„Ha neked nem jelent váratlanságot, amit te magad létrehoztál, másnak sem jelent majd ilyen élményt”

O Tudom, hogy sokat foglalkoztál művészettörténettel s – elmélettel. Lefordítható a képzőművészet nyelve fogalmi nyelvre, vagy egyértelműen érzelmi, emocionális hozzáállást, megközelítést követel meg? Hol van a kettő közötti határ?

• Hadd mondjam el, hogy először kérdeznek tőlem erről a tárgykörről úgy, hogy a beszélgetés valamilyen módon rögzítve lesz; sok spontán beszélgetésről gondolta később úgy az ember, hogy azt érdemes lett volna megőrizni. Gyermekkorom óta foglalkozom ezekkel a kérdésekkel, és azt a párbeszédet, amelyet soha nem rögzítettünk – vagy soha nem rögzítettem – állandóan folytattam saját magammal. Állandó kérdezz-felelek játék volt ez, föltettem magamnak a kérdéseket, és magam próbáltam válaszokat adni rájuk. Megörültem, ha könyvben, interjúban, vagy egy általam nagyra becsült emberrel folytatott beszélgetésben szóba kerültek ezek a problémák, és hasonlóan gondolkodtak, mint én.

O Módszertani vagy történeti kérdések voltak ezek?

• Tulajdonképpen nem választottam el egymástól, úgy gondolom, hogy ebben a kérdéskörben minden mindennel összefüggésben van. Hogy pontosabban fogalmazzak: a fogfájásom kihat a gondolkodásomra, rajzi munkálataimra, a technikai dolgok pedig visszahatnak gondolkodásomra. A belső párbeszédbe beleszűrődnek a magánéleti problémák, az anyaggal folytatott küzdelem – ezt a küzdelmet idézőjelbe tenném: általában nagy teret engedek annak, hogy az anyag megvalósítsa önmagát. Igaz, nem használok bonyolult eszközöket, tehát tradicionális grafikát készítek, de hagyom az anyagot érvényesülni: ha húzok egy ceruzavonalat, meghagyom az elevenségét, a bizonytalanságát, a durvaságát, a keménységét. Így válnak a dolgok többrétegűvé. Rákerül a papírra egy-egy újabb gondolati, hangulati elem, és így készül tovább a mű.

O Én pedig azt vettem észre, hogy a leghagyományosabbnak tűnő grafikáid is mennyire gondosak, cizelláltak. Mintha hetekig-hónapokig ülnél előttük, s koncepciózusán építenéd föl őket.

• Ez annyiban igaz, hogy van olyan munkám – ha ennek a külső hámját, a formáját nézzük –, hogy egészen halványan van bennem valamilyen elképzelés, amit még csak úgy tudok kifejezni, hogy fölfestek, mondjuk, egy egészen halvány krómoxidzöld színt, s eltelnek hetek, akár egy év is, amíg belép valamilyen hangulati elem, érzés- vagy gondolatvilág ebből a színből, s erre rákerül pár vonal. S lehet, hogy ezzel kész. De lehet, hogy ezután újra hozzányúlok, s továbbfejlesztem. Ezért lehet, hogy egy kéttenyérnyi lapon rajta van három dátum, három különböző évből. Van olyan is persze, hogy egy ültő helyemben végigdolgozom, s ahhoz már nem lehet hozzátenni semmit. Szabályokat, törvényeket nem állítok föl magamnak, s a mások által megadott törvényeket sem fogadom el. Lehet például, hogy az elmondottak ellenére ezután olyan rajzokat csinálok, amelyek tíz perc alatt elkészülnek, s azzal vége. Attól függ, meddig marad meg a feszültség bennem. Amíg egy lap ott van előttem és feszültségben tart, és nem érzem, hogy rákerült az, ami teljessé tette volna, addig nincs kész.

O Valóban: mennyi a feszültség a munkában – s mennyi a mechanizmus? Azokban a telerajzolt, körülcirkalmazott-indázott lapokban kidolgozott technika, profizmus is tükröződik.

• Ami mechanikus, az nem művészi. Ami annak tűnik egy – hangsúlyozom – külső szemlélő számára, nem más, mint az ács felkészültsége, aki tetőkészítés közben már nem azzal foglalkozik, hogy hogyan fogja a kalapács nyelét, s hogy ne üssön rá az ujjára, hanem azzal, hogy a tetőszerkezet összeálljon. De mondok egy személyes példát. Édesanyám halála előtt készítettem el néhány lapot, s borzasztó meglepő volt számomra, hogy olyan lebegő felületeket értem el, amilyeneket azelőtt sohasem sikerült. Ezek a több rétegben fölkerült finom árnyalatok elindítottak egy lebegő, elvágyódó hangulatot. Ezekbe a lapokba belehúztam egy-két vonalat, és szinte térbe kerültek ezek a vonalak. S úgy látszik, ez találkozott a közízléssel, sokan elmondták, hogy ezek a rajzok nagyon szép és nagyon finom tartalmakat érintenek meg. Arra gondoltam, hogy akkor ilyesmikből kell nagyon sok lapot készítenem, s amikor folytatni akartam, és édesanyám meghalt, ott voltak előttem ugyanazok a festékek, mint azelőtt, ugyanaz az anyag, és – visszatérve a mechanikus szóra – a mechanikusság azt eredményezte, hogy tudatosan fölfestetem ezeket a lebegő árnyalatokat, az alkotás hevében mégis olyan sötét, mély színeket használtam, hogy az ekkor elkészült sorozatnak a címe is az lett: Túlvilági képek. Nem a lebegő hatás uralkodott rajtuk, hanem az áthidalhatatlan, sötét felületek. Akik végignézték a sorozatot, azt mondták, hogy ez borzalom, ezekkel a lapokkal nem lehet együtt élni. Majdnem mind megvan nekem, kivételes eset, hogy vásárolnak belőlük – például egy pszichológus. Tehát legfeljebb a tevékenység menete tűnhet mechanizmusnak, de a rajzok maguk egy belső világ lenyomatai; hiába határozom el, hogy mit szeretnék elkészíteni, eljutok egy másik világba, amit én magam sem ismerek, s csak ott állok a lap előtt, hogy ez most hogy került ide. Ha neked nem jelent váratlanságot, amit te magad létrehoztál, másnak sem jelent majd ilyen élményt. Ennek a rizikóját, a kiszámíthatatlanságot, vállalni kell.

O De amikor az átalakulás folyamatában megjelenik az új momentum, akkor már tudatosan kezeled, nem?

• Bizonyos fokig igen. De ez már egy másik kérdéskör: a tudatosnak és az ösztönösnek a megnyilvánulása. Miből áll össze egy kép? Nyilvánvalóan benne van a művész műveltsége, benne van, hogy férfi vagyok vagy nő vagyok, kívánok egy nőt vagy nem kívánok, depressziós vagyok vagy nem, milyen szinten áll a szakmai tudásom, föl tudok rajzolni valamit a papírra vagy csak foltok jelennek meg (ami persze szintén kifejezhet érzelmeket). Nagyon sok összetevője van ennek; őszintén: minél többet gondolkozom ezen, annál bizonytalanabb vagyok, hogy miből áll össze egy kép. Legalábbis a sajátjaim.

O Nem is fontos talán.

• Talán nem is biztos, hogy erre nekem kell választ adnom. Gyermekkoromban rengeteg olyan benyomás ért, amit nem tudtam semmilyen formában közölni az emberekkel. Marad az, hogy az ember különböző vonalakat meg színeket fölvisz a papírra, s így próbál olyan dolgokat elmondani, amelyek csak ezzel mondhatók el. Úgy látszik, ez a közlésvágy még mindig bennem van.

O Hogy egyeztethető mindez össze az állandó illusztrációs tevékenységgel?

• Az én esetemben az illusztrációs munka úgy kezdődött, hogy mindig voltak a környezetemben olyanok, akik figyelték a ténykedésemet, és már fiatalon próbáltak abba az irányba terelni, hogy azért valamiből létezni is tudjak, s én bármennyire is nem akartam ezt tudomásul venni, azért mégis kell számlát fizetni, egy kis minimumot biztosítani. Eddig az egyedi grafikákról beszéltem. Az illusztráció látszólag azonos ezzel – technikailag ugyanúgy készül el stb., stb. –, de a kettő között óriási különbség van. Meghatározzák a méretet, a darabszámot – ezek eleve korlátot szabnak a gondolkodásodnak. A téma még azt is eldönti, hogy milyen legyen a kompozíció, például lágyan omló szerkezetekből fog-e összeállni, feszes, kemény vagy széttöredezett szerkezetű lesz. Ha elolvasod az irodalmi szöveget, abból látod a színeket, s hogy azokhoz milyen vonalak kapcsolódhatnak. Na most, amikor az egész már így összeállt, egy kis rés marad még, amit feltölthetsz az élményanyagoddal, élettapasztalatoddal, világképeddel, műveltségeddel. S annak alapján, ami ezekből a rengeteg megkötöttség dacára belekerül a képbe, mégiscsak észre fogják venni, hogy ez a te munkád.

O Tépelődtél azon, hogy ez a körülhatároltság hasznos-e vagy nem?

• Az ember óhatatlanul elmegy a maga irányába. A jó kiadó pedig, amikor felkéri valamilyen konkrét munkára, nagyjából tudja, hogy mit fog kapni tőle, hogy milyen szinten fogja elkészíteni; tudja, hogy egy bizonyos munka a kiszemelt művésznek való. Óhatatlanul belekerül persze az egészbe egy olyan momentum, amely tőled egy picit idegen. Ha az író valamilyen témát oldalakon át leír, akkor ezt a témát fel kell dolgoznod – ha nem, inkorrekt vagy az olvasóval szemben. S annak ellenére, hogy többé-kevésbé távol áll tőled, a te világodon belül kell földolgoznod. És meg kell mondanom, hogy ez nem káros. Mert a művésznek a környezetét kell mindig megjelenítenie. S ez a környezet nem szűkülhet le egyetlen részletre.

O Mi a funkciója a könyvillusztrációnak? Milyen képed van erről?

• Gyerekkorom óta nagyon szerettem a könyveket, s óhatatlanul hozzájuk tartoztak a képek – az akkoriban forgatott könyvekhez több, később kevesebb. Egyre inkább foglalkoztatott a könyv felépítése, az elemei. Nyomdász voltam, két évig voltam az Athenaeum nyomdában kéziszedő, megismertem a könyvkészítés folyamatát – ennek bizonyára nagy szerepe volt abban, hogy mára összefolyt az egyedi és az illusztrációs munka kiderült, hogy ez a két világ is oda-vissza hat. A kiállításaimon, amint ezt te is láthattad, még különválasztani is alig lehet, hogy ez illusztráció, ez pedig egyedi lap. Mert az igényesség mindkettőnél ugyanaz. Csak, mondom, az egyiknél ott vannak a technikai dolgok, s egy másik gondolatmenet, amelyeket figyelembe kell venni, de ez a kettő számomra egymásba nőtt, kiegészítik egymást.

O Egyszer beszélgettünk a színekről. Én akkor kételyeket támasztottam a színek egységes jelentése, érzékelhetősége iránt. Mennyiben függ össze a színhasználat a lelki tartalmakkal?

• Az egész folyamatról, amelyet megpróbáltunk boncolgatni, végül megállapítottuk, hogy hozzá tudunk szólni, de azt nem tudjuk megállapítani, hogy hogyan zajlik, tehát magát a megoldást nem ismerjük. Sok könyvet olvastam arról, hogy különböző betegségeket próbáltak gyógyítani úgy, hogy papírt tettek a beteg elé, hogy húzzon föl rá bizonyos dolgokat. Tudod bizonyára, hogy a rákbetegeknél is a gyógyítás eleme, hogy rajzoltatják őket, s távozik az ember szervezetéből vagy agyából, amit nem tud más módon kifejezni, s leválik róla. Én nagyon fájlalom, hogy az iskolában a hasonló módszereket háttérbe szorították a reáltárgyakkal szemben. Lenézően kezelték, butaságnak tartották. Pedig az ember fejlődésének ugyanúgy a feltétele belső világának megismerése, mint a matematika megtanulása. Engem valóban mindig foglalkoztatott, hogy milyen szerepe van a színnek. Te láttad azokat a munkáimat, amelyeken úgy látszik, hogy nincs rajtuk szín, de ha sokáig nézegeted, kiderül, hogy az alapszíne például egy nagyon finom krémszín, s azon van rajta egy ceruzarajz. A dolgok így válnak tapinthatóbbá. Teljesen más hatása van egy fehér papírra rajzolt figurának, mint annak, ahol a lapnak van egy nagyon visszafogott hússzíne; még akkor is, ha látni csak a figurát látod, mert hátul, az agyadban, tudat alatt megjelenik az a szín. A szín nekem nem csak a ropogós, egymás mellé rakott alapszíneket jelenti, a pirosat, kéket, zöldet, sárgát, hanem ezeknek az olyasfajta felhasználását is, amit fogalmilag nem is lehet kifejezni, de az emberek észreveszik.

O S azonos módon reagálnak rá?

• Azonos módon. Egy-egy kiállítás emlékkönyveinek bejegyzései nagyon pontosan kifejezik mindazt, amiről azt gondoltam, hogy nem fognak ráérezni: azoknak a képeknek a hangulatára, amelyekről édesanyám kapcsán beszéltem, s a másik ezoterikus világra is nagyon pontosan ráéreztek az emberek. Van egy elképzelésem arról, hogy ezeket a bejegyzéseket leírom, kinyomtatom, s leteszem azok mellé a recenziók mellé, amiket elismert művészemberek írtak. És meglepő módon a kétféle szövegtípus nem lesz egymással ellentétes.

O Ha ennyire hatással vannak a színek az emberekre, akkor talán tudatmanipulációra is alkalmasak a művészet eszközei. Felkelthetik például az agresszivitást is?

• Tény, hogy a legutóbbi kiállításomon szereplő képeimre különböző bugyrokat próbáltam fölrakni. Volt a felszínen egy mindenki számára könnyen érthető réteg, a gyerekvilág. Ahogy a szűrhímzésen látsz egy gyönyörű tulipánt – ez mindenki előtt tiszta, nyílt és világos –, így látják a gyerekek; a tudósabb korosztály, a felnőttek pedig azt is meglátják, hogy az a tulipán a női szeméremdomb, a külső genitáliák, s pontosan megvan még a csikló pontja is. Ez nálam előbb ösztönösen jelent meg, évekkel ezelőtt, s humornak szántam, amikor közreadtam ezeket a figurákat a mesekönyvekben, hogyha az apuka este mesét olvas a fiának, ne aludjon el előbb, mint a gyerek. Van tehát ez a réteg, amely rejtett humorként bukkant föl, s ma már egyre tudatosabban törekszem rá, van aztán egy másik réteg, amelyik alaposabb olvasottságot, műveltséget igényel a nézőtől, s van egy harmadik réteg, amely számomra is kicsit érthetetlen, a sötét hatású képeké például, amelyeket említettem, amikor az ember világának rejtelmeibe keveredik bele, ott kapirgál, s olyan bizonytalan, kivehetetlen dolgok kerülnek a kezébe, aminek nem tudja sem az alakját, sem a formáját. Ha az agresszivitásra gondolsz: ezek a képek valóban olyan hatást kelthetnek az emberekben, amely egészséges vagy nem egészséges tiltakozásba torkollik, mert nem akarnak szembesülni azzal a világgal. A rendezésnél a fölső réteget állítottam előtérbe, a sarokrészen, a háttérbe kerültek a lélek bugyrának ezek a mélyebb részei, és voltak olyan beírások az emlékkönyvben, amelyek szerint az előbbiek nagyon jók és szépek, az utóbbiak viszont „nekünk nem kellenek”. De volt, aki azt írta be például a Vigadó-beli kiállításon: „Jó látni, mennyi ága-boga van a világnak.” Gondolom, ezt egy idősebb ember írta, aki több mindent megélt és megértett a világból.