Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. január – Mészöly Miklós 75 éves / Régidők

Régidők

Mészöly Miklós: Családáradás című regényéről

A színhely: az ősház (és a kapcsolódó környezet). A szereplők: az ősház lakói, vagyis az Árvái furkók vér szerinti és befogadott családtagjai. A szüzsé: egy gyilkosság és egy házasságon kívüli fogamzás „története”. Klasszikus, összehangolt esztétikai alapmasinéria.

De az elbeszélő tudatában az idők gyönyörű rendetlenségének törvénye uralkodik.

Az ősházban valami „bomlott és foszlott”.

A szereplők: a patriarchális és filantróp tradíció kétes művének szemlélői, hordozói és elpusztítói. A 3 éves Kálmánkától a 90 éves Marinkáig.

A ház és a hősök bemutatása után az utolsó oldalakon pusztító tettbe fordul az emlékezés, az „időbe palackozott zavar.”

A historikus múlt törmelékei: az Uzdon talált avarkori sír farkasfejes sípja, egy augusztusi éjszaka a Városligetben a századfordulón vagy a milánói Dandaló cég 1927-es divatálló cipői.

A családtagok az ősházban a privát régidők félájult igézetében élnek. „Szívós elképzelések legendáriuma.” Matinka az Idők Könyvét készíti régi újságokból kivágott képekből. Matinka „hullámzó múltja” a hold régi fénye, ami nélkül vaksik lennénk. A Tanúk Királynője ő, aki „minél mélyebbre ereszkedett a múlt kútjába, annál elképesztőbben tudott jelen lenni a mában”. Az a múlt, „egy világ, ahol valószínűleg még tudták, hogy a csend mögött mi van”. Júlia, ez a „glóriás perverz” naplót ír, ő a jelen idő kémje és fáradhatatlan kalkulátora (az elbeszélő párjaként), de múltja sötét mélyén ott a sietve, titokban eltemetett halott csecsemő, és „soha nem fogja pótolni vérveszteségeit”. A család feje: az Atya bezárt szobában őrzi a múlt relikviáit. A jelennél erősebb régidő némasága: Atya 15 éve kedélyesen nem beszél asszonyával, Zsófimamával. Nincs haragvás, csak bölcsen belátott megszólíthatatlanság. Egyébként ő tartja össze a családot, a hűség és a tradíció erejével, és ő az, aki még képes megszólaltatni az avarkori sípot.

De Júlia szerint már csak egy „félbemaradt képződmény”, kinek nagy műve: nagyonis kétes.

Mi tartja össze ezt a végzetesen „rétegezett világot”? A remény, hogy „a lehetséges dimenziókon túl mindig van egy széthullott, végre valódi dimenzió”. Az önmagát megszervező hagyomány.

„Azt mondjátok, hogy a levéltár avult, pedig ami történik, az avult, és már akkor sem új, amikor megtörtént volt.” Mészöly könyvének mintha éppenhogy nem ez lenne a tanulsága: a mindenkori jelen az, ami a feltorlódott időket beszippantja, és szétteríti a képzelet síkján. Az elbeszélő névtelen krónikás időtudata asszociatív, mozaikos, e tudat mozgása képezi a tulajdonképpeni regényidőt. Az emlékezés a jelen aktusa. Összekuszált idősorok. Bármit gondolhatsz.

„Persze, kérdés”, mondja Mészöly. Nem gondolhatsz bármit.

A ház és a család mozdulatlannak tűnő, archaikus élőképe lassan elmozdul, deformálódik a lassú érlelődés koreográfiája szerint. Az északi házfalon baljós repedés jelenik meg. „Évtizedekig nézni egy arc rezdülésnyi változásait... az ilyesmi nem maradhat csak ártatlan beavatottság”. Az idő „elfajul, instabillá válik”, valaminek történnie kell. A századok óta rakódó rétegek súlya alatt megroppan a földkéreg, „...ha rendet, paragrafust lehetne építeni a rengeteg mulandóságba...!” „...a nyomok már sehová sem vezetnek.” A döntvénytár köteteire ráömlik a mész. Másképp kell emlékezni a dolgokra. Júlia dühe a felelőtlen és félhivatalos termékenység iránt tébollyá élesedik: „...nézzük tétlenül, hogy a szentesített filantrópia az egymás párájába révülő csorda promiszkuitásába tereljen vissza bennünket?! ...egy nem akármilyen nemzetség felelőseit?!”

Az utolsó esély: a bosszú méltó nyomát hagyni az időben, mert Atya: „mulasztásainak elbizonytalanodott múltjába zuhant vissza”. Jelen és jövő elrontott jegyessége. „A keresztre feszített história.”

Nincs katartikus vég, nincs az ölésre egyértelmű magyarázat, a névtelen krónikás, „a tények képzeletének és mágiájának” felelősé az utolsó szó közepén elhallg... A történet befejezhetetlen, Iddi gyermeket fogan, közeleg a háború, az energiák, a lappangó paraméterek átcsoportosulnak.

Mészöly könyvének elementáris és kíméletlen szépsége a sajátidők nehéz, súlyos fényű aranyát olvasztja ki az olvasóból. Ahogy a krónikás látja hallgatóját: „...az egészet egy félig nyílt ablak üvegén keresztül nézte, melyen ő is ott tükröződött, ...mintegy rámásolódva a panorámára.”

Én vagyok az.