„Egy lappangó történet természete”

Mészöly Miklóstól kölcsönöztem írásom címét, a Legyek, legyek — avagy az elmondhatóság határa címen megjelent esszéjéből. A Családáradás egy lappangó történetet, illetve a történet, a történetek lappangását, nem nyilvánvalóságát meséli el. Joggal kérdezheti az olvasó, mi nem nyilvánvaló ebben „a bűnügyi történetben” – Nádas Péter jelölte így a könyvet –, hiszen kiderül minden, Júlia gyilkosként lepleződik le a mű „végén”. De hát csak annyira bűn-ügyi ez az írás, mint mondjuk Henry Jamesnak A csavar fordul egyet című regénye. Lappangó történetet írni, történeteket, a nem nyilvánvaló történések történeteit írni, ezt látjuk Mészöly Miklós új regényében. Ennek néhány elemét próbálom meg feltárni ebben az írásban.

Júliáról megtudjuk, a regény végén, hogy gyilkossá vált, hogy megölte az Atyát. A regény Júlia regénye. Egyfelől Júlia naplóján, másfelől a névtelen krónikás „beszélyén” keresztül íródik. A napló a fikción belüli fikcióként arra hivatott, hogy a regény főalakjának leíró mondatain keresztül visszaadjon eseményeket, vagy éppen megfogalmazzon ítéleteket abban a történés-térben és időben, ahol a gyilkosság aztán bekövetkezik. Paul Ricoeur írja az Idő és elbeszélés című könyvének második kötetében, hogy „a regény ideje szakíthat a valóságos idővel: ez mintegy a fikcióba történő belépésnek a törvénye. De nem kerülheti el, hogy az időt új normák szerint alakítva ne konfigurálja...”¹ A naplóban írottak úgy állnak előttünk, mint ami kiragadott az időből, mint ami akkor és ott, az azt író személynek időmeghatározó elém (egy találkozás, a másik személyen vagy az általa mondottakon előtűnő jelentés és jelentésesség, vélt vagy tényleges, mindenesetre a naplóíró által szükségképpen rögzítendő valami). Ugyanakkor a történések rögzíthetetlen cseppfolyóssága a naplóban megfogalmazottakon túl, azt a valóságot láttatja, mely egy időtlen időnek, lassú mulandóságnak felel meg, ami az ember életideje. A kettős fikció Mészöly regényében az idő ábrázolhatóságát, az ember idővonatkozásának nem egymásrakövetkezésként kifejlő bemutatását teszi lehetővé. Az idők éles ellentétei, egymást metsző és felsértő képek formájában a folytonos, jelentéssel látszólag alig kitüntetett életesemények és a naplóban rögzített személyes élet-idő kinagyított/eltúlzott és felfokozott pillanatai. A naplóban rögzített és az esetlegesen – mint amilyen az élet – meg- és belátható történés közötti nem-egyidejűség adja a regény időformáját. Hiszen aki figyel, látja, hogy a naplót író Júlia igen sokszor az Atya felelősségét hangsúlyozza feljegyzéseiben. Na persze, „mivel” az arzénes gyilkosság után ezek a megjegyzések váltak érdekessé. Bűnügyi regény. Mindaz, amit Júlia mint hibát, sőt bűnt rögzített, a jelentéseknek ez a csak az ő személyes élete felől való rögzíthetősége, egy adott ponton megerősítést nyer. Az Atya helyrehozhatatlan, sorsát megpecsételő hibát követ el, amikor egy rövid időre visszahívja Júliát a hivatalba, de mint nőre már ügyet sem vet. Pedig ő, még egyszer utoljára mindent úgy tesz, mint egykor:

„Júlia az ablakfénybe húzódott, közben a kisasztalon ütemesen kocódott a teáskanna födele. Erre lehetett mondani, hogy »minden együtt volt«. Valóban, mint egy komplett gonddal kiválasztott teáskészlet.

Atyának nem tűnt fel az egykori téli kosztüm.

– Győztünk... győztünk... – ismételgette szórakozottan.

Júliának kicsúszott a száján: – Nocsak... megint miben?” (146. o.)

Ami az emberek között megtörténik, végbe megy, és mint ilyen történés nyelvileg megfogalmazódik, a köztük megtörténő tényleges folyamatnak csak egészen kis rétegét engedi olvashatóvá tenni. Mindaz, ami olvashatóvá válik, csak az előtt és után, az oda vivő és onnan kifejlő történések együtt-olvasásával válik nyilvánvalóvá. Mészöly Miklós írásának rendkívüli ereje éppen annak érzékeltetésében áll, hogy a banális, mindennapos, szokványos történések milyen rianásos felületen mennek végbe. A vég nem előre rögzíthető, a vég egy a személyek közti vonatkozásokban bekövetkező nem visszafordítható fordulat, mely lassan, szinte észrevétlenül készül elő. A történet egy hiányos mondattal zárul, s utána ezt olvassuk „végenincs”. Sic in infinitum – a történések zajlanak tovább.

A másik/mások által nem érzékelt tragédiák, az iszonyattal megélt apró történések nyelvileg nem kibeszélhető jellege az, ami Mészöly regényét oly gazdaggá teszi. Észrevétlenül elmozduló és tragédiával terhes ismétlődései jeleneteknek, amelyekben mindkét személy úgy viselkedik, ahogy látszólag szokott: a nő felfokozott várakozással készíti a szokásos délutáni teát, az Atya örömmel közli, hogy az általa védett ügy jó fordulatot vett és győzelemre áll a bíróságon. De hát az élet ismétlődő jelenetei éppen a másokkal alig osztható személyes élet/idő történés okán, soha nem ugyanazt jelentik. Az ismétlődő jelenetben valami visszafordíthatatlanná válik, átfordul tragédiába. De erről Mészöly nem beszél, nem mondja el, hogy mi játszódott le a nőben akkor, amikor észleli, hogy a férfi ügyet sem vet arra a téli kosztümre... Mészöly Miklós számára az ismétlés „az idő existenciális elmélyítését”² engedi meg. Mészöly számára elégségesek a jelek, melyek valamit jeleznek, amelyek valamit olvashatóvá tesznek a felületen. Az így felépített regényforma és időkezelés, ebben a posztfreudiánus korban, a történet másodlagos együttolvashatóságát (sekundare Mitlesbarkeit) kínálja fel, amely minden eredendő olvashatóság (ursprüngliche Lesbarkeit) naivitásával szakít, ahogy erre Hans Blumenberg utalt A világ olvashatósága című könyvében. Ez pedig – mint Thomka Beáta kiváló Mészöly-monográfiájában megfogalmazta – azzal jár, „mintha a tények imaginációja szőné az elbeszélést”³. Ami megtörténik, ami a történés része, az valami nem feltűnő, nem nyilvánvaló rétegre utal, amely azonban belejátszik abba, hogy mivé lesz a történés és miként érthető meg. Thomka finom megfigyelése pontosan utal a módosult elbeszélésmódra. A „pontos történetek” mestere persze itt is ragaszkodik eddigi alkotói gyakorlatához, csak éppen a tényeket mind tisztábban rögzítő nyelv úgy módosul, hogy magának a ténynek semmi nem nyújt biztosítékot, a nyelvi tényeket illetve a nyelvbe foglalt tényeket mind gazdagabban öleli körül a személyek testi jelenvalósága, ami képes ki- illetve elmozdítani a szavakba foglalt jelentéseket. A szövegen belüli, az úgynevezett pontos/önreflexív nyelvi tényrögzítést elősegítő naplót vizsgálva is kiderül, mi minden másról beszél Júlia, mint amiről beszélnie kellene, vagy fogalmazhatjuk úgy, hogy amiről beszél – tényként állapítva meg azt – az inkább annak elfedésére szolgál, ami vele ténylegesen történik. Maurice Blanchot írja a naplóról,⁴ hogy az alapvetően a jelentéktelen –tisztán tényszerű, teszem hozzá én – rögzítésében merül ki, de ki vonhatná kétségbe, hogy amit egy napló rögzít, az tényként van jelen a feljegyző számára. A napló kettős életet biztosít, sőt a naplóírás arra a meggyőződésre megy vissza, hogy megfigyelhetjük és megismerhetjük magunkat. Mészöly Miklós a regény-naplóval és a történéseknek egy „krónikással” való elbeszéltetésével minden tényt, legyen az bármiként elmondva, alapvetően felfüggeszt. Ezért kap igen nagy szerepet a regényben az érzéki elem, vagy másként fogalmazva a test-nyelv. Egy nemrégiben megjelent könyvben⁵ vizsgálta Barbara Körte a testnyelv irodalomban betöltött szerepét. Példáit az angol elbeszélő irodalomból vette, s egy helyen megállapítja, hogy a homodiegetikus (G. Genette kifejezése – B. B.) elbeszélő, ha nem maga fogalmaz meg valamit vagy nem mások kijelentései biztosítanak számára egy adott személyről ismereteket, hogy mit is forgat ez a fejében, akkor nincs más ismeretadó forrás, mint annak észlelése, hogy miként és milyennek mutatkozik a személy. Azaz nem pusztán az elbeszélés módozata (narráció), hanem az ugyancsak Genette által kidolgozott fókuszálás, a kinek és miként láttatás módozatai is belejátszanak az elbeszélés formájába. Körte Mészöly regényére alkalmazható megfogalmazása a következő: „A fiktív történés minden figurájának testnyelvét potenciálisan korlátlanul közelíthetjük meg, ha az elbeszélői helyzet heterodiegetikus, ami külső fókuszálást enged.”⁶ Azaz az elbeszélő, aki nem része a történéseknek, mintegy kívülről látni engedi, hogy egy adott helyzetben miként jelenik meg egy figura, mit árul el magáról és persze miként mutatkozik más és más személyek körében. Vagy – s Mészöly regénye ebben különösen gazdag – miként jelenik meg az adott figura pusztán önmaga előtt. A regény itt páratlan lehetőséget kap arra, hogy nem verbális, nem egymás közti érintkezések és nyelvi közlések útján láttassa velünk a figura belső diszpozícióját. Nézzük például a 139–140. oldalon írottakat: itt derül ki, hogy Iddi terhes, aminek Júlia véletlenül tanúja lesz, vagy inkább kilesi azt egy felső ablakból. Júlia gyermeke meghalt – s a kitelő női test látványa inkább belemar, felsérti.

„Micsoda tisztátalan nyomvér-keveredés veti itt előre árnyékát!

Ekkor vette elő naplóját; bár úgy érezte, hogy érdemi újat nem tud beleírni, legfeljebb árnyaltabban aláhúzni egy régtől érlelődő gyanút és bizonyosságot. Tartozott ennyivel a lelkiismeretének és a sok éve berögződött irodai pedantériának, hogy lehetőleg mindennek írásos nyoma is maradjon; amire éppen Atya nevelte rá.

S akkor éjszaka már nem nyitotta ki az ablakot.

Mert nem kíváncsi volt. Valami sokkal mélyebbről jövő nyugodt felindulás kerítette hatalmába; majd állig betakarózva lefeküdt, ügyelve, hogy ne a szekrényszárny belső tükre előtt vetkőzzön le, ahogy megszokta.”

Miként tűnik itt elénk Júlia? Higgyünk a narrátor tiszta szavának, nem kíváncsiság hajtotta, nem mások kilesése. Mégis érlelődik benne, hogy meg kell tennie valamit, hogy visszahozzon valami általa elképzelt rendet (pedantéria) ebbe a felfordulni látszó világba. De hát már nincs az Atya oldalán. Vagy mégis? Ez a benne ébredő felindulás, hasonlóan ahhoz, mint amikor az Atya megkérte, hogy segítsen az iratokat rendezni (122. o.), a benne ébredő, újra ébredő élet ad hírt magáról? Vágy és reménykedés, hogy az Atyát újra megszerezheti. Mi mindent mond el ez a rövid mondat: „ügyelve, hogy ne a szekrényszárny belső tükre előtt vetkőzzön le, ahogy megszokta.” Iddi látványa után nem tud és mer saját testére pillantani, testét annyira átforrósítja a vágy, hogy nem teszi ki magát önélvező játékainak...

Thomka Beáta a fent említett könyvében többféleképpen utalt a Mészöly narrációjában tapasztalható „erős szenzualitású közlésre”, az élet organikusbiológiai szemléletére, az idő nem kronologikus kifejlésére, a görögség ciklikus idejére vagy akár az életciklusokra. Ebben pedig kivételes hely illeti meg a testet, az ember testi eleven jelenvalóságát és az ember érzések, érzelmek és szenvedélyek útján történő magát megnyilvánítását. „A testbe vetett hit fundamentálisabb, mint a lélekbe vetett hit” – írta egyik kései fragmentumában Nietzsche.

Mészöly regénye tele van finom, rebbenő érintésekkel, mozdulatokkal és jelentéshordozó beállításokkal, a személyek néma, ám jelentéshordozó helyfoglalásaival, a testnyelv gazdag készletével, amelyek Barbara Körte megfogalmazása szerint képesek arra, hogy pótlólagos jelentésbővítéssel, illetve a jelentés módosításával (Umund Zusatzsemantisierung) gazdagítsák a regényt. De vajon képesek vagyunk-e megérteni a test értelemhordozó jeladásait; itt szükséges egy éppolyan megfeszített hermeneutikai küzdelem, mint a szavak értelmének felfejtéseinél. A hermeneutika ilyen kiterjesztéséről először Helmuth Plessner beszélt: „Ha fizikai egzisztenciánk nem egzisztálás, azaz viszonyokhoz való viszonyulás lenne, hanem puszta factum brutum, akkor sem az alacsonyabb, sem a magasabb rendű érzékek hermeneutikája nem volna lehetséges. Az eleven test aestheziológiájának feladata, hogy megismerje fizikai testünk eleven testté válásának (kiem. – B. B.) specifikus konkretizálódási móduszait.”⁷

Mészöly Miklós regényének egy ilyen vizsgálata megmutatja, hogy a történetmondás hangsúlyai miként kerülnek át a „Verleiblichung”-ra, amit úgy is érthetünk, hogy a test még akkor is jelentésadó, ha pusztán kitett/beállított a viszonylatok esetleges rendszerébe. Ebben a mindig változó, sokrétű testi vonatkozásrendszerben a testen, illetve a testben valami hírt ad magáról, szükségképpen jelzésszerűen. A test, a test saját világa a másikkal/másokkal osztott világ viszonylatai között, hely-foglalásaival valamit jelez, s így jelentéshordozó. A test, a maga reaktív jellegében, néma tudója mindannak, ami őt érinti, megérinti.

„»Semmi baj! A csillanó fénypontocskák nem eltérítenek, hanem vezetnek. Ne félj, Júlia, semmi baj. Légy nyugodt és derűs... Másképp kell szeretni, másképp megbocsátani...«

Rejtély, hogy ki beszél ilyenkor belőlünk, nekünk. Kicsoda?

Júlia nyugalma és derűje tartósnak bizonyult, úgy múlt el a Karácsony is, hogy nem volt nyoma vádaskodásnak, kimagyarázkodásnak. Minden egyszerűnek, átlátszónak mutatkozott, mint egy tapintatosan fölébresztett ünnep.” (124–125. o.)

Júlia teste ünnepre készül, nem pusztán a vágy ad hírt magáról, hanem a nélkülözhetetlenség tudata ébred fel benne, amit ez a finom nyelvi megfogalmazás ad tudtunkra. Az ünnep másokkal megosztott rend-kívüli idő, amely képes az idő szokásos sodrásának új irányt adni és fokozni az áramlást. A szólítás, illetve a másik puszta megjelenése, fellépése a test környezetében, képes nem várt fordulatot előidézni. Plessner írja, hogy az a határ, ami a testet az őt körülvevő világgal való érintkezésében kijelöli, nem egyszerűen egy „virtuális köztes-tér”, hanem „a test fennállását nyújtó sajátosság”.⁸ Ez pedig azt jelenti, hogy a test olyan membránszerű, re-aktív felület, mely fogékony a határa körzetében mutatkozó változásokra, olykor jóval előbb, olykor jóval mélyebben, mint amit egyáltalán tudhatunk. Mészöly ábrázolásában gazdagon tűnik elénk, hogy miként élnek testi mivoltukban az emberek, és mit is jelent testi mivoltunk, hogy ez a határ, amely az én testét övezi, miként lesz kizáró, vagy éppen kizárólagos, önmagára visszavető, és így magát veszélyeztető. Kafka jegyzi fel a következőt Nap/ójában: „A teljes tehetetlenség érzése. Mi kapcsol téged össze szorosabban ezzel a szilárdan körülhatárolt, beszélő, pillantgató testtel, mint bármely dologgal, mint mondjuk a kezedben lévő tollszárral? Talán hogy úgy vagy, ahogy ő van? De mégsem ezen a módon vagy, hiszen ezért tetted fel ezt a kérdést. Az emberi test szilárd körülhatároltsága iszonytató.” (kiem. – B. B.)⁹

A testi mivoltában (Körper) egy eseményösszefüggésbe kerülő ember (Leib) válaszol – akár tudattalanul – a világtól érintettségére. A nem érintkezés testet körülkerítő iszonyata, az örömelv nárcisztikus átvitele, sőt elfojtása a testet (Leib) iszonyatkeltő-fenyegető független élettel ruházza fel. A test körülzárt és behatárolt burokká válik, ami a belső élet patológiájába és autoerotizmusba fordítja át a testi életet. Egy szófordulat kétszer is visszatér Júlia történeteinek leírásakor – „átfogó gondolat”.

„Júlia látszólag ugyanaz maradt, aki volt – és ezt az ő esetében szó szerint lehetett érteni. Annyi igaz, hogy egyre erősebb lett benne a felismerés, hogy igazán csak a maga átható gondolatai között érzi magát otthon.” (8. o.)

„Átható gondolatai sokszor olyan erővel voltak képesek elragadni, mintha egy föld alatti folyó sodorta volna – valahol a magasban.” (12. o.)

Ez az átfogó gondolat, a testi lét iszonytató szorongásból menekvő és menekítő módozata, egy magának elégséges, önelégült, önkielégítő létmód. A test „affektív érintettségében mint az őt meg- és elragadó érzések rezonanciafelülete funkcionál”,¹⁰ a fellépő magába zárulás érzéketlenné teszi a testet mint felületet, mely többé nem ad választ a kívülről érintettség pillanataiban, és patológiásán egy belső érzékenységbe fordítja át a testi életet.

Mészöly regény-nyelve ezeknek a testi jeladásoknak, a külső és belső érintettségeknek a kifejezésén keresztül bontakozik ki. A jel, valaminek a jele, valamit kijelez, ami az emberi diszpozíció gazdag televényén „másodlagos együtt-olvasóst” enged. „A jel nem dolog metafizikai értelemben. Megelőzi a dolgokat, amennyiben a dolgoknak egy lényege szerint nem véghez jutó meghatározásáért áll ott. Amennyiben hangzóvá válik, megmarad testi-individuális hangnak, anélkül hogy definitíven beteljesíthető jelentést nyerne.”¹¹

A regény a lappangó történetek mondásává válik, anélkül hogy végső jelentést nyerne. A regény mint az élet tart, előre nem látható bevégződéssel, ám vége nincs.

Sic in infinitum.

Jegyzetek

1. P. Ricoeur – Zeit und Erzählung 2. kötet, ford. R. Rochlitz, Fink Verlag, 1989. 44. o.

2. Vö. P. Ricoeur – Narrative Funktion und menschliche Zeiterfahrung, in. Romantik, Literatur und Philosophie, kiad. V. Bohn Suhrkamp, 1987. 70. o.

3. Thomka Beáta – Mészöly Miklós, Kailigram Kiadó, 1995. 134. o.

4. Vö. M. Blanchot – Der Gesang der Sirenen, Fischer, 1988. 254-256. o.

5. Vö. B. Körte – Körpersprache in der Literatur, Francke Verlag, 1993. 116. o.

6. Körte, id. mű 114. o.

7. H. Plessner – Antropologie der Sinne, in. Gesammelte Schriften, 3. kötet, kiad. O. Marquard és mások, Suhrkamp, 1980. 383. o. (magyarul Ambrus Gergely fordításában, in. Az esztétika vége – vagy se vége, se hossza? Ikon, 1995. 249. o.)

8. Vö. H. Plessner – Die Stufen des Organischen und der Mensch, W. de Gruyter Verlag, 1975. XXI. o.

9. F. Kafka – Tagebücher, kiad. M. Brod Fischer Verlag, 1954. 548-549. o.

10. H. Schmitz – Gefühle als Atmosphären und das affektive Betroffensein von ihnen, in. Zur Philosophie der Gefühle, kiad. H. Fink-Eitel és G. Lohmann Suhrkamp, 1993. 55. o.

11.  J. Simon – Philosophie des Zeichens, W. de Gruyter Verlag, 1989. 43. o.