A gondolkodás felelősségéről

A gondolkodás, az önmagunkkal való vívódás talán az általunk ismert világmindenség legbonyolultabb folyamata. Nemcsak a szürkeállomány sajátos működését, hanem azt a bátorságot illetően is, hogy saját elgondolásainkkal belemerészkedünk a gondolkodással kapcsolatos emberi magatartás zavaros vizeibe. Ha ugyanis valaki elkezd hangosan gondolkodni látszólag magától értetődő dolgokon, közösségének mitologizált és ritualizált viselkedésén, egyúttal azon is eltöpreng, hol a helye, és mi az értelme ennek a közösségnek a világban. És, kérdezem én, mely közösség veszi szívesen, hogy tévedett, hogy hibázott, hogy múltja és jelene nem olyan vakítóan tiszta és világos, hogy nem az övé az első hely? Ki szereti közülünk, hogy sziklaszilárd nézeteit érvekkel alátámasztott bírálat érje?

Mészöly Miklós esszéinek válogatott kiadása, amely Domov a svet Otthon és világ címmel a Kalligram Könyvkiadó gondozásában jelent meg, csak látszatra heterogén írások válogatása. Ugyanabban a könyvben egyaránt találkozunk a történelemről és a filmről, a nemzettudatról és a zenei struktúrákról, a hazáról és a világról szóló eszmefuttatásokkal, glosszémákkal és esszékkel, előadásokkal és levelekkel, harmincéves és friss szövegekkel. Választhatunk ebből a könyvből tanulmányt a nemzettudatról, a történelemről, a politikáról, az értelmiségi társadalmi létéről. Vagy elolvashatjuk Mészöly fejtegetéseit a fekete-fehér filmről, a zenéről, az irodalomról. Sőt akadnak a kötetben etikai fogantatású értekezések is. A figyelmesebb olvasó azonban Mészölyt igen tömören és egyértelműen fogalmazó gondolkodóként ismerheti meg, aki tudatában van annak, hogy a modernizmus utópisztikus totalizmusának egysége széthullóban van, s akitől ugyanakkor nem idegen a posztmodern azon felismerése sem, hogy az ember az egyetlen biztos pont, amelyre az emberi társadalom további léte felépíthető.

Próbáljunk A tonalitás és atonalitás közérzetéről című tanulmányból kiindulni. Miről is elmélkedik voltaképpen a szerző, amikor tonalitás és identitás, atonalitás és korrekció kölcsönhatásáról beszél? Az abszolút és a relatív is foglalkoztatja, a világ megragadása, egyrészt az antropomorfizáció és a strukturalizáció, másrészt a világ tényként, a világ létként való felfogása. A világ egyszerűen van. Min töpreng Mészöly, amikor az identitás egyensúlyáról beszél egyén és hazafi, tudat és nemzettudat között? A világ egyszerűen van. Létünk a világban tény, amellyel nincs mit tenni. „Kedvemre való véletlennek érzem magyarságomat. Végül is elégedetten vagyok otthon az abszurditásban. De bármikor ki is cserélhetném magamat, bízva benne, hogy bármilyen nép fiaként megtalálnám az otthonias abszurditás elégedettségét” – írja Mészöly Miklós Útban a jövő nemzettudata felé című esszéjében. Az identitást – legyen az nemzeti vagy tonális – szüntelenül korrigálja – az atonalitás vagy az egyedülvaló abszurd lét szükséges volta. Bármilyen értékrend, strukturalizáció, rendezés az azonosítás lehetőségéhez és az azonosításból fakadó totalizációhoz vezet. Ennek az értékrendnek, struktúrának bárminemű korrekciója pedig gondolkodásra és relativizációra késztet. De e két lehetséges gondolatmenet egyike sem idegen tőlünk!

Az egyszerű lét abszurditása ellen értelmezéssel védekezünk. Minden jelentés abszurditásba kerget bennünket. Rövidre szabott egyéni létünk a többi egyén között folyvást bizonyos toleráláshoz, elfogadáshoz, általánosításhoz, rangsoroláshoz és abszolutizációhoz vezet. Az Otthon és világ az önmagunkról, az itt és most betöltött helyünkről való gondolkodás szüntelen pontosításának, szigorításának példája. De annak a megfigyelése is, amiben élünk. Ez a gondolkodás azért is áll közel hozzánk, mert nemegyszer, sőt programszerűen a közép-európai ember érzését elemzi. Mészöly számos gondolata a magyarországi nemzettudatról a mi viszonyaink közepette is érvényes. Még ha éppen a xenofóbia, az idegentől való félelem és közös keserű-szentimentális történelmünk negatív szerepet játszik is térségeink szellemi ozmózisában.

Talán a legidőszerűbbek, a ma szempontjából a legkívánatosabbak a nemzettudat jellegéről szóló fejtegetések. Ha tudatosítjuk, hogy mai szlovák nemzettudatunknak óhatatlanul meg kell újulnia, meg kell szabadulnia kicsinyes, nemzetébresztő-modernista elképzeléseitől, nem lehet számunkra meglepő, hogy a magyar nemzettudat hasonló irányba halad. A nemzeti emancipáció, a demokratikus kéznyújtás és ugyanakkor, mint Mészöly mondja, „az ökumenikus világmagyarázat” szükségessége nemzeteinkben azonos mozgásokat eredményez. Ilyen egyfelől a kisebbrendűségi érzéstől való xenofób félelmet büszkeséggel leplező nacionalista gesztus, másfelől a nemzeti azonosságtudatnak a kozmopolita egyetemesség irányába mutató zavara, amely a multikulturalitás téves értelmezéséből és annak fel nem ismeréséből fakad, hogy az emberi tudat meghatározója a nemzeti-társadalmi hovatartozás. (És itt engedtessék meg nekem, hogy megemlítsek két jelenséget, amelyek tragikusan bizonyítják nemzeti azonosságtudatunk két említett zavarát – az egyik új demokratikus államunk szlovák mivoltának már-már démonikus hangsúlyozása, a másik nem egy szlovák értelmiségi távozása a születőfélben levő új országból.)

A szlovák és a magyar értelmiségi tehát nem áll távol egymástól. Ezért figyelemre méltók Mészöly gondolatai a mi kultúránk kontextusában is, amely – csakúgy, mint a magyar – a Monarchia történelmi összefüggései közepette formálódott, s amelynek megvannak a maga fasiszta és kommunista parancsuralmi tapasztalatai. Amikor Mészöly a nemzettudat tartalmi megújításáért kiált, voltaképpen Közép-Európa nemzetekről vallott gondolkodásának megújulását sürgeti. De azt is, hogy e térség gondolkodó emberének helyzete más, új tartalmat nyerjen. Tény azonban, hogy ez a megújulás a felelősségteljes gondolkodáson múlik, a szüntelen kérdezésen, a hierarchiák relativizálásán, a mitológiák és a mitologizált nemzettudat által teremtett virtualitás megkérdőjelezésén.

Csakhogy mindez csupán a gondolkodó ember kritikus hozzáállása esetén, és csakis annak tudomásul vételével lehetséges, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek. Elgondolkodni azokon a kényes kérdéseken, amelyek esetleges kétségbe vonása megingathatja a közösség, a nemzet önmagáról vallott állandósult, nemegyszer hivatalosnak kikiáltott elképzeléseit, ma is a szabott határokat áthágó bátorságot kíván. És Mészöly Miklóstól csak irigyelhetjük a felelősségteljes gondolkodásnak ezt a bátorságát.