Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. január – Mészöly Miklós 75 éves / Nem látni, nem tudni

Nem látni, nem tudni

„Nem tudom, hányadik éjszaka ez, de nem is nagyon érdekel.” – írod a Saulus utolsó fejezetének második mondatát. Ezek a szavak többször ismétlődnek még a mű befejezetlen végéig, míg az üldöző üldözötté nem válik, míg el nem jut a metanoia sötétjébe, amelyről természetesen nem lehet mit mondani: nincs neve, tehát nem tudható, nem látható, csak közvetett jelek utalnak rá, épp az utolsó damaszkuszi úton. Ez a monoton, lüktető, trappoló szamaragolás kanyargósán visszavezet a sivatagból a prológus vak öreg emberéhez, aki a szövevényes sikátorok mélyén pontosan botorkál. Labirintus, visszatérés, ismétlés, egyenletes-elviselhetetlen sivatagi forróság, szabadulás ettől a pokoli fényességtől, elfordulás a napvilágtól – átlépés a Te sajátosan racionális éjszakádba. Az utolsó fejezet a befelé-visszafelé röpülés gyorsuló ritmusára épül, mely Saul szeme világának elsötétülése felé gravitál. Az utolsó fejezet – átváltozás és megtorpanás a végső, végleges állapot előtt – úgy ér véget, hogy az üldöző már átlépte a látás küszöbét egy másik, belső, üldözött érzékelés felé, de még nem Pál.

Átváltozni? Mi az?

„Kóré a tüzet piszkálja, és halkan dúdol: Míg eljő ama nap, és elmúlnak az árnyékok... (...) Megörültem a váratlan magánynak. Először körbejártam a táborhelyünket, aztán ledobtam az egyik sarut a lábamról, és beleharaptam a talpába, mint egy kutya. Közben jöttem rá, hogy egy keményre taposott gyűrődést akarok letépni a belsejéről. A számban nyálkás péppé állt össze a por meg a piszok, de ha már elkezdtem, folytattam. Később vettem észre, hogy a négy szamár hátrafordul, és figyelmesen nézi, mit csinálok. Odamentem az egyikhez, és megszagoltattam vele a sarut. ...a szeméhez hajoltam, de úgy, hogy szemgolyója érintse a szempillámat; s akkor már nem húzta el a fejét, csak az egész testén összerándult a bőr. Egy pillanatig azt hittem, hogy megszólal. Tétován hátrálni kezdtem.

Lehet, hogy ez volt az első lépés?

Mikor mondhatja az ember, hogy a juhom, szamaram, kecském megváltozott? Mikor mondhatja a juhod, szamarad, kecskéd, hogy megváltoztál?”

Olvastad-e akkortájt? Igen, olvastad akkortájt a Szentíráson végigvonuló világosság/sötétség, fény/világtalanság képeit, metaforáit, példázatait, melyeket a János evangélium 9. fejezetében a vakon született ember szombatnapi meggyógyítása foglal össze. „Menj el, mosakodjál meg a Siloám tavában (a mi azt jelenti: Küldött). Elméne azért és megmosakodék, és megjőve látva. A szomszédok azért, és a kik az előtt látták azt, hogy vak vala, mondának: Nem ez-é az, aki itt szokott ülni és koldulni? Némelyek azt mondák, hogy: Ez az; mások pedig, hogy: Hasonlít hozzá. Ő azt monda, hogy: Én vagyok az. Mondának azért néki: Mimódon nyíltak meg a te szemeid? Felele az és monda: Egy ember, a kit Jézusnak mondanak, sarat készíte és rákené a szemeimre, és monda nékem: Menj el a Siloám tavára és mosódjál meg; miután pedig elmenék és megmosakodom, megjőve látásom. Mondának azért néki: Hol van az? Monda: Nem tudom.” Saulus prológusából pedig: „S közben egyre a koldus arcát nézed, mintha abban is igazolást keresnél, a pillantásában... S ki ez a koldus? Csakugyan a Taurus hegyvidékéről való? S észreveszed, hogy amíg kutatva méregeted a ruháját, a bütykeit a lábán, egy idő múlva a te pillantásod zavarodik meg, nem az övé. Pedig nem is a te szemedet vágja a nap, hanem az övét – csak te húzódtál be a keskeny falárnyékba. S ez majdnem ingerültté tesz. »Erre felé nem jutsz tovább« – mondod. »Ez itt zsákutca. Hová igyekszel? Vezesselek el?« – »Köszönöm, uram, most már odatalálok« – mondja az öreg, s csak amikor továbbindul, akkor ismered föl, hogy vak. De ez még mindig nem nyugtat meg, onnét a falárnyékból kémlelsz utána, hogy tényleg úgy kopogtat-e a botjával, ahogy a vakok szoktak.” – Sok minden összesűrűsödik itt: „én vagyok az”, ani hú, képmás, hasonlatosság, azonosság és nemazonosság, a Küldött nevű tó vagy vízmosás, a Koldustánc emléke, kémlelőüldöző vegzatura és az üldöző önfelismerése: ő a kiszolgáltatottabb, Jézus köpése a vak szemhéjon, a sár-metafora visszabólintása a démiurgikus teremtésre, a régi fordítás kongeniális szenvedő fordulata: mosódjál, és a végső „nem tudom”, ami nem a helyre, hanem a kicsodára vonatkozik. Hogy a helyszínen, az átváltozás itt-létében a megvilágosodás sötétjében valójában mi történik, arról János mindig ugyanúgy tartózkodóan hallgat, mint a többiek, odáig nem tud elmenni, azt nem látjuk már. Nálad sem. „Nem tudom, tényleg nem.” –ahogy ismételten mondogatod évtizedek óta.

Végig toporogni az átváltozás pengeélén, fény és sötét nem-létező határát kirajzolni e toporgással. Nem tudni, hanem. Nem látni, hanem. De itt magam is megállok, Miklós, hiszen Te is így jársz el a Saulus és a többi végén. A Könyv kanyargós és sivatagos történést tár elénk, melyet csak vaksin láthatunk. Név nem mondatik, nincs végső azonosítás. Nincs végső mezítelenség, holott ruháink nagyon is foszlanak, fakulnak.

„Fogalmam sincs, hányadik hajnal ez.” „Nem tudom, hányadik éjszaka ez, de nem is nagyon érdekel.” „Kóré másnap kijavít, hogy ez már a hetedik nap. – Hogyan? Közben éjszaka is volt?” („Ki ne félne, midőn szemét az Isten is lehunyja” – írja Pilinszky az Introituszban, körülbelül ugyanakkor. Mintha akkor nagyon közel volnátok egymáshoz, persze nem tudhatom, nem láttam. De mintha később, éppen Nádasból, Pályiból, derülne ki, hogy össze-értetek.) Az ismétlés, Kierkegaard szerint (akár úgy is, ahogyan Saulus vakulásában eltűnőben van az időérzékelés, meg nappal és éjszaka különbsége) előre fordítása a platóni anamnészisznek. A vissza-emlékezésnek. Ennek belső, csukott szemek mögötti megtapasztalásához azonban Homérosz és Platón, meg „a többiek” óta, pusztán logikai okokból, kényszerítőleg fel kell tételeznünk a lélek halhatatlanságát. Láttunk, mielőtt meglettünk volna. „Ez a bökkenő.” (Hamlet, III. felvonás, 1. szín.) „Szótlanul szedelőzködünk”

                                                           

                                                                           (1995. november 4-én – 5-én, amikor Jichak Rabint egy honfitársa megölte.)