes fogások közt, hanem szüntelenül változó és kényszerítő erejű lehetőségeink között is, melyek lassacskán két alternatívára redukálódtak, s beköltöztek hozzátartozóink, ismerőseink kérdő tekintetébe.

A kisebbik Pildner fiúval egyébként én nemigen tartottam fenn kapcsolatot... A bátyjával még el-eljárogattam moziba, de ő megállapodott, családos ember volt. A kisebbik Pildner fiút ellenben ugyanazok az esélyek ostromolták, mint engem. Lehetetlen volt tehát összetartozásunkat nem tudomásul vennem s ne úgy számolgatnom az akácleveleket, ahogyan azt a begurult süldőlányok teszik: Kalifornia – Szatmárnémeti, Kalifornia – Szatmárnémeti... Tény volt, hogy a végeredmény mindaddig nem jöhetett számításba, amíg az utolsó előtti lépés nem tisztázódott. S én akkor még kedveltem a tiszta helyzeteket. Tudtam, hogy azok a dolgok bevehetetlenek, amelyek rendjén nem változtat bármiféle helyzetmódosítás.

Meg kellett találnunk a sasfészket.

A völgy fölött évtizedek óta egy sas körözött. Megfigyelésem szerint régen békét kötött már mindenkivel a vadászterületeket illetően, kifürkészhetetlen helyen fészkelt, jóval a barlangok fölött, valahol az orgonasípokhoz hasonlóan egymáshoz tapadva kimagasló mészkőszirtek fölött, a Komál valamelyik rejtett kőpadján, vagy egy sziklára nőtt cserfa kiszáradt koronáján, egy olyan ágon, ahonnan belátható az egész völgy. Soha nem tudtam elképzelni, hogy miként lelhet prédára valaki ilyen magasból. Azt tudtam, hogy ez a faj hamarosan ki fog halni, azt is sejtettem azonban, hogy ez nem a nehezen föllelhető préda miatt következik majd be, ahogyan én sem az import cukortól és a szajrézott orosz halkonzervtől leszek kövér avagy sovány. A dolgok megkülönböztek egymástól, ahogyan azt nagyszüleim tették még a második világháború előtt. S nekem választanom kell, mint Sz.-nek, mint V. Z.-nek vagy a Pildner fiúknak, akik számára már idegenül cseng ez a szokatlan, régies lejtésű szó: megkülönbözés...

Végül is az Alsó Kőfolyástól indultam. Nem vittem magammal semmiféle felszerelést, azt tartottam, hogy a helyet úgy ismerem, mint a saját testemet, mint a görcseimet vagy a fájdalmaimat, mint a gyomorfekélyemet s a rossz bor okozta hányingeremet. Bíztam a körmeimben és a fogsoromban, a lábizmaimban, a terepismeretemben, miközben elképzeltem, hogy a sasfészekből látni lehet majd a Grázel lányokat is, amint fölfele spriccelnek a völgyön tűsarkú cipőben, kőről kőre lépegetve. Jó ideig az árnyékhatáron haladtam, nem figyelve a kövekre, amelyek egyre laposabbak, hatalmasabbak lettek, mint egy-egy koporsó, mint egy-egy felszentelésre váró templomalapkő. Moha és síkos, agyagos földbe kapaszkodó páfrány ütötte fel a fejét lépten-nyomon, és sasszag volt, ordához és avas Schiller-drámák egyvelegéhez hasonlatos sasszag, amely az őszi sötétség terjedtével egyre inkább hatalmába kerített, és úgy éreztem: nyomra vezet.

Hamarosan le kellett hunynom a szemem. Körmöm rögöket és csúszós sziklafelszínt kapart, tenyerem tapadt, mint a cellux, és sziklamászás közben fejemet el kellett tartanom a faltól, orrom éberül a levegőben, helyzetem tehát egyre inkább, mint egy mutatványosé. Ha nincs már töksötét, talán föllátnak idáig a Grázel lányok. Láthatják, hogyan függök hám nélkül a sziklafalon, s állást ajánl a MOPIX-cég... A sasszag mindenesetre erősödőben volt. Egyenes szálfák nőttek ki derékszögben a falból, de nem volt szükségem rájuk, mert az oldallépések koreográfiáját nem javallottá a szakmai tanácsadás. Még egyetlen surplombe volt előttem. S ha fölérek?

Ha mégis fölérek?

A fészek szélesebb, hatalmasabb, mint gondoltam. Egy jókora 5x6-os sziklapárkány fedezékében, egy cserfahajlat gnóm szétágazásán fotelrugókból, cukorspárgával és dróttal megerősítve, komoly erődítmény.

– Hát megelőztek – gondoltam, miközben kifújtam magam. A fészekben a kisebbik Pildner fiú aludt, halacskás hálózsákjában egészen picire zsugorodva, mint egy tizenkét kilós csomag, amelyet még fölvesznek a postán. Várta az Anya hazatértét.