Rózsaujjnyi hajnal

Nikarkhosz – Domitiánus védence, a Lukilliosz-típusú szatirikus epigramma művelője, ám egyetlen méltatója sem feledkezik meg hozzátenni, hogy humora – ellentétben Lukillioszéval – meglehetősen durva. A rokonság tehát elsősorban kompozíciós síkon működik. Magyarul ezidáig még egyetlen versét sem olvastam. Nikarkhosz a nyelvi játékok és bravúrok igazi mestere, minden ízében friss, eleven. A Görög Antológia XI. kötetében mintegy 35 verse szerepel.

Nikarkhosz versei

Onészimoszhoz

Űzd el a háztól, űzd el e töksüket asszonyi átkot,

kérlek az égre, siess! Meghülyülök vele már!

Túrót kérek s erre a vénség hozza a fúrót.

Friss túrót sem eszem! Fáj a fejem, csoda hát?

Múltkor is így fájt, kértem a gyógyszert, s hozta a vénség

menten az óvszert, és állt vigyorogva bután.

Kérj sört, kapsz tőrt! És ha megéheztél sör után és

kérded: „A hús lágy már?” Máris előtted az ágy-

tál. Kérj pálcát, kapsz tálcát. Reszelőt meszelőként

kérj! Jaj, sose azt kapsz, ami kellene épp.

Mit tehetek, mondd? Tán kitanulni az állatüvöltést

járjak a rétre ki, ha este elalszik a nép?

                                                        (XI./74.)

Szörnyű vég[1]

Szörnyű vég jele, hogyha a holló éjszaka károg!

Dalt kezd Démophilosz és a madár belehal.

                                                             (XI./186.)

Javaslat egy tudományos konferencia témájául

Melyik a szád? hol a hátsód? Éppúgy bűzlik a két rés.[2]

Ebben a kérdésben döntsön a bölcs tudomány!

Csöpp cimkére felírhatnád, hol a száj, hol a segg, mert

nem tudom én, szólsz vagy fingasz-e épp, Theodor!

                                                                     (XI./241.)

Minden jó, ha a vége jó

Jött a tavasz, s hát vézna Menesztratoszunk ki-kiült a

rétre, de zabszemnek tűnve a bolyba került.

Hangyáktól elorozta a kincset a fürge legyecske,

mint ahogyan Ganümédészt puha ágyba Zeusz.[3]

Légyszájból kiesett, no de földre nem ért, mivel egy szál

szempillája a pók lágy fonalán fölakadt.

                                                                  (XI./407.)

Kényelmetlen szituáció

Tegnap Deinarkhosz döntött: fölakasztja magát, de

élve maradt, mert hát: pénzbe került a kötél.

Képzeld csak Glaukosz, mint alkudozott, licitált és

hitte, hogy olcsóbban jut neki végre halál!

Borzasztó, hogy az ember hat garasocska miatt – ez

fösvénységi rekord! – kénytelen élni tovább!

                                                               (XI./169.)

A szardiszi Sztratón (nem keverendő a lampszakoszival, a peripatetikusok ismert filozófusával, sem pedig a történész-földrajztudós Sztrabónnal!) a 2. század első felében élt és alkotott. A hagyomány szerint ő állította össze a híres Görög Antológia 258 versből álló XII. kötetét, mely Musa Puerilis néven vált ismertté. Egyes filológusok a gyűjteményt Sztratón kibővített köteteként fogják föl, mivel tőle származik a gyűjtemény legjava. Ezt a feltevést látszik alátámasztani az is, hogy a kötet nyitó és záróversét Sztratón írta, s mind a két epigrammában meglehetősen személyesen és a maga nevében beszél. Persze számunkra ezek a találgatások lényegtelenek, sőt, talán egészében véve is feleslegesek. Ragyogó, szellemdús, vérbeli görög humorral megfűszerezett verseket olvashatunk számos tehetséges költő tollából – ez az, ami igazán fontos.

W. R Paton a híres Loeb Classical Library kétnyelvű sorozatának vonatkozó kötetében a filológiai jegyzetek közt elejt egy mondatot Sztratónról is: „Sztratón egy őszinte homoszexuális.” A két szó közül az elsőnek még van is értelme, a másodiknak viszont görög költő esetében nincs. Paton bevallja, néha Sztratón szép verseket is ír, de általában durva, mosdatlan szájú és földhözragadt. Nem próbálom meg mindezt cáfolni, mert ez nem igazán irodalmi-poétikai kérdés. Ami tény: Sztratón hibátlan formaművész és az epigramma műfajának igazi mestere. Tökéletesen szerkeszt, humora élvezhető és egyedi. Sztratón szenvedélyes eretnek, költőtársainál durvábban figurázza ki a gyöpös irodalmi hagyományt, a mitológiát és az ún. antik erényeket. Ezt e kis válogatáson belül is lesz alkalom megfigyelni, mondjuk Kallimakhosz 102-es számú versét, ha összevetjük Sztratón 2. versével, az elmondottak beigazolódnak. Sztratón azonban nem állandó pimaszkodó, nem süket avantgardista, a meleagroszi és aszklépiadészi finomságok és bensőségek éppúgy komoly szerepet játszanak költészetében. E tekintetben érdemes összevetni Sztratón mai értelemben vett elegizáló szerelmi epigrammáit az említett két költő itt közölt apróságaival. Sztratón versei méltán kaptak helyet az Antológia XI. kötetében is, mely főként szatirikus epigrammákat közöl. Éles és „közönséges” humora Nikarkhoszéval testvér. Sztratón a XII. kötet záróversében igyekszik elbagatellizálni saját költészetét, talán ezzel is utal valamire. Talán azoknak válaszol, akik phókülidészi buzgalommal (aki egyetlen bölcs mondásánál sem mulasztotta el megjegyezni, hogy az bizony tőle ered) prófétálnak öröklétet maguknak és műveiknek, mint ahogy az az ókori irodalomban szokás. Sztratón sem kerüli el azonban a kor közhelyeit, gyakran önismétel is, de mindezt a nagy költők gesztusával teszi.

Sztratón verseivel nem lehet beszélgetni. Megállás nélkül mondják a magukét, nyomják a sódert. Úgy a negyvenedik Sztratón vers olvasásakor a fordító úgy érzi, a költő valamit eltitkol, valamit leplez funkcionális álokoskodásaival és magömlésszerű fecsegésével. Védi magát. Kifelé mosolyog, befelé sír. Nem lát kiutat, csak „van”. Emberi.

Magyarul először (Szepessy Tibor utószavából tudom) az 1982-es görög költők antológiájában szólalt meg egy tucat vers erejéig. Válogatásom négy újrafordítást és tizenöt magyarul eddig még nem ismert vers fordítását tartalmazza.

Sztratón versei

„Szökj’ epigramma, de nem mint nyil,

mely czélra fut és öl,

Szökj’ mint csók (...)”

(Kazinczy Ferenc)

Ars poetica[4]

Én sose írtam meg, mint áldoz vén priamosz,

sőt Médeia kínja se izgat, sírni se csalt Niobé,

Ítüsz sorsa se hat meg, sem csalogánydal a zöldben.

Mind le-lerágott csont: mára tömény unalom.

Mámor, Vágy és sok kecses ősbáj olvad e versbe;

S ily témákhoz a zord, doktori pléhpofa bűn...

                                                               (XII./2.)

Bőr, haj, szem

Izgat a hószín bőr, ám tetszik a mézszinü szintén.

Hajban a szökés szép, bárha a barna csodás.

Barna szeműt se hagyok ki, de hogyha kökényszemek éji

szikrázása[5] fogad: megmar a vad szerelem.

                                                                    (XII./S.)

A nagy fogás

Büszke halászom! hurkot fontál s én beleúsztam.

Vígy ahová csak akarsz, óvj, soha el ne veszíts!

                                                                   (XII./241.)

Egy irodalmi vitához

„Zeuszt dicsérd versedben először” – írta Arátosz[6].

Jó. De a Múzsákat hagyjuk a francba, unom.

Mert ha fiúkért bomlik a lelkem s él-hal a testem,

Mért gerjesztene hő vágyra a szűz Helikon?

                                                                  (XII./I.)

Küroszhoz

Pompás hátsód mért támasztod a falnak? A kő vak,

érzéketlen. Rá nem hat e vágyteli csel.

                                                              (XII./213.)

Komparatisztikai tézisek[7]

Gyönge farizmot adott leánynak az ég. Keserű a

csókja, a bőre se ont mennyei balzsamokat,

és érzéki csevelyre se termett. Rádvigyorog? Csak

frászt kapsz. S hogyha tanult, százszoros úgy a csapás!

Hátulról sose dugjad, és ha kezed az ölébe

ért, ne reméld, hogy majd lesz pihenésre helye.

                                                                      (XII./7.)

Ami az Istené, az az Istené...[8]

Legpompásabb az, ha tizenkét éves a zsenge fiúhús,

ámha tizenhárom: majd megöl érte a Vágy.

És ha tizennégy: büszke virága a szép szerelemnek!

Bájos az eggyel idősebb, angyali módra ragyog.

Isteni év a tizenhat, fénylő égiatyánknak

Kedvez az eggyel több: nagy Zeuszé e gyümölcs.

                                                                   (XII./4.)

Nyelvészeti matematika

Segg és pénz. Két ugyanannyi betűs szó. S éppolyan érték

ez, mint az. Csoda bölcs fölfedezés, csoda bölcs...

                                                                           (XII./9.)

Félig megfont koszorúba szerettem

Épp ott jártam, ahol a koszorúkat fon sok ügyes kéz.

Jaj be pirulnak a friss csipkebogyók a fiú

ujjai közt! Félig megfont koszorúba szerettem,

jéghidegen hagy a kész. „Szépfiú, mennyi az ára?”

Rózsáktól százszor vörösebb lett erre a rózsám:

„Csitt, csitt, menj haza, most lát az apám, de ha majd...”

Otthon a megkoszorúzott oltárnál ima zümmög:

„Ó, kegyes isteneim! Győzzön a friss szerelem!”

                                                                      (XII./8.)

A vas sorsa

Szép Diodórosz! Arany szerelemre megért buja tündér!

Légyen száz nejed is, mágneseid mi leszünk!

                                                                   (XII./6.)

Melyben a költő közli, miért nem kap Héliodórosz tudományos fokozatot

Szégyen a csóktudományra, amit zárt, holt ajakad tesz.

Hol van a Tűz? hol a Hév? mennyei lelkesedés?

Fűszer nélkül nincs Kéj. Így csókolnak a szobrok,

vagy viasz arcképed otthon az asztalomon...

                                                                  (XII./183.)

Bűnhődés

Hogyha a csókom fáj vagy mély sebet ejt, nosza csókolj

vissza, hogy engemet is marjon e fránya ragály.

                                                                        (XII./188.)

Az apák üzleti érzékéről

Szép koszorúd a fejedre ki tette? Tán szeretőd volt?

Szépérzéke remek! Tán az apád? Van esze!

                                                                (XII./189.)

Isteni nagylelkűség

Négy aranyat kértél, nesze tíz! Húsz drachma a végár.

Ennyit aranyból csak szűz Danaé öle nyelt.[9]

                                                                 (XII./239.)

Példázat a tudás hasznáról

Ősz a hajam, fonnyadt tököm elszunnyadt, sose ébred.

Pókháló csüng már korcs mogyoróimon is.

Terhes vénség mardos. Drága fiú, tudom én jól,

mit hova döfjek. S lám, semmibe vész a tudás...

                                                               (XII./240.)

Világos, világosabb, legvilágosabb

Végem, hogyha fehér a fiú, égek, ha a bőre

mézszín, ám ha a haj szőke, a vágy elepeszt.

                                                                (XII./244.)

Az emberi mivolt megtagadói ellen

Minden oktalan állati hím nőstényeken élvez.

Ámde az emberi faj más szerelemnek is él.

Szégyen a férfira, hogyha a nők elemésztik egészen.

Oktalan állat mind, kit nem ölelt fiu még.

                                                          (X1I./245.)

Záróvers  

Hogyha haszontalan irkálmányom el-elszomorít, és

sóhajod így szárnyal: „Ó te szegény, ver az Ég!

Ennyi csapás! Ez a vég!” Tévedsz, mert isteni vesszőm

írt, ha barát kért vagy szeretőm nyafogott.

                                                                (XII./258.)

Izgalom[10]

Nemrég lám, Agathón csöpp gyíkja alig volt rózsa-

ujjnyi, de mostanság mérete rózsa-öles!

                                                                   (XI./21.)

Ismeretlen költő verse

Intés

Élj csak a mának![11] Minden gyorsan elillan!

Rút bakká teszi egy év is a kecskegidát.

                                                            (XI./51.)

Alpheiosz Mütiléné szülötte, Augustus idejében élt és működött. Magyarul négy verse olvasható a Görög Antológiában (1982). Szerény ötödikként ezekhez csatlakozik az itt közölt. Alpheiosz ezzel az egyetlen versével szerepel a XII. kötetben, a mű zárómondata egyfajta szállóigének hatott a maga idején, s talán még ma is.

Alpheiosz verse

Lelkünk köszörűje

Oly nyomorult, akinek nem jut szerelem! Sose gerjeszt

más fel a tettre, a szó lelke-motorja is ez.

Lomha vagyok, de ha Xénophilosz szól, nincs sebesebb lény

nálam. A villámot is lepipálom akár!

El sose fuss, ha a vad szerelem buja szárnya suhog, sőt,

tárd ki a szíved. Lelkünk köszörűje a Vágy.

Aszklépiadész a Kr. előtti III. század második felében alkotott az ún. ión iskola tagjaként. A szamoszi születésű költő egyike a legismertebb és legfinomabb tollú epigrammistáknak (kb. 40 epigrammáját ismerjük). Lírai műveket szintúgy alkotott, nevét a verstan egyik ragyogó strófaszerkezete és sora is őrzi.

Aszklépiadész verse

Spleen

Két évvel se vagyok több húsznál, s már dögunalmas

élnem. Mért marsz folyton korcs szerelem, buja tűz?

Hogyha belédhatok én, mi a terved? Gyermeki álcád

megvéd, játszani fogsz. Perdül a kocka megint...

(Változat:)

Alig huszonkétévesen meguntam élni, mert

átlátszó trükk a szerelem, gyerekes és lökött.

Fiúcskaképű gyilkosok kockáznak, sorsod

vetik ki hetykén a porba, férgek, lócitromok között.

Lukilliosz az 1. században tevékenykedő, remek humorú epigrammaköltő. Mintegy 100 verse maradt fönn. Az epigramma mai műfaji kritériumainak kialakulásában hatalmas szerepe volt. Magyarul a fordítottabb költők közé tartozik.

Lukilliosz versei

A hiperrealista festő kudarca

Eutükhosz festőnek húsz fia van, s noha híven

fest, húsz műve közül rá bizony egy se ütött.

                                                                    (XI./215.)

Pocsék üzlet

Vettél műfogat és rúzst, tincset, kenceficéket.

Ennyi az ára egy új maszknak is, elhiheted.

                                                               (XI./310.)

Démodokoszról semmit sem sikerült kiderítenem. A XI. kötet 4 versét közli, melyek leginkább a magyar falucsúfolókra hasonlítanak. Itt következő versét a kappadokkiaiak ellen írta, ám, mivel ez számunkra nem sokat jelent, csak a kappadokkiaiak természetére történő utalást hagytam meg, mintegy kiszélesítve a vers hatókörét.

Démodokosz verse

Mérgek

Egy mérges férfit kígyó harapott meg. A rossz vér

mérge azonban szétmarta a gaz viperát.

                                                          (XI./237.)

Alexandriai Leonidász az 1. század ismert természettudósa és költője. Versírási technikáját matematikai-misztikus céloknak rendeli alá. Ha az első disztichon görög betűinek számértékét összeadjuk, épp annyi lesz, mint a másik disztichonban szereplő betűk számértékeinek az összege.

Alexandriai Leonidász verse

Varietas delectat

Nagy Zeuszunk etióp lakomákon dőzsöl avagy tán

szűz Danáét öleli s köpdösi sárga levét.[12]

Hát Periandroszt látva a mennyei Úr tehetetlen?

Égbe se lopja? Netán unja a szépfiukat?

                                                        (XII./20.)

Meleagrosz gadarai származású epigrammaköltő és (cinikus) filozófus. Föltehetőleg Kr. e. 130–60 táján élt, rendkívül tehetséges és érzékeny költő, egyesek görög Ovidiusnak nevezik, mivel elsősorban szerelmi témájú versei – „elegizáló epigrammái” maradtak fönn és e versek finom képisége, rutinos verselése és érzékletes csattanói valóban rokonítják a római költővel. Nevéhez fűződik a Görög Antológia egyik elődjének, a Koszorú című gyűjteménynek az összeállítása.

Meleagrosz versei

A szerelem perspektívái

Thérón, téged nézlek s mindent latok a földön.

Ám ez a mindenség nélküled ostoba űr.

                                                       (XII./60.)

A szerelemhez

Hágj a nyakamra te démon, holtra teperted a lelkem!

Ismerem én cseleid! Mennyi de mennyi a vér,

mely nyilaid megfürdeti bennünk! Lőj, ha akarsz, de

porrá zúztad rég, hűlt hamuvá a szivem.

                                                           (XII./48.)

(Változat:)

Padlóra küldtél, taposs a nyakamra iszonyat!

Ismerlek egészen, tudom, tetteid súlya mennyi,

Lőj újra sziven, égjen, ami tönkreégett már,

Belül hamu vagyok, ezüstpernyéjű semmi.

Kallimakhosz a görög irodalom ismert klasszikusa, föltehetőleg az alexandriai könyvtár igazgatója, minden poéta doctus őse. Legnépszerűbb művei talán himnuszai. Irodalomtudósként, enciklopedistaként szintén jelentős. Szembefordul a „konzervatív” irodalmi hagyománnyal, megteremtve a rövid műfajok és a tömör szerkesztés iskolapéldáit.

Kallimakhosz verse

Epiküdészhez

Hogy fürkészi a fürge vadász a hegyekben az őzek

és a nyulak nyomait! Mit neki hó, mit a jég,

percre se lankad! „íme, a megsebesült vad a földön,

vidd, a tiéd!” – kiabálsz; semmibe vész a szavad.

Így vagyok én is a Vággyal: kergeti, mit sose kap meg,

észre se véve, ami orra előtt hever épp.

                                                                (XII./102.)

[1] Ezen epigramma éltetője egy, a korra és a műfajra jellemző költői fogás. A concetto úgy keletkezik, hogy a vártnak épp az ellenkező, meglehetősen hihetetlen változata következik be. Ez a szerkesztésmód kétségkívül a „Nehogy már a fagylalt visszanyaljon!”- típusú mai tréfaalkotás korai testvére. Ugyanezt a technikát alkalmazza Démodokosz itt közölt verse (X1./237) is.

[2]  Vesd össze: Catullus XCVII. versében – Devecseri Gábor fordításában – így fakad ki a Theodoroszhoz meglehetősen hasonlóan „enigmatikus” Aemilius ellen:

 „Vallom, hogy mindegy (másképp ne szeressen az ég sem):

 Aemiliust száján vagy fenekén szagolom.”

 A végkicsengés Catullusnál azonban más.

[3] Ganümédészt, a szépségéről messze földön híres trójai pásztorfiút Zeusz sas képében ragadta el és neje nagy bánatára az istenek pohárnokává tette. A főistennek föltehetőleg más tervei is voltak a fiúval, ahogy azt például Lukiánosz (Istenek párbeszédei) leírja, vagy később, mondjuk, Marlowe, Dido c. befejezetlen tragédiájának nyitójelenetében.

[4] Vesd össze: Kallimakhosz XII./102., itt közölt versével

[5] Vesd össze: Theophrasztosz: „A szín a testekből fellobbanó láng (...)”

[6] Arátosz Szoloi szülötte, a hellénizmus legjelesebb didaktikus eposzköltője. Főműve, a csillagászati ihletésű Fainomena (Tünemények, Égi jelenségek) 1154 hexameter szövedéke. Költőileg meglehetősen lapos, nyelvileg és kultúrtörténetileg jelentős. E mű invokációjára reagál Sztratón, mely Kerényi Grácia fordításában így indul: „Zeusszal kezdjük, akit soha említetlen az ember

nem hagyhat” – majd 13 további Zeusz-dicsérő sor után Arátosz a Múzsákhoz fordul:

„(...) Ti is, mézesszavu Múzsák,

mind üdvöz legyetek! S dalomat, hogy a csillagokat mind

illőképp zengjem, ti kisérjetek kegyesen most.”

Az ókorban hihetetlenül népszerű művet számos kiválóság magyarázta, fordította, szerette. Köztük például Cicero is.

[7] Sztratón sosem volt nőgyűlölő, mint mondjuk a legendás Palládász. E szösszenete inkább egyfajta játékos megokolása preferenciáinak.

[8] A vers két zárósorát önkényesen elhagytam.

[9] Amikor Zeusz arany eső képében magáévá tette.

[10] Sztratón e versében Homéroszt, egészen pontosan Homérosz akkoriban már meglehetősen patetikusan ható ún. állandó jelzőit figurázza ki. Homérosz a Hajnalt a csodálatos és sokat idézett „rózsaujjú” epitheton constanssal jellemezte. Sztratón korabeli görög mértékegységek neveivel játssza és mossa egybe a szót. Ezt próbáltam visszaadni valamelyest az ujjnyi és az öles szavakkal.

[11] Vesd össze: Horatius: „Carpe diem quam minimum credula postero.” (Carm. I./XI.)

[12] lásd: Sztratón Isteni nagylelkűség