Gymnasiologia
Beleszületünk egy kultúrába, azaz hagyományba, s a személyek és tárgyak benne mások számára többé-kevésbé jelentés nélküli megnevezése, a könyvcímek (mint a fenti) stb. kialakítják azt a nevezéktant, amely már önmagában elégséges közlés, rámutatás, hivatkozás és meghatározás.
Az olvasó Gömöry János nevével legutóbb Kováts Miklós magvas kötetkéjében1, korábban az Emlékeim egy letűnt világról (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1964, 248. 1.) könyv vagy a Tátra-Almanach városképei közül az Eperjest bemutató révén találkozhatott (Eperjes. In: Tátra-Almanach. Szlovenszkói városképek. Tátra-Kiadás, Bratislava – Pozsony 1938, 137 – 188. 1.). Bizonyos kiegészítésekkel az utóbbit ismétli a nemrég megjelent Eperjes és az evangélikus Kollégium története (Evangélikus Országos Múzeum, dr. Fabínyi Tibor, Bp. 1994, 100 I—XII.) – hátrahagyott kéziratból szerkesztett kiadvány. A Tátra-Almanachban olvasható feldolgozással kisebb eltérésektől eltekintve (egy-egy szócsere, szórendi csere) nagyobbrészt egyezik. S mi újból megállapíthatjuk, hogy a tárgyalásmód mikéntje, a szerző stílusa eredeti mivoltában van jelen, tárgyismerete, a színvonalas ismeretközlés célzata és a szerző sajátos elkötelezettsége különválasztó ismérve. Az almanachbeli változat megkomponáltságában teljes és lezárt; reprezentatív, kompozicionálisan végigvezetett, összefogott variáns, ami a fejezetcímekben is kifejeződik: Eperjes magyarsága és keletkezése (137–142), Eperjes a középkorban (142–9), Eperjes a reformáció és az ellenreformáció korában (149–164), Eperjes a barokk-rokokónak, a XIX. század uralkodó eszméinek hatása alatt és az államfordulat után (165–188). Az új kötetben főképpen az utolsó fejezet bontódik természetszerűen az egyes korszakok szerint (36–93), s egészül ki a „résztvevőknek” az első változathoz képest kifejezettebben önállósuló portréjával (Berzeviczy Gergely, Kazinczy Ferenc, Kossuth Lajos; Csengey Gusztáv), valamint a szerző részvételével.
Gömöry János a Kollégium krónikása, utolsó magyar hírmondóként a Kollégium sorsa által láttatja a várost, sőt egy helyütt megjegyzi: „egy iskola belső életében az ország sorsa tükröződik vissza” (i. m. 62). A szemszög a történész tudósítását ekképpen még közvetlenebbé teszi. Amint mindegyik szavából kivehetjük, bár nem volt, akárcsak számos tanártársa, egy Ludmann Ottó,2 Wallentínyi Samu vagy Schöpflin Géza s mások a város szülöttje, a város lelkének, szellemének, amelynek a Kollégium is egyik éltetője, foglya lett. A „genius loci” e varázsát megérezte Petőfi, aki az Úti jegyzetekben azt írja, hogy Eperjes ama városok egyike, ahol nyomban otthon érzi magát. Ignotus pedig, aki egy évet töltött Eperjesen mint a királyi katolikus főgimnázium tanulója, egyebek közt így emlékezik erre vissza: „Gimnáziumot és jogot azonban Budapesten végeztem, kivéve egy esztendőt, életem legszebb esztendejét, mikor 1882-ről 83-ra a harmadik gimnáziumot Eperjesen jártam”.3 Kötetünk Kazinczyt idézi a Pályám emlékezetéből: „Eperjesen lelem magamat először életemben azon boldog állapotban, hogy senkitől sem függék, s ezt a legbájosabb, legtündéribb tájon, melyet képzelhetni, mert az merő paradicsom,” (i. h. 50), vagy egy másik módozat szerint: „szerelmesen, a legtündéribb tájon, melyet képzelhetni, s könyveim birtokában, Eperjesen éltem át életemnek legtündéribb szakát.” (i. h. 54).4 Gömöry János Kazinczy és az eperjesi Steinmetz Anna idilljét mint a szépirodalom iránti rajongásuktól elválaszthatatlant írja le, miáltal irodalomtörténeti jelentőségűvé válik; az író ittlétét mint élete fordulópontját önálló írásban is közzétette.5
Nem kevésbé részletezi a kötet Kossuth eperjesi diákéveit (1816–1819), tanárának, Greguss Mihálynak, akinél a Kollégium épületében lakott, fejlődésére nézve meghatározó szerepét (58), idézve vallomását, miszerint „...nem is találtam magamat rosszul« Eperjesen, sőt igen jól találtam” (i. h. 59), s „Ott virradott fel lelkemben azoknak az elveknek világossága, amelyek vezéreltek... Adná az Isten, hogy oly viszonyok között élnék, hogy bebizonyíthassam, milyen háládatos vagyok az eperjesi Kollégium iránt.” (uo. 58–9).6
A városhoz való kötődés nyilvánult meg abban, hogy akik az államfordulat után azt elhagyni kényszerültek, másutt többnyire nehezen találták meg helyüket. Maga Gömöry János is érezte a törést, amelyet Csengey Gusztáv esetében tragikusnak mond (73), amikor 1931-ben Kassára költözött (92). Távozását barátai, tanítványai nehéz szívvel fogadták, s még egyszer „visszahozták” Eperjesre (92).7
(A végsőkig vállalás példája Wallentínyi Samu, s ezt tudhatjuk be Schöpflin Gézának és a királyi katolikus főgimnázium volt tanárának, Gyulai Pál tanítványának és a PTVE „művezetőjének”, Pethe Ferencnek.)
*
Már az almanachbeli változat olvasásakor észrevehetjük, hogy még e rangos kötetben is, amelyben bevezetésképpen Szvatkó Pál a felvidéki városokról a mélyreható társadalmi változások ellenére többé-kevésbé mindmáig érvényes várostipológiát rajzol,8 Gömöry János írása más, mint a többi. A témára a szerző feltette életét, amint erről az első könyvalakban megjelent feldolgozás előszavában vall (Az eperjesi ev. Kollégium rövid története [1531–1931]. Kósch Árpád könyvnyomdája, Prešov 1933, 79. I.).9 A történésznek, tudós-tanárnak évtizedeket magukba foglaló búvárlásai, történelemszemlélete és értékelése motiváltságával együtt az Almanachnak publicisztikai szintjét messzemenően meghaladja, joggal emeli ki a bibliográfus J. Repčák, miszerint „Gömöry dolgozata Eperjes korai históriáját tekintve történeti forrásanyagával jól megalapozott”,10 s a középkorra vonatkozóan Iványi Béla kutatásaival egybevágó. S ilyen értelemben hivatkozhatunk az új kötet szerkesztőjének jellemzésére is a szerzőről – „aki... tanulmányozta a hagyomány- és mondavilág anyagait, rendszerezett történeti eseményeket, kutatott a levéltárakban, okmányok, királyi kiváltságlevelek, telekkönyvi, bírósági és céhbeli iratok, évkönyvek után” és „kezdettől fogva az otthonának tartott várost akarta megajándékozni munkájával” (i. m. 7).
A „tetralógia” első könyvében, a Rövid történetben, amelyet a Kollégium „négyszázéves” évfordulója alkalmából írt és adott ki, a 400 év szellemi azonosítás eredménye. Mivel 1531-ben a város teljességében protestáns, a magas színvonalú, líceumi jellegű városi iskolát Gömöry János mint a Kollégium előzményét, elődjét fogja fel. A városi iskola és az 1667-ben alapított Kollégium között azonban jogfolytonosság nem áll fenn, sőt az iskola megszüntetése a Kollégium megnyitásának egyik feltételeként szabódott ki. A hagyomány szempontjából viszont a folytonosság tény, ahogy ezt a külföldi egyetemeken végzett humanista műveltségű tanároknak, mint amilyen Wernher György elégiaköltő és a De admirandis Hungáriae aquis... szerzője, később sárosi várkapitány, valamint a szepesi királyi kamara elnöke, veje, a Krakkót és Wittenberget, Leuvent és Padovát megjárt Gyalui Torda Zsigmond, e korszak egyik legjelentősebb hazai írástudója,11 Bocatius János császári és babérkoszorús költő,12 vagy a városi iskolát hétéves líceummá fejlesztő rektora, Bayer János és társa Czabán Izsák működése tanúsítja. Kettejüket tekintjük már ebben a szakaszban az úgynevezett „eperjesi filozófiai iskola” alapítóinak. Joannes Bayer wittenbergi teológiai és filozófiai tanulmányai befejezése után az egyetem filozófiai fakultásának oktatójaként ismerkedik meg a tanulmányait ott végző Czabán Izsákkal. Bayer 1659-ben elfogadta szülővárosa meghívását a városi iskolára, s amikor rektor lett (1662), része volt abban, hogy a konrektori tisztséget Czabánra bízzák. A szlovák származású Izak Caban (Czabán, Czabány, Zabán, Isaacus Zabanius) legjelentősebb műve, az Existentia atomorum Wittenbergben jelent meg 1667-ben, ő maga a Kollégiumnak is tanára maradt. A Bacont és Comeniust követő Bayerral és az atomok reális, fizikai létének tételét hirdető Czabánnal kapcsolatban Gömöry kiemeli, hogy „a két kiváló tudósnak a maga idejében nálunk páratlanul álló állásfoglalása olyan tudományos kérdésekben, amelyek külföldön is még teljesen újszerűek voltak – bizonyítja a Kollégium szabad szellemét.” (i. m. 25). Épp ilynemű jellegével e filozófiai iskola a történelmi Magyarországon a szó legszorosabb értelmében páratlan.13
A Kollégium alapítása évében a város főbírája Weber János, a város szülöttje és iskolájának volt növendéke. Egy főiskolai jellegű intézmény létrehozását, amit Bayer vetett fel, pártolta, és az alapításhoz ezer forinttal járult hozzá. Alakját Gömöry az első és a második változatban egyformán, jellegzetesen „beletrizáló” előadásban jeleníti meg. Weber 1612-ben született Eperjesen, két ízben volt a város főbírája, orvos és Felsőmagyarország örökös gyógyszerésze. Bécsben nősül, s elveszi a puritánok elől Rudolf császár prágai udvarába menekült angol főúri családból származó Elisabetha Johanna Westonia humanista költőnő leányát, Felicitászt (?; i. h. 29).14 Legjelentősebb műve, az Amuletum németül, magyarul és szlovákul (illetve a cseh biblia nyelvén) jelent meg; orvosi mű, amely a pestis elleni védekezést írja le. Weber Wesselényi nádor és Széchy Mária orvosa és bizalmasa. Történetét, a szereplők jellemét a szerző stílusához híven, utánozhatatlan módon ecseteli – „Az öregedő szépasszony porladozó egészségét és bizony már hervadó bájait a híres városbíró reparálgatja.” (i. h. 29). A városbíró így belebonyolódott az összeesküvésbe, s Bécsben a hűtlenség vádja alól csak nehezen tisztázta magát. Evégett tért át katolikus hitre is, de amikor 1682-ben Thököly kurucai elfoglalták Eperjest, visszatér korábbi hitéhez; 1684-ben halt meg, két fia Caraffa vérpadjára jutott (nevüket – Dániel, Frigyes – a Kollégium északnyugati falszögletébe mélyített emlékmű táblája örökítette meg; Markup Béla alkotása; itt imádkozta el a megbékélés jegyében a pápa 1995. július 2-án a Miatyánkot). Weber Jánosnak Kossuth édesanyja – Gömöry szerint – egyenes ivadéka (i. h. 60). Eszerint Kossuthot rokoni szálak is a város történetéhez fűzik.
*
A kezdetek kezdetén, tudjuk, a monda szerint Vak Béla epret tapintva ki a majdani város helyén adja meg nevét. A magyar név az okiratokban a legrégibb s a németek is átveszik, a „Theutonici de Epuryes”, akiknek határfoglalásait a bártfai ciszterciták rovására IV. Béla király 1247-ben leiratban korlátoztatja. A Tompa regéjéből (Eperjes) verses formában ismert történet és névadás azonban nyilván nem ilyen egyenes vonalú. Bár a régióban az Árpád-korabeli földrajzi nevek jelentős része kizárólagosan magyar, mint például Ardó (erdővédők falva), Nyárs, Kende, Somos; a város határában levő ásványvízforrás neve magyarul-szlovákul egyaránt Borkút, s a várnak, majd az aljában keletkező községnek (később szabad királyi városnak s a megye központjának), valamint a kialakuló megyének a szlovák jelölése zárványként őrzi az ómagyar formát (Saris),15 megjegyezhetjük, a városnév nem bizonyítottan elsődleges. Magának a városnak az alapítását Gömöry János is a tengerár miatt németalföldi otthonukat elhagyni kénytelen flamandoknak tulajdonítja, akiket II. Géza, a tatárjárás után pedig IV. Béla telepített be. A magyar lakosság jelenléte azonban a szláv mellett már korábbi, s a városnak a későbbiekben van szlovák és magyar negyede (Quartale Sclavorum, Quartale Hungarorum; az utóbbi a déli, kassai kapu táján). A magyarok számaránya a 16–17. században a legnagyobb, számukra 1642-től 1647-ig új evangélikus templom épül. Benne helyezték el 1930-ban Caraffa négy áldozatának a szinyei templomtorony alatt talált maradványait.16
A flamand városeredetet véli bizonyítani a műtörténész Divald Kornél azáltal is, hogy az eredetileg 13. századi templom helyén a 14. század közepén (1347-től) egyhajósként épültnek az átalakításával emelt plébániatemplom Szent Miklósnak, a hajósok és a kereskedők patrónusának nevét viseli, akinek tiszteletét ősi hazájukból hozták magukkal a flandriai vendégek a Felvidékre és Erdélybe. 1502–1515 közt nyerte mai alakját, amely a „csúcsíves csarnoktemplomok legtökéletesebb példánya Magyarországon”, hosszával csak a lőcsei és a pozsonyi múlja felül.17
A kötetben vázolt a fontos kereskedelmi útvonal mentén és elágazásában alapított város szabad királyi várossá (1377) fejlődése. Róbert Károly 1324-ben az eperjesieket felmenti a várispánság joghatósága alól, s megerősíti korábbi kiváltságaikat, 1299-es kiváltságlevelük. Nagy Lajos 1374-ben engedélyezi a városfalak építését, s a várost olyan ipari és kereskedelmi szabadalmakkal ruházza fel, amilyenekkel ez idő tájt csak Buda rendelkezett; 1536-ban árumegállító joga van. Az V. László által adományozott címer 1453-ból, az I. Ferdinánd adományozta 1548-ból való (nagyobbíttatott s később még bővíttetett). A leírás kellőképpen részletezi a céhrendszer kialakulását, szabályzataikat a nyelv szempontjából is, majd rátér a reformáció terjedésének kérdéskörére, a város részvételére a szabadságharcokban és a megtorlásokra (Caraffa 1687). A történeti tényekre mint „előrevivő motívumokra” támaszkodik, s a részleteket „funkcionálisan” iktatja, a szemléltetés végett egy-egy eseménynek, a résztvevőknek beletrizáló, illetve lélektani festéseként. A tárgyalásmódban ekképpen kifejezést nyer, hogy a szerző a történésnek nemcsak ok-okozati láncolatában érdekelt, hanem mindaz, amiről szól, egyben az időbeliségtől függetlenülve, az idő haladványában egymást váltó korszakok háttereként és eredőjeként mint az értékek állandóan ható vonatkozási paradigmája van jelen.
Az előbbiek sokoldalú megközelítését és plasztikussá tételét szolgálják a szervesen beépült művészettörténeti jellemzés és ismeretek. Csak ennek segítségével érthetjük meg teljességében a kort, s foghatjuk fel örökségét. A reformáció, valamint a műveltségtörténet és tudománytörténet összefüggéseiben Gömöry János – magától értetődik – a reneszánszt mint eszmetörténeti irányzatot és mint építészeti stílust a barokk fölé helyezi, az utóbbi vonatkozásában Divald Kornél hasonló felfogására, érveléseire hivatkozva, s felsorolja a jellegzetesen felvidéki és sárosi reneszánsz jegyeit (27–8; a Rövid történetben lásd a Jegyzetekben: 57–60). A tények szemléletében s a következtetések kifejtésében a történész pártatlanságát is érvényre kell juttassa, a tények tisztelete abszolút követelmény.18 A barokk ellenhatás ugyan megakadályozza a reformációban rejlő lehetőségek kibontakoztatását, de ne feledjük, hogy azt a reformáció is átvette, tehát nem tagadható történeti megalapozottsága. Eperjes építészettörténetileg mindenképpen reneszánsz város, a barokk, bár úgyszintén számos műemlék képviseli, nem nehezedett rá. A homlokfalak barokk áttörései, díszítményei, a rokokó belejátszása csak változatosabbá teszi összbenyomásunkat a városról. A barokk, de a rokokó jegyeit is felmutató Kálvária, a háromtornyos Szent Kereszt-templom a kapuzat felőli két karcsú tornyának hegedűtok ablakaival, a stációkkal és fekvésével együtt az ország három legszebb Kálváriájának élén áll. (Kazinczy Ferenc is gyakran sétált fel ide Steinmetz Annával.) Gömöry János nem tér ki az elől, hogy megfogalmazza a két korszaknak, eszmeáramlatnak a lényegét. Míg a reneszánsz a természet- és szabadságfogalom egyik, a korhoz és nemcsak a korhoz kötött módozata, a személyesnek és a személyiségnek tisztelete, az egyénnek és az egyéniségnek a jogosultsága, hogy szembenézzen „a világgal és annak titkaival” (36), a barokk a hagyatkozás és a függőség iránti igény. Mindkettőnek megvan a történeti és nemcsak történeti értéke. „A nyomorban, kínban vergődő, reményvesztett népnek segítségére jön, abba lelket önt a barokk szemlélet. ... Eperjesen a sok-sok megaláztatás és szenvedés után szükség is van a felzaklatott lelkek megnyugtatására.
Ezt a jezsuiták az egyház kegyelmi eszközeivel kísérlik meg.” (uo.) Ezután következik a „festés”, a részletek halmozása, s vált át a Kollégium sorsához kapcsolódó történésre (38).
Az új változat itt bővül elsősorban Berzeviczy Gergelynek a fejezetével (41–8), hogy már az előbbiek során jegyzetekkel a reformkor végéhez érhessünk, a szerzőnek több munkájába beillesztett szakaszhoz:
Ehhez hasonló pezsgő, eleven ifjúsági élet nincs ebben a korban talán sehol másutt az országban. Itt él báró Eötvös József is, akinek atyja Sáros vármegye főispánja. Pulszky Ferenc ösmerteti meg őt a Magyar Társaság írói gárdájával. Ő maga is belevegyül az ifjúság társas életébe. Így amikor az ifjúság Kisfaludy Károly „Csalódásait” adja elő, Eötvös Pepi – mint becézve emlegetik – vállalkozik a nyitányba beleszőtt flótaszó előadására. De itt él Trefort Ágoston, a későbbi magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, aki abban az időben joggyakornok az eperjesi kerületi táblán báró Eötvös Józseffel együtt. A fiatal jurátusok eljárnak a joghallgatók Jogmívelő Társaságába, ahol sorra veszik az aktuális politikai kérdéseket, és a konzervatív és liberális irány parázs vitákban méri össze erejét. Lehetetlen, hogy ez a szabad szellemi légkör ne lett volna hatással Eötvös későbbi fejlődésére; aminthogy az eperjesi kollégiumi ifjúság a XIX. század elején sorsdöntő szerephez jutott az ország politikai életében is. Pulszky Ferenc, Greguss tanítványai közül pedig Kossuth Lajos az országgyűlésen viszik diadalra a kor uralkodó eszméit. A Magyar Társaság vezető ifjai közül Kerényi Frigyes, Lisznyai Kálmán, Sárossy Gyula, az Arany Trombita szerzője, Irányi Dániel és a körükben megforduló Tompa Mihály, legfőképpen pedig Petőfi Sándor tagjai voltak 1847-ben a történelmi emlékű „Tizek” társaságának. Úgy ezeknek, mint Vahot Imrének és Sándornak, Székács Józsefnek és sok más eperjesi diáknak része volt 1848 március tizenötödike forradalmi jellegű lefolyásában. (61)
A szerző tevékenysége mint téma a Kollégiumnak mint néző és értékelőpontnak a közvetlenségét fokozza. Az eperjesi Széchenyi Kör ismertetése az Emlékeim... önálló fejezete (kötetünkben 1. 82–86). A társadalomtörténeti fejlődés jellemzésében Gömöry János nem hagyja ki az első változatban a zsidóság szerepét méltánylót – „...amennyiben annak új színt kölcsönöz eleven szellemével, erős kultúr- és szociális érzékével” (i. m. 185).19 Mindkét változat egyaránt tér ki arra, miszerint az államfordulat után elsőként a „szocialista munkásszervezetek voltak azok, amelyek a magyar kultúrát felkarolták” (89; 187).
A látszólag szerény kötetke által egy város és egy iskola történetével ismerkedhetünk meg, értékelő szempontjai pedig régiónkra vonatkozóan a történelminek napjainkba átnyúló érvényességére mutatnak rá.
*
A kötetben, akárcsak többi művében, írásában, Gömöry János a nyelvek és a nemzetiségek együttéléséről mint a város és a Kollégium lényegbeli örökségéről szól. Eperjesi búcsúzásakor, fogadalmat téve, hogy nem szűnik meg soha eperjesinek, sárosinak lenni, azzal zárja szavait, hogy ünneplői, azaz a sárosiak becsüljék meg egymást, és becsüljék meg a mindenkori értéket, bármily felekezeti, bármily nemzetiségű, bármely társadalmi osztályú az, aki az értéket képviseli.20
A Kollégiumban kezdetektől fogva tanították a magyar, a szlovák és a német nyelvet. A városfalakon kívülre szorult egyházat és iskolát 1770-ben II. József, katonai szemléről lóháton a Tarca-part mentén a város felé tartva, meglepetésszerűen meglátogatja. Kriebel János lelkész és az iskola tanára fogadja ottlevő társaival együtt. A grammatisták és donatisták osztályába térve, arra a kérdésre, hogy ebben az osztályban mit tanulnak – „Mivel itt három nemzetiség van együtt, az ezen országban szükséges nyelveket, s azonkívül latint, földrajzot, történelmet, mennyiségtant” volt a császárnak tetsző felelet (i. h. 39–40; az eseményt Kriebel – ma már elveszett – német nyelvű naplójában írja le). A város négynyelvűségét Kazinczy is jellemző sajátságaként említi (i. h. 49). S amikor Greguss Mihály „hathatós támogatásával” Nemessányi Károly magyar irodalmi felolvasásokat és olvasókört szervezett 1827-ben, a következő évben megalakult Magyar Társaságot követően megalakul a szlovák és a német (i. h. 60–2).21
A nemzetiségi hovatartozás ellentétté éleződése ugyan a Társaság Törvényeinek 2. pontjában feltűnik, ez tudniillik kimondja, miszerint „minden rágalmazás, szemrehányás, viszszavonás, amely a Nemzetek és Nyelvek külömbségéből származhatik, tilos”,22 de utalhatunk e vonatkozásban arra is, hogy Sárossy Gyula és Haan Lajos a magyarnak és a szlováknak vagy nyilván mindhárom Társaságnak egyszerre volt tagja.
Ignotus visszaemlékezései Eperjesre a későbbiekben úgyszintén az egymást elfogadásról tanúskodnak – „Találni azonban a legmennyeibb békességet találtam ott, fajtáknak és felekezeteknek egyetértését”; „...de teszem a katolikus Berzeviczy Albert, maga is alig végezvén az egyetemet, professzor lett a lutheránus jogakadémián s itt kollégája egy Doktor Horovitznak, kinek ősei a római joggal, aminek ő tanára volt, inkább csak passzívan lehettek vala ismerősek,”.23 Ezekre az évtizedekre nézve szlovák szerzők tollából sem olvashatunk ki mást: „Dokiaľ otázky národnostné neprišli na pretras a nedostali sa i medzi múry prešovského kolégia, zatiaľ slovenské študentstvo mohlo sa voľne a nehatene vzdelávať v slovenčine a smelo sa hlásiť k svojeti. Pomery sa zmenily za ministra Treforta...”24 (Míg a nemzetiségi kérdés nem vált vita tárgyává, és nem került az eperjesi Kollégium falai közé, a szlovák diákság szabadon és akadályozás nélkül ápolhatta a szlovák nyelvet, s bátran vallhatta nemzetiségi hovatartozását. A viszonyok megváltoztak Trefort minisztersége alatt...)
A magyarosítást Gömöry János nem helyesli, káros hatására, következményeire ismételten rámutat (i. m. 62, 86). A Rövid történetben megállapítja, hogy „az 1867-i nemzetiségi törvényt végre nem hajtották: külső hatásokra a Kollégium életében is történtek a XIX. század végén oly dolgok, melyek a szlovákokat elkeseríthették... több teológust a szlovák kultúra ápolása miatt a teológiából eltávolítanak” (i. h. 39).25
A tudós-tanár az államfordulat után 1926-ig, illetve 1928-ig a főgimnázium igazgatója maradt, a magyar és a szlovák osztályok együttes létezésének éveiben teljes egyetértésben a szlovák és a cseh tanárokkal a legkisebb súrlódás nélkül vezette az intézetet. A teljességében szlovák nyelvűvé való iskola 1929/ 30-as évi Értesítője s említése másutt is tanári és közéleti tevékenységét méltatja.26 Amit kötetünkben Wallentínyi Samu tanártársáról vagy Flórián Károlyról mond, saját személyére is maradéktalanul ráillik – Wallentínyi „Nem ismert felekezeti és nemzetiségi különbséget sem az iskolában, sem azon kívül. Érthető tehát, hogy a szlovák kultúra képviselői is nagyra becsülték” (i. m. 90);27 „Ugyanígy folyt dr. Flórián Károly lelkületéből is a más nemzetiségűek nyelvének, kultúrájának megbecsülése.” (uo.; F. K. volt kollégiumi jogakadémiai tanár, 1925-től 1928-ig a város polgármestere, a Masaryk Akadémia elnöke).
A nyíregyházi születésű Gömöry János az egymás elfogadását magáénak valló sárosi és kollégiumi hagyományra írásaiban sehol sem felejt el hivatkozni. Bánó Miklós ifjúsága (Minerva, Prešov-Eperjesen 1929) című munkájában egyik lapalji jegyzetben találjuk, hogy „Mint a sároszempléni esperesség felügyelője ügyelt arra, hogy a szlovák egyházközségek jegyzőkönyvei szlovákul szerkesztessenek, hogy a hívek a hozott határozatokat megérthessék.”, továbbá: „Egy liptószentmiklósi ev. tanító szlovák egyházi munkáját, szlovák ajánlással küldi el Bánónak. Ezt bizonyosan nem teszi, ha Bánó a szlovák nyelvvel szembe elutasítólag viselkedik.” (i. m. 18). A következő lapon fejtegetést olvashatunk, mely szerint „Nálunk a sárosi szlovák nyelvet, akárcsak a németet és a magyart kultiválták a legjobb körökben is. Sőt úgy vettem észre, hogy ha a sárosi ember földijével kedélyeskedni akart, előszeretettel használta a szlovák nyelvet.” (uo. 19). Állítása igazolásául a lapalji jegyzet tartalmazza Pulszky Ferenc jubileumára 1884-ben az Országos Régészeti és Embertani Társulat által kiadott albumban Henszlmann Imrének az ünnepelt nagybátyjáról levél formájában értekező írását, amelynek jeligéjét „Rendez dai ti mi vous-m...” és befejező sorait is Henszlmann szlovákul fogalmazta meg, megadva ennek indoklását: „Nem Budapesten kívánom a rendezvoust, hanem Eperjesen, ... s ezért illő, hogy Sárosmegye nyelvén, tót verssel kezdjem beszédemet” (i. m. 19).29 Gömöry megjegyzi: „Érdekes ez a levél azért is, mert sem Pulszky, sem Henszlmann nem voltak szlovák származásúak.” (uo.). S a Rövid történetben is kitér arra, hogy amikor a magyar lett az oktatás nyelve „A fenntartó és tanári kar súlyt helyezett emellett arra is, hogy a német és szlovák nyelvet az iskolában továbbra is tanítsák, sőt ezeket a nyelveket a magyar ajkúak is tanulják. A nyilvános kollégiumi ünnepélyek el nem képzelhetők, hogy azokon német és szlovák beszéd, szavalat ne legyen. Még 1883-ban, Vandrák András tanár 50-éves tanári jubileumán is felhangzott a szlovák szó.” (i. m.38–9)
A szlovák líra mindmáig egyik legjobb fordításantológiájának (Hegyország hangja. Szlovák költők veresei. Darvas János fordítása. Kazinczy, Pozsony 1934) megjelentetését Gömöry János egyengeti, s az általa írt előszóban a műveltség és az irodalom kapcsolóerejét hangsúlyozza. Ilyformán érthetjük meg, hogy számára végül is „Nemzetiségi kérdés nincsen; a legnagyobb érték az ember!” (1. kötetünkben a 47. l.-on). Az egyén személyes viszonyulásán, értékszisztémáján múlik minden; embervoltának természetesen megvannak a függőségei. E viszonylatban hadd idézzük még a Kollégium két volt diákjának az állásfoglalását: Ónodi Olivér szerint – „Historici kvalifikujú túto neznášanlivosť ako kultúrny útlak. Uvažujeme, či nejde skôr o teóriu voľnosti, ktorej korene sa skrývajú v povahe človeka, ktorý je vždy neznášanlivý, ak nenarazí na neprekonateľnú hrádzu a ak nemá solídnu kultúrnu výchovu,”30 (A történészek ezt az intoleranciát kulturális elnyomásnak minősítik. Mérlegelhetjük azonban azt is, vajon nem inkább a szabadságeszmének az ember temészetében gyökerező olyan felfogásából következik, mely szerint az ember mindenkor intoleráns, amennyiben nem ütközik leküzdhetetlen akadályba, és amennyiben nevelése az alaposabb műveltség szempontjából hiányos). „V laviciach kolégia učili sme sa úcte a láske človeka k človeku... Sediac vedľa Žida, Nemca, Maďara, Rusína, katolíka, gréckokatolíka, kalvína spoznali sme svoju spoločnú podstatu človeka... učili sme sa poznávať hlbšie zákonitosti pravdy a kriticky hodnotiť každý jav, ako aj to, ako je možné nedať si zastrieť tento prístup, ani skriviť, ani deformovať nijakou schémou, šablónou či už filozofického, politického alebo konfesionálneho dogmatizmu.”31 (A kollégium padjaiban a másik ember tiszteletét és szeretetét tanultuk... Zsidó, német, magyar, ruszin katolikus, görög katolikus, református társunk mellett ülve ismertük fel közös humán lényegünket... sajátunkká vált az igazság mélyebb törvényszerűségeinek felismerése és a jelenségek kritikai értékelése, valamint az, mit kell tennünk, hogy e látásmódot semmi se homályosítsa el, semmi se görbítse, semmilyen, akár filozófiai, akár politikai vagy vallási dogmatizmus sémája, sablonossága ne torzítsa,”).
S nem vonatkoztathatunk másképpen az ősi Kollégium dísztermének előterében márványtáblába vésett, a horatiusi ódát egyetemesebb értelemben ismétlő felirat alapján sem:
HIC. LOCUS. INVITAT. PROHIBET. DES IDERAT. ARCÉT
MUSARUM. SOCIOS. TURBA. PIA PECTORA. VULGUS
(Nem szoros fordítása: Ez a hely hívja múzsák társait, tiltja a zavart, óhajtja az áhítattal teli szíveket, kizárja a közönségest.)
Az ismertetett kötet, amint utaltunk rá, egy „letűnt világ” értékeire hívja fel figyelmünket, egy városra és egy iskolára, amelynek a jelentőségét, örökségét kívánta Gömöry János felmutatni.
A könyvecskét a forrásművek-jegyzetek lajstroma és az említett személyek névjegyzéke teszi áttekinthetőbbé. A benne foglaltak a múltból szólnak, tehát nem kérhetjük számon az újabbnak, főképpen szlovák kutatók eredményeinek hasznosítását (lásd például B. Varsík, F. Uličný település- és etnikumtörténeti vizsgálatait). A tárgykör megközelítése a négy nyelv ismeretét nyelvtörténetükkel együtt (kelet-szlovákiai nyelvjárás, a cseh biblia nyelve) feltételezi.32
Jegyzetek
1. Kováts Miklós: A Város és az író. Kazinczy Kassája és Kassa Kazinczyja. Madách, Pozsony 1994, 66, 67; G. J.-t mint a Kazinczy Társaság főtitkárát említi (1932); amint tudjuk, 1938-tól elnöke volt. Gömöry Jánosról összefoglalóan – Kalavszkyné Flórián Katalin: Gömöry János életművének értékelése. In: Pamätnica prešovského kolégia 1667–1967. (Zost. Dr. E. Lazár, CSc. a Július Žilka), Mestský národný výbor v Prešove, Prešov 1967, 83–88.
2. Ludmann Ottó Lőcsén született 1839-ben, német anyanyelve mellett apjától megtanult magyarul, s gyermekkorában szlovákul is, a Bach-korszakban.
Lőcsére érkező cseh tanároktól csehül, továbbá angolul, franciául, olaszul, latinul és görögül. Érettségi után az eperjesi teológiai kar hallgatója, Hazslinszkynál botanikát tanul; tanulmányait Berlinben folytatja, Humboldtot, Mommsent, Curtiust hallgatta. Görög-német szakos tanár, 1863-ban elfogadja a Kollégium meghívását, klasszikus nyelveket, növénytant, földrajzot tanít, tizenöt évig (1903-ig) főgimnáziumi igazgató, e tisztségben Gömöry János követi. Bár 1916-ban nyugdíjba vonul, az oktatást 1919-ig folytatja. A Kollégiumban 90-ik születésnapja alkalmából márványtáblát helyeztek el tiszteletére. Tátrajáró, 70-ik születésnapját is a Lomnici-csúcs megmászásával ünnepelte. Budapesten halt meg 1936-ban. „Nikdy na mňa žiaden profesor nepôsobil takým vplyvom ako on, ...vo svojom remesle bol dokonalý. A čo vedel, to vedel výborne. Vyznal sa v každom obore vied a čo povedal, malo svoj pevný podklad.” („Egy tanár sem volt olyan hatással rám, mint ő, ...kitűnt mesterségbeli tökélyével. S amit tudott, azt kiválóan tudta. Jártas volt a tudományok mindegyik ágazatában, s amiről szólt, annak megvolt a szilárd alapja.” Zoltán Marenčin: Otto Ludmann. Šariš. Roč. VII. č. 10, 7. marca 1936, 2).
3. L. Ignotus válogatott írásai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1969, 37.
4. Lásd úgyszintén – Kazinczy F.: Az én életem. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1987, 133.
5. Gömöry J.: Kazinczy Ferenc Eperjesen. Új Világ, XIII. évf. 34. sz., 1931. aug. 23., 1; 35. sz., aug. 30., 2; 36. sz., szept. 5., 2. Gömöry nem említi Kazinczy és Rombauer ismeretségét. Az 1824. év tavaszán Pétervárról visszatért s Eperjesen letelepedett festőt ugyanez év őszén meglátogatta, s 1825. február 23-án Kiss Jánoshoz írt levelében megemlíti – „Azt beszélé Rombauer egy eperjesi prókátornál – írja Kazinczy – hogy velem úgy szóla a mesterség felől, mintha én is festő volnék” (1. Divald K.: Eperjes templomai. Adatok Rombauer János festőről. Singer és Wolfner Kiadása, Bp. 1904, 84). A festőt régebbről ismerte, Rombauer Kazinczy-képe 1826-ból jegyzett.
6. Kossuth felhívásából a brit protestánsokhoz az eperjesi Kollégium megsegítésére 1861-ben, amikor Olaszországban tartózkodott. (Magyarra Ludmann Ottó fordította; 1. Gömöry J.: Az eperjesi ev. Kollégium rövid története [1531–1931], 67, 68, 69.
7. A szeretet és megértés géniuszának áldozott Eperjes társadalma, Gömöry János igazgató búcsúztató ünneplése alkalmából. Új Világ, XIII. évf. 42. sz., 1931. okt. 17., 1–3. Búcsúztatásakor a Gellért Szálló termében Sebesi Ernő az ünnepeltnek ezüst pálmaágat nyújtott át, amelynek kétszáz levelébe vésték barátainak, híveinek és tanítványainak nevét.
8. Szvatkó P.: Szlovenszkói városok. In: Tátra-Almanach. Szlovenszkói városképek. Tátra-Kiadás, Bratislava-Pozsony 1938, 23–42; uő.: A változás élménye. Kalligram, Pozsony 1994, 155–165.
9. Székely L: Gömöry János: Szeptemberi majális. Magyar írás, 2, 1933, 359 (a cím téves, Schöpflin Aladár egyik kritikájáról „átcsúszott”); a kötet ismertetését lásd még – Új Világ, XV. évf. 16. sz., 1933. április 16., 5.
10. Repčák, J. (zost): Ján Gömöry 1869–1966. Personálna bibliografia. Štátna vedecká knižnica v Košiciach, pracovisko v Prešove, Prešov 1966, III. A Kollégiumra vonatkozóan lásd J. Repčák további bibliográfiáját: Bibliografia k dejinám Kolégia v Prešove. Št. ved. knižnica v Košiciach, pracovisko v Prešove, Prešov 1966; Bibliografia k dejinám kolégia. In: Prešovské kolégium v slovenských dejinách. Zost. I. Sedlák, Východoslovenské vydavateľstvo, Košice 1967, 311–349.
11. Gyaluiról Gömöry János több írásában emlékezik meg; ezek a Repčák-féle bibliográfiában hiányzanak. Gyalui Torda Zisgmond. Evangélikus Lap, Rožňava-Rozsnyó, XVI, 1937, 23, 360–364; uő.: Eperjes magyar múltjából. Új Világ, XIX, 1937, 49. sz., dec. 4., 2–3. A legtüzetesebb monográfia – Okál, M.: La vie et l’oeuvre de Sigismond Gélous Torda. Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, Graecolatina et Orientalia. Ročník VI. 1974, 105–155; ismertetését 1. Zeman L., Irodalmi Szemle XXVI, 1983, 3, 222–231; Magyar Könyvszemle 99, 1983, 1, 102–110.
12. Bocatiusra vonatkozóan lásd – Repčák, J. (zost.): Ján Bocatius. Personálna bibliografia. Štátna vedecká knižnica v Prešove, Prešov 1969
13. Kiváló áttekintését nyújtja Jaromír Červenka (Prešovské Evanjelické kolégium v dejinách filozofie. In: Sborník prác profesorov ev. kol. slov. gymnázia v Prešove 1940. Ev. kolégium, Prešov 1940, 97–138). A filozófusok közül Bayert és Vandrák Andrást mondja a legjelentősebbnek (127). Gregussnál jártasságát emeli ki Kant filozófiájában, sokoldalúságát, valamint a nemzetinek a szolgálatát. Bayer tárgyalásához még később is visszatért (Prírodní filosofie Jana Amosa Komenského a Jana Bayera. In: Jan Amos Komenský a Slovensko. Acta facultatis Philosophicae Universitatis Šafarikanae Prešovensis. Red. E. Karšai, Východoslovenské vydavateľstvo, Košice 1971, 97–110). Az utóbbiról úgyszintén – Felber, S.: Ján Bayer, slovenský baconista XVII. storočia. Slov. akadémia vied, Bratislava 1953. Az iskola magyar nyelvű filozófiáját mutatja be Mészáros András – Vandrák András filozófiai rendszere (Madách, Bratislava 1980), kitérve Greguss, Serédi és Szlávik Mátyás munkásságára is. A tárgykörhöz – Repčák, J. (zost.): Mihály Greguss. Personálna bibliografia. Štátna vedecká knižnica v Prešove, Prešov 1971; uő.: Andrej Vandrák. Personálna bibliografia. Štátna vedecká knižnica v Prešove, Prešov 1968.
14. Weber Jánosról a legtöbbet a források kritikai vizsgálatát eszközlő Frenyó Lajos (Kövényi F. Lajos) dolgozataiból tudhatunk meg. Eszerint 1612-ben született Eperjesen, hogy hol szerezte orvosi képzettségét, nem tudni; tanácstag, 1662-től Felsőmagyarország örökös gyógyszerésze; 1661-1668 között a város főbírája, másodszor 1675-től 1682-ig viseli e tisztséget. Négy műve közül a pestis elleni védekezésről szóló Amuletum a legjelentősebb, Bártfán 1644-ben német nyelven, 1645-ben magyarul (Amuletum, az az: Rövid és szükséges oktatás a Döghalálról. Bártfa, Kloesz Jakab 1645, 144 1.), ugyanebben az évben Lőcsén szlovákul (=csehül) adatja ki (Krátka Zpráva a potrebná o Moru od... apatykáre Pressowského, Leutschoviae 1645). Ezt anyósának ajánlja, aki szeret csehül olvasni. Felesége nevét mint „Johannu Elisabetu Breithauptovou”-t említi. Frenyó szerint Leo vagy Löw Johanna Erzsébet, Breithaupt János Frigyesnek, a német birodalom bécsi ügyvivőjének az özvegye, kit 1643-ban Bécsben nőül vett, s aki négy év múlva Eperjesen meghalt (1647). Nyilván a második házasságából származó hét gyermeke közül háromnak Széchy Mária a keresztanyja, az 1663-ban született Felicitasnak is. (Weber János áttérése. Új Világ, XV. 46. sz., 1933. november 12., 4–5; Weber János élete történetének forrásai. Új Világ, XV. 49. sz., 1933. dec. 3., 4–5; Weber János mint orvos és patikus. Új Világ, XVII. 51. sz., 1935. dec. 15., 2; 52. sz., dec. 24., 3; XVIII. 1. sz., 1936. január 4., 5; 2. sz., jan. 12., 3; 3. sz., január 19., 3). Repčák, J. (szerk.): Súpis literatúry na tému Život a dielo Jána Webera. Štátna vedecká knižnica v Košiciach, pracovisko v Prešove, Prešov 1964; uő.: Ľudovít Frenyó 1872–1944. Personálna bibliografia. Štátna ved. knižnica v Košiciach, pracovisko v Prešove, Prešov 1966.
15. A régió földrajzi neveinek, megnevezéseknek, dűlőneveknek vizsgálata rendkívül tanulságos a város közelében fekvő Gyülvésztől (Gyűvész – Gulwas, a szlovákban ma az utóbbinak fonetikai „fordítása” használatos, jelentése: tűzzel végzett irtás) a Héthárson túli Décsőig (Gyécső; Dzačov – Dačov). Az átvevő nyelvben a név motiválatlan marad vagy „etimologizálódik”. (Az előbbi példája – Šariš.).
16. L. Gömöry J.: Emlékeim... 143 és kk.; uő.: Caraffa áldozatainak nyugvóhelyét hol keressük. A Magyar Evangélikus Szövetség kiadványa, Rozsnyó 1930.
17. Divald K.: Eperjes templomai. Adatok Rombauer János festőről. Singer és Wolfner, Budapest 1904, 4, 10. A város alapításáról Tarczai György írói álnéven történeti regényt is írt – Mikó solymár).
18. A történeti tények szabatos kezelését tudja be egyebek közt a szerző érdemének G. J. egyik recenziójában – A kassai szent Erzsébet dóm. Írta Dr Wick Béla (Evangélikus Lap, XIV, 1937, 12/a, 185–190; 13–14, 211–219). Egy másikban az analitikus eljárást, tehát a stílusjegyekre támaszkodó elemzést exponálja mint művészettörténetileg megfelelőt és indokoltat. Vö.: Móricz Virág: Szárnyasoltárok a bártfai Szent Egyed templomban. (Magyar írás, I. 1932, 790–1).
19. A 19. század folyamán és a 20. században nemcsak Eperjes kereskedelmi életében és az iparban, hanem a közművelődés terén, a társasági és a társadalmi életben és szervezetekben, lap- és könyvkiadásban (1919-től Spányi Artúr szerkesztésében jelenik meg az Új Világ hetilap, nevezett a Minerva könyvkiadó tulajdonosa is, ezenkívül még négy kiadónál jelennek meg Eperjesen magyar nyelvű könyvek) stb. olyan feladatot töltenek be, amely a városnak urbánus és európai karakterét erősbítik. A Szózatot héberre fordító s részvételéért a szabadságharcban távollétében halálraítélt Schiller (-Szinessy) Salamon 1844-től a város első rabbija és később a Kollégium tanára is, aki az 1887-es tűzvész után gyűjtés útján támogatja újjáépítését, a század második felében a cambridge-i egyetem professzora. (Lau M. Chajm 1928-tól 1937-ig volt az ortodox hitközség rabbija, fia napjainkban Izrael Állam főrabbija.) Landau Izidor kiadói tevékenysége vagy Dr. Auszterlitz Tivadar sokrétű publikációs tevékenysége részletes elemzést érdemelne. Bárkány Jenő építészmérnök és Auszterlitz nevéhez fűződik Szlovákia területén az egyetlen Zsidó Múzeum megalapítása 1928-ban. Külföldi egyetemeken szerzett diplomával, a berlini, stockholmi, londoni, edinburghi, bécsi és prágai klinikákon több éves orvosi gyakorlattal mélyítve el szaktudásukat, térnek vissza a zsidó származású orvosok a sárosi városokba. A Jogakadémián 1901-ben a hallgatók 19,8%-a, a hat egyházkerületi főgimnázium diákjainak 37%-a, a kollégiumi főgimnáziumban az 1918/19-es iskolai évben 48,2%-a, az 1938/39-es tanévben 38,3%-a izraelita vallású. A tárgykörhöz lásd: Kónya, P. – Landa, D.: Stručné dejiny prešovských židov. PVT a. s. Bratislava, divízia Prešov pre ŽNO P., Prešov 1995, főképpen 21–43, magyar nyelvű összefoglalás: 97–103.
20. L. a 7-es jegyzetben idézett hely, 3. 1.
21. G. J. dolgozataiban általában az 1827. évet jelöli az alapítás éveként. Vö.: Diákfegyelmi ügyek a XVIII. században és a XIX. század elején. Magyar írás, II, 1933, 4, 234–8, 236. (Megjegyezhetjük, hogy a közleménysor első részében Meltzl Mihály városi tanácsosnak az 1670-től 1720-ig történteket tartalmazó latin nyelvű krónikájából merít – Magyar írás, II, 1933, 1, 3–12); hasonlóképpen: Bánó Miklós ifjúsága. (Minerva, Prešov-Eperjesen 1929, 17). Bodolay Géza tüzetes feldolgozásában –Irodalmi diáktársaságok 1785–1845. Akadémiai Kiadó, MTA Irodalomtörténeti Intézete, Bp. 1963 – az 1927-es év jegyzett, alapítóként azonban Pulszky Ferencet, Henszlmann Imrét, Ürményi Lászlót és a későbbi tanárelnököt, Vandrák Andrást tünteti fel (172 és kk.); uő.: Vrcholné obdobie prešovskej maďarskej spoločnosti v minulom storočí. In: Prešovské kolégium v slovenských dejinách. Zostavil I. Sedlák, Východoslovenské vydavateľstvo, Krajský národný výbor, Košice 1967, 175–193. A témakör irodalmát lásd még: Maďarská spoločnosť na Kolégiu v Prešove (Súpis literatúry), Zost. J. Repčák, Štátna vedecká knižnica v Košiciach, pracovisko v Prešove, Prešov 1965.
22. Bodolay G., i. m. 365.
23. Ignotus – Eperjesről. Új Világ, XV. évf. 22. sz., 1933. május 28., 2 (eredetileg: Magyar Újság, Bp. „Költők nyomán”, 1933. május 21.)
24. Sborník prác profesorov evanj. kolegiálneho slov. gymnázia v Prešove. Ev. koll. v Prešove 1940, 13
25. 1882-ben a jogakadémiának egy, ugyanebben az évben a tanítóképzőnek hat, 1900-ban a teológiai akadémiának hét diákját nemzetiségük kinyilvánítását hazafiatlanságként megbélyegző határozat alapján kizárták. Ezzel összefüggésben lásd Gömöry J.: Emlékeim... 85–6.
26. Riaditeľ Ján Gömöry. Výročná zpráva prešovského kolegiálneho gymnázia za šk. r. 1929/ 30. Prešov 1930, 11–12. „Opravdový apoštol viery, kultúry a lásky.” L. Ján Gömöry odchádza na odpočinok. Šariš. Roč. L, 29. marca 1930, č. 13, s. 3.
27. Gömöry János utal a kollégium igazgatójának, a Masaryk-tanítvány Dr. Stanislav Treybalnak búcsúbeszédére Wallentínyi Samu temetésekor (akit a búcsúztató „kedves barátom”-nak nevez). L. Sebesi Ernő: Wallentínyi Samu emlékezete. Minerva, Prešov 1933, 23.
28. Schöpflin Géza: Dr. Flórián Károly. Evangélikus naptár az 1942. évre. Szerk. Kowarik S., Prešov 1941, 40–3.; uő.: Dr. Flórián Károly emlékezete. J. Nižník, Prešov 1942.
29. A teljes szlovák szöveg: „Rendez dai ti mi vous-m na tak hesku na pilnú besedu...”, „Žil bi si dluho radosť býti roký doniesly priateľ!” A „hexameter” irodalmi nyelvi szintű, kivéve a „dluho” nyelvjárási szóalakot.
30. Ónodi Olivér: Vplyv udalostí na dejiny kolégia. In: Prešovské kolégium v slovenských dejinách. Východoslovenské vydavateľstvo, Košice 1967, 61–4. Egy egyértelmű megfelelés azonban itt sincsen. Gyakran az úgynevezett egyszerű emberek szintjén vagy épp népi szinten az egymást elfogadás természetes. Az „írástudók árulása” itt sem kizárt (vagy egy másfajtájú értelem kell – a pascali?). A műveltség nem egyetemes gyógyír, bár tapasztalhatjuk, hogy az értelmiségiek a nemzetiségi ellenszenvet, elfogultságot vagy gyűlöletet legalább palástolják, mint a homoszexualitást. S már ez is valami.
31. Fabrici, O.: Môj životný mílnik (Életem mérföldköve). In: Pamätnica prešovského kolégia 1667–1967. Mestský národný výbor v Prešove, Prešov 1967, 6–7.
32. A hiányok, elvetések a kötet használhatóságát nem zavarják. Mégis célszerűnek véljük, ha összefoglaljuk még a korrekcióra szoruló szövegelmozdulást. A szlovák lágyító jel (mäkčeň) műszaki hibaként vonul végig szinte az egész kötet szlovák kifejezéseiben fordított alakjában. Bacon angol filozófusnál sem kell a „francia betű” (24, 96). „Rudolf ghimesi báró,” (23, 97) helyesen: „Rudolf király ghimesi báró Forgács Simon...” (lásd az almanachbeli változatban: 155). A 72. lapon a „Papi pályára készültem, de mivel...” tévesztés; az Emlékeim... 65. lapján mint a szerző nagybátyjának leveléből idézett szöveg szerepel. Gyalui Torda Zsigmond neve az almanachbeli tárgyalásban korrektori javítás nyomán Gyulai (155; gyakori saját írásainkban is...), az új kötet a latinos Géléivel él. A szerző tévedése, hogy a Borkút ásványvízforrás szlovák neve Borkútka (ez a borkúti vízre vonatkozik), az első változatban hasonlóan (140). A képanyag szövegében a Szent Miklós székesegyház (II) helyesen: plébániatemplom. A 17. lapon bemutatott táblaképek már nem díszítik a szentély hosszában álló padsort. Hét táblakép az északi hajó sarkában látható. S végül úgyszintén a valóság elmozdulásaként: a főgimnázium épülete (XII), amelynek építését Gömöry János kezdeményezte, ma nem szolgál iskolai célokra.