És eljön az ő országa…

Az Elbeszélő örült, hogy Nepomuknak nem esett baja, mert bármennyire agyalágyult volt is a bukott igazgató, csetlő-botló alakká, ja mégis a szívéhez nőtt egy kicsit. Az egyeztető tanács épületéből kiebrudalva, Nepomuk nem a kényszerlakhelye felé vette az irányt, hanem összevissza kódorgott a városban. Később átgyalogolt a hídon, és a Duna túlsó partján felült a hullámvasútra. Ha szédült is, élvezte a kilátást, a látómezejébe hol beúszó, majd a következő pillanatban onnan kilépő folyam acélszürke síkját, a túlpart palotáinak méltóságot árasztó homlokzatát, emitt pedig a futballpálya harsányzöld gyepszőnyegét és a liget sejtelmesen kacskaringózó utacskáit. Ettől kezdve minden nap felült a hullámvasútra, s a gyerekkorára próbált emlékezni, melyet a feledés sűrű bozótja nőtt be. Leginkább egy sípoló gumimalacra emlékezett, este maga mellé fektette a párnára, reggel vele ébredt. A gumimalac a testvéreit helyettesítette, akiket szülei nem engedtek megszületni, így Nepomuk még nyolc-tízéves korában is a gumimalaccal aludt, mígnem egy napon a malacnak nyoma veszett. Talán a szülei tüntették el, attól való félelmükben, hogy ha ez így megy sokáig, a kis Nepomuk örökre infantilis marad. Ő annak rendje s módja szerint megsiratta a malackát, s még évek múlva is emlékezett rá. Amikor egyszer újév napján malacsültet tettek le az asztalára, nem nyúlt a húshoz, csak a káposztát és a krumplit fogyasztotta el.

Mivel a szanatóriumba nem mehetett vissza, hiszen a kastélyt kiürítették és az intézetet fölszámolták, állás után kellett néznie. Szakmájához nem akart visszatérni, mert irtózott a bolondoktól, s a kórházakat nagy ívben kerülte. Így aztán nemigen válogathatott, s végül egy külföldi érdekeltségű biztosító társaság hirdetése mellett döntött. Előzetes tapasztalatai alapján tisztában volt vele, milyen perverz választás ez a részéről, de valahogy mégis élvezte a döntésével járó borzongást és veszélyérzetet. Mint akinek víziszonya van, de csak azért is mindennap csónakba ül. A biztosító társaság az egyik belvárosi palotában bérelt néhány helyiséget az első emeleten. Nepomuk nehéz szívvel kerekedett föl, hogy személyesen jelentkezzen a hirdetésre, de amikor belépett az irodába, elmúlt minden félelme. Vakító rend és tisztaság fogadta, újdonatúj bútorok friss szaga, bordó színű süppedő szőnyeg. Az irodában három csinos hölgy számítógépeket ketyegtetett, s mind a három egyszerre kapta föl a fejét, amikor Nepomuk benyitott az ajtón. A szobából egy kovácsoltvas erkélyre lehetett látni, melynek korlátján jóllakott galambok gubbasztottak. Figyelmét mégis főként a fogas látványa ragadta meg. A fogasnak lecsüngő ágai voltak, mint egy pálmafának, s a csúcsán teniszlabda nagyságú lámpa világított. Nepomukot a három hölgy közül az ajtóhoz legközelebb ülő karolta fel. Átvezette a másik helyiségbe, ahol egy további, nemkülönben fiatal hölgy oltalmába ajánlotta. Amikor kitudódott, hogy Nepomuk elmegyógyász, kézről kézre adták, még a szemüveges, mogorva igazgató is úgy nézte meg magának, hogy letolta az orrán a szemüvegét, és elismerően biccentett. Az elmegyógyász-diploma a legjobb ajánlólevél, mondta, s ettől kezdve mindenki nagyon előzékeny és kedves volt hozzá.

A következő hetekben Nepomuk a várost járta, és a biztosító társaság vezetői által kijelölt személyekkel életbiztosítást kötött. Ezek többnyire tehetős emberek voltak, sok volt közöttük a vállalkozó és a pártpolitikus. Még nem múlt el a nyár, s Nepomuk szorosabb viszonyt létesített Gertrúddal, az egyik irodai hölggyel. Munka után nagyokat sétáltak, s mindennap felültek a hullámvasútra, ahol Nepomuk megfoghatta Gertrúd kezét, amit a még mindig csinos, alig öregedő vénlány máshol nem engedélyezett. Gertrúd nagyon adott magára, a hullámvasúton sem visongott, viszont mégis elengedte magát egy kicsit. Korántsem volt olyan merev és kimérten hivatalos, mint máskor, s hogy a kezét nem húzta vissza, mélyebb kapcsolat lehetőségét ígérte. Nepomuk nem szerette volna elsietni a dolgot, de egy helyben sem szívesen vesztegelt. A hullámvasútozás után általában sétáltak még egy keveset a ligetben, mielőtt Gertrúd felült volna a városi autóbuszjárat kocsijára. Egy ilyen séta alkalmával Nepomuk megpróbálta megcsókolni leendő imádottját. Amikor Gertrúd észrevette Nepomuk szemében a nyilvánvaló szándékot, nem rettent meg, ám megmoccanó érzelmeiből nem futotta odaadó, de még biztató mosolyra sem. Ehelyett olyan pózba vágta magát, mint egy hosszútávfutó a rajtvonalon, aki a startpisztoly dörrenésére vár. Nepomuk átpasszírozta nyelvét Gitta kemény ajkain, de a lány zárt fogsorának betonfalát már nem bírta szétfeszíteni. Ezért inkább nem erőltette tovább a dolgot. Nyelvét visszahúzta óljába, s a távolba meredt, mintha ökörnyálat pillantott volna meg a levegőben. Gertrúd arcán is fölengedett a fagy, s a lány még egy biztató célzást is elsütött.

– A gyümölcs sem érik meg azonnal – mondta.

Nepomuk nem próbálta meg kitalálni, hogy érésének melyik szakaszában van a gyümölcs. Arról mindenesetre letett, hogy a közeljövőben meghívja magához Gertrúdot amúgy is barátságtalan lakásába. A kudarc nem törte le, mert erős türelem fészkelt benne, s amióta rendbe jöttek körülötte a dolgok, úgy érezte, hosszú élet áll még előtte, benne tömérdek szép nappal. Közben megint összefutott Lolával, s örömmel nyugtázta, hogy már semmilyen bánatot, keserűséget vagy haragot nem hordoz a szívében iránta. Váltottak néhány szívélyes mondatot a cipőboltban, ahol találkoztak, aztán Nepomuk is, Lola is ment a maga dolgára. Bár még csak ősz eleje volt, Nepomuk meleg cipőt vett magának a téli napokra, mert a réginek kilyukadt a talpa. Mindig szeretett időben gondolni az előreláthatólag bekövetkező eseményekre, s nem tartotta valószínűnek, hogy a tél, mint színházi előadás a főszereplő megbetegedése miatt, ezúttal elmarad. Néha egyedül ült fel a hullámvasútra, Gertrúd lent maradt, és integetett neki. Nepomuk arra gyanakodott, hogy leendő kedvese így akarja tudtára adni, hogy ezentúl ne fogja meg a kezét. Ezt a föltevést Gertrúd a leghatározottabban visszautasította. A miértre adandó válasszal azonban adós maradt, vagy mert ő sem tudta, vagy pedig nagyon is jól tudta, s arra várt, hogy Nepomuk kitalálja. A ligetben néha megálltak a két költő szobra előtt. Nepomuk sosem értette, hogy épeszű embernek hogyan juthat eszébe verseket írni.

– Ha élnének, bizonyára a pácienseim lennének – mondta egy ízben, nem is sejtve, mekkora bakot lőtt. Gertrúd ugyanis megbántódott a szavain, s kisvártatva bevallotta, hogy valaha ő is írt verseket, és néha ma is ír még. De ezeket sohasem mutatja meg Nepomuknak. Nepomuk lehorgasztotta a fejét, bocsánatot kért, de Gertrúd nem felejtett, sőt többször is az orra alá dörgölte félműveltségét. Azóta, mondta, valahogy másmilyennek látja Nepomukot, bizonyos tekintetben éretlennek és gyerekesnek, azonkívül, mondta, Nepomuk a fogait is rendbe tehettetné, mert a lehelete nem mindig makulátlan. Még akkor is, ha ezek a fogyatékosságai nyilvánvalóan semmit sem vonnak le egyéb értékeiből. Egyszer a hullámvasúton Gertrúd a vállára hajtotta a fejét. Szinte ráomlott Nepomukra, olyan hirtelen, ahogy egy templomtorony dőlhet le. A gyengédségnek ez a lávakitörése felkészületlenül érte őt, először azt hitte, talán a hullámvasút ülőkéje siklott ki. Eltartott egy darabig, amíg megemberelte magát. Kezét Gertrúd derekára csúsztatta, és többé nem vette le onnét, amíg a buszmegállóhoz nem értek. Ha esett az eső, beültek valamelyik belvárosi kávézóba, és nagyokat hallgattak, vagy a hullámvasútra gondoltak, amely bezzeg nem tud fedél alá bújni.

Bimbózó szerelmük lassú kiteljesedését váratlan esemény hátráltatta. Nepomukot az esők beálltával tanfolyamra küldték. Új szakmájában csak úgy léphetett előre, ha elvégzi ezt a tanfolyamot. Kollégái és még inkább kolléganői kis búcsúfogadást adtak a tiszteletére egy péntek délután. A szendvicses-pezsgős lakmározás kellős közepén Gertrúd félrehívta őt a sarokba, és ajándékképpen átnyújtott neki egy kockás gyapjúsálat.

– Nehogy megfázzál nekem – mondta érzelmesen.

Nepomuk kellőképpen meghatódott, s miután megköszönte az ajándékot, sietett hozzátenni:

– Hiszen csak néhány napra megyek el.

Hétfőn hajnalban fölszállt a vonatra. Még sötét volt, a város ködbe burkolódzott. Délután fél kettőkor érkezett meg egy kietlen vasútállomásra, s hideg zuhanyként érte a hír, hogy mivel az utolsó autóbusz még délben elment, a biztosító társaság szállodaközpontját, amely több kilométerre van az állomástól, gyalog lesz kénytelen megközelíteni. A vasutas, akit kifaggatott, azt tanácsolta neki, hogy haladéktalanul induljon el, így talán hatra, fél hétre odaér.

Nepomuk elszokott már a hosszú gyalogtúráktól, ráadásul egy átkozottul nehéz koffert is cipelnie kellett. Elérzékenyülve gondolt Gertrúdra és a hullámvasútra. Borús, szomorú idő volt, lógott az eső lába, s neki most semmi más sem hiányzott a boldogságához, mint egy kiadós megázás, tüdőgyulladással súlyosbítva. Errefelé az őszt már előrehaladottabb állapotban találta, mint otthon. Varjak keringtek a szürke égbolt alatt, s néha csapatostul leereszkedtek a gazos mezőre, amelynek egyhangú melankóliáját az itt-ott feltünedező magányos fák és cserjék csak még inkább elmélyítették. Nepomuk lába nehezen bírta a gyaloglást, s elegáns cipője is rendetlenkedett, mert nem ilyen úthoz szokott. Hol a sarkát horzsolta, hogy a bokáját szorította. Nepomuk néha megállt, és kifújta magát. Az idő múlásával úgy tűnt, hogy bőröndje egyre nehezebb lesz, s fogantyúja árkot vág a tenyerébe. Ha tudta volna, hogy ez vár rá, inkább hátizsákokba csomagolta volna a holmiját. Úgy tűnt, a varjak a kísérőjéül szegődtek, s szünet nélkül, veszettül károgtak, mintha most látnának először embert. Nepomuk mezei nyulakat is látott futkározni az ugaron, de ettől sem lett vidámabb. A felhők alacsonyan szálltak, és olykor elejtettek egy-egy esőcseppet. Szerencsére, a szemerkélés mindannyiszor elállt. Volt egy pillanat, amikor Nepomuk úgy érezte, elég volt, nem bírja már tovább, s leült a gazos út szélén a bőröndjére. Akkorra azonban már olyan messzire került az állomástól, hogy nem lett volna értelme visszafordulni, s különben sem biztos, hogy lett volna vonata hazafelé. Akkor pedig hol hajtja álomra a fejét? A roskatag állomásépületet bizonyára bezárják éjszakára. Hiába tiltakozott keze-lába, csak előre vezetett út.

Már sötétedett, amikor a távolban két emberalak körvonalait pillantotta meg. Egy fa mellett álltak, és ők is észrevették Nepomukot. Heves kézmozdulatokkal integettek felé, hívták maguk közé. Nepomuk biztató jelnek tartotta felbukkanásukat, mert ahol emberek vannak a mezőn, ott lakott település is lehet a közelben. Fáradtsága néhány pillanatra fölengedett, pedig amint letért az útról, a hol göröngyös, máskor meg süppedős talaj alaposan elcsigázta lábizmait. A fánál álló két ember ugrándozott örömében. Néha kurjantottak is, és Nepomuk nem tudta mire vélni féktelenkedésüket. Azt mégsem hitte, hogy a biztosító társaság küldte volna őket előre, a fogadására. Ha mégis a társaság emberei voltak, akkor inkább csak afféle mezei ügynökök, akik alighanem eltévedtek. Amikor azonban húsz-harminc lépésre megközelítette őket, a két fickó öröme kezdett lelohadni. De hamarosan Nepomuké is. A két szerencsétlen flótásban ugyanis Sixtust és Bonifácot ismerte föl. Ők viszont már előbb fölismerték Nepomukot.

– Hát maga hogy kerül ide, igazgató úr? – kérdezte az egyik. Nepomuk tudta, hogy ők Sixtus és Bonifác, de már elfelejtette, hogy melyik a Sixtus, és melyik a Bonifác.

– Én csak egy tanfolyamra megyek – mondta félvállról, s az önbizalma egyszeriben nagyon felszökött, amikor végigpillantott a két rongyos, csipás, borostás csavargón. – Na de maguk?... Maguk mi a fenét csinálnak itt? Földet vettek talán?

Sixtus és Bonifác összenéztek, aztán úgy döntöttek, hogy ez a dolog rájuk tartozik csupán. Nepomuk nem akart tolakodónak látszani, ezért arra szorítkozott, hogy útbaigazítást kérjen tőlük. Megtudta, hogy a biztosító társaság épületkomplexuma nincs már messze, ők is betérnek néha oda egy meleg levesre.

– Néha? – hüledezett Nepomuk. – Mégis, mióta ténferegnek errefelé? Sixtus és Bonifác ezúttal is megtagadták a választ, s elkísérni sem voltak hajlandók Nepomukot. Még nem mehetnek, mondták, még túl korán van ahhoz. Nepomukot zavarba ejtette a titkolódzásuk.

– Várnak valakire? – kérdezte.

– Talán várunk – mondta az egyik.

– De hát mindjárt beesteledik, az eső is eleredhet, s elárulhatom maguknak, hogy nem láttam egyetlen teremtett lelket sem idefelé jövet.

Sixtust és Bonifácot azonban hidegen hagyták ezek a túlságosan is közönséges érvek.

– Nézze! Ez a mi dolgunk – mondta az egyik. – A maga dolga pedig az, hogy tanfolyamra megy.

Nepomuk belátta, hogy igazuk van, s szomorú szívvel bár, de lemondott a társaságukról. A távolban hamarosan megpillantotta a szálloda fényeit, de még így is jókora időbe tellett, mire odaért. Messziről nem is látszott, mekkora épületkolosszus ez a szálloda. A holtfáradt Nepomuk tüstént bejelentkezett a portán, illetve, ahogy magát kívülről látta, átnyújtotta megbízólevelét a portásnak. Személyi igazolványáért cserébe kapott egy formanyomtatványt, amelyet ott helyben ki kellett töltenie. Akkor valahonnan a semmiből két fickó termett előtte, s tetőtől talpig megmotozták, vajon nincs-e nála fegyver. A fickók nem voltak gorombák, csak a kötelességüket teljesítették, Nepomuk mégis kissé barátságtalannak tartotta a fogadtatást. A portástól ezután megkapta a szobakulcsot a hatodik emeletre. A liftkabin belső falán Jasszer Arafát plakátképe nézett farkasszemet vele. A hatodik emeleti, egyébként tágas szobának még egy lakója volt, egy idősödő, sörpocakos férfi, akinek a nevét nem értette, amikor bemutatkoztak. A férfi a mosdókagyló fölött állt, és véreseket köpött. Elnézést kért Nepomuktól, és azzal magyarázta gusztustalan tevékenységét, hogy az imént húzták ki a fogát. Egyben a fogorvost is mindjárt Nepomuk kegyeibe ajánlotta.

– Nahát – mondta Nepomuk. Ez azért mégiscsak különös!

– Mi a különös? – kérdezte a sörpocakos.

– Hogy idejön, és az első dolga az, hogy fölkeresi a fogorvost. Szobatársa leereszkedően mosolygott.

– Biztosan azt hiszi, hogy én is ma jöttem.

– Hát nem ma jött? – csodálkozott Nepomuk. – Még tegnap beköltözött? Szobatársa megint beleköpött a mosdócsészébe, csak azután felelt a kérdésre.

– Három éve vagyok itt – mondta.

Nepomuk előbb füttyentett, aztán még csettintett is a nyelvével.

– Három év! Az bizony jó sok idő... Én csak a tanfolyamra jöttem.

– Én is – felelte a szobatársa.

Nepomuk ekkor úgy érezte, hogy hőemelkedése van, s mindjárt kirázza a hideg vagy tüsszenteni fog. Idegességében megbotlott a szoba közepére állított bőröndjében, amely kinyílt, s Nepomuk celofántasabka csomagolt piperecikkeit köpte ki a szőnyegre. A megrázkódtatástól szobatársa neve is eszébe jutott egyszeriben: Jensen vagy ilyesmi. Meglehetősen furcsa név errefelé. Persze lehet, hogy nem is Jensennek hívják, gondolta, csak ugratni akarja őt, átverni vagy megijeszteni, vagy pedig notorikus hazudozó az elmebetegeknek abból a fajtájából, akik a képzeletük szüleményeit hajlamosak összekeverni a valósággal. Orvosi praxisa néhány éve alatt találkozott ilyen esetekkel. Azért nem árt óvatosnak lenni, gondolta, s ettől kezdve szobatársa minden mozdulatát éber figyelemmel kísérte, hátha más gyanús tünetet is észrevesz rajta. A sörpocakos gargarizált, majd bejött a szobába, és felajánlotta Nepomuknak, hogy segít kipakolni a kofferból. Nepomuk megköszönte, de nem tartott igényt szobatársa segítségére, ezzel a kevés holmival maga is elboldogul, mondta. A sörpocakos megdicsérte a kockás gyapjúsálat, Nepomuk pedig elhencegett vele, hogy a kedvesétől kapta. Szobatársa megjegyezte, hogy ez, bizony, bölcs dolog volt a kedvesétől, mert errefelé igen kemények a telek. Nepomuk hallani sem akart a télről, télen ő már otthon lesz, mondta. A sörpocakos néha megszívta a kihúzott foga helyén tátongó lyukat, de már nem ment ki a fürdőszobába, hanem helyben nyelte le a köpetét. Ettől eltekintve normálisan viselkedett. Nepomuk mégiscsak rákérdezett, jól értette-e, hogy kedves, új barátjának Jensen a neve. Szobatársa azt felelte, hogy bizony, ő a feje búbjától a sarkáig Jensen, ezt a vezetéknevet örökölte az apjától, a keresztségben pedig az Oszkár nevet kapta. Nepomuk hümmögött és a fejét ingatta, mire Jensen kéretlenül, de szerencsére csak dióhéjban, összefoglalta élete történetét. Elmondta, hogy Dániában született, s kevés nála dánabb dánt lehetett volna találni akkoriban Dániában. Számmisztikát, majd szlavisztikát tanult, aztán megnősült, és belépett a dán kommunista pártba. Egy idő után felesége kezdte nem helyeselni politikai aktivitását, helytelenítése azonban sohasem jutott el Jensen füléből agytekervényei sűrűjébe, s végül az asszony elvált tőle. Az elmagányosodott Jensen sóvárgó vágyat érzett, hogy kommunista országban élhessen. Mivel Dániában nem nyílt lehetősége vágya beteljesítésére, elhatározta, hogy emigrál. Hát így került ide. Itt pedig azonnal befogadták. Pártaktívákon mutogatták, ahol a dán dolgozók sanyarú helyzetét kellett ecsetelnie, s arról kellett beszélnie, hogy a dán vaj osztályon felüli minősége körüli felhajtás nem egyéb porhintésnél. A dán vaj egészségtelen, ez a véleménye. Most azonban, hogy a kommunizmus napja itt is leáldozott, nem találja a helyét.

Nepomuk nem nyilvánított véleményt a hallottakról, mert az, hogy valaki éppen ide emigráljon, meghaladta értelmi és beleérző képességét. De mivel elmegyógyász volt, többet értett meg Jensenből, mintha bankár vagy sírkőfaragó lett volna. Saját ostobaságára nyilván Jensen is rájött azóta, s csak truccból hallgatott róla. Nepomukot nem foglalkoztatták tovább Jensen hányattatásainak részletei. A konyhában elfogyasztotta a magával hozott elemózsia maradékát, aztán sietve nyugovóra tért. Előbb azonban megkérdezte Jensentől, hogy mikor kezdődik a tanfolyam. Az ütődött dán keresztrejtvényt fejtett, s anélkül hogy felpillantott volna az újságból, azt felelte röviden:

– Majd szólnak.

Nepomuk bólintott, de azt nem merte megkérdezni, hogy Jensennek szóltak-e már. Hirtelen rátörtek a hosszú, viszontagságos nap fáradalmai, s nemsokára az álom örvénylő tölcsére szippantotta magába. Arra gondolt, hogy reggel fölkeresi a biztosító társaság helyi főmegbízottját, és felvilágosítást kér tőle a tanfolyam részleteivel kapcsolatban. Aztán elaludt. Fegyverropogásra ébredt, még sötét volt, ezért meggyújtotta a kislámpát az ágya mellett. Alig múlt el öt óra. A lámpafényre Jensen is megmoccant a másik ágyban, s kinyitotta a fél szemét.

– Puskalövéseket hallottam – suttogta izgatottan Nepomuk.

– Hát persze – szólt egykedvűen a másik ágyból Jensen. – A sortűz.

– Miféle sortűz? – kérdezte idegesen Nepomuk.

–  Hát a kivégzések – mondta álmos hangon Jensen, mintha a kivégzés a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozna.

Nepomukból ekkor rakétasebességgel szállt ki az álom maradéka. Újabb lövések nem dördültek ugyan az udvaron, de az előbbiek tombolva visszhangoztak még a fülében. Jensen, látva a megdöbbenés fekete árnyékát Nepomuk arcán, felült az ágyban. Megvakarta a fejét, egy fintort bocsátott útjára, s úgy viselkedett, mint aki nem tudja, miképpen mondja el, amit mondani akar.

– Nos – kezdte kissé körülményeskedve –, az úgy van, hogy kevés itt a hely. Amikor új vendég érkezését jelzik a központból, mindig kivégeznek valakit. Elvégre kell az ágy, az új vendéget mégsem szállásolhatják el a folyosón. Az ilyesmi sehol sem szokás civilizált országokban, s különben is, rontaná a biztosító társaság jó hírét.

– Azt akarja mondani... – hebegte Nepomuk, s nem merte befejezni az elkezdett mondatot.

– Azt. A maga ágyában egy héttel ezelőtt még egy drabális főlovász aludt. Maga miatt kellett kivégezni. De ne legyen emiatt lelkiismeret-furdalása. Nagyon kellemetlen fickó volt. Emésztési zavarokkal küszködött, s rettenetesen bűzlött a széklete.

– Na nem! Ez nem lehet igaz – háborgott Nepomuk. Mért nem küldik haza az illetőt?

– Küldenék – sóhajtotta a dán. – De ők nem akarnak hazamenni. Azt mondják, jó itt nekik. Jobb, mint otthon. Így nem marad más hátra, ki kell végezni őket.

– Ez marhaság! Ilyen hülyeséget én nem veszek be – háborgott tovább Nepomuk.

– Ha úgy gondolja... – sértődött meg Jensen. – Akkor inkább aludjunk még egy keveset.

Kéziratában azonban Nepomuk kitért arra is, milyen nagy úr az idő, s miképpen érteti meg lassan a betonbuta tökfejekkel is, hogy mely törvények mentén haladnak a dolgok az univerzális igazság felé, melynek kisebb részletei azóta az ő számára is láthatókká váltak. Amikor a kivégzést követő reggelen meghallotta a fűrészgép visítását, még mindig zöldfülű volt, s nagy szerencséje, hogy a tapasztalt Jensenhez szállásolták el. Jensen segíteni akart neki, s emberfölötti türelemmel egyengette előtte a helyes irányba vezető utat. Bizalmasan megsúgta Nepomuknak, hogy észak felé az erdő s délre a mezők mindenkinek adnak munkát, Nepomuk is megkeresheti a zsebpénzét, mi több, kitanulhat valamilyen szakmát. Ő, Jensen, például, az itt töltött évek alatt okleveles autószerelő lett. Nepomuk felbőszült, és elküldte Jensent a pokol sötét, fortyogó bugyraiba.

– Amint a tanfolyam véget ér, azonnal hazamegyek – mondta. – Egy percig sem maradok tovább.

– Hát persze. De addig is! – erősködött tovább a jóindulatú, de talaját vesztett dán kommunista. – Egy idő után az unalom elviselhetetlenné válik –figyelmeztette Nepomukot.

Nepomuk megírta, mennyire szégyellte magát később gyermeteg viselkedése miatt. De előbb még, esti elhatározásához híven, megkereste a biztosító társaság helyi rezidenseit. Többekkel is beszélt, s mindenki szívélyes és udvarias volt vele. Megnyugtatták, hogy a tanfolyamot szervezik, közel már az előkészületek végső stádiuma, ezért bírja még egy darabig türelemmel. Addig is, ne legyen gondja semmire sem, hanem pihenjen, a biztosító társaság gondoskodik róla, s minden teljesíthető kívánságát teljesíteni fogja.

Az első napokban Nepomuk magányosan gubbasztott a szobájában, mert napközben Jensen bevette magát az autószerelő műhely félhomályába, neki pedig nem volt kedve ismeretségi körét kibővíteni. Aztán szép lassan körvonalazódni kezdett előtte életének új rendje, amely szabadságigénye számára megfelelőképpen tágasnak és levegősnek ígérkezett. Más szóval: kezdett beleszokni megváltozott életkörülményeibe. Napjában háromszor ingyen étkezhetett azokra a jegyekre, amelyeket a szobapincértől kapott a megérkezése utáni napon. Több étterem között is válogathatott, bár a zsúfoltság miatt néha másfél óráig is sorba kellett állnia az étterem bejárata előtt. De ha bejutott, nem sürgette többé senki sem. Egy óráig maradhatott bent, s jogos ott-tartózkodása hatvan percre szabott idejét a főpincér felügyelte, aki asztalhoz vezette és leültette őt, azután pedig megnyomta a virágosvázát helyettesítő sakkóra gombját. A szállodának volt kínai étterme is, Nepomuk nagyon kedvelte, mert itt főztek a legjobban. Felidézte magában békacombzabáló kollégája emlékét, s amikor most, először életében, megkóstolta ezt a különleges csemegét, igen ízletesnek találta.

Jensennel inkább csak a reggeli és az esti órákban érintkezett. A sörpocakos dán, ha volt munka, ha nem, ideje nagy részét a műhelyben töltötte, s ott is főként keresztrejtvényt fejtett. Előfordult azonban, hogy több napon át sem mozdult ki a szobából. Ilyenkor is vagy keresztrejtvényt fejtett, vagy pedig aludt. Közölte Nepomukkal, hogy kihúzott foga helyén a seb szépen gyógyul. Egyébként azonban ritkán beszélgettek. Hamar megállapították, hogy nincs mondanivalójuk egymás számára, s ennek mindketten örültek, mert így civakodásra vagy haragszomrádra sem adódott alkalom. Később Nepomuk arra is ráébredt, hogy neki az égvilágon senki számára sincs mondanivalója, beleértve magát is. Jensen ismerte ezt az érzést. Az utolsó mondanivaló akkor szállt el belőle, amikor kézhez kapta az autószerelői oklevelét. Nepomuk viszont bizonytalan volt afelől, hogy ideiglenesen nincs-e mondanivalója, vagy pedig hosszú távra szólóan. Jobban örült volna az utóbbinak, mert úgy érezte, a legkisebb mondanivaló is túlterhelné agyműködését. Jensen szerint legfőképp a mondanivaló hiánya képes humanizálni az ember természetét. Nepomuk erről nem volt annyira meggyőződve. Nem tudta eldönteni, vajon az emberek azért gonoszok-e, mert mondanivalójuk van, vagy fordítva, eleve gonoszok, s ez előbb-utóbb mondanivalóként jelentkezik náluk. Jensen nem tűrte, hogy segítsen neki a keresztrejtvény-fejtésben, képes volt akár napokig is kotlani valamely problémán, de amikor megoldotta, nem örült, hanem csupán megkönnyebbült.

Nepomuk jelenléte néha szemlátomást zavarta a dánt az összpontosításban, s akkor ő inkább tapintatosan kivonult a szobából. A szálloda egyik távolabbi szárnyában rábukkant egy pálmaházra, tele egzotikus, számára ismeretlen növényekkel. Itt kellemes és kevésbé kellemes illatok orgiájában részesült, s itt pillantotta meg először az olvasó hölgyet is. A nőt ő keresztelte el magában így. A középkorú, de még föltehetőleg a klimaxon inneni hölgy a dús lombú cserjék és bokrok között könyvet olvasva sétált, s ha elfáradt, leült valamelyik padra. Olyan különös metszésű arca volt, s oly mély szomorúság sűrűsödött össze dióbarna szemében, hogy Nepomuk napok múlva is folyton csak rá gondolt. Persze mindannyiszor eszébe jutott Gertrúd is, ilyenkor elővette és a nyaka köré tekerte a kockás sálat, melyet távoli, azóta is csak bimbózó szerelmétől kapott. Az olvasó nővel összehasonlítva Gertrúd kövérkésnek és földhöz ragadtnak tűnt, még a hullámvasútra is mindig olyan esetlenül ült föl. Az olvasó nővel Nepomuk legközelebb az alagsori mosodában futott össze, s mivel kettesben voltak, szóba elegyedtek. Azt fölöslegesnek tartották, hogy bemutatkozzanak egymásnak. Az olvasó nőnél ezúttal nem volt könyv, csak egy halom alsónemű. Nepomuk elpanaszolta, hogy a tanfolyamkezdést már megint elhalasztották. Az olvasó nő azonban úgy tudta, hogy a tanfolyamot már beindították, de tekintettel a sokszoros túljelentkezésre, még csak az első turnusba tartozók képzése folyik. Előbb-utóbb azonban mindenki sorra kerül. Fesztelenül csevegtek, ezért Nepomuk bizalmasabb hangot ütött meg. Megkérdezte az olvasó nőtől, miképpen lehet egyszerre sétálni is, meg olvasni is. A nő azt felelte, hogy ő kísérleti iskolába járt, ahol éppen erre tanították meg.

Reggeli kávéját Nepomuk többnyire a szobájához legközelebb eső büfében fogyasztotta el. A büfé mögötti hosszú folyosóról a biztonsági szolgálat irodái nyíltak. Nepomuk minden reggel belesett a folyosóra, de végigmenni egyszer sem mert rajta. Az infarktus szele legyintette meg, amikor egyszer leselkedés közben kivágódott az egyik iroda ajtaja, s azon Telonius vágtatott ki vérben forgó szemekkel. A biztosítási ügynökök biztonsági szolgálatának főnöke azonban nem ismerte fel őt, de legalábbis nem akarta megismerni. Néhány nappal később az eset megismétlődött Szergejjel. Szergej sem ismerte meg, de lehet, csupán azért, mert szemgyulladása miatt sötét szemüveget hordott éppen. Nepomuk csak a fő-fő biztosítási ügynököt nem látta egyszer sem. A biztonság kedvéért keresett inkább egy távolabbi büfét, ahová ritkábban vetődtek el a biztonsági szolgálat emberei.

Mindent egybevetve, meglehetősen egyhangúan csordogáltak tova a napok. Némi változatosságot hozott a bágyasztó unalomba, hogy, feltehetőleg az éj leple alatt, a liftkabinban Jasszer Arafat képét kicserélték Szaddam Husszeinéra. Nepomuk tüstént elújságolta a dolgot Jensennek, aki annyi kommentárt fűzött a hírhez, hogy az illetőket körözik. Eddig Jasszer Arafatot körözték, de úgy látszik, most már nem körözik, vagy pedig Szaaddam Husszein lekörözte Arafatot, ami azért nem kis dolog. Amikor Nepomuk legközelebb megpillantotta a pálmaházban az olvasó hölgyet, nagy melegség áradt szét a mellkasában, mintha belső vérzései lennének. Az olvasó hölgy is meleget érezhetett, mert a legcsekélyebb gátlások nélkül felhívta Nepomukot a szobájába. Szobatársnője éppen nem volt otthon. Az olvasó hölgy szobatársnőjének súlyfölöslege volt, ezért mindennap két órán át pingpongozott a sportteremben. Az olvasó nő indítványozta, hogy mivel kevés idő áll rendelkezésükre, a bevezető-feloldó csevegést mellőzzék, s amit el akarnak mondani egymásnak, azt elmondhatják azután is, ha marad még rá idő. Felborítva a hagyományokat, tehát először szeretkeztek, s Nepomuk csak azután kezdett udvarolni az olvasó hölgynek. Végül felöltöztek, és bemutatkoztak egymásnak. A búcsúcsókot követően Nepomuk megkérdezte a hölgytől, hogy mit olvas. Az eltűnt idő nyomában-t, mondta a nő, az jó hosszú. Mire a végére ér, már kezdheti is elölről, mert elfelejtette, mit olvasott az első kötetben. Jensen a szerelem nélküli szexről azt mondta, hogy az olyan, mint amikor a jó ebédhez hiányzik az étvágy, s az ember csak azért ül le ebédelni, mert dél van. Nepomuk megkérdezte a kiábrándult dán kommunistától, nem unalmas-e folyton-folyvást keresztrejtvényt fejteni. Jensen szerint, legföljebb annyira, mint mindig ugyanazzal a nővel feküdni le. Van, aki ezt szereti.

Kivégzések ritkán voltak. De az is lehet, hogy minden éjszaka kivégeztek valakit, csak Nepomuk nem ébredt már föl a sortűzre. Egyszer Jensen megmutatta neki, hogyan kell apró darabokra szétszerelni egy Volkswagen Golfot. A dán nagyon értette a dolgát, és egyáltalán nem kapkodott. Minden csavarnak tudta a helyét, s másnap azt is megmutatta, hogyan kell a felboncolt Volkswagent darabonként újra összerakni. A tanfolyamról különböző hírek és álhírek keringtek. Legközelebb Nepomuk a saját szobájában fektette le az olvasó nőt, miután rábírta Jensent, hogy csak este jöjjön elő a műhelyből. Övéké volt az egész délután. Igaz, ennek a tömérdek időnek csupán a töredékét használták ki aktívan, mivel Nepomuk két erekciója között hosszabbra nyúlt a szünet, mint feltételezték. Nepomuk még az első alkalommal, az olvasó nő szobájában kimerítette az udvarlásra használt szavak amúgy is elég szűk készletét, s röstellte volna ismételni magát. A várakozás hosszúra nyúló perceit ki-ki a maga módján töltötte ki. Az olvasó hölgy olvasott, Nepomuk pedig a nő jobb melle alatt sötétlő anyajegyet bámulta egész idő alatt. Az olvasó nő megsúgta neki, mint valami nagy titkot, hogy anyjának is ugyanazon a helyen volt anyajegye, az anyja anyjának szintúgy, s ki tudja milyen messzire visszamenőleg van ez így a családjukban. Nepomuk nem győzött mentegetődzni, hogy ilyen sokáig tart, amíg feltöltődik az akkumulátora. A szex nem minden, vigasztalta meg az olvasó hölgy.

Jó régen kitavaszodott már, amikor a sors megint összehozta Sixtusszal és Bonifáccal. A két fickót nem engedték be az étterembe, hiszen nem tartoztak a szálloda vendégei közé, de a sok ételmaradékból, amelyet a kutyák úgysem bírtak volna mind fölzabálni, nekik is jutott egy kevés a konyhán. A két elválaszthatatlan cimbora testileg-lelkileg lerongyolódva kuncsorgott a konyha hátsó bejáratánál, s amikor észrevették Nepomukot, szégyenlősen elfordították a fejüket. Nepomuk azonban csak azért is odament hozzájuk, és üdvözölte őket.

– Látom, még mindig nem mosolygott rá magukra a szerencse – mondta részvéttel.

– Tavasz van. Ilyenkor jobb valamivel – állította az egyik csavargó. – Még maradnunk kell egy darabig.

– Mégis, meddig? – érdeklődött Nepomuk.

– Azt talán csak a karmester tudja – mondta a másik.

– Egy darabig még biztos – ismételte meg az egyik.

így virradt föl lassan az a nap, amikor Nepomuk nem vágyott már többé vissza az előző életébe. Az a világ, amelyet otthagyott, tele volt értelmetlen küszködéssel, ott nap mint nap veszélyek leselkedtek rá, minden fillérért meg kellett dolgoznia, s ha betegség terítette le az embert, a kutya se nézett feléje. Az itteni környezet viszont nemcsak a szenvedésektől, hanem az örömtől is megkímélte az embert. Az öröm úgyis mindig hamar elmúlik, s utána minden csak még rosszabb lesz. Nepomuk egy szép napon megérdeklődte a biztosító társaság egyik helyi rezidensénél, hogy mely szakmákban tanulhatna ki mesterséget. A rezidens örvendezett, hogy Nepomuk már nem akar tovább tétlenkedni. A kéményseprő mesterséget ajánlotta, ott mindig akad hely, mondta, ez a szakma kevésbé vonzó és kevésbé ragadja meg az emberek fantáziáját, mint más szakmák. Persze az is igaz, hogy kéményekből egyre kevesebb lesz az országban, mondta, a gazdaság fejlődése nem abban az irányban halad, hogy az kedvezne a kéményeknek. Viszont számtalan fejlődő országban továbbra is kéményes házakat építenek, s ő úgy értesült, hogy ezekben az országokban nemcsak megbecsülik, hanem jól meg is fizetik az európai kéményseprők szakértelmét. Nepomuk megköszönte az útbaigazítást, de nem akart elhamarkodottan dönteni. „Alaposan meg kell fontolnom még a dolgot – írta kézirata végén. – Valahogy nem fűlik a fogam ahhoz, hogy fejlődő országokba látogassak.” „Tehát jól megvagyok” – tudatta az Elbeszélővel, s megígérte, hogy egy későbbi időpontban újra jelentkezik, föltéve hogy közben tévedésből nem végzik ki.

Ingrid először majdnem sírva fakadt, amikor elolvasta Nepomuk részletekben gazdag beszámolóját, s innen, a messze távolból erősen kívánta, hogy Nepomuk végre sorra kerüljön a tanfolyamon, de legalábbis tanuljon ki valamilyen szakmát. Olvasás közben mind szorosabban bújt oda az Elbeszélőhöz, mert a kézirat lapjairól a sors légörvényeit hallotta zúgni. Ennek az lett a következménye, hogy az Elbeszélő is fölizgult, s izgalmukba erotikus vágy keveredett. Hamarosan fergeteges csatát vívtak az ágyban, az egész olyan volt, mint két autó előzéses versenye egy végeláthatatlan autópályán. Mégis egyszerre értek föl a csúcsra. Ez ritkán sikerült, de hála Nepomuknak és az olvasó nőnek, végre olyan gyönyöröket éltek át, amelyek után már csak az ájulás következhet. A kimerültségtől mind a ketten megéheztek, s egyetlen rohammal bevették az Elbeszélő lakásától két rövid utcahossznyira található, nemrég nyílt éttermet. Mind a ketten pisztrángot rendeltek, mint annak idején Richárd Wagner, de itt nem mondták, hogy nincs pisztráng. A halhoz Chardonnay-t ittak. Még csak délután volt, Ingrid megkérdezte, megvan-e az Elbeszélőnek Az eltűnt idők nyomában, s amikor ő bólintott, máris beleélte magát az olvasó nő szerepébe, s csupa pálmafát és szökőkutat képzelt maga köré. „Ismételjük meg” – súgta oda az Elbeszélőnek, aki nem küszködött potenciazavarokkal, mint szegény Nepomuk. Szinte rohanva tették meg az utat hazáig, a kapuban kis híján elütötték a jósnő egyik kuncsaftját. Ingrid már az előszobában elkezdte ledobálni magáról a ruháit, és szanaszét szórta a lakásban. Mire a bevetetlen ágyhoz ért, már meztelen volt, mint születése pillanatában. Szilajságát tekintve a második menetet össze sem lehetett hasonlítani az elsővel, viszont ha lassabban is, megint együtt értek föl a csúcsra, mint két, egymásba kapaszkodó, gyakorlott hegymászó. Ingrid újra megéhezett, ezért visszamentek az étterembe, ahol a pincér legalább kétszer nem hitt a szemének, amikor megpillantotta őket. Most hústalan kelfőzeléket rendeltek, hogy mégse terheljék túl a gyomrukat, s Ingrid megkérdezte, hogy Az eltűnt idő nyomában tényleg olyan hosszú-e. Mint az egyenlítő, mondta az Elbeszélő, s aztán kávét is ittak még. Kint kezdett már sötétedni, de mielőtt beesteledett volna, Ingrid szemében is kigyúlt egy lámpa, s fényjelzésekkel tudatta az Elbeszélővel, hogy most jó lenne megint hegyet mászni. Az Elbeszélő mozgósította tartalékait, de a harmadik menetben így is csak gyalogos turistákként kapaszkodtak fel a csúcsra, meg-megállva egy-egy meredekebb emelkedő előtt. Az Elbeszélő a végére elfáradt, mint egy vágtató ló, amelyet végighajszoltak Hamburgtól Rómáig, de Ingrid szeretett volna megenni még egy palacsintát is. Záróra előtt ezért még egyszer betértek az étterembe, ahol az elképedt pincér a földig hajolt előttük, s nemsokára azzal a hírrel jött vissza, hogy kedvükért a főnök hajlandó a zárórát kitolni éjfélig. Ez az egy délután hosszabb volt három egymást követő ünnepnapnál, s amikor kéz a kézben hazaballagtak, az Elbeszélő úgy érezte, na ezért a napért volt érdemes megszületnie, több ilyen úgysem lesz már. Most aztán valóban aludni mentek.

– Szegény Nepomuk! Úgy sajnálom! Biztosan ki fogják végezni – sopánkodott reggel Ingrid.

– Amilyen mázlija van, ezt is megússza – mondta az Elbeszélő. – De az mégiscsak nagy baj, hogy ott akar maradni.

– Csodálatos volt a tegnapi nap – mondta Ingrid. – De azt hiszem, most elmegyek egy kicsit.

Az Elbeszélő nem bánta, hogy a lány néhány napra megint magára hagyja. A néhány napból azonban egyre több lett, minden nap eggyel több a néhánynál. Persze Ingrid máskor is hetekre eltűnt rejtélyes és kifürkészhetetlen utacskáinak labirintusában, ahová az Elbeszélőt sose vitte magával. Mostani eltávozása azonban nem sok jót ígért. Egyszer sem hívta föl az Elbeszélőt, mint más alkalmakkor, s ez bizony gyanús volt. Az Elbeszélő lassan az írásban sem lelte már olyan kedvét, mint régente, mindig csak Ingridre gondolt, hogy nem esett-e baja, s átkozta magát az együgyűsége miatt, hogy titokban nem nyomozta ki Ingrid címét, vagy nem leste meg, hogy kikkel barátkozik a lány. Ha beteg lenne, akkor is megtalálta volna már a módját, hogy értesítse őt. Az Elbeszélőnek az sem tetszett, hogy Ingridet olykor majd fölvetette a pénz, mert nem ismerte annak eredetét, s most megpróbált összefüggéseket keresni a lány titokzatos jövedelme és váratlan eltűnése között. Azt, hogy Ingrid se szó, se beszéd, örökre elhagyta, legföljebb utolsósorban merte föltételezni, bár, fájdalom, ezt az eshetőséget sem zárhatta ki. Ha viszont külföldön tartózkodna, bizonyára küldött volna már egy lapot, amelyen hírt ad magáról.

A dolog napról napra komolyabbra fordult. Az Elbeszélő nem merte elhagyni a lakását, mert attól félt, hogy esetleg Ingrid olyankor hívja, amikor épp nincs otthon. Másfelől kezdett a rögeszméjévé válni, hogy csak úgy találhatja meg a lányt, ha reggeltől estig járja a várost. Amikor nem bírta már tovább elviselni a tehetetlenségét, pénzzé tette egy-két ingóságát, s üzenetrögzítőt kapcsolt a telefonjához. Így szabadabban mozoghatott. Mivel nem tudta, hogy Ingrid kikkel barátkozik, csupán a vak véletlenben bízhatott, hogy séta közben megpillantja valahol. A kávéházba, ahol az állítólagos unokatestvérével felbukkant egyszer, az Elbeszélő napjában többször is benézett. Ezenkívül főleg a középületek és a nagyobb áruházak környékét kerülgette olyan bámulatos kitartással, hogy alig ismert magára. Pedig közben tisztában volt vele, hogy ez az egész mélységesen reménytelen. Hiszen ha Ingrid nem a belvárosban lakik, miért a belvárosba járna vásárolni, s mért a főpostán adná fel a leveleit és számláit, ha megteheti ott is, ahol lakik. Sötétedéskor az Elbeszélő lélekszakadva rohant haza, de ahogy a postarekeszben nem talált Ingrid kezével címzett levelet, úgy az üzenetrögzítő is csak néhány barátja vagy ismerőse hangját tolmácsolta.

Bizonyos idő eltelte után éjszakai műszakban kezdett el kutatni a lány után. Éjszaka kevesebben rótták az utcák aszfaltját, s két kézen meg lehetett számlálni azokat az éttermeket és mulatókat, amelyek éjfél után is nyitva tartottak. Mivel a lánynak tucatnyi fényképét őrizte otthon, az Elbeszélő kiválasztotta a számára legkedvesebbet, s végigjárta vele az összes lokált, mulatót és éttermet. Érdeklődésére azonban mindenütt azt felelték, hogy nem ismerik a lányt. Ezután a taxiállomásokat kereste föl, hasonlóan csüggesztő eredménnyel. Éjszakai kóborlásait sosem tudta kipihenni nappal, mert minden telefonhívásra fölpattant, s egyébként sem mert mélyen aludni, hanem inkább csak szundikált. Ha a kimerültségtől néha mégis ájulásszerű álomba zuhant, utána legszívesebben szétverte volna a fejét a falban, hogy ilyen gyönge volt. Amikor aztán rosszul lett egyszer az utcán, kénytelen volt felhagyni az éjszakai portyázásokkal, ha nem akart kórházba kerülni. Akkor jutott eszébe, hogy talán hirdetést kellene föladnia. Ebben eladásra kínálta Az eltűnt idő nyomában köteteit, s egyszer jelentkezett is a lakásán egy francia szakos diáklány, aki aztán törhette a fejét, hogy ő mért dobta ki olyan gorombán. Az Elbeszélő belátta, hogy a hirdetés ostoba ötlet volt, egy csomó pénze ráment anélkül, hogy a kívánt eredményt meghozta volna.

Akkor az Elbeszélő fölparcellázta a lakótelepeket. Ezekből viszont sok volt, s némelyik lakótelep valóságos város volt a városban, így ezeket is fel kellett még osztania további szektorokra. Az Elbeszélő hatalmas távolságokat gyalogolt be mindennap, s egy-egy szektor bejárására négy napot áldozott. Aztán bérletet váltott a város összes autóbusz-, villamos- és trolibuszvonalára, ami megint csak nem volt olcsó mulatság. Naponta cserélte a vonalakat, minden napra hármat osztott be magának. A busz- és villamosvezetők bizonyára azt gondolták róla, hogy elment az esze, s még jó, hogy nem uszították rá a mentőket. Aztán a vasútállomások és az autóbusz-pályaudvar került sorra. Itt viszont a rendőröknek szúrt szemet, s több ízben is igazoltatták, sőt egyszer az őrszobára is bevitték. De amikor látták, hogy csak egy megkergült bolonddal van dolguk, szabadon engedték.

Aztán az Elbeszélő egy napon föladta. Szörnyű egy nap volt, élete végéig emlékezni fog rá. A szörnyű főleg az volt benne, hogy nem bírta tovább cérnával, hogy a lába nem engedelmeskedett többé a fentről jövő parancsnak, hogy a szíve összevissza vert, s közben ő még kénsavas bűntudatot is érzett, hogy kishitűsége miatt talán éppen ezen a napon szalasztotta el a találkozást Ingriddel. Az Elbeszélő undorodott magától, a ház lakóival kerülte a találkozást, senkit sem engedett be a lakására, és senkinek a meghívását nem fogadta el. A várost, amelyben élt, nem bírta látni többé, a házat, amelyben lakott, a börtönének érezte s benne a lakását egy különösen agyafúrt módon fölszerelt kínzókamrának, amelyben legszívesebben reggeltől estig üvöltött volna, mint egy állat. Már nem dobbant meg a szíve, ha néha becsöngetett hozzá a postás, s a telefonhoz is úgy nyúlt, mint egy izzó vasdarabhoz, amely kínjait az elviselhetetlenségig fokozza. Keveset evett, ám annál többet ivott, s nem válogatott sör, bor és tömény ital között. Benyakalt bármit, ami gyorsan elkábította, s részegségét mind ritkábban szakították meg józanabb pillanatok. Részegségében a vad, teljességgel megalapozatlan reménykedés és a teljes összeomlás fázisai között hánykolódott. Az egész világ, mint nagy rakás szar, hevert a lábainál, s ő ennek a világnak az összes mocskától bűzlött. Éjjelenként rettegés tört rá, amelyet részegsége sem tudott csillapítani. Egyszer az ürülékével összekente az összes fényképét, a gyerekkoriakat sem kímélte, csak az Ingridről készülteket hagyta tisztán. Ez a mélypont, gondolta zúgó fejjel egy reggel, miközben a szoba imbolygott körülötte, s ha behunyta a szemét, hányingere támadt. De ki tudja megállapítani, hol a mélypont? A mélypontnál úgyis van mindig egy még mélyebb, gondolta, nincs olyan mélypont, amelynél ne lehetne még mélyebbre csúszni. S akkor hirtelen felködlött benne egy további eshetőség, amelyre eddig nem gondolt. Lehet, hogy egészen közel vagyok a megoldáshoz, ujjongott.

Ettől a pillanattól azon törte a fejét, vajon Ingrid nem Nepomukhoz emigrált-e, bármennyire veszélyes is az oda vezető út. Eszébe jutott, hogy a lány mennyire sajnálta Nepomukot, hogyan féltette az utolsó napon, amikor együtt voltak. Hogy ez eddig nem jutott az eszébe! Pedig milyen nyilvánvaló az egész!

Ingrid megkereste Nepomukot. Amikor az Elbeszélő már azt hitte, biztosan tudja az okát Ingrid hallgatásának, megint elővették a kétségek. Először is, Ingrid honnan ismerné az oda vezető utat? Kéziratához Nepomuk nem csatolt sem menetrendet, sem részletes útleírást. Azonkívül Ingridnek azzal is tisztában kellett lennie, hogy onnan nincs visszaút, s hogy valahonnan ne legyen lehetséges a visszatérés, ez nemigen vallott Ingridre. Az Elbeszélőnek az az ötlete támadt, hogy fölkeresi a biztosító társaság embereit a lány fényképével. Egyedül ott szerezhette be Ingrid a szükséges információkat. Ötlete újra lelket öntött belé. Megborotválkozott, tiszta ruhát vett föl, kiglancolta a cipőjét, s bár a feje még mindig úgy zúgott, mint a gyársziréna, külseje nem festett kellemetlenül. Akár egy felöltöztetett viaszbábu valamelyik áruház kirakatában, gondolta egy kis öniróniával, s dezodort permetezett a hóna alá.

A biztosító társaság irodájában többen is megvizsgálták az Ingridről készült fényképet, az Elbeszélő pedig iszonyú kínokat állt ki a vizsgálat eredményére várva. A hölgyek elvonultak a sarokba, és halkan tanakodtak. Végül az egyik a következő szavak kíséretében adta vissza neki a fényképet:

– Tudja, uram, nem tudunk semmi biztosat sem mondani. Nagyon sokan megfordulnak nálunk, s mi nem emlékezhetünk minden arcra. Még akik tegnap vagy tegnapelőtt jártak nálunk, csak-csak. Teljes felelősséggel mégsem állíthatom, hogy sosem járt nálunk a hölgy. Mintha ismerős lenne az arca. De az is lehet, hogy összetévesztem valaki mással, akinek hasonló arcvonásai vannak. Többet nem tudok mondani.

Döntetlen, gondolta az Elbeszélő. Legalább döntetlen, és nem vereség. Ez a döntetlen mégis azt jelentette most, hogy egyelőre nem esik ki a ligából. Sohasem hitte volna, hogy egy sovány félsikernek képes lesz valaha is ennyire örülni. Megint reménykedett, hogy talán nemsokára viszontlátja a lányt, de addig is, nem szabad elhagynia magát. Otthon két hátizsákba összecsomagolta néhány személyes holmiját, hogy ha úgy határozna, hogy meglátogatja Nepomukot, ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodnia. Egyelőre még nem utazott el. A várakozás most nem esett annyira nehezére, mint az előző napokban vagy hónapokban. Határozott cél lebegett a szeme előtt, így nyugodtabban várhatott még egy keveset. Lehet, hogy egy napot vagy kettőt, lehet hogy egy hónapot, de akár éveket is. Az a tudat, hogy akármikor útra kelhet, hogy visszaszerezte döntésképessége szabadságát, a várakozás eddig végtelennek tűnő idejét átmeneti időszakká rövidítette le, bármilyen sokáig tartson is.

Csupán egyetlen kérdésre kellett megtalálnia a helyes választ. Ha elutazik, s mégis tévedett, és Ingridet nem találja meg ott, miképpen tud majd visszatérni. Megint reménykedni kezdett, hogy Ingrid talán mégis itt van a városban, s egy szép napon betoppan hozzá, és azt mondja, most már soha többé nem megy el. Mivel a lány hollétére vonatkozóan semmiféle biztos értesülés nem állt rendelkezésére, az Elbeszélő egyik lehetőséget sem zárhatta ki. Ez pedig megbénította őt a cselekvésben. Este eldöntötte, hogy utazik, reggelre azonban meggondolta magát, s elhalasztotta az utazást további néhány napra. Viszonylag jól tűrte a bizonytalanságot, s a türelem, mely sosem tartozott az erényei közé, ezekben a napokban megedzette akaratát és eltökéltségét. Hitt benne, hogy előbb-utóbb véget érnek a várakozás gyötrelmei, s ez a hite fölébe emelte a múló idő zsarnokságának. Fölényét azonban, mely megint lehetővé tette, hogy mértéktartással szemlélhesse önmagát, már nem kezdte ki sem a gőg, sem a hiúság vírusa. Beismerte, Nepomuknak igaza volt, tisztánlátásában eddig leginkább a saját szeme gátolta, de ennek örökre vége. Ingrid azonban továbbra sem adott életjelt magáról, s ahogy a fogyó napokkal a tél beállta is közeledett, az Elbeszélőnek el kellett szánnia magát a döntő lépésre.

Ismét nehéz napok virradtak rá tehát. Végül mégis megérlelődött benne az elhatározás, hogy nem vár tovább. Ha beköszönt a tél s lehullik az első hó, az utak járhatatlanokká válnak arrafelé. Holnap mindenképpen elutazom, gondolta az egyik este. Másnap reggel útra készen állt már, az egyik hátizsákot is fölcsatolta, a másikat pedig átvetette a vállán, aztán mégis adott magának egy további nap haladékot. Rég nem érezte magát olyan boldognak, mint most, hogy sikerült kicsikarnia még egy napot. De ez a nap sem tartott tovább, mint a többi. A következő nap reggelén aztán még további néhány órás haladékot eszközölt. Megírt egy levelet Ingridnek arra az esetre, ha mégis a városban tartózkodna, és valamelyik napon feljönne hozzá, amikor ő már nincs otthon. A levélben megírta, hol keresse őt Ingrid, aztán a levelet a gondosan bevetett ágya közepén helyezte el. Elmúlt dél is. Most már egészen határozottan döntött, hogy az éjszakai vonattal mindenképpen elutazik. Csigalassússággal múlt az idő. Köd ereszkedett le szürke hályogként a városra, így egy kicsit korábban besötétedett. Az Elbeszélő fölhívta az információt a vasútállomáson, hogy megtudakolja az éjszakai vonat pontos indulását. Maradt még vagy két órája. Ez egyszeriben rengeteg időnek tűnt, de amikor az első óra lepergett, hirtelen iszonyúan kevésnek, akár a siralomházban. Az Elbeszélőnek egyáltalán nem maradtak illúziói, ám a remény oktondi mécsesét képtelen volt eloltatni. Sőt, amikor az óra mutatója fogyasztani kezdte a szörnyű utolsó perc másodperceit is, egészen magasra csapott a reménye lángja, s fényében meglátta magát messziről, amint szakaszosan kezdte elnyelni a mocsár. Ennek a lángnak a lobogását csak úgy fojthatta el, ha még egy további percet is engedélyez magának. Tudta, hogy ehhez nincs joga, mert az ő ideje lejárt, s ezt az ellopott vagy eltulajdonított percet keményen számon kérik még rajta egyszer. Mégis határtalanul boldog volt, hogy vétkezhetett. Megkövülve nézett hol az ajtóra, hol a telefonra. Az ajtó fölött a falon a csengő aprócska dobverője nem mozdult. A telefon, amelyet hajdanában ő is arra használt, hogy teljességgel értelmetlen üzeneteket küldjön a süket űrbe, továbbra is néma maradt. Most döbbent rá, hogy az üzenetek jelentése amúgy is mindig megváltozott, mire az üzenet küldőjétől eljutott a vonal másik végén várakozó és reménykedő címzett fülébe. A legeslegutolsó perccel megkezdődött annak a végtelen hosszú időnek a visszaszámlálása, amelyben az Elbeszélő jelenléte már illegális, törvénysértő és teljes mértékben illetéktelen volt.