Korom és hó közt

I.

Bennem úgy élsz, mint Napban az Ős-Föld,

földben a rög, rögben a Teremtés.

Mint jel a jelben.

Benned látja magát a tükörcserép-ember,

és emlékezni kezdi halhatatlanságát.

Jelentés születik a szóból.

Vagyok,

miközben egy másik

jelenlét jár át.

Mint Napban a Föld. Egyetlen fában a vadon.

Mint pillangó szárnyában a fény,

amikor éjfél jár a fűszálak hegyén.

Mint egyetlen hópihében a sűrű havazás.

Te vagy Mindenem.

Kinyitom szemem, hogy – láss.

II.

Hívlak, légy itt egészen.

A nappalok porcelánágyán

letakarva fekszem.

Oltsd el égve hagyott érintésed

az iszonyú kereszten.

Mert itt zúg a Kozmosz, morajlik ereimben,

s egyetlen cseppjében minden elfér.

Korom és hó közt,

szürke ködben

járok én, aki fél s aki nem fél.

Járok megjelölve jeltelen,

hogy minden átkot áldássá tegyek.

Lángoló arc az égbolt fölöttem.

Mindig és mindenütt egyetlen szemben

tükröződöm vissza,

mocsokban, szennyben

én, aki bűnös és tiszta.

Égitesteket cipelek –

s nem bírok el egy porszemet.

Mindenkit ismerek, ám

magamnak nem adok nevet.

Bennem törlik meg lábukat

a sáros évszázadok.

Noé bárkája én vagyok,

értem sírnak a bukott angyalok,

mindenki helyett én lázadok,

én tagadlak, hogy higgyelek,

s én jelentlek: jel a jelet.

Gének, atomok, molekulák:

rácsok közt sír a pillanat.

A múltam hídként ég mögöttem.

Talán így leszek szabad.

Lehajtott fejjel, hogy ne lássam:

elhull s elhullajt a világ,

várakozom Rád.

Míg eljön a nap,

mikor lát a vak. S vakká lesz majd, aki lát.

S aki

tévedett,

így szól:

„Uram! Én rosszul szereltem!”

Oltsd

el

égve

hagyott

érintésed

az iszonyú

kereszten.