Kurcsis László rajzairól

Nemrég remek esszét olvastam a „szenvedő művész” fogalmának rangvesztéséről, az évszázadok óta elfogadott, sőt megkövetelt művész-magatartás kiüresedéséről s a jelenség látszólag egyöntetű elutasításáról. Nemzetközi ismertségű alkotók és teoretikusok nyilvánítottak véleményt, mely szerint hamisnak és idegennek, a siker és kreativitás kihívására adott inadekvát válasznak tekintik, értékelik a szenvedő művész attitűdjét.

Meglehetősen újszerű reakciónak érezhetjük ezt, néhány évvel a körülrajongott brit festő, Francis Bacon halála után. Mégis, egészen bizonyos, hogy a reakció – bár újszerű – őszinte és igaz, pontosan adja vissza azt a gyökeres szemléletváltást, amelynek részesei vagyunk. Nevezhetjük akár a felszínesség térhódításának.

Kurcsis László alkotásai és hitvallása szerint sem lehet az új trend alakító résztvevője. Nem csupán korán kialakult felfogása a művészetről, de alkati tényezők is lehetetlenítik, hogy egy könnyed, elegáns és hatásosan frivol lépéssel elhagyja az expresszív rajzi kifejezés világát, hogy a dekorativitás, a média vagy a stíleklektika honában tűnjön fel változott eszményeivel.

Egy helyütt Boschra, Goyára és a szürrealistákra hivatkozik, mint fundamentális hatású, irányadó mesterekre. Ez sok mindent megmagyaráz. Ily szögből nézve mostmár Kurcsis munkáit, azaz vegyes technikájú rajzait, a szokásos utalások, hivatkozások köre bízvást elmaradhat. Az sem kétséges, hogy a megrendültségre és szenvedélyességre valló formanyelv leghívebben az alla prima technikákban jut érvényre. Tehát ha grafikusról van szó, akkor például a tollrajzban és a metszetben. Kurcsis odaadással műveli mindkettőt.

A tradicionális értelemben vett stúdium, azaz az alakrajz szakmai követelményeire alapozott kompozíciók – eredetük szerint a reneszánsz óta féltve őrzött műteremhangulat gyümölcsei – Kurcsis művészi fejlődésének fontos megállói. Nem csupán Krisztusarcú művészportréira és a művészsorsot is szimbolizáló megfeszítés-jelenet gyakoriságára gondolunk, hanem a velünk szembenéző, feldúlt arcvonású, emberképű állatalakjaira éppúgy. No és a Van Gogh vagy Ámos Imre szélcibálta, meggyötört fáira emlékeztető, nemegyszer nőalak metamorfózisába forduló Kurcsis-i fatörzsekre. És bizonyára szorosan idetartoznak az anatómiai tanulmány céljain jóval túlmutató, szálkás kontúrozású koponyák és végtagok, a már-már hűvös tárgyszerűséggel megmunkált lapokon, a megkínzatás és hóhérmunka rémlátományait idézőn.

Kurcsis persze nem lenne korának gyermeke – holott ízig-vérig az –, ha megrendültségét nem ellenpontozná olykor, de sosem rutinszerűen, groteszk és ironikus elemekkel, mely legtöbbször az érző-vérző test és az érzéketlen, kitömött bábu kontrasztjában jut kifejezésre. De – másutt – egy-egy szó, szövegrész kajánkodó bevágásával vagy civilizációnk közhelyes rekvizitumainak bekapcsolásával ér el – semmi esetre sem harsány – hatást. És talán itt kell rámutatni a rajzokon felfedezhető erotikus fétisek, szexuális szimbólumok, fallikus vagy klitorikus jelképek hol nyílt, hol rejtett szerepére, e formációk képzettársítási lehetőségeinek tudatos kiaknázására.

Kurcsis egyik, talán stílusában nem legjellemzőbb, de expresszivitásával mégis kiemelkedő jelentőségű krétarajzán, amely az Egy fiatal terrorista portréja címet viseli, végre valóban goyai erejű rémmel nézünk farkasszemet. Azaz csak néznénk, mert elkendőzött arca, szeme nekünk láthatatlan. A vakhomályból elénk toppanó, belénk nyomuló sötét testtömegnek semmiféle egyénítő vonása sincs. Látványa tulajdonképp nevetséges, tudatunk azonban rögvest azonosította őt, felismerte benne az ezredvégi kiszámíthatatlan, csaknem irracionális pusztítás eszközét.

Kurcsis talán azért örökítette meg az ő anonim arcmását, hogy valamiképp kivetíthesse magából a gyötrelmes fenyegetettség érzését és tudatát. S hogy ezzel elibénk állítson, legalább egyet a pokolbéli szörnyek közül, akik a szenvedés és diszharmónia mérnökeinek bizonyultak.