Születésnapi levél Mészöly Miklósnak

Kedves Miklós!

Mi egyebet nyújthatnák át Neked, mint egy régesrégi emlékemet, amely egy novelládhoz fűződik. Egy olyan novellához, amelynek elolvasása évtizedekkel ezelőtt olyan kíváncsisággal és némi tanácstalansággal keveredő, felgyorsult lélegzettől kísért izgalmat váltott ki belőlem, mintha valami tilalmat szegtem volna meg. E novella pillanatok alatt eltávolított engem attól, amit addig irodalomnak hittem, s helyette olyan élménnyel ajándékozott meg, amelyet akkor sehogyan sem tudtam egyeztetni azzal, amit művészetnek véltem. És mégis: akkor gyanítottam először – s ez a gyanú később, e novellának is köszönhetően, meggyőződéssé csontosodott bennem –, hogy az irodalom talán akkor jut el önnön valódi csúcsaira, amikor segít megfeledkeznem arról, hogy irodalommal van dolgom. Amikor önnön határait is feszegetni kezdi, vagy legalábbis bevonja őket vizsgálódási körébe. Vagyis amikor befelé tágul végtelenné, s úgynevezett „művészi élmény” helyett egzisztenciális tapasztalatban részesít.

Akkoriban, a kamasz- és felnőttkor határán persze sejtelmem sem volt erről. E bizonyos novellát olvasva a rámtörő élvezet miatt talán még kicsit röstelltem is magam. S bár egyedül voltam, igyekeztem másokat is odaképzelni magam köré. Talán hogy megmagyarázzam az élvezetem azoknak, akik képzeletemben emiatt kérdőre vonnak – éreztem, magyarázkodnom kell, hiszen élvezetem nem volt egyértelmű. Végső soron persze önmagamnak kellett magyarázkodnom. Merthogy én voltam az, aki az első bekezdések után visszariadt írásodtól, de az is én voltam, aki azután olyan önfeledten át is adta magát ennek az írásnak. Éreztem persze: valami nincsen rendben. Íme egy novella, amely hátulról támad meg, élvezetet csikar ki belőlem, ám ezt énemnek azokból a rétegeiből sajtolja ki, amelyekről addig úgy gondoltam, nem az élvezet számára vannak fenntartva. Művészi alkotással kapcsolatban ilyet addig még nem tapasztaltam.

Később, amikor mindez már nem kavart fel többé, e novellára visszagondolva rájöttem, hogy észrevétlenül, szelíd erőszakkal egy mélyen elrejtett, többnyire elhallgatott, ugyanakkor mégis nap mint nap megnyilvánuló igazság felé terelt. Ráébresztett arra, hogy a lélek mélyeiben micsoda kibogozhatatlan gubanccá fonódik egybe mindaz, amit nappali tudatunk oly elszántan igyekszik különtartani: erkölcs és esztétika, áhítat és káröröm, közönségesség és érzékenység, politikum és ínyenckedés. És mindezek mögött persze a leküzdhetetlen vágy a totális létmagyarázatra és az éppilyen totális tanácstalanság a lét érthetetlenségét, idegenségét, befogadhatatlanságát tapasztalva. Mindez egy- és ugyanazon gyökérből táplálkozik. E gyökér pedig csak akkor lesz láthatóvá, ha nem feledkezem bele valamelyik hajtásába, ha a világ részmagyarázatát nem tévesztem össze az egésszel, vagyis ha szabad vagyok. A szabadság ez esetben szembesülés a leplezetlen léttel – óvatosabban fogalmazva: azzal, „ami van”, a befogadhatatlan teljességgel. Ha tehát életem terhét senkire nem próbálom átruházni, hanem elfogadom, hogy egymagam állok szemben a mindenséggel. A Te novelládból sejtettem meg először ezt az illúziótlan, mégis erőt sugárzó igazságot.

A Koldustánc volt ez a novella. Ha jól tudom, 1942-ben írtad. Mennyire megtévesztett már a címe is. Nekem, bevallom, e címet látva először a kanásztánc jutott eszembe. S ez már sebesen vitte is gondolataimat egy tőlem függetlenedett irányba: szegény ember, nép fia, tehát lecsúszottság, tehát kizsákmányoltság, tehát igazságtalanság, tehát felháborodás, tehát..., tehát..., tehát... Csupa tehát. Nem én tehettem erről a „vaslogikáról”. Ezt sulykolták belém. Ha irodalomra okítottak, könyveket nyomtak a kezembe, egyszóval a művészetet akarták megkedveltetni velem, akkor ezt is várták el tőlem: a következtetéseket, az alá- és fölérendeléseket, a logikus magyarázatokat, a tervszerű kimeneteleket. Mintha erről szólna az irodalom. Egy része persze valóban erről szól. Ez az, amit gyerekirodalomnak neveznék. Nem gyermekeknek szóló irodalomra gondolok persze, hanem olyan irodalomra, amely a felnőtteket is gyerekekként kezeli. S ebben a magyar irodalom, legalábbis amit addig ismertem belőle, igencsak jeleskedett. Nem csoda, hogy az irodalom szeretete helyett inkább a csömör növekedett bennem. A Koldustánc ezért ért olyan felkészületlenül, és ezért is váltott ki belőlem olyan elemi érzéseket. Magyar nyelven először találkoztam olyasmivel, ami az irodalomról alkotott, az iskola, a neveltetés és a közvélemény által ápolgatott elképzeléseimet alapjaiban megingatta.

Ami a legjobban megragadott ebben az elbeszélésben: a tökéletes tervszerűségnek és az ugyanennyire tökéletes céltalanságnak és értelmetlenségnek a különös egyensúlya. A vállalkozás, a kísérletezés igazi tervszerűségről árulkodik. Az elbeszélő alaposan fontolóra veszi a megalázás megannyi kínálkozó eszközét, s vérbeli dramaturgként hatást hatásra adagol, míg végül minden robban, s ő maga felgyorsított léptekkel eltűnik a semmiben. És mégis: mennyire értelmetlen az egész. De nem azért, amiért első pillanatban gondolnám. Egy hagyományos „gyerekíró”, akit arról ismerni meg, hogy eleve az emberi méltóság kikezdhetetlennek deklarált, fölöttébb naiv álláspontjáról indít, értelmetlennek bélyegezné a Koldustánc elbeszélőjének a cselekedetét, hiszen az, úgymond, embertelen kegyetlenkedés, ráadásul céltalan, mivelhogy embernek célja csakis a méltóság. Vagyis ez a kegyetlenkedés, bár gyakoriságát tagadni badarság lenne, a teremtés egészének és céljának tükrében végső soron hibaként, defektusként leplezhető le.

A Koldustáncban ábrázolt cselekedetsor azonban nekem nem ettől hatott olyan értelmetlennek, hanem attól a rejtélyes nemtudástól, amelynek „birtokában” az elbeszélő, s vele együtt, gyanítom, Te, mint író, nem voltatok hajlandók előre eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Nem akartátok kimondatlanul is leszögezni, mi az alább-, s mi a feljebbvaló; nem akartatok olyan szerepben tetszelegni, mintha tudnátok, mi a teremtés célja, mi az, ami a fősodorba tartozik, és mi a salak. A novella névtelenségbe húzódó, arctalanságát finoman és rezignáltan őrző hőse úgy bánik a koldussal, mint mások egy pusztulásra kárhoztatott léggyel. Kegyetlenkedés? Az bizony, a javából. És mégis: mennyire ismerős mindnyájunk számára az a vitathatatlanul ártatlan, szinte gyermeki kíváncsiságból eredő gesztus, amellyel az elbeszélő újra meg újra közeledik a koldushoz, kísérletezve, mit bír el a másik, nem riadva vissza attól sem, hogy ő maga közben gyűlöletessé válik. Kegyetlenkedik, igaz; de a belőle áradó szabadság nekem mégis emlékezetesebb maradt. A szabadsághoz pedig a lehetőségek végtelensége és az ember nyitottsága is hozzátartozik; a jóságra éppúgy, mint a bűnre. Elbeszélőddel együtt talán ezért nem foglalkoztatok azzal, hogy ebben a mélyen emberi novellában megkockáztassatok valamilyen megfellebbezhetetlen véleményt arról, hogy mi vagy milyen az ember. Ehelyett csupán ennyit mondotok: hol ilyen, hol olyan. S ha valamilyen, akkor nem azért, mert – az erkölcs, az értelem és az ész szerszámaival – megformálta magát, hanem mert valamilyen rejtélyes erőnek a sajátos, ellenőrizhetetlen és befolyásolhatatlanul szeszélyes lüktetése tette őt olyanná, amilyen.

Nem emberi ez az erő. A leginkább kozmikusnak nevezném. S ennek leplezetlen megnyilvánulása nyűgözött le már a legelső olvasásakor. Pontosabban a Te leplezetlen merészséged ragadott meg, amellyel körültekintés nélkül, a magyar irodalmi hagyománynak és a közmegegyezésnek tett legkisebb engedményt is elutasítva egy erkölcsileg fölöttébb kétes helyzetet nem az erkölcs alapjáról ítéltél meg, nem a benne rejlő anekdotikus elemeket színezted ki, azt nem egyfajta esztétizálással próbáltad ártalmatlanná szelídíteni, s nem is az élmények pszichológiája foglalkoztatott. Nem, ehelyett – a magyar irodalomban szerintem fehér hollóként (akinek persze 1942-ben még fekete volt a haja) – úgy mutattad be ezt a helyzetet, mintha szereplői nem is egymással néznének farkasszemet, hanem a végtelen kozmosz üressége előtt állnának, töprengve, hogy a fenyegető semmivel szemben létezik-e valamilyen eszköz arra, hogy az ember önmagáról s a világról bármi maradandót megtudjon. Nem a cselekvésük értelmetlen hát, hanem az őket környező űr, amelynek megfejthetetlensége az elbeszélő lényére is átsugárzik. S miközben Te föltérképezted a két szereplő viszonyrendszerét, ellent tudtál állni a kísértésnek, hogy pontos jellemrajzot vagy találó pszichológiai ábrázolást nyújtsál. Ehelyett a világ soha föl nem fejthető rejtélyességét érzékeltetted.

Ezt értem én tervszerűség és céltalanság egyensúlyán. A létezés rejtélyét Neked sikerült úgy bemutatnod, hogy magad nem váltál rejtélyessé. Ellenkezőleg: kristálytiszta szerkezetet teremtettél, egy helyzetet maradéktalanul kiaknáztál, azt céltudatosan, tervszerűen feltérképezted, s közben egyre nyilvánvalóbbá tetted, hogy a részletek áttetsző tisztasága nem zárja ki az egésznek a sötét homályosságát. Ellenkezőleg: éppen ez a ragyogó, mindent bevilágító tisztaság és tisztánlátás teszi igazán érzékelhetővé és fojtogatóvá a sötétséget. A novella elbeszélője ettől hat egyszerre démonikusnak és mégis angyalinak. Olyasminek nyeri meg az olvasót, amitől annak voltaképpen el kellene riadnia, s olyasmitől riasztja el, ami pedig elvben vonzó.

Nem tudom, a latinos áttetszőségnek és az északias homálynak és rejtélynek ezt a különös ötvözetét művelte-e valaki is rajtad kívül. Később ilyesmivel találkoztam Musilnál. Meg Céline-nél is. Hirtelen ők jutnak eszembe. Magyar példákat nemigen találok. Mifelénk az irodalom mindig is vagy túlságosan nehézkes, ormótlan, homályos és körülményeskedő volt, vagy pedig gyanúsan könnyed, már-már kényszeresen esztétizáló és finomkodó, a felszínt inkább csak karcoló, összetévesztve a súlyt az eleganciával. A magyar irodalom mintha bele is törődött volna e megosztottságba (amit a magam részéről én végzetesebbnek tartok, mint mondjuk a népi-urbánus kettősséget). Azt, hogy az irodalom e hagyománnyal szakítva mégis egyszerre lehet súlyos és áttetsző, mély és világos, hogy egyidejűleg rendelkezhet egzisztenciális horizonttal és lehet ugyanakkor olvasmányos, hogy analizálhat, miközben megmarad esztétikusnak, hogy úgy vethet fel erkölcsi kérdéseket, hogy közben nem akad fenn azok zátonyán, hanem szabadon megy tovább: ezt nekem Te bizonyítottad, egyebek között a Koldustánccal. Ami azt is mutatja, hogy a magyar irodalomnak ez is egyik lehetősége, mégha mások – a közismert szociológiai, pszichológiai stb. okok miatt – nem is nagyon éltek vele. E novella ennyiben, szerkezete, hangvétele révén számomra annak a minden nagyvonalúságot nélkülöző kultúrának a közvetett bírálatát is tartalmazza, amelynek mindannyian öntudatlan alkatrészei vagyunk. A félreértés elkerülése végett hadd szögezzem le még egyszer: e bírálat nem a benne ecsetelt helyzetnek az eredménye, hanem azé a – hadd írjam le Veled kapcsolatban még egyszer – nagyvonalúságé, amellyel e helyzetet elemezted.

Mennyire felüdítő olyan elbeszélést olvasni, amelyben egy különben magától értetődően embertelen szituációt az író nem „közvetlenül”, beleéléssel igyekszik ábrázolni, tautologikusan ismételgetve, hogy ami embertelen, az azért embertelen, mert embertelen... – hanem e helyzet rugóit, összetevőit olyan létszomjjal fürkészi, amely talán egy haldokló állatot is jellemezhet, a pusztulása előtti pillanatokban, a létezés érthetetlensége láttán. És mennyire elkeserítő, hogy ez olyan ritkán történik meg mifelénk, s hogy még irodalmunk is, talán éppen túlzott elkötelezettsége, kényszeres hitbuzgósága, harcos pártoskodása miatt sokszor inkább cinkostársa annak a provincializmusnak, amelynek amúgy is foglyai vagyunk, semmint ellenlábasa. Nem csoda hát, hogy amikor – az irodalom célját és rendeltetését még egészen másutt keresve – a Koldustáncba először belebotlottam, mennyire megdöbbentem, sőt, nem tagadom, megrendültem.

E döbbenet azóta sem hagyott cserben. Kell-e mondanom, hogy ezt későbbi műveidnek is köszönhetem? Azért hadd mondjam. De az utolsó szó mégis legyen inkább a köszöneté.

Őszinte szeretettel:                              

                            Laci                              

Budapest, 1995. október 31.