Almok Városa, Fiume

Nem tudok városképet fölvázolni erről a legközép-európaibb városról, mert az emlék, amely bennem él, napról napra változik, alakul, gyarapszik, szépül. Csodálatos káprázat, s ahogy múlik az idő, távolodva, egyre csillogóbb, varázslatosabb. Fata morgana: a horizonton lebegve vakítóan fényes a panoráma, kivágott színes filmkocka; impozáns paloták, csinos házak, platánfasorok, pálmafák, örökzöld, hatalmas kertek, ápolt utcák, terek, mólók és a közműveken a felirat még ma is: Magyar királyi... (Hírlik, itt is gyakori a csőtörés.) Az én emlékezetemben minden tiszta, rendezett, illatos, ízes. A valóságnak égi mása. Nincs is párja a világon.

Ebben a városban születtem 1917-ben, a Monarchia alkonyán: a magyar uralom vége felé. Aztán jöttek a horvátok, majd az olaszok, mi pedig 1928-ban repatriáltunk. Minden nyáron visszatértem 1938-ig, s azóta nem láttam Fiumét. Illetve egyszer – amikor először adtak útlevelet –, 1969 nyarán betoppantam néhány órára, de azt kitörlöm emlékezetemből, mert az egykori Viale Francesco Deákon (később Viale Benito Mussolini, majd Ulica Borisa Kidrica) a Demarmeles, a legfinomabb cukrászda helyén rossz illatú önkiszolgáló, a környező (egykor zöldellő) dombokon behemót panelház-sorok és a Via Parini 12. (itt laktunk) bejárata melletti kis műhelyben – Dobozi bácsié volt, az úricipészmesteré – rendetlen összevisszaság. Ide pottyantam bele, Közép-Európa tengerpartjára, az Adriára, a történelem középpontjába és a zűrzavarba, amely azóta tart. Szüleim magyarok voltak. Apámat a bank ide helyezte 1910-ben, itt nősült. Otthon magyarul beszéltünk, de írni-olvasni csak olaszul tudtam, mert Fiúméban a fasiszta-olasz uralom idején csak olasz iskola működött; elemibe, majd a líceumba jártam, más nyelvű tanítás nem létezett, pedig a lakosság jó fele szláv volt és több mint ötezer magyar.

Kora gyermekkoromtól éreznem kellett, hogy „más” vagyok, aminthogy Fiumében mindenki „más” volt. Az olasz a horvátnak, a horvát a magyarnak, a magyar mindkettőnek és valamennyi ideszármazott, meghonosodott fiumei polgár a „fiumano”-nak, aki évszázadok alatt alakította ki identitását. Nem volt az sem magyar, sem osztrák, sem olasz, horvát, szláv, hanem „fiumano”, sajátos, szláv szavakkal tarkított venetói olasz tájszólás. Én egyébként ezt a „másságot” először az iskolában éltem meg. Egy Szicíliából odahelyezett tanárom (előszeretettel küldtek az anyaországból közalkalmazottakat a „gyanús” Fiumébe) nem tudott mit kezdeni a nevemmel. Két ékezet egy hangsúlyos „h” betűvel, aztán „y” meg „i”. Micsoda török neved van! – kiáltott fel. „Turco” (török) olaszul azt jelezte, mint például franciául a „baroque” – fura, meghökkentő, hülye. Le akarta egyszerűsíteni Vasarelli-re, de én protestáltam, hogy nem így hívnak. A végén megbuktatott a latin írásbelin.

Fiumének ez a különleges státusa, változó mértékű önállóságának eredete a középkorba vezet vissza. Az évezred elején az aquileiai pátriárka alhűbéri birtokként a Duinói lovagoknak adta, akik a XIV. század közepétől a Habsburg-házat ismerték el hűbéruruknak. Öröklés révén a város 1466-ban a Habsburgok birtoka lett. 1915-ben Miksa császár a „fidelissima” (leghívebb) címmel tünteti ki, és I. Ferdinánd 1530-ban megerősíti önállóságát és külön statútumát, jelenkori története 1779. április 23-án kezdődik, amikor Mária Terézia diplomája szabad kereskedelmi várossá nyilvánítja kikötőjével együtt, majd Magyarországhoz csatolják mint külön testet (separatum sacrae regni coronae adnexum corpus). 1848-ban a horvátok szállták meg, és csak húsz év múlva, a kiegyezés után csatolták vissza korábbi státuszában a Magyar Koronához, aztán közel másfél évszázad alatt Fiume kis, 5-6000 fős, halászközségből ötvenezer lakosú modern kikötővárossá nőtt. A rohamos fejlődés a magyar uralom évtizedeihez kötődik, közös érdekeltség ösztönözte. Fiume volt Magyarország egyetlen tengeri kikötője, és e kikötő hatalmas, természetes hátországát alkotta a történelmi Magyarország. Néhány évtized alatt a századfordulón korszerű, mélytengeri kikötő, olajfinomító, Ganz-Danubius hajógyár, torpedógyár, dokkok, rizshántoló, kávéhántoló, dohánygyár, nehéz- és vegyipar épült. A gyarapodó város lakói békességben és jólétben éltek. A magyar kormányzó fennhatósága alatt maguk választották képviselőtestületüket, polgármesterüket, képviselőjüket az országgyűlésbe. A hivatalos nyelv az olasz volt, de a hatóságok előtt mindenki azt a nyelvet használta, amelyiket akarta, illetve tudta. Fiúméban négy olasz, két magyar napilap és egy horvát hetilap jelent meg. Ez még a békevilág volt, amibe beleszületettem 1917 őszén. A háborúból Fiume annyit érzett meg, hogy megcsappant a hajóforgalom, annál inkább virágzott a csempészet, az illegális kereskedelem. Adekvát a közmondás, hogy amit a réven vesztett, azt megnyerte a vámon. Születésem egybeesik Caporettóval, az olasz hadsereg legsúlyosabb háborús vereségével és megfutamodásával. Ki hitte volna akkor, hogy alig egy év múlva elvérzik és felbomlik a Monarchia hadserege, és a Piave meg az Isonzó magyar bakák ezreinek lesz végzete, vesztőhelye.

Ekkor, 1918-ban nyílik meg Közép-Európának és benne Fiúménak az a tragédiája, amelynek legújabb fejezete éppen most zajlik. Én a nacionalizmusok halálos fenyegetését és a nemzeti kérdés bonyolultságát nem könyvből tanultam, csecsemőkoromtól átéltem. Alig múltam egyéves, környékünket vad lövöldözés, ordítozás és jajveszékelés zaja verte fel. A prológus Budapesten a magyar parlamentben hangzott el. Andrea Ossoinack (szlovén-osztrák származású fiumano család sarja), Fiume országgyűlési képviselője, az Olasz Nemzetei Tanács nevében bejelentette: a város lakossága tiltakozik az ellen, hogy Fiumét Horvátországhoz csatolják, és mint corpus separatum (tehát a Magyarország által biztosított státusra hivatkozva) követeli a wilsoni elvek alkalmazását a városra, és az önrendelkezési jog alapján maga kíván dönteni jövőjéről. Az előzmény az volt, hogy 1915-ben, amikor az olaszok a francia-angol-orosz szövetségesekkel aláírták Londonban a titkos egyezményt, hogy átállásuk áraként a békekötéskor a Monarchia területéből megkapják Dél-Tirolt, Isztriát és Dalmácia egy részét, Fiuméről nem esett szó. A Monarchia összeomlása után már igényt tartott rá Olaszország is, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) is. A fegyverszüneti megállapodás úgy rendelkezett ugyan, hogy Fiume legyen szabad város, a majdani Népszövetség gyámsága alatt, a lakosság nagy többsége is ezt kívánta, de a magyar helyőrség visszavonulása után, 1918. október 30-án a horvátok elfoglalták a várost. Erre Antonio Grossich sebészfőorvos, az Olasz Nemzeti Tanács elnöke kijelentette: Fiume olasz volt és olasz marad. Érdekes, hogy Fiume olaszságának leghevesebb hirdetői olyan neveket viseltek mint Slataper, Burich, Stiglich, Matecovich, Susmel, Meichsner, Prodam. A fiumei legionáriusok marcona parancsnoka, Host-Venturi kapitány (később húsz évig miniszter), akinek papája, az öreg Host bácsi portás-kézbesítő volt apám hivatalában, csak dialektust beszélt, meg horvátul, osztrákul, de a hivatalos irodalmi olaszt nem. Grossich professzort szüleim mindig úgy emlegették, mint „vad olaszt”, de amikor ötéves koromban gyors vakbélműtétnek vetettek alá, háziorvosunk, Schweitzer doktor bácsi (a későbbi ismert olasz irodalmár-költő-egyetemi tanár, Paolo Santarcangeli édesapja) tanácsára mégis reá bíztak.

1918. november 17-én olasz vezénylet alatt bevonultak a városba a szövetséges – olasz, francia, angol, amerikai – erők. Kikergették a horvát katonákat, és megszállták a középületeket. Megkezdődött a hajcihő. Véres, halálos végű konfliktusok olaszok és horvátok, szövetséges katonák és fiumei fekete inges legionáriusok között, olasz katonaság és fiumanók, olaszok és franciák között. Utóbbinak a Baross kikötőben sok halálos áldozata volt, többségükben francia mundérba bújtatott vietnami gyarmati katonák. De a java csak ezután következett.

Gábrielé D’Annunzio, a történelem legnagyobb plágiumának áldozata –írta a költő-alezredesről és fiumei kalandjáról egy olasz történész. D’Annunzio fényesen dekorált háborús hős, poéta, drámaíró, kalandor, gazdag arisztokrata nők kitartottja és mindenekfelett fékevesztett pojáca. Saját nagy tragikomédiájának, a „fiumei kalandnak” alkotója, rendezője és főszereplője. Nem sejtette, hogy az ő véres bohózata kamara-főpróbája a későbbi európai drámának. Miután a párizsi békekonferencia azt tervezte, hogy Fiume szabad, önálló városállam legyen, és sorsáról maga a város lakossága döntsön, addig pedig a rendet az angol-amerikai katonai rendőrség biztosítsa, az olasz nacionalistáknak gyorsan kellett cselekedniük.

D’Annunzio Itália északkeleti csücskében a kormány, a hatóságok és a katonai parancsnokok szeme láttára sebtében megszervezte expedíciós hadseregét, és 1919. szeptember 12-én néhány száz katona élén bevonult Fiuméba. Szedett-vedett önkéntes rongyosgárda állt szolgálatába: csellengő leszerelt tisztek, idealisták, fanatikus nacionalisták, parancsmegtágadó lázadók, dezertőrök, kétes egzisztenciák. A helyőrség parancsnoka nem adott ki lövési parancsot, mert nem kapott rá utasítást, és nem vállalta a testvérharc ódiumát. A felszabadító sereg így diadalmasan, puskalövés nélkül vonult be a városba. A tomboló nacionalista téboly és az önkényuralom itt ülte meg első látványos és véres menyegzőjét. A Comandantét teljhatalommal ruházták fel, ő testesítette meg Itáliát, és jaj volt annak, aki szembeszegült a nemzet érdekével. A haza oltárán nem volt drága semmilyen áldozat. S az áldozatok többnyire horvátok, szervezett munkások, meg „rossz” vagy „nem igazi” olaszok voltak, akik jobb sorsot szántak szülővárosuknak. „Itália o morte” – volt a jelszó: „Itália vagy a halál”, és a felajzottak nem sejtették, hogy hamarosan megkapják mindkettőt: Fiumét az anyaországhoz csatolják, és a hátország nélkül maradt város kikötője – kihal. De a haláltusájában vergődő szabad Fiume végnapjait színes, őrjöngő kavalkád forgatagában élte meg. Mindennap parádé, zenebona, utcai ünnepségek, szónoklatok, népgyűlések. Itt dívtak azok a bizarr rögtönzések, amelyek később a fasiszta rendszer rituáléjának elengedhetetlen kellékei lesznek. Az „eia-eia-alalá” üdvrivalgás (olyan huj-huj-hajrá féleség). A római karlendítéssel párosuló „a-noi” köszöntés, amely a párbeszédes tömeggyűlések találmánya: Kié legyen Fiume? – hangzik a szónoki kérdés. A miénk – zúgja a nép. Igen, a nép, amely mindig ugyanabból a néhány száz emberből áll, de hangos, mámoros, fékezhetetlen, garázda és újból meg újból rázendít a Giovinezzára, amely később a fasiszta rendszer hivatalos indulója lesz, és a Horst Wessel-dal ihletője.

De nemcsak az „istenadta” őrjöng, megszédülnek hírességek is. A tudósfeltaláló Guglielmo Marconi yachtján hajózik Fiúméba, és tiszteleg D’Annunzio előtt. Arturo Toscanini zenekarával a Verdi Színházban ad díszhangversenyt. A világ különböző tájairól anarchisták, futuristák, sztárok, eszeveszettek omlanak a Comandante lába elé. A kalandos vállalkozást a legváltozatosabb erőforrásokból táplálják: gyanús üzelmek, pénz- és bélyeg-kibocsájtás, országos gyűjtés, értéktárgyak beszolgáltatása, tengeri kalózakciók, raktárak kifosztása, emberrablás, túszszedés. Kié a haza? – A miénk! Kié a törvény? – A miénk! Kié a Comandante? – A miénk! Nem sokáig. Tizenöt hónap után véget ér a komédia. Pontot tesz rá a blokád, az éhség, a pestis. D’Annunzio menlevéllel a zsebében elkocsikázott Fiuméből, és bevonult a reguláris olasz hadsereg. A város ezzel törvényesen Olaszországhoz csatoltatott. Befejeződött ez a helyi musical-krimi, hogy alig húsz hónap múlva egész Itáliára rászabaduljon a fasizmus. Ez a fiumeiek számára már nem jelentett újdonságot. Elsőnek egy bő esztendő alatt átélték azt, ami később elborította Európát.

Én kisgyermek fejjel éltem meg a kalandot, és élveztem a ramazurit, akárcsak a gyermekded lelkületű felnőttek. A frajli mindig oda cipelt, ahol valami muri volt. A Comandante cukorkát osztogatott a gyerekeknek, megsimogatott, karjára emelt, sőt egyszer odaállított, hogy vezényeljek a tűzoltózenekarnak. Mennyivel izgalmasabb volt ez, mint matrózruhában sétálni a tengerparton, melyet még sokáig Riva Szapárynak neveztek a helybeliek.

Aztán újra elcsendesedett Fiume, de ez már nem a prosperitás derűs békéje volt, hanem a hanyatlás rezignáltsága és a diktatúra rendje. A feszültség a labdarúgó mérkőzéseken csapott ki. Az Olympia volt a rezsim csapata: tiszta olasz „úri” közönséggel, vadonatúj stadionnal, sok pénzzel. A vegyes összetételű Glóriát nyomták a bírók, játékosait behívták katonának, elcsábították, eltiltották és a végén feloszlatták. Én Glória szurkoló maradtam. A debreceni Bocskainak szurkoltam a fővárosi nagycsapatokkal szemben, a harmincas évek végétől ott voltam minden Vasas-meccsen, majd a negyvenes évek végén a szétmarcangolt Kinizsi pártjára álltam. A B-középpel a váci börtönben találkoztam újra. Ami 1956 után következett, az a fociban sem volt ínyemre.

Miért is hagytuk ott Fiumét 1928-ban, amikor szinte minden rokonunk, barátunk ott maradt? Pretenciózusan hangozhat, pedig nagyon egyszerű: politikai okból. Szüleim tüntetően apolitikusak voltak. A politikát nem tekintették jobb emberhez méltó foglalatosságnak, és elrettentő példaként emlegették annak a fiumei magyar diáknak az esetét, akit kommunistagyanús szervezkedésért megbilincselve szállítottak el a fasiszták. Az illető ma Itália egyik „nagy öregje” Ugo Valliani, a szenátus örökös tagja. Amikor azonban édesapám csak úgy maradhatott volna meg állásában, ha felveszi az olasz állampolgárságot, és belép a Nemzeti Fasiszta Pártba, akkor kereken nemet mondott. Ő soha nem volt tagja semmilyen pártnak, és nem óhajt az lenni. Az pedig, hogy a Magyar Kaszinó elnöke nem magyar, az egyszerű képtelenség – gondolta ő akkor.

Így mondtunk hát búcsút Fiúménak közel hét évtizede. Így lett a távoli Fiume csodálatos álom: megszépült, megnemesedett. Amikor 1956 telén romániai száműzetésünkben a kijelölt sétahelyen köröztünk Lukács Györggyel, és én felemlítettem, milyen nagy nemzetközi szolidaritás nyilvánul meg személye iránt, az öregúr hamiskás mosollyal megjegyezte: „Tudod, senki sem konkurálhat a saját távollétével”. Fiume sem.