A meszticekről, a tisztaságról és Közép-Európáról

Mészöly Miklós igen ritka embertípus, abból a fajtából való, amely Közép-Európában emberemlékezet óta a kipusztulás szélén áll. Ritka volta két alkotóelem kombinációjából következik. Az egyik a mély, élet átjárta bölcsesség, valamiféle különös, már-már a kétségbeeséssel határos tudás. Olyan tudás, amely megalkuvást nem ismerve halad célja felé, miközben jól tudja, ez az út nem hoz megnyugvást, épp ellenkezőleg, csak mélységes nyugtalanságot. A másik a csodálatra méltó, lenyűgöző s ugyanakkor sokkoló tapasztalat és tájékozottság. De hogy kezdettől fogva világos legyen: ez a két elem nem él egymással példás harmóniában, nem alkot eszményi koalíciót. Ez a két elem szüntelenül perlekedik, mindkettő igyekszik hatalmába keríteni a másikat. Mint két ellentétes erő, csak akkor észlelhetők, amikor nincsenek egyensúlyban. Mészöly gondolkodása, ahogy maga mondja, a tonalitás és az atonalitás párbeszédén alapszik. Az efféle gondolkodás nemcsak hogy képes eljátszani a legbonyolultabb problémával is, hanem kifejezetten keresi az ilyen problémákat. Éleslátása elől semmi sem marad rejtve, még abban a bizonyos Heimlichében is képes meglelni az addig ismeretlen Unheimlichét, egyszóval olyan ez a gondolkodás, mint valamiféle sztereotípiairtó gépezet.

De hogy ne maradjak az „intellektuális zsargon” rabja, megkísérlem észrevételeimet egy konkrét példán keresztül megvilágítani. Mészöly Miklós kötetének szlovák fordítását olvasva erősen megragadott az Egy jövendő nemzettudat felé című rövid esszé. Ez az esszé több szempontból is figyelemre méltó, egyebek közt, amint az végső soron a címéből is kiviláglik, azért is, mert nem akarja életre kelteni a szertelen romantikus nacionalizmus szülte nemzettudat és nemzeti azonosságtudat idejétmúlt elképzeléseit, hanem megpróbál felvázolni valamiféle új nemzettudatot. Egy olyan nemzettudatot, amely határon túl és innen egyaránt provokáló. Mészöly azonban nem fél a kiátkozástól, nem igyekszik azt kínálni, amit mindenki hallani akar. Továbbmegy, nézeteivel megpróbál utat törni egy olyan újszerű gondolkodásmódnak, amely képes lenne a nemzetit érzékenyebben és árnyaltabban kifejezni. És éppen ebben a tanulmányban egyszer csak, fölöttébb meglepő módon, felbukkan a gondolat, miszerint valóság és mítosz összefonódik, miszerint „mítoszunk szövetébe” óhatatlanul beleszövődik az értelem, az érzéki adottság, a képzelet és a nyelv. Mészöly pontosan tudja, hogy valójában lehetetlen éles határt vonni a történelem mitikus és tudományos értelmezése között. Nagyon jól tudja, hogy ez a két elem gyakorlatilag elválaszthatatlan, hogy bármiféle vegytisztaságra való törekvés mindig is nemkívánatos szelekcióhoz, selejtezéshez, kiszorításhoz vezetett. S természetesen az, amit elnyomtak, torz formában újra meg újra visszatért. Ezért más modus vivendit kell keresni, olyat, amely lehetővé tenné, hogy létünk mindkét összetevőjét számításba vehessük. A mítoszt is és a valóságot is, az efféle modus vivendi pedig csakis az úgynevezett mesztic kultúra lehet. Ez a leggyönyörűbb metaforák egyike, amellyel az utóbbi időben találkoztam. Hogy miért? Nos, egyszerűen azért, mert a mesztic keverék, nem olyasvalaki, aki büszke lehetne a „fajtiszta” származására. A mesztic két emberfajtából ered, e kettő határán született, egyik félhez sem tartozik, és mégis mindkettőt egyesíti magában. A mesztic köztes teremtmény, olyasvalami, ami elmossa az éles kontúrokat, ami lehetővé teszi a folyamatos átmenetet. És ha nem a mesztic férfit, hanem a mesztic nőt nézzük, akkor még meggyőzőbb bizonyíték áll előttünk. A mesztic nőnek ugyanis egyáltalán nem kell védenie autonóm voltát, az autonóm léthez való jogát, szépsége önmagáért beszél. Nem színtiszta, mégis gyönyörű. A mesztic nő a legékesebb bizonyítéka annak, hogy az egyformában szükség van a másságra. Ennek a másnak azonban nem kívülről kell jönnie, a más az egyforma szerves része, legbensőbb sajátja. Ha ezt a mi közép-európai térségünkre vonatkoztatjuk, akkor itt mindannyian ilyen meszticek vagyunk. Azok, akik nemzeti tisztaságért kiáltanak, családfájuk tüzetes tanulmányozása után megállapíthatnák, hogy ők sem a fajtisztaság mintapéldányai. Ez a felismerés talán elborzasztaná őket, de esetleg rábírná szélsőséges nézeteik felülbírálatára. Ne féljünk hát a mesztic kultúrától, ápoljuk odaadóan, meglehet, a mesztic kultúra ápolása lesz Közép-Európában a gyorsan közelgő harmadik évezred életstílusának alapja. Kevés az időnk, s a megoldások száma még kevesebb, ezért azt ajánlom, vegyük komolyan Mészöly Miklós javaslatát. Biztos, hogy megéri.

P.S.

A véletlen úgy hozta, hogy e sorok írása közben kezembe akadt a Literárne noviny egy régi száma, melynek címoldalán olvasható a francia filozófus, Jean Baudrillard Védekezés zűrzavarral című írása. AIDS, számítógépvírus, terrorizmus, rák... és ebben az írásban Baudrillard ezzel a figyelemre méltó gondolattal áll elő : Amint valamely szervezet vagy rendszer kivet magából minden negatív elemet és jelenséget, annyira leegyszerűsödik, hogy elveszti ellenálló képességét a különféle vírusok változatos támadásaival szemben. A leegyszerűsödött szervezet már-már szerkezetté válik, csakhogy a géppel ellentétben annál sokkal sebezhetőbb. Másként fogalmazva Baudrillard arra a tényre figyelmeztet bennünket, hogy ha például az immunrendszert megóvjuk a vírusok támadásától, annak a veszélynek tesszük ki, hogy saját ellenanyagai győzik le, mivel ezeket az ellenanyagokat megfosztottuk természetes funkciójuktól, és ezzel tétlenségre kárhoztattuk őket.

Úgy tűnik, Baudrillard ugyanazt mondja, mint Mészöly, így hát ideje létrehoznunk egy új tudományágat, amelyet, javaslom, nevezzünk mesztic kulturológiának, megalapítójának pedig, javaslom, tekintsük Mészöly Miklóst. Csak az ég szerelmére, ne hagyjuk, hogy bekebelezze az Akadémia ügymenetének masinériája, mert nyomban elveszti eredendő tisztátalanságát, és saját fegyverei által vész el.