Mittel úr státusza

Engedtessék meg nekem, hogy ne Tőzsér Árpádról, hanem intim alteregójáról, Mittel úrról értekezzek. Előrebocsátva, hogy ez az elmefuttatás a metafizika fogalomkörén belül maradva Mittel úr bevallott, vagy be nem vallott irodalmi őseit kikerüli, és olyan eszmei elődöket rajzol fel a képzelt családfára, amilyenekről eddig (tudtommal) nem volt szó.

Ha valaki mindjárt az elején azzal az ellenvetéssel élne, hogy a metafizikai konstrukciók ideje lejárt, és induktív leírásokra van szükség, akkor csupán Anatole Francé példájával válaszolnék. Eme illusztris szerző szerint a metafizika a csillagászati távcsövekbe helyezett rézhálóhoz hasonlít. Ahogyan az nem teszi lehetővé eddig nem látott csillagok felfedezését, de elősegíti a látottak betájolását, úgy a metafizika valamiféle eszmei kereszthálóként megmutatja a gondolatok virtuális helyét.

Ha jobban szemügyre vesszük Mittel urat, akkor látjuk, hogy szubjektivitásának jellemzője nem a változtató szándékú beavatkozás. Nem, Mittel úr a lét megélője, értelmezője és kifejezője. De milyen ez a lét? A diadalmas szubjektum korában a lét áttekinthető, a logika törvényeinek megfelelően működő, ezért felfogható és alakítható. Ez a racionalizmus kora. A huszadik század második fele viszont – paradox módon – az instrumentális ész hódító hadjárata ellenére – vagy éppen ezért? – az elemi racionalitásba vetett hit megrendülését hozta magával. Nem csak arról van ugyanis szó, hogy a tudományos racionalitás gyakran zsákutcába torkollik, hanem főként arról, hogy a létezés mutat olyan mértékű irracionalitást, kaotikusságot, embertelenséget és kilátástalanságot, amely az újkor hajnalán született, majd később a szinte mértéktelen önbizalomra szert tett szubjektumot saját státuszának felülbírálására készteti. A lét ugyanis – kierkegaardi szóhasználattal élve – ironikus létté változott, azaz elveszítette létszerűségét. Pontosabban: azt az alapot, amely mindenkori létezésünk biztos keretét jelenti. Ott pedig, ahol a tájékozódás nem talál állandó viszonyítási pontokat, a lét als ob-ként, mintha-létként jelenik meg. A modernitásban ilyen problémával nem találkozunk (vagy csak elvétve), hiszen ott a lét nem csak összetevőiben, hanem időbeli lefolyásában is összefüggő, egységes volt. A jelen a múlt szerves folytatásaként és ellenőrzött meghaladásaként tűnt át a szinte előrejelezhető jövőbe. A posztindusztriális századvég posztmodern szemlélete ezen a problémán úgy lendül át, hogy egyrészt a lét intimitását megmentendő feltöri az idő linearitását, és újra felfedezi a Platóntól származó, majd pedig Nietzsche által felkarolt örök visszatérés eszméjét és szemléletét, másrészt magát a szubjektumot is ironikussá teszi. Ha ugyanis mintha jellegű a lét, akkor leghatalmasabb ereje, az idő is csak mintha folyna, azaz megfordítható. Ha pedig a lét ironikus, akkkor mindenfajta őszinteség lehetetlen (sőt, nevetséges), ezért a szubjektum csupán feltételesen kezelje a létet mint olyat, és saját létezését is.

A kérdés az, hogy Mittel úr szintén ilyesfajta ironikus szubjektum-e? Véleményem szerint nem. A múlthoz és a hagyományokhoz (mint a múlt olvasatához) fűződő viszonya ugyan involvál bizonyos körkörösséget az időszemléletben, de az irónia lehetőségét megszünteti. Kelet-Közép-Európa „mintha”-léte ugyanis az intenzív végtelen értelmében vett „n”-dimenziójú, ami szinte lehetetlenné teszi az ironikus létmód alapfeltételét, a kívüle- és a felette állást. Mittel úr tehát az ironikus helyzet nem-ironikus szubjektuma, aki nevével definiálja önmagát: a lét eszköze, képessége arra, hogy önmagát tudatra hozza; közvetítő az egyébként önmagukba zártságra kárhoztatott jelenségek között. Ezt a közvetítést azonban abban a jellegzetes hermeneutikai meghatározottságában cselekszi, amely őt a folyamatok sodrába helyezi. A „tépések” nem csak a kép-jelentésen haladnak keresztül, hanem rajta is. Mittel úr a törésvonalak tükre, a hasadozott lét tudathasadásos kifejezője. Ami nem véletlen, hiszen a kisebbség értelmiségije az egyértelműséget már csak „mítosz skanzenében” találja meg, míg a mindennapok átéléséhez „saját magánvalókat” kell megálmodnia.

De ne vessük el teljesen a posztmodernt. Egy figyelemreméltó szempontját ugyanis nem kerülhetjük meg, miszerint a történelem az értelmezések, a szövegek párbeszéde. Ezt a módszertani elvet, esetünkben, kétféleképpen is hasznosíthatjuk. Egyrészt a fordítás fontosságára való tekintettel, másrészt a fogalmak múltjának szemrevételével. Az előbbi szerint fel kell ütnünk a szótárt, hogy megtudjuk, mit „mond” Mittel úr neve. A Mittel kifejezés, tudvalevőleg, német szó; jelentése eszköz, közép, közvetítés. Most nagyon messze vinne bennünket az eszmetörténeti áttekintés, amely megmutatná pl. az eszköz fogalmának szerepét a klasszikus, majd pedig a kanti etikában, esetleg a heideggeri létfelfogásban. Csak utalni szeretnék arra, hogy míg pl. Kantnál az eszköz-szerep feltételezi az eszközhasználó szabad szubjektum meglétét, valamint azt, hogy emberi lény nem alacsonyítható le az eszközi szintre, addig Heideggernél az eszközök kéznéllevősége, kézhezállása az, ami elvezet bennünket a létezők ontológiai státuszáig. Már ez is jelzi, hogy az eszköz-szerep nem egyértelmű, hanem benne a létszerűség és az elkerülhetetlenség egybefonódik az individualitás feladásával. Ugyancsak a klasszikus német filozófiában gyökerezik a „közvetítés” értelmezése. A közvetítés az, ami a dinamikus lét folyamatszerű elemeit (modernebb kifejezéssel élve: eseményeit) funkcionálisan egybekapcsolja. De a közvetítő szintén amfibolikus jellegű, hiszen csak akkor működik optimálisan, ha ott rejtőzik az események mélyén, de ugyanakkor kiemelhető ezekből a folyamatokból. A modernitást jellemző legeklatánsabb közvetítő a pénz, amely legalább annyira elvont összefüggés, mint amennyire kézzel fogható anyagi dolog. De ilyen közvetítő az eszme is, amely ott működik a mindennapokban, és ugyanakkor intellektuális erőfeszítést is megkövetel a megfogalmazásához. Az mindenesetre már itt leszögezhető, hogy amfibolikusság ide, amfibolikusság oda, az eszköz, a közép, a közvetítés csak akkor ragadható meg konkrét formájában, ha tudjuk a választ arra a kérdésre is, hogy mikor, mi miatt, mivel szemben, mi célból és hogyan kell hogy Mittel Mittel úr legyen.

És itt lép be a fogalmak múltjának ismerete. Logikai szempontból nyilvánvaló, hogy az „eszköz-közép-közvetítés” fogalmi hármasból a „közép” a meghatározó. Az eszköz mindig használója és az objektum között van; a közvetítő szintén köztes állapotú jelenség. De mi is az, hogy „közép”? A filozófia történetének ismerői tudják, hogy a „közép” fogalmának megteremtője Arisztotelész volt a „Nikomachoszi etika” című művében. Arisztotelész az erényt próbálja meghatározni, és eközben jut el a „közép” fogalmáig. Ez nem a matematikai „közép”, amely egy osztható mennyiség felező pontja, azaz mindkét véglettől egyenlő távolságra van. Ez a számtani középarányos mindenki számára azonos és kötelező érvényű, mert objektíve adott. Az erény viszont nem kvantitatív jellegű, és eltéphetetlenül az egyénhez kapcsolódik. Ahogyan Arisztotelész mondja: „a mimagunk szempontjából vett »közép« viszont az, amiben sem túlzás, sem hiányosság nincs; ez azonban már nem egyféle, s nem is mindnyájunknak ugyanaz”. – Itt csupán mellékesen jegyezném meg, hogy az arisztotelészi „közép” nem azonos a cicerói „mediocritas”-szal, a jóban való középszerűséggel, mert a tudáson alapuló akarati eltökéltséget is feltételezi. – Persze, ha tudjuk is, hogy az erény a magunkhoz mért középhatár megtartásában nyilvánul meg, azaz feltételezi egyrészt a szubjektum létezésének határait, másrészt az ittlét (a heideggeri Dasein) végleteinek ismeretét, és e kettő metszéspontján keresi az erkölcsösség lehetőségeit, akkor is még homályban marad a „közép” hatásának mikéntje az eszközi és közvetítői létre. A megértéshez közelít bennünket Arisztotelész következő kijelentése: „Derék ember csak egyféleképpen lehet valaki, rossz ellenben sokféleképpen.” Ehhez tudni kell, hogy a korabeli felfogás szerint, ami „helyes”, tehát „jó”, az mindig körülhatárolt, azaz véges dolog, míg a rossz mindig határtalan, végtelen. Mai nyelvre lefordítva: „jó ember”, személyiség az, akinek – goethei kifejezéssel élve – nemcsak burka, hanem magja is van, és ez a mag a meghatározó minden cselekvésnél. A „közép” nem jelent csapongást a végletek között, mert a mérték benne van.

A „közép” arisztotelészi definíciója, persze, formális. Tudjuk viszont azt is, hogy az erény tartalmi meghatározását előnyben részesítő elméletek mindig zárt rendszerré fajultak, és az embereket az előírásokat betartókra (tehát „erkölcsösekre”) és eretnekekre (azaz „erkölcstelenekre”) osztották. A „közép” azonban, mivel a mérték benne van, állandóan arra kényszerül, hogy „okossággal”, személyesen viszonyuljon saját világához. Az okosság itt azt jelenti, hogy mérlegelés tárgyává tesszük a létmegnyilvánulásokat. Ha pedig ezt tesszük, akkor sosem fogadjuk el a látszatvilágot, hanem fel kívánjuk deríteni a mögöttes alapot, azt, amit Kant nyomán Tőzsér Mittel ura is „magánvalónak” nevez.

És itt jön az a pont, ahol a klasszikus görög őssel rendelkező Mittel úr Kant közvetítésével kapcsolatba kerül a posztmodernnel. Mire gondolok? Arra, hogy a magánvaló keresése közben nem kerülhető meg a metafizika történetében fordulatot jelentő kanti felismerés: nem az a kérdés, hogy van-e magánvaló, hanem az, hogy megismerhető-e? Vagyis a megállapodott ismereteket felváltja az állandó kérdezés. Ha viszont a létezés helyét átveszi a kérdezés, akkor központi helyre kerül a kérdező szubjektum, és nem csak a „közép”, hanem a magánvaló is „magunkhoz mért” lesz. Mittel úr ezáltal a „mintha”-lét szubsztanciájának keresése közben – mivel Arisztotelészt nem feledheti – a körülhatároltat, a végest (mint jót) kutatja, ezért a mi magánvaiónkra bukkan.

A „mi magánvalónk” azonban – éppen, mivel egy als ob létezés alapja –Kant eszmetanára visszautalva az ablakon keresztül visszahozza az ajtón egyszer már kituszkolt szubsztanciát. Abból a meggondolásból kiindulva, hogy egy als ob létezés csupán valamilyen regulatív eszme segítségével nyerhet értelmet, elfogadja a megvalósíthatatlan, de szükségképpeni magánvaló egzisztenciáját, amely nem lehet más, mint eszmény. Erre esküszik pl. az újkantianizmus is, amely talán nem véletlenül vált az egyik legelterjedtebb huszadik századi magyar filozófiai irányzattá. És itt már kitapintható a „közép”, valamint az „eszköz” és a „közvetítés” viszonya. A „közép” a felvázolt utat végigjárva jut arra a meggyőződésre, hogy olyan eszközzé kell válnia, amelyik a mindennapok mélyéről előbányássza és felmutatja az irányadó értékeket és eszményeket, valamint közvetítenie kell a realizálhatatlan, de szükségszerű értékek és a „mintha”-lét között.

Itt meg is állhatnánk. Mivel azonban Mittel urat „közép”-ként jellemeztük, röviden meg kell válaszolnunk a fentebb már vázolt arisztotelészi kérdéseket: mikor, mi miatt, mivel szemben, mi célból és hogyan kell, hogy Mittel Mittel úrrá váljon? Nagyon vázlatosan: most, mert a „mintha”-lét jellemző időbeli kiterjedése nem a kontinuitás, hanem a pontszerű ittlét (és ezt kell meghaladni); azért, mert a „mintha” a közvetlenségben felcserélődik a valóval (és ez téves tájékozódást szül); azokkal szemben, akik partikuláris érdekekből kifolyólag, de valami közös sorsszerűségre hivatkozva elkendőzik ezt a felcserélődést; abból a célból, hogy szélesebb horizontokon belül lássuk önmagunkat; végezetül, de nem utolsó sorban pedig olyan okossággal és erkölcsösséggel, amely biztosítani tudja a pontosságot és a részrehajlatlanságot.

Én ilyen Mittel urat látok, és hogy ilyen is maradjon, ahhoz kívánok Tőzsér Árpádnak hosszan tartó testi és lelki egészséget.