Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. január – Mészöly Miklós 75 éves / Köszönöm

Köszönöm

Nagy vagy és eichner, mondanám, ha a haverom volna. Nem arról beszélnék most, ami a személyéhez fűz, noha kortársak esetében (és kortársnak kortárs vagyok, „ezt nem vehetik el tőlem”) bonyolult, sőt homályos kapcsolat van mű és szerzője közt, a személy is sokatmondó, az is az irodalomról szól(hat), és hát az alkalom, az évek száma (tudjuk, öttel osztható), szülné is a tolvajt, aki aztán – hogy keverjem-kavarjam – teli kofferral jönne-menne.

A nagyok közül leginkább Mészöly a kortársunk, ő ment bele a legtöbb csínybe, poétikaiakba, neki a falnak, s az ütött résen tovább.

Mészölytől a magyar nyelvről tudunk meg valami fontosat, olyasmit, amit az addig önmagáról sem tudott. (Tulajdonképpen ez a nagy író definíciója, a nyelvföltárás; s egyszersmind ez minden író tere, lehetősége: dolgozni a nyelven, mert az még nincsen kész.) Mészöly a magyar nyelv egy új útját mutatta meg, értelemszerűen egy olyat, amelyen csak ő jár.

De amit e pillanatban mégfontosabbnak tartok: művészete állandó kollegiális figyelmeztetés, hogy az irodalom az nem más, mint nyelv. Annyit regélnek újabban cselekményről, történetről meg hősökről, hogy esetleg elfeledkeznénk erről az alapvető azonosságról, arról, hogy itt minden: szó, szó, szó. (És utána persze bármi, ami lenni tud: ez a bármi az egyedül érdekes!) Olyan Mészöly művészete, mint valami folyamatos fölkiáltójel!

Könnyebb az életem általa – ezt kérem jegyzőkönyveztetni. Köszönöm.