VérHárs
Ott ringott a csónak a Hárs vizén.
Viktória felemelkedett székéről, hogy lássa: tartozik-e hozzá hajós, amikor András kérdése utolérte:
– Kievezünk?
Nemcsak utolérte, telibe is találta.
– Megnézem, kinek ring...? – válaszolta. Ugyanabban a pillanatban megértette, megkövetelik tőle, hogy tudja: a csónak rájuk vár.
Andrást a válasz meglepte. Ahogy a tavat nézte, annak tükrén tekintete belesiklott a végtelenbe. Am amikor Viktória szavai elcsörömpöltek hozzá, úgy érezte, az öböl kijáratára egy rácsot ráejtenek.
„Nem fog sikerülni! – gondolta. – Nem is sikerülhet, hiszen nem vagyunk szabadok.”
A kertvendéglő teraszán ültek, alkalmi útitársak, menekülésről ábnodozók. Arany ősz volt, mint ahogyan a mindannyiuk vendégségét meghatározó menetrendben meg volt írva: a Hárs fáinak lombja a korai fagytól egyetlen éjszaka lehullott.
S ha a rácsot ráejtették, Viktória karja csuklónál sebet kapott, vére szivárogni kezdett a karcolás helyén, a fehér gyolcs ingujjba belekapott, s haladt felfelé, foltokban rajzolva ki a vörös rózsát, mely abban a kegyetlen ragyogásban remény és gyász egyszerre volt.
Két pikoló rácsot szerelt fel a kertvendéglő cementkerítésére. A bejáratnál Pincér állt, vendégeit hosszú pillantásaival igézte, azok pléhtámlájú székeikbe beleveszve szótlanul tűitek, hogy a látóhatárt acélráccsal felszeleteljék.
Nem ki, Viktória is befele menekült kínzó gondolataival: „Miattam nem sikerül! Megtörtem a lendületük! Tönkretettem a tervük! Vágyuk megaláztam!”
Mint országúton eltaposott borz testéből az élet, bukott ki belőle az önvád. Rángó test felszakított ütőeréből, legalábbis Viktória ezt érezte. Izmait összerántva kilövellt vére, s elernyedt teste újra. A vendéglő kőkerítésén erekre felszakadozva törekedett a sötétvörös folyam a tóba.
„Belül nem vagyunk szabadok – folytatta András. – Legyőzzük saját akaratunk, feltépjük önnön sebeinket.” Nyugtalansága pulzálva terjedt, majd beleütközött a rácsba, melyet Viktória szavai állítottak a menekülés útjába.
„Kievezünk?”
Megtelt addig a teknő, színt váltott a Hárs, s ahogy a szél fodrozta – a nyugtalanság, hólyagos esőként zúdult az újabb sugár a Viktória vérétől újjászülető tóba. A kőkorláton áthajtó nő már a VérHársat látta! „Az én véremen?! – kiáltotta. – Kievezünk a véremen?!”
Mint ahogyan a vörös rózsát sem látta más, csupán Klára hallotta meg a kiáltást. Mely olyan éles volt, mint az októberi fagy – az eszmélet egyetlen pillanatában a fák leejtették tőle a lombjuk. Megborzongva a változás hidegétől, Klára lennebb húzta combján a szoknyát. A füstszínűt, melyet András kedvéért húzott. S ami helyett a férfi – legalábbis ő így értelmezte – a vörös rózsát választotta.
Viktória látványa teljesen lefoglalta Klárát. Maga is ilyen szeretett volna lenni, s nem tudott: kibomló kehely, lüktetve lobogó áldozat a Hárs partján!
Ültek a kertvendéglő teraszán: didergő álmodozók, a menekülés gondolatába konokul kapaszkodók. Mintha csak az ő testüket szögezte volna a pléh támlákba oda nyársként a rács: mindannyian Pincér foglyai voltak.
Arany ősz volt: a VérHárs habos felszínén nyugtalan csónak ringott.