„...vállalni a szélén élőket”

Amikor a Mészöly Miklós 75. születésnapjára készülő lapszámunk összeállításán dolgoztunk, s a felkérendők listáját összeállítottuk, az elsők között vetődött fel Mándy Iván neve. Amikor úgy szeptember második felében végre sikerült megszereznem a telefonszámát, rögvest felhívtam, és – legalább! – egy rövid születésnapi köszöntőt kértem tőle. –Mészölyt rendkívül nagyra tartom, és nagyon szívesen eleget tennék a felkérésnek... – hallottam a vonal túlsó végéről, ami engem, fiatal, s tekintélyem hiányát a kelleténél talán több erőszakossággal ellensúlyozó szerkesztőt olyannyira megörvendeztetett, hogy föllelkesülvén már a leadási határidőről adtam tájékoztatást, amikor Mándy Iván – kissé határozottabbra fogva lebegő tenorját – visszavette a szót: – ...szívesen eleget tennék e felkérésnek, és megírnám... ha még egyáltalán írnék. Már nem írok. Betegeskedem. Nem megy. Írtam eleget. Mindent megírtam. – Érvek nélkül, csalódottan sóhajtottam: –Pedig mennyire számítottunk Önre... – Aztán utolsó kísérletként: – Nagyon fontos volna, hogy jelen legyen ebben a számunkban. Mészöly Miklósnak is biztosan örömet szerezne... – Két-három másodperc múlva érkezett a már-már elbizonytalanodó válasz: – Sajnos, nem megy... – Aztán még két másodperc: –Talán ha kérdezne... Próbálkozzunk meg egy beszélgetéssel.

Telefonbeszélgetésnek indult, de közben kiderült, nemsokára Budapestre kell utaznom, így a megbeszélt időpontban telefonon arra kértem, személyesen találkozhassunk. Így is történt. Október harmadikán délelőtt tizenegy órakor papírcetlikre rótt hosszú kérdésekkel felvértezve csöngettem az Aulich utcai lakás ajtaján, hogy elkészítsem életem első interjúját. Mándy Iván már várt, hogy utolsó nyilatkozatát megtegye.

O Nem szeretnék sokáig kellemetlenkedni, csupán egy röpinterjú erejéig rabolnám az idejét.

• Nem kellemetlenkedik. Időm meg éppenséggel van bőven. Ugyanis most... mostanában... már nem írok. De ezt már említettem. Ezért van most ön itt.

O Gyakran megesett ez a pályája során?

• Megesett. De túljutottam rajta.

O Reméljük, most sem lesz ez másképp...

• Hát reméljük. Mi mást tehetnénk... – közben elhelyezkedünk a fotelokban és kávéval kínál; maga is iszik.

O Emlékszik mikor ismerkedtek meg Mészöly Miklóssal?

• Ezerkilencszáznegyvennyolc nyarán.

O Rendszeresen találkoztak?

• Nemigen. Olykor összefutottunk.

O Kávéházakban?

• Azt hiszem, kávéházakban is. De a kávéházi élet éppen kezdett megszűnni. Az egy nagyon borús, fenyegető időszak volt. Akkor már érezni lehetett, hogy mi lesz. Aztán, miután Miklós felköltözött Budapestre, az ötvenes években, és később is, többször találkoztunk Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs lakásán.

O Ez a lakás, ha jól tudom, afféle írói találkahelynek, kávéházpótlónak számított...

• Hogyne. Sokan jártak oda. Ottlik, Pilinszky, Weöres..., Mészöly is. Én is gyakran megfordultam ott.

O Az idő tájt kevés írás jelenhetett meg a lapokban. Hogyan figyeltek fel a kezdőkre?

• Kéziratban olvastuk el egymás műveit.

O Mészöly is így keltette fel a figyelmüket?

• Igen. Megismerkedtünk az írásaival, és azokra egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni. Mészöly már a kezdet kezdetén is jelentős tehetségnek mutatkozott. Mindnyájan nagy ígéretnek tartottuk. És ő ezt az ígéretet teljes mértékben be is váltotta.

O Idejövet azon gondolkodtam, hogy nem könnyű érintkezési pontokat találni Önök között. A legkézenfekvőbb talán az a párhuzam, hogy mindketten polgári írónak számítanak...

• Vállalom. Természetesen vállalom. Miklós, ha lehet, még következetesebben vállalja. Persze a szónak nem a politikai, hanem az irodalmi értelmében. Én Budapestet írom, Mészöly a vidéki polgárság karakterrajzát adja. Azt is, de persze, nem csak azt. Az igazi jó szépirodalmat nem lehet ennyire leszűkíteni. Mészöly Miklós prózavilágát pedig különösen nem.

O Mészöly úgy fogalmazza meg a társadalmi elkötelezettségét, hogy az már szinte elkötelezettlenségnek hat: „körön belül, de kívül”. Lehetséges volt-e ez a gyakorlatban, s miként volt lehetséges?

• Hát úgy, hogy vállalni kellett a szélén élőket, amint azt mindig a nyakamba is sózták, ...de én ezt vállalom is. És azt hiszem, ez is közös bennünk Miklóssal... Ez a magatartás emeli őt is az irodalmi szekértáborok fölé. Az elkötelezettlensége... meg az elkötelezettsége...

O Hogyan tekint Ön Mészöly társadalomtudományi jellegű, közép-európai és magyar sorskérdéseket boncoló esszéire? Összeegyeztethetőnek tartja-e a szépírói mivolttal a társadalmi szerepvállalást, az akár csak közvetett és elméleti, de politikai jelentőséggel is bíró írói megnyilatkozásokat?

• Ahogyan Miklós csinálja, úgy igen. Míg politikailag mindig elkötelezetlen tud maradni, egy pillanatra sem szenved csorbát elkötelezettsége az egyén iránt, akinek a sorsa, élete mégiscsak mindennél fontosabb. És nem szenved csorbát a szépírói elkötelezettsége sem. Mindig elkötelezett marad a saját tehetsége iránt. A nyelvezete kitűnő. Pontos megfogalmazások, maximális nyitottság és rendkívüli problémaérzékenység jellemzi az esszéit. Én mindig nagy élvezettel olvasom ezeket az írásait, bár magam korántsem vagyok ennyire nyitott kifelé. Az esszé nem az én műfajom. Miklós mindig felvállalt bizonyos közéleti szerepet is. Az irodalmi életen belül például azzal, hogy felkarolta a tehetséges fiatalokat. Útmutatást adott, értékelt, és ha szükséges volt, a közlésnél is segített. Én erre, sajnos, mindig képtelen voltam. Egyszerűen más alkat vagyok. S hogy ő még erre is képes, ezért külön becsülöm.

O Mészöly szinte minden könyvében új nyelvezettel rukkol elő, új formát választ. Hogyan tekint Ön erre?

• Miklós soha nem a formát hajszolja, nála sohasem a kísérlet a cél. Ezt így lehet kifejezni, ezt meg így – inkább erről van szó. Ez nem egy kötelező kísérlet, hogy most elkezdek kísérletezni szerdától csütörtökig, hanem amit kivált az anyag, amit éppen írok.

O Milyen szellemi, irodalmi ősöket lát Ön Mészöly Miklós mögött? Kivel rokonítaná?

• Nézze, megemlíthetném akár Móricz Zsigmondot is... Mészöly mindent a magáévá tud tenni. Ebből a szempontból teljesen egyéni és eredeti. Számára minden szellemi táplálékul szolgál... Mondjuk így: minden a dúsanyagává válik. Mészölynek hatalmas anyaga van. Életanyaga. Ezek nem kötelező anyagok... Aztán ezekre sok minden rárakódik, amit közben magához húz. Nem az írói eszközeiről beszélek, azok természetesen mások. Az mind abszolút az övé.

O A világirodalomból kihez érzi közelinek?

•       Nem... én nem szeretek neveket sorolni... Annyi bizonyos, Mészöly maga is világirodalmi jelentőségű író. Az ő tiszta, egyéni hangja benne van a világirodalom áramlatában.

O Végezetül, mit üzen a hetvenöt éves Mészöly Miklósnak?

• Nagy szeretettel gratulálok és jó egészséget kívánok... Így hetven fölött már abból van a legkevesebb.

...Aztán elmenőben még megbeszéltünk egy találkozót október közepére, hogy a beszélgetés szövegét autorizálhassa. Tizenkét óra volt. A liftben arra gondoltam, az esti gyorsig valahol legépelhetném a beszélgetés szövegét és talán lenne még időm visszajönni vele.

Kiléptem az Aulich utcára, jobbra kanyarodtam, a Batthyány-örökmécses felé, és átfutott rajtam, hogy Aulich is, Batthyány is a szabadságharc azon tizenhárom pozsonyi születésű mártírja közé tartozott, akikre október 6-án emlékezünk. Már harmadika van, rándult össze a gyomrom, s az emlékest szervezésével még rengeteg a teendőm. Így hát az órámra pillantottam, s mivel volt még némi esélyem elérni a félegyes párkányi személyvonatot, a Nyugati pályaudvar felé vettem az irányt.

Október 6-án, az emlékest után ért a szomorú hír: Mándy Iván hatodikára virradó éjjel elhunyt.