Írisz

Azt

                                                                                                                                                                                              május 29.

feltétlenül jegyezzük meg: reggel kezdődik a történet, miután az ágyában felül és gondolkodni kezd. Eközben az ócska nyomatot nézi, amelyen egy árnyat vető olajfa alatt – legalább száz éve – pihen a szent család.

Csóka

a legszebb ruhájában gyalogol – ebben a ruhában ünnepelni szokott; amikor a jelen kitágul, s megnyílnak a múlt és a jövő tereibe vezető csapóajtók –, egyenlőre a lejtős és keskeny Ányos utcán.

Aztán annál tovább jut, lemegy az Ostrom lépcső faragott, vörös kövein, szuszogva átkapaszkodik a betonkorláton, s nekiindul a hárssal elegy kőriserdőnek, oldalazva a kert felett, föl, föl a meredek várhegyen. Terhe alatt görnyed: hátán cipeli az összedrótozott-egybekötött madárkalitkákat. Kerülgeti a bokrokat, elhajol a csapódó bodzagallyak elől. Szétfeslett körömcipőjében nehezen halad.

Az asszony egyik kezében régimódi kalicka, arapapagájjal. Másik kezével –selyemszalagon – ványadt macskát vezet. S mögötte, ki más is biceghetne, mint egy bekötött lábú, folytonosan cserregő, hiú csóka.

Átlátszunk

Az íriszes vízjelű papíron olvasom, s amiről olvasok, azt megnézem. Szereplőként, olvasóként, íróként ugyanott! – legyek pontos, bököm meg oldalamat a mondat szúrós hegyével: azt, amit hajdan megnéztem, most olvasom; és mint szálas rostú, szétfőtt húsból a csirkecsont, a látványból kifordul a sokízületű idő. Szétszedem, visszaszerelem.

Elvesztem – vagy nem?

(Sziget, 1989-ben.

Az opus pedig az, ami a három hét; hámló-lefoszló jelzőivel, nem maradt alattuk más, csak a mediterrán-formás táj, életnek átnevezve.)

Itt pedig a lakhely, barackrózsaszínre koptatott teraszával; majd térjünk ide vissza, telepedjünk az árnyba helyezett fonott székek valamelyikébe.

És – persze egy szétjegyzetelt város, Veszprém lehetne. Vagy Velence és Firenze és Róma, évente egyszer, hatásos időtömbben, az amit abba beléfaragni lehet, belétömöríteni – önmagunkból.

Mi lesz, ha visszamegyek? Megtörténni?

A teraszról látom, az az írisz nyitja szét harmadrét hajtott tejkék szirmait, amelyik árnyékába valaha belelógott egy ember vagy az, akinek az embert hittem. Tapasztalom, kezemben könyvvel, az a harszöld, sok kardocskás növény is több tudással formázta ki magát – mindentől különbözővé! –, mint mindaz, ami az életem, vagy legalábbis, ami az éltemben emberi.

Az írisznek édes az illata, ha beléáll a szélcsendbe, már-már folytogató. De ha mögéje fekszik a tenger, vagy mögéje gurul a jódos sószín, olajos nagyoldalnyi kamion, vagy akár a megmocskolt Balaton! – milyen? Leszünk, mert látszunk.

Jekatyerína

Hogy ki volt? Nem ismerem, nem láttam, nem hallottam róla semmit. Annyi a léte, amennyi a hangnak, addig élt, amíg a kiáltás, tökéletes az összkép, pompás. Kihúzható mögüle a part, a hullámmoraj, a magas hegyek gerincén álldogáló esernyőfenyvek mindenhol érezhető, hűs illata, el sem kell képzelni az üdülőkomplexumot, továbbá, nincs itt semmi, ami aljas lehetne. Jelenetezésre jutna ugyan idő, de hát egyre többek az oly dolgok, amelyeket kizárólag a hiányukkal lehet definiálni. Pedig se nem amorfak, se nem foszlottak.

Ismételjük át: part, délelőtt, szokásszagok, színek és az a magas hang, mely riadtan sikolt, őrültmód kérdez, s ezzel határozza meg magát.

A nyár

egy este döntötte el magát, hogy meglesz. Telefonon történt meg, mint általában az ócska történetek. Aztán már több szabályt nem igényelt.

Semmi

                                                                                                                                                         május 31.

példás. A kérdés: mennyi az, ami (még) képes jelezni. Amiben az még minden oldalról megközelítve azonos. S amely ellentmond: ami nem jön létre mindig jobb, mint ami létrejön? Vagy mégsem?

Lehet, választás kérdése az egész? Az origó: kiválasztom azt, aki aztán azt az éppent, azt a derengő kontúrt, azt a halovány árnyalatú foltot választja – és közelre hajolva hozzá megnagyítja.

Rögvest tudom, röhögve, visongva, szétdülve a képtelenségtől, mindez: semmi.

Frászt

– mondja a történet széleperemén, láblógázva, mintegy illusztrációként.

Akkor a rémesen húgyszagú kutya, ez a délnek rohanó, acélszürke s puhakönnyű füst, ez a hol a veszprémi patikusedényen, hol meg a római kori bronzállványon, zabián, virágkosáron, székely kapufélfán vagy a Mátyás király trónkárpitján pihegő virág?

Motívum: ahogy a virágok a hajtáscsúcson jelennek meg; s egy közülük rendszerint a hajtás hegyén.

Tapasztalat: frászt!

Ha

jól látom, igaz, már a Meteorok után, ahol holló károgott fölöttem hajnalt, amikor az útszélen, a kocsi mellett fölébredtem a csontszáraz földön, hogy férfias a pocakom.

Neki pedig számosak a vállán és az arcán a szeplői.

Vesszek

                                                                                                                                                              június 1.

meg, ha ez nem indigólila! Másolgatja magát valami, mintha az lenne a dolgok legtermészetesebb rendje, hogy napra nap újrateremtődünk. S én, igen, az akit énnek nevezek, ott kapaszkodom a sarkában, zöld kínaselyeming rajtam, azzal csak-csak eltakarom kezdetleges pocakomat, pedig inkább az a lényegem, hogy nem kívánnék megmutatkozni, hiába feszegeti magáról az ujjaimat, nem sikerülhet, mi már csak együtt, a másikkal közösen valósulunk meg, belelóghatunk a fixírvízbe, bele a régi naplementékbe, azokba, amelyek annyira szerettek volt a kisvárosok fölött elidőzni alkonytájt, senki nem hiszi el: ez a fél ide, az meg oda. Ha meggondolom: az indigólilát a tengelybe állítva éppen egymásra ütünk, hát ő nem olyan-e mint, és én is nem olyan-e mint.

Megkérdeztem:

akarja-e ezt a pályázatot? A magnetofon beszél, jiddisül, szerbül s cigányul keveri ugyanazt a nyelvet, angolt tör belé, s lassított levelű beléndeket, elsötétedem, nem akarok, mert nem tudok névmás lenni. Pici lenin figyel, bal hóna alatt szentantall, jobb hóna alatt horn, pályáztatnak, pedig hiába kérdem: akarja-e ezt a nagy légzésvétet? A magnetofon szörcsög, helyettesít, délszaki szigetet mond, rothadt moszatszagot, hosszú földnyelveket a keménylombú babérok alá, barátokat, jó hangú dobot, lihegést a marton, innen akár nyaralás, innen ostromlépcső, behelyez a dolog, két kutyát is odaköt magához, saslikot süt, az mediterrán, és olaszrizlinget itat. Miközben kimarad.

A bor sárga hasában két töppedt szőlőszem, én versnek mondom, te gyilkosságnak, ő újságot ír belőle, mi tapsolunk, ti csoportbasztok benne, ők meg, nos, ők, ismét csak a túlban.

Igem

Gyanús. Ez: megint. Mintha nem matatták volna el. Mintha úgy, mindenek nélkül, akinek se alkotókönyve, se ózonluka, se mágnesmezője.

De miért ne? Elvégre tízhónapja Tiltott Ábrázolások Könyve. Azóta úgy igen, hogy nem, úgy nem, hogy igen.

Igem. Bizonyítani akar, hogyan volt, hogyan van, hogyan lesz. Olyanmód, mint a felvidéki krisztus: egy nyakból kinövő három istenarc – és mi mást; ha nem, ó, azok a teremtéstörténet-faragók, mi mást csinálnának: egymást bámulják.

Belenézett, rátalált a dérre. Piszkálta az akácbottal, olyan sárga lett, mint a fürjtojás bele, vagy az éhenkórász álmában a húslé. A szaga az más volt. Demek mégsem olyasmi a szaga.

Azóta: a piszkabotot egynek mondja.

A kettő kettő marad.

A háromból lett a háromság. Oda lehet zavarni a megmaszatolt helyszínre. Csinálja meg.

Ami kell

Egyszer meg kell mégiscsak magyarázni, hiába írástechnikázol össze-vissza, szétszerelsz vagy kilencven szép írópapírosnyi oldalt, ki- s megfested a helyszínt, szereplőket találsz beléjük és ki is emeled őket, idehelyezel, odahelyezel, központozol, vágsz, szenvedsz, hiába adod elő a nagy nekifutást, a méltó mozdulatokat, eleve tudtad, tudnod kellett, mert megtörtént veled, de ami vele történt, az hihetetlenebb s véglegesebb, mert más sincs, csak az, ott, akkor. Legyen odafigyelés a másfél fontossá kitelő almára (orcája bal felén halovány pírral), némi kronológiára, vagy a közbulikra, vihogásokra, menekülésre a zuhogó eső alagútján át, miért e mediterrán sziget, miért a szavak édene, miért találod ki így, ha úgysem, és miért most, amikor már meghalt. Neked kell mondanod a sírbeszédet.

Tilos,

itt szó sem lehet Velencéről vagy Firenzéről vagy Rómáról. Ez – egyenlőre – a legolaszabb görög sziget, mi pedig négyen, két pár, két bungallóban. A közelünkben egy úszómedence, vizében mindenféle hullt falevél, akkor még cigarettázom, tehát számos elnyomott cigarettavég és kártyacsaták, száraz, fehér bor.

És senki

Elmentek, egészen a változatokig, kart karba téve, mint kamaszszeretők, aztán kiválaszt belőlük ezt-azt a házsarok, a szörcsögő lefolyó csillagszája, s hogy kinyílik mindenhol a jáspisszem, felnéznek, odanéznek, belétek néznek; máris döntéshelyzet. Felemás ez és mégsincs senki.

De

a hőssel (az egyikkel) jelenleg az idő középpontja előtt vagyunk, csöppnyi hírnévvel, ami minden világjáró úriembernek kijár, ha orra határozottan ível (nem szláv orr), az arcbőre cserzett, több nyelven társalog és kitűnően táncol, s aztán fiatal kora ellenére azt is tudja, hogy a Loyd Imperátor nevű, gyorsjáratú hajón, Korfu felé tartva, este hat óra után nem lehet másban megjelenni, mint frakkban, fehér nyakkendővel.

Dupla

                                                                                                                                                                 június 2.

Reggelre újabb írisz, a kőfal tövén, kénsárgán, szétveti a helyszínt. Az eső sem tesz benne kárt, a cseppek elől elhajlanak a szirmok, valaki a virág közepén ül, s mintha hat, pörgő bűvésztányérokat dobálna-kapkodna a reá záporozó nyulak elől. Dupla kunszt vagy mi, a rózsabogarak se fedezték föl, helyette a nyílatlan (fehér, szimpla szirmú) oleandert másszák, törp szegfűzsombékot, mintha reneszánsz kapubéleletet.

Persze, az eső. Előmásznak a mélabú kellékei, a róka ferde mosolya, használhatatlan a rend, irány a zsáner, de abban is kellékek, a vigyorgó róka stb.

Halihalihó.

Zöld szél

                                                                                                                                                             június 3.

Csíkos homlokzatán, mintha a benti bútorzat intarziáinak egyik merész indája lógna ki, a fénytől szétlapulva, egy szélfútta vitorla.

A zöldes félhomályban töméntelen szélborzolta, kacskaringós és etiolált akantusz, satnya medvekörömnek nevezem, de nem értik szólításomat, megmaradnak, úgy, ahogy a dús korinthoszi oszlopfőkön, kedvtelve formált kódexek margóin, pecsétvéseten; kinn meg ez a templomutasítás, igen, persze, itt a szél szerencsét jelent, a vitorla pedig az egyén azon képességét, hogy képes a körülményekhez igazodni, s tud velük bánni. Benn a szűnhetetlen, a vihar előtti növényháborgás, hőségcsillapító, mintha a tömjént kifújná, mintha az indák apró mozgásaikkal olajosra-csúszósra kifényesítenék a követ, a korlátot, a szószék karfáját, mintha minden a dolgokért s mégis a dolgok ellen.

Isten ellen?

És a zöldjük: kőbe költözött, az a festék minden éjszaka fél kiló holdfénnyel tölti fel magát, ettől súlyosabb a templom a reggelekre, ezért, hogy lesz egy délelőtt, amikor a támfalak megomlanak, s az épület, a hozzáragasztott kolostorral, a gyorssegélyhellyel, a fájó gyomrú ciprusokkal egyetemben besüpped a földbe, lenyomja a homlokzat vitorláját toló szél az egészet a mélybe.

De a zöld onnan is – kevés idő múltán – kiinteget.

Páfrány

A kutyák rájárnak a kertsarok erdei pajzsikájára. Mészfehér ürülékükkel rakják körbe. A szardarabok akkor is világítanak, amikorra a diófa pácolta árnyékba merülnek. Miniatűr stonehenge, őskori csillagvizsgáló, kultusz, közepén a napra nap satnyább harasztnövénnyel.

Miért, hogy nem nő, kikerüli a mozgás, elsiklik mellette a fény. Marad, van.

A mindenség értelme mint kérdés. Ez a kertem fordulata, hogy ne torkoljak nihilizmusba?

20

A paradicsomtöveket a törmelékkel ellepett hegyoldalba ültettem, lássam a dolgozóablakból növekedésüket, virágzásukat, miként pirulnak-telnek, hogyan készül belőlük: valami. A szomszéd macskája köztük él, a kutyáim vették észre s a teraszra könyökölve üvöltöznek miatta, hozzá. A macskát mindez nem zavarja, csak engem, hogy ugatnak a kutyák s az, hogy féltett paradicsomjaimat kiégeti a macskahúgy.

Két hét alatt elpusztulnak a lucullusok, a kecskeméti bőtermők, a befőzök, a lék, a fák – de megmaradnak a korai törpék. Ezek immunisok lehetnek a macskára, hiába is locsolgatja valamennyiüket.

Szegény jószág, láthatólag értetlen a dolog előtt, szorgoskodik, termeli és spricceli magából a nagy ügybuzgalommal termelt bűzös, forró vizeletet, az hatástalan, élete, úgy ahogy van teljesítmény nélküli; értéktelen kacat.

A boldogságról és a boldogtalanságról akarok ezt-azt elmondani. Ideje.

A hűség

Ahogy nézem a hiánytalan ív 1986-os zöld ráckevei Sávolyai-kastélyt, értem meg, a finom egymásba szaladó vonalak annyira áhítoznak a tökéletességet mutatni, hogy nem akarnak önmagukkal azonosak lenni. Hogyan lehetséges: a fájdalmakkal bélelt utolsó négy percet átaludta a kutyája. Nem vett észre semmit.

És mindörökké

Tapasztalhattam volna a Patkányokban, de a magam elfogultságai miatt csupán a fegyverengedélytől kezdve tudom (sejtem): hátrálok a műfajoktól. Aztán a 21 rovinjban az utolsó porcikámig átengedtem magamat, no nézzem, a környezet, a megélt helyszínhiány mit képes csinálni.

Számkivetettem ugyan mi egyebet, nekem, ha nem amit most. Mindörökké.

Akár emberhalál. A test anyaga – az általában marad. De a személyiség, amely tudta, hogy van, szétesik.

Talp

A történet, hogy nincs esélye, átpárlódik, hamuhodik.

Amúgy meg, ahogyan a barátom, ma reggel, fél hétkor, ötödik gyerekéről, merthogy megszületett, éjjel, egy után, három kiló alatt, ötvenegy centiméteresen, alig ráncosan-gyűrötten, nagyot ásítozva, máris csörgedező gajdolással; de a talpa az olyan bíbor, akár egy pecsétpárna vagy a hegyi ökörfarkkóró.

Annyit azért megállapítok: ama eltűnt történet most vagy az ökörfarkkóró, vagy a pecsétpárna, vagy – innentől legvalószínűbben – olyan 7–9 cm hosszú, és vastag héjú háza 6–7 kanyarulatát erős tüskékkel ellátott axiális irányú kiemelések tagolják. A hasasán kiöblösödő utolsó kanyarulaton kiemelkedésenként 2 tüske van. A kanyarulatok felülete hosszanti irányban rovátkolt. A szájadék tojás alakú, a szifócsatorna igen hosszú és egyenes. Zsákmányát haslábával az aljzathoz szorítja, kültakaróját átüti s az így keletkezett résen ormányával falja fel a lágy részeket.

Hamva a drága, zöldesbe játszó bíborfestéket szolgáltatja.

A csendet

először – a kamaszkor végével – a bizánci, majd az orosz ikonokban találtam meg; később a reneszánsz munkákban (pl. Giorgione A vihar előtti tája vagy Donatello festett fája a velencei Santa Maria dei Frariban, az a Keresztelő Szent János-arc); s legutóbb, hat-nyolc éve, a kertemben!

Belefülelni az összpontosításokba, hallgatni, hogy nagy és nyugodt a csend. És semmi tunyaság, elomlás, de bizalom, akarás, figyelés és türelem, egy tömbben. Lépegetni előre-hátra, figyelni az erők pilléreit és a szabályt, ahogy metszi és újraformázza: magát.

Van benne teatralitás – ha tudom, kinn és benn egyszerre. És mégsem. Létezik az a dimenzió, amelyben az ambivalenciák nem azok.

A csendben: azonos lennék?

Tonna

                                                                                                                                                                      június 4.

A fatuskó kifordult a földből és legördült hegyoldalon. Köveken, sziklákon pattog, szilánkokká zúzza az útjába került suhancfákat, majd nekicsapódik a betonfalnak, pillanatra megáll és hagyja, hogy a testében összegyűlt lendület lassan meg-, majd átemelje a mellvéden. Akkor már csak öt méternyi zuhanás következik, bele a zöldben lángoló borókába, közben meghorzsolja a diófa elefántbőrét.

Becsapódik az agyagba, apró, zöld borókafelkiáltó-jelek közé, s kettényílik akácsárga, pudvás, nedves húsa. S amikor elül benne a rengés, s a hegyoldal se visszhangozza kőgörgeteggel az eseményt, a fatest közepén, egy hüvelykujjnyi vastag jártból hatalmas lárva bukkan ki a fényre. Bársonyos bőre akár tejben ázott női szarvasbőrkesztyűé, ágbogokkal, dudorokkal, mégis fényesen, világítva, mintha délszaki műtárgy lenne. Tekereg, ráng a levegőn, csökevényes végtagjai, szemduzzanatai, rágó szájszerve fehér – és valamennyi szerve lassúan, követhetően teknőcfésű barnává setétedik, ahogy locsolgatja a levegő, a nyárfény, a meleg. Annyi idő sem kell az átalakulásához, amennyibe a zuhanás foglaltatik (kő a filigrán ezüst foglalatába).

Ilyenre trenírozza magát, ilyent tud egy tonna? Ez van, ha a tonna megnyílik?

Pokol

Az alsó udvarra, amely szélén a házunk áll, a milotai diófa sok évtizedes lombja borul és a fallal megerősített hegyoldal elegyes erdejének tömény árnya. Zöld félhomályban ázik napsütéskor, mintha mélyvíz alján heverne lustán az udvar, a hosszú szálú füvek romjai között tenyeres levelű harasztok, lebenyes májmohák (ivarszervei esernyőivel), ami virágos, nem marad meg. Ha nincs nap, akkor a setétet benépesítik a nyelvtan ragadozói, meg nem írt kéziratok számára épül egy könyvtár, félképzett városi elöljárók harácsolnak, paráználkodnak a köz pénzén a lótetűkkel, a zugokban gyűlik a pigment, amellyel majd megfestem a poklot.

Rózsák könyve

Rózsákat ültettem a bejárthoz, készítettem nekik kapaszkodót, aztán a garázshoz, a terasz alá; immáron csupán várni kell, túrjanak ki innen. Ahogy a britteket a disznók, a campaniaikat a vízhiány, az ausztrálokat az üregi nyulak, a velenceieket a fenenagy kultúra, görögöket a turisták. Ezt a múlt időt – fedeztem fel ma reggel – máris ellepték a zöld rózsalevéltetvek, piros potrohok lüktetnek az üvegcukorral telepumpált hajtásokon, szipókázzák a könyvemet, végül, gondolom, nem marad belőlem több, mint kifosztott héj, üres burok, megígért hajtás. A tetvek tömege alatt, a csészelevelek markában a ki tudja majd milyen sziromlevelek – ugyan ki tudná lapozgatni azelőtt, hogy kiszabadítaná a történetet?

Hónától ezöldig

Hónapokig válogattunk, kerestünk: semmit sem találtunk. Pedig ez a torcellóbarna ház itt lett volna az orrom előtt – ha kétszázötven méter lenne az orrom.

Egyszer meg is néztem, az Újvidékről menekült magyar költőtárs családjával együtt, bár akkor mi még nem készültünk helyszínváltoztatásra. Csak később, egy-két év múltán, mikor kiderült, nincs meg a múltunk.

Ahová mentünk volna, a tenge^rhez, nem költözhettünk. Ennek az országnak nincs tengere.

Egyedül a tengernél nem számít a múlttalanság.

A tetőtérre vezető meredek lépcső felett, a falon, légyszaros keretben, sárgultan, hajdani édesvizektől felhólyagosodva két Nagy Sándor-fametszet volt, csak hogy lógjon valami, a tulajdonosokra úgy maradt, mondják, a nagyszülőktől. Erdélyies táj, méretes tetejű gerendaházak, haragvó fenyvek. Nagy Sándor élt Veszprémben is, ovális üvegablakával a színház végső hangulatát alakította ki. Innen került – merthogy nem fogadta be a város, nagyigényű művészt és lézengő rittert – Gödöllőre. A metszetek akkor maradtek el? Egyébként a legtöbb Veszprémet járt művész után semmi sem marad, annál több a félművészektől és a műkedvelőktől, akiket ráadásul hol lokálpatriótának, hol meg művészeti menedzsernek mondanak – mindez köszönhető a hely hagyományainak.

Amikor átadták a házat, a metszeteket magukkal vitték, holott nem ragaszkodtak hozzá. Nekünk legalább lesz majd okunk Velencébe menni, ahol a magyar ház üvegablakait Nagy Sándor tervezte és készítette. Amelyben világítanak az áteső fénytől a kékszürke bakonyi ködök s a balatoni jádezöld.

Lószúnyogok

                                                                                                                                                     június 5.

Este megjelentek az első lószúnyogok.

Nehezen aludtam el, fulladtam. Nem ment be levegő a mellkasomba, kijönni még csak-csak, teleszuszogtam az éjszakát, de mellkasomon a pánt nem tágult.

Iszamós volt a testem, mint akit sóléből emelnek ki.

Aztán megjött az eső, halkan, sok pamutzoknis lábbal, de sem én, sem a kutyák nem vettük észre. Reggel, amikor megérkeztek a pulik, talpuk nyomai ott maradtak a rózsaszín erekkel futtatott kövön. A kő: nagy, hűvös tüdő belső felülete, a rossz levegő mocsokfoltjaival!

A szúnyogok vitatkoznak: mélyrepüléssel bizonyítják, az más. Mondjuk petéző hely, beszáradó tócsa, amelyre melegvérű állatok jönnek alkonyati dagonyára vagy harapós darazsak fészekanyaghelye.

Film

Csináljunk filmet! A spotlámpák a sztárok szemében, a rajongók, akik körbeállnak.a sötét öltönyösök. A főhős a helyszín, váltakozó fényben, rálátni a hegyoldal erdejéből, a terasz sarokba tolt növényeitől, a félfagyott diófa csúcsáról. A szomszédos ház eresztelen, ezért billegő szélcserepű, rozoga tetőjéről. Máris kell a rendteremtő, aki tudja, ide illeszkedne a levéltár, oda a tűztorony, a felhők átlósan el, a macskák pedig savval telt húgyhólyaggal nyávognak. S jön valaki ótvaros, kukákban kotorászik, mint a Deák utca cigányasszonyai, részegen gajdol, mint a Méhes rakodói, s késel, mint a váralja gőzös fejű brazil ifjai.

Az atom

miatt laktuk egyedül a szigetet. A helyi lakosok, ha tehették, a déli féltekére utaztak, ha meg nem, hetekre bezárkóztak a lakásba s mást sem ettem, mint konzervhúst, konzervzöldséget, régen palackozott ásványvízzel oltották szomjukat és éjszakánként, mint a kutyák, vonítottak.

Mi pedig a lapos parton fekve, a plázsról félig belelógva a vízbe, a tengerből félig kilógva a homokra, bámultuk azt a meseszép atomfelhőt, amely ha a Nap előtt volt, rubinfényű lett, ha a Hold előtt, akkor ón, elkeverve csöpp enciánnal.

Még a tengeri csillagok is kijöttek abba a széles sávba, amelyet magának rajzolt a habos hullámverés.

Natura morta

június 22.

Éjszaka elérte a házunkat a front, fáj, fáj, fáj a fejem. Kávé, séta, gyógyszer, a klaviatúra ékezetes betűi összekeverték magukat, itt az ű ott pedig az í (ebből más már verset ír). A lépcsőházi krisztus megunta a felfordulást, felakasztotta magát, fejjel lefelé, az ágcsontos mandarinfára. Ezért, hogy a cserje reggelre lehajigálta mogyorónyi termése javát, leveleit mézes izzadság borította el, a levéltetvek pedig az ablak túlsó oldaláról masíroznak, minden ajtó és ablakrést megtalálva, hozzá, a délszak szakos kicsi fához, amelynek öt nyílt sebe van, szenved és megvált, s aki tudja, jaj annak a növénynek, amelynek énségén kívüli jelentése van, jaj annak a természetnek, amely táj lesz, s jaj annak a dolognak, amely natura morta.

Halihalihó!

Megérinti hátamat, a bal lapocka magasságában, majd elkap, megemel és hirtelen-gyors mozdulattal odaállít, áthelyez magába. Hogyan beszélhetnék arról, amely nem a részek összege, amely nem az egész, s máshol sem tudja magát, csakis a teljesben. De senki nem merné azt mondani rá: szép. Azt se, hogy esztétikus. Megelégszik a formázottsággal, őt a törvények alakították ki, amelyek egyébiránt csak úgy kóborolnak, helyezkednek, rendezkednek s eszükbe sincs esszenciálisán megtestesülni. Maguk elé tuszkolják azt, aki aztán a lapockádnál megbök, pálcájával a körmödre sóz vagy bekebelez és rögvest kihány.

Itt állsz, halihalihó, gyomorsavban megfürdetve, büdösen és csapzottan, lehetnél réveteg thomasmann a velencei lidón, cholnoky viktor a kisvasút almádi szárnyvonalán, vagy éppen korfubarnára pácolódott géczijános, csak hogy megtaláld őt, akit azóta elvesztettél.

Korfu

Egy kockacsokoládé: talán barackmag, omló kókusztöltelékkel, s a töltelék alatt egy grillázsdarálékkal dúsított, krémes, alig édes nugátréteg. A keserű csokiöntet körbefogja, közönségessé maszkírozza, beleharapni se legyen kedved, hogyha mégis megtetted, érjen tetten a meghökkenés. Ilyennek képzelted volt el, ha elképzelted, és most, hogy ismered, ismét csak nem kell elképzelned, elvégre megbizonyosodtál.

A tetvek

                                                                                                                                                               június 23.

ismét ellepték a futókat. De most, mintha csak tudnák, így nem lehet kezdeni a magyar mondatot, kandírozott füge-zöldek, s köztük néhány rózsaecetveres torú. Az erős szerkezetű, pillanatapró szárnyak áttetszőek, sejteni engedik a szorgosan pumpáló potrohot, a légcsövek karimás nyílásait, s ez így fantasztikus irodalom lehetne, vagy ami rosszabb, egy illusztráció, péntekszagúan, amely mögül kiállt a rácsos háttér.

A rózsák mégiscsak haszonnövények, és lám, nem hajlandók asszisztálni azoknak, akik számára hasznosak. Ez így, ennyi figyelembe nem vett akarással, kitartó áhítattal, összehordott ösztönnel már vallás.

Itt,

a teraszon ülve láthatok imádkozó sáskát, amint becserkészi a lepkéket, pókokat a fejem fölött tekergő kúszónövények között. Figyelhetem a falban pókokat keresgélő darazsakat vagy a szokatlan külsejű csonka tűcsigákat (hosszúkás házuk csúcsát mintha ollóval nyisszantották volna le), amelyek az íriszek között élnek, a mandulfák alatt. Szürkületkor a tovaröppenő cincérek sűrű seprűn lovagló boszorkányoknak látszanak. Ha a ház fölé emelkedő hegyoldalon járkálva-kelve fölemelek egyet-egyet a sárga zuzmók domborművével díszített jókora kőlapok közül, előfordul, hogy nagy, krémszínű pireneusi skorpió vagy tarantellapók kerül alóluk elő, a kövek tetején pedig az imádkozó sáska papírvékony, hosszúkás szénakazlakra emlékeztető petetokjai láthatók. Különféle szöcskék, törékeny éjjeli lepkék tucatjai, mikroszkopikus éjjeli lepkék százai lakják a füveket, s a lépteim súlya alatt meggörnyedt növények nehéz fűszerillatot árasztanak.

Kihagyod

                                                                                                                                                              június 25.

Kihagyod magad, fényképből az értelmes tekintetet, kertből a tormát, hasonlat a kapaszkodóvasakat. S ismét ez a munkadal, menetgyakorlat, fel, fel a hegyoldalra, a sziklaszirteken, a böhöncökön, a vadmeggyfán túlra, át mindenen, a peremig. Kis boncolló a kezedben, felnyitod a pénteket, kandalló perdül ki belőle, majd a dupla keresztnevű rádiós dramaturg, aki soha nem nézett beléd, igazságról beszél és az irodalom igazságosztó szerepéről.

Igen, biztos, hogy innen el. Lemeszeled a helyed, nehogy árnyéka maradjon, ami reá, és sávok, amelyek reád vallanának. Szégyenled, holott nem érdemled meg ezt az érzést. Nem vállalod, holott a teherben kell tréningezned majd ott is, ahol nem akarod kihagyni magadat.

A felhőket jó pásztorolni, a bodzatalpakat megszámlálni, Velence se arra való, hogy úgy ahogy létezik, elfelejtsd, mert van, és azt is, még ha nem is látni, mennyi mindent lehet vízre építeni.

Velence

pedig megtörtént; nem úgy mint Firenze, az csak lehetett volna; nem úgy mint Róma, ami helyetted mással történt meg – talán ezért s éppen miattad, férfibarátaid, hogy mégse éljenek téged túl, kivégezték egymásban magukat.

Carmina burana

Gatterolják az erdőt, immár kilátszik belőle a vár, kilátszik a pusztulásból a rom, s az elemei: a levéltár, a gimnázium, a püspöki palota, a királynéi szállás, s természetesen a műemlékvédelem. Este hangverseny lesz, Carmina burana, dallamokban élhetünk, ahogy az amerikaiak képzelik.

Tudom, holnap hajnalban a megpocsékolt hegyoldalt felveri a Carmina burana, megkóstolja a fodros levelű ligetmohapárnákat, szeretnemszeretemet számol a vashiányos akácfa összetett leveleinek egyikén, halotti torra hívja össze a váraljiakat, papírt merít és lassú akvarellt ecsetel a még nedves, merített papírjára, felébreszti a gepárdot az állatkertben és nyakára aranyláncot csatolva átvezeti az állatot az udvaromra.

Most

Még sem lesz az idén japánkert, csak a sötét, a zöld félhomály, az ekrüszélű sáslevelek megérkeztek, csinálták a kiterjedésüket, a többi növény beragadt a sárgahúsú könyvbe. Mocsári teknős billegdél a betongáton, nem tudja belehulljon-e a tervbe, vagy maradjon a korfui változatban. Képtelen dönteni, az ezer naplemente sem választotta el onnan magát, mintát sem vehet tőle, emlékképe nincs a római szökőkútról, ahol pedig könnyű volt tökéletesnek lenni, könnyű volt, abban a vízszagban, kenyérhéj-ropogásban, könnyű volt könnyűnek lenni, mert mást se akartak tőle, mint ezt a könnyű létezést. Ha ideidézem azt a mondatot – Az opus az, ami az a három hét, hámló-lefoszló jelzőivel, nem is maradt alatta más, csak az a mediterrán-formás táj, életnek átnevezve. – rögtön tapasztalhatom az elsiklást, az oldalutat, a másik tant, hiába a leendő harag(méreg)zöld japánkert, amelyben örökké zuhog a csípős, aprószemű eső, ha nem több, mint ami a most.

Egyébként

a sátortábor bejáratának omlatag oromzatán kőoroszlán üldögélt, mohák és zuzmók nőtték be pofája ráncait, mancsai alatt kövi rózsa és borsos varjúháj virágzott; s szó ami szó, jó volt nagy lélegzetet venni a tövében, élvezet volt megtapintani meleg hátát, kutatni tekintetét, hogy mire mozdul rá a porban fetrengő tájban.

Még a hömpölygő, bőszavú körmondata is jó volt, pedig az hosszan tartott. Délelőttönként, amikor magára hagytuk, éppen nekifogott a hajnalban elkezdett kijelentés elejének, s este, amikor napfénnyel és a hullámok hangjával megrakottan visszaérkeztünk, jó volt, ha már a második mellékmondatnál tartott. Talán éjfél felé rakta ki a pontot. És biztos, hogy az a száznegyven év, amióta, napra nap, sikerül elmondani egy-egy mondatot, nem volt elég neki ahhoz, hogy elmondja, milyen is az a vidék, amiben él.

Szag

                                                                                                                                                                       június 26.

Hiába fertelmes, mégiscsak az én szagom.

Hiány

                                                                                                                                                                    június 27.

A labirintus, persze, hogy a/egy lehetséges alvilág térképe, amelyet a távozó léleknek kell követnie, s mint ilyen, a halál szimbóluma. Egyidejűleg egy vagy három: szereplőé, az olvasóé, az íróé – újjászületést is jelképez, mert ha a lélek be tud jutni a labirintus közepébe, a kivezető utat is könnyen megtalálja.

Kérdés

                                                                                                                                                                   június 28.

Mit kell tenni azzal a géppel, amely képes a teljes napot elemészteni?

Ontológia

Kidőlt, lombzúgással és törzsnyikorgással, nincs se ideje, se tere. Én, ahogy utána járok, dörzsölgetve a szövegtestet, lekaparva a szöveg felhámját, vérzik az irha; nyúzott test, azok vagyunk. De, hogy kidőlt belőlem, mégcsak az idejének vagy a terének a hiányával sem jellemezhető, ezért, így tökéletes. Más sem maradt utána, csak a vérszagú, szarszagú, boncolásszagú (mégis halformájú) ontológia.

Máris

                                                                                                                                                                     június 30.

Új érzés délutáni szunnyadásból arra ébredni, hogy máris lövellsz a költőnő új versét közlő folyóirat oldalpárjának hasadékába.

Vassírisz

                                                                                                                                                                július 1.

Reggel nagyon benne voltam.

Korábban mást se csináltam, minthogy egy pontba lecövekelt fényképezőgéppel követve a Napot, minden teljes órában dokumentáltam a fényt. A fényt, amit a kereső magába fogott. Ahogy egymás mellé kerültek a képek, kicsit átfedőleg, kicsit hebehurgyán, rá kellett jönnöm, igen, ez is az álmomban történt, sikerült megfogni a teljes napot, s azt a pillanatot, amikor a tó fölötti késő délután kivörösödik és szétpuffad, majd meg, mint perselybe, belecsusszan a vaksötétbe.

E korább legvégéhez tartozik a versterv, amely a látvány teremtménye, s ezen okból a halottja. Mert persze hogy a tavon veres, a fénypikkelyek miatt laza tömbű talapzat készül a napnak.

Ha kiemelem – mint a regényből – a fabulát, ne segítsen, törzsi istenként ne rendezkedjen és hatalmaskodjon itt nekem (igen, mint egy törzsi isten), ugyan mi lesz? Lesz-e elég munkám magam szétszereléséhez? Mit csinál a nyelv? Hogyan épül belénk a fabulátlanítás, s mint halottra fagyott emberarcot a gipsz, formázza-e s kiadja-e negatívját a munkám, a nyelvem? Így.

Tehát: éltem. Háttérben vadregényes fabulámmal. Benne áthaladtomban. S változva: folyamattá.

A szemem beleakadt egy névbe, félkövér times, mint minden, ami engem magához szív, ott hevert az íróasztal sarkán, egy újsághasábnyi élettérben. Tiszteletbeli előfizető lenne, mégis itt dühöng életem pillanatnyi középpontjában, a szavára rakhatnám föl, szobrászként drótvázra a zsíros agyagot, a testét, az életéveibe foglalt történetet, az irányt, az érzést és szenvedélyt, sokat, és mégsem akarok tőle semmit, elég belőle a néhány betű és a hozzájuk tartozó néhány hang: Vass Írisz.

A sötétedés ösvénye

                                                                                                                                                 július 2.

Kéziratomon macska jár át, nagy termetű, fekete pofájú, ámde fehér fülű, testében barna szőrű jószág. Először olyan kilenc tájban jön, s negyed tízkor érkezik vissza. Másodszor késő délután, négy és öt között, majd pedig, mintegy délelőtti útját semmissé téve, jó másfél órával később. S ilyenkor a délelőtti ösvény fölött, amelyen azért más-más állatok is előfordulnak, tapasztalom őket, leginkább a hegyoldal kóbor kutyái, aztán a hófolttorkú nyestek, a csigahéjtörő, rikoltozó feketerigók, a poszáták s természetesen a vérehulló fecskefűk nedvdús szárai között ingázó, vékony héjú, mindenfajú csigák. A sötétedés ösvénye egy macskányi, ezért az annyira sajátos, hogy már-már perverz az írássá rögzítése. Nem lenne-é elég ez a kéziraton átjáró macska, minek ahhoz külön ösvény, miért nem elég neki a Vassírisz és a Teória köze, minek neki a fújtatós, a ki sem taposott út, halálnélküli bizonytalanság?

Most átbucskázik a fején, stilizál, mutogatja, csináljam meg neki ismét azt, hogyan is számolok el közösségileg azzal, amit néhány éve múltnak nevezek, s immár főhőstartozék. Jó, biccentek föl az üvegtörmelékes, s ettől folyton szikrázó hegyoldalra. Akkor múltazzak egy keveset, végtére is, realizáljak, stilizáljak, legalább én éljek.

Teória

                                                                                                                                                                     július 3.

Hiába zavar, hogy magadban beszélsz, azt mégis tudnod kell, így is szólhatsz valakihez. Ha pedig beállsz a szektába, és jegyezd meg, mindegy, melyikbe, rögvest leveszed az arcodat és fölakasztod, mondjuk egy szögre, mégha képletes ez a szög is. Aztán, ha ott maradsz némi időt, sorra vetheted le az arc alatti arcmaradványokat, mígnem te magad se tudhatod, mit formázhatott volna az arcod, ha időt adtál volna neki magává ráncosodni-cserződni. A formád átmegy a szekta értékévé, és más sem marad belőled, mint a tagság.

D-moll

Mi lesz, ha visszamegyünk? Megtörténni?

Miközben két eseménykivonat között vacillálok, huzat járkál a hátam mögött. A püspöki palota függőteraszát ricsajozva renoválják. Előre tudom, ennek a fehérszürke mészkőből rakott, erődítményszerű terasznak lesz szerepe, minden egyéb, ami hozzáér ehhez a kietlen délelőtthöz, folyékony, összefoghatatlan. Igazán kívánom, ne történne meg semmi, a párás levegőégben feloldódna a táj, miután magába szippantotta ezt az egész rohadt várost, vagy legalábbis ezt a napot.

A nagyra festett szájú lapszerkesztőnő, akinek egyébként termetesre volt kontúrozva a szeme is, és mindettől rendkívül falloszfalónak látszott, édes-szomorúan követelt rajtam egy csinos novellát. Novellát, amely rövid, az ő olvasóinak szól, akik bizony nagyon-nagyon gazdagok, ezért sem érdemes járatosnak lenniük a kortársi irodalomban, s igényelik a vadul erotikus, extravagáns, lehetőleg férfias történetet.

Ezt a novellát kell hát megírnom, annyi pénzért, amennyit egy közönséges kiadó egy középtermetű könyv kéziratáért sem képes fizetni. Örülnék, hat éve ez az első társadalmi megrendelésem, most aztán elő a tapasztalatokkal, ha pedig azok túl rövidek lennének, álljék előtérbe a fényesre fent, duzzadó fantáziával!

S mindezt a lehetőséget – lévén a szerkesztőasszony barátnője – Ő teremtette.

A teraszon hamisciprus hajladozik.

A másik valóság szintén művészire fogja magát, bár úgy tesz, neki ebből semmi sem fontos. A főhős, festő, kimosta hajából a pirosat és immár punkosra vágatta, megetette a feketerigó-csibét, evett maga is, konzervkáposztát, az olcsó. A régi ház, a lakóhely, a Séd fölött, malommúltjára emlékezik, úgy él vele, mintha testvérek lennének, ő és a múltja, szó ami szó, nagy a szemléletbeli különbség. Festőm mindezt tudja, igyekszik békíteni, falfestményeket készít olcsó szprékkel és csőfestékekkel, agresszivitás üli meg a vidéket.

Négereket gyárt zsákszámra, kék, puha mozgású gepárdokat, arannyal kontúroz és háromszögekkel, csupa vitalitás, mániás elmebaj.

Én pedig – mindeközben amilyen hamar csak tudok – fölszállok a repceföldsárga környezetvédő autóbuszra, amellyel a kádercsúzda épületétől a piacig fogok, mintha képkiállításra mennék, haladni, nézem a tölgyszürke királynéi palotát, a méhest, a dombon túli lakótelep tetejére szavakat rakok, de az sem számít.

A szavakra ebben a szakmában ügyelni kell. Képzelhető, néha furfangos mód, hirtelen a személyiség közelébe tolakszanak, és kifalják azt a saját üregéből. A végén beülnek a helyére, dirigálni, rendezkedni, felforgatják a világot – miközben elfeledkeznek arról, hogy kinek a helyére ették magukat, kinek a testéből híztak el.

A buszsofőr lassú mozdulatokkal tekergeti a kormányt, a szerkesztőasszony – és milyen szép közönségességgel teszi mindezt – megigazítja a bugyiját, a festő pedig tudja, ha inni kezd, a gyógyszerek azonnal hatnak és vizionálni kezdhet, a viaduktról.

Már sikerült egymásra pillantaniuk, magam sem tudom mire vagyok képes, szalonsör, ernyedt trécselés, megszüntették a Művészetek Házát, az egészségünkért sok mindent megteszünk – gyors légvétel az oxigénhiánytól.

A völgyhíd barátságban áll az öngyilkosokkal. Aztán tiltakozik, neki nincs semmi köze a dolgok ilyetén kimeneteléhez, sőt, a mínuszos újsághírre sincs szüksége.

A facsemeték parkjában kutyák szarnak, rohangálnak, elérzékenyedve nézem őket, kutyaságukkal pulijaimra emlékeztetnek. Kapaszkodom a korlátba, együtt döcögünk és beleveszünk a belvárosba.

Megyek vissza, megtörténni.

Ott szomorkodnak két padon, egymástól húsz méterre, a szerkesztőnő haját szétbontotta a szél, imbolyog a feje, mint aki szólni készül, a férfi belelapul a padba, vonalakat húzgál a porba és a kenyérszagot, amit hallucinál, kenyérré szublimálná, de hatástalan a módszere.

Észreveszem, hogy a püspöki palota hegyoldal fölé rakott teraszán egy libanoni cédrus nő, haragzöld lombú, a tobozai pedig, amelyek kiültek az ágvégekre, galambkékek.

A július reggelbe összetorlódott hőségben nincs egyéb megoldás, mint az összekötés, botrányosan azonossá tenni a két novellát, esélytelen a hezitálás.

Legyünk.

A megállóban ezért lép fel kockás nadrágjában a festő, hóna alatt az aprócska szerkesztőasszonnyal. Egymásba hatolnak a tulajdonságaik. Heherészek, vihogok, te magasságos ég, mire lesznek egymással képesek, miféle költségekbe verik magukat s miféle dolgok szemlélődésébe kényszerítem magam azzal, hogy elhatároztam, nem írom, meg nem írom őket, és biztosan ez lesz a sorsuk, aláfestve a csokoládékedvelő Mozarttal, mondjuk d-mollban vagy a székesegyházunk töktelenített énekeseinek kórusával.

Amióta

Szeléne, az odaadó, szelíd, ezüstös fényű istennő a Csajágról származó Liber Páter szobrával, a funónak szentelt oltárkővel és a nemesvámosi sírkőtöredékkel együtt áll – maga is kőbe faragva –, mondják, nem csak éjszaka, de nappal is, ha éppen nincs látogatója, elhagyja a múzeum terét és a veszprémi ifjak között kutakodik.

Régi szerelmesét keresi, néhányan még emlékeznek a nevére, Endymionnak szólította, akit halhatatlanná tett és örök álmot szerzett osztályrészéül számára.

Hogy korábban, amíg a balatonfüredi öbölre rálátó hegyoldalon, Paloznak Öreghegyén állt – a Géczi-féle szőlőskertben – ez a járkálgatás mennyire volt szokása, azt nem lehet pontosan tudni. A holdistennő, aki Szelénét megtalálta a kertet körbefutó rakott kőfalba beágyazva, a régész szerint korábban is járogatta a vidék fiatal fiúi kedvelte helyeket. S olyankor, hogy ki ne hűljön, egy zöld szemű rókát ültetett a kövek közé a maga helyére. Aztán – hogy Szeléné beköltözött a múzeumba – ez a róka is olvatag, szerelmet ígérő lénnyé változott.

Bele

                                                                                                                                                                           július 5.

Ugyanazon az úton megyek végig egyszerre több időmben. A sarokpresszótól tartok az első bal utcáig, az uszkve négyszázötven méter, mellettem végig asszisztál a fénylő sínpár, közben Szent Anna templom, Szvetics, Csokonai leánygimnázium, s két – csak oszloppal jelzett – villamosmegálló, japánakácallé, osztályunk négy hatalmas és a felfröcskölő sártól koszos ablaka, mögötte a villogó lányarcok. Ha hatévesen hajolok le a kavicsért valahol a fagylaltos ablakocskája alatt, már úgy bukkanok föl, hogy az érettségi öltönyömben feszengek (kétsoros, fekete zakó, széles nadrágszárú pantalló, a zsebek pedig levarrva), s ha ráhajolok Bori aprócska szájára, már Gere Ildikóét csókolnám meg. Összejártam az időmet, belépek negyvenegy éves koromba, s boltíves ajtó előtt tizennégy évesen botlom el, bujkálok és bújócskázok, te magasságos ég, hogy mennyi kutya, macska és villamossín, széttaposott, enyveszöld papsajt, s mennyiszer vagyok beleírva, hol nagyravágyva, hol szorongásán, hol érzelmesen, hol csak közönyösen az aszfaltba.

Stbasszony

Olvasom, s amiről olvasok, azt megnézem. Ott és itt el van magától ragadtatva. Érthetetlen. A stílusfordulat érthetetlen. Nem más ő, mint széthízott, puha húsú népművelő, butácska nőci, szóltunk róla eddig eleget, mert hirtelen haragú és fergeteges indulatú, így aztán mindenhol képes lenni, mindenbe beleszól: átvilágít kreppruhája alól a bugyi széles gumija, és szaga is van, érett.

Hős nem lesz. S különösen nem a délszak történetében.

De igyekszik jogot formázni a jelenhez.

Tokája puha. Remeg. Ahogyan a keze, s a keze csuklóját körbefogó háj is.

– Sok a dolgom – mondogatja. Persze, ha másnak mondhatja. Önmagában azért tudja, mi a helyzet.

Rengeteget fecseg a sajtó aktuális igazságértékéről, a városi evidenciákról, a művészférjekről, a kultúra állásáról. Mondatai közepén halkra csavarja selyemfonákú hangját, riadtan körbepillant, de téged les, olvasó, ugyan, félsz-e a tilalmasnak hitt dolgokról diskurálni.

Azóta, hogy elvált, egyszer, kétszer, háromszor, tudja a férfiak használati értékét. Könnyező szemmel betűzi Simoné de Beauvoir esszéit, lesújtó véleménye van Sartre szövegalkotó képességéről, s megdobban az a nagy és fekete szíve, ha éjfél után Lehár édes dalait sugározza a rádió.

– Sok a dolgom – mondja, miközben a tűztoronyhoz csatlakozó olaszbástyára sétál fel, hiszen időközben a marhavérben pácolt, elmúlásszagú lépcsőkhöz ért. Ruhapöttyei – a nyugati oldalfényben – számosak.

Meleg, fülledt időkben szokása idáig kapaszkodni, a bakonyi szél könnyebben kap a szoknyaszélibe, gyorsabban merítheti lábát a hűsen kavargó szélbe, több városi pillanthat alulról – belé. Itt érezheti, mediterrános ez a hely, bár nagy baj, nem csak neki, de bárkinek, másnak.

Vár valakit, ezt az is tudja, aki idáig követte.

Jó várakozás, szép mozdulatra fölfigyelhet, észrevehet apró madarat, lopakodó nyestet, postást, ügynököt, kóristát, helyi kant és spiclit – kívül is maradhat. Hiheti, minden létező dolog számára küldött üzenet, megfejthető jel, személyes titok.

Minden titka ellenére javára kell írni, tudja, hogy elég egy lény, még ha itt és ott más-más névvel is illetik, amely két messzi vidéket képes egységbe kötni.

– Magadnál hordod? Az ellenképét? – kérdi kísérője, aki rögvest válaszol is magának. – Hogyne. Tudd azonosítani.

Bizony nem válaszol.

– És nálad van a tőr, amivel levágod a fülét, kivájod a szemét, felszabdalod azt a gatyába fülledt, lógó szervét? Amivel kibelezed, amivel felnyitod a mellkasát és lenyesed a függesztő rostokról álnok szívét?

A kérdező megszokhatta, tehát kérdez.

Bámulja az Óváros teret, élete valamennyi terhe rázuhan. Vergődni sincs ereje, nemhogy sikoltani. Araszolgat a kerengőn, szemlét tart a völgybe szaladó utca házain, a börtön sárga fala határozottan zavarja, színe baljós, kétségtelen, olyan, mint mondjuk, ha ő, amúgy hájasán és sminkelés nélkül bekerül egy novellába.

Ennyi megfigyelés, előismeret elég ahhoz, hogy a belváros valamennyi járókelőjének a feje felett átnyúlva, odaadjak neki most egy vasrudat – nem, nem rúd az, hanem alig kétméternyi, ujjnyi vastag vaspálca, amilyenekből a betonkoszorúk vázát szokás készíteni, vagy a magasabb épületek büszkén meredő villámhárítóját.

Odaadom hát neki, s várom, mit kezd vele.

Először semmit. Másodszor sem.

Végtére szexuális szimbólumot talál benne, s lehajítja a KOMFORT irodaházának udvarára. A vasrúd beleáll a ciprusos edény földjébe, hosszan rezeg, vékony s elhaló-fölerősödő hangot kelt, hasonlatosat ahhoz, amikor elszakad a zongorahúr. Majd pedig, mintha szerb szerzők valamelyik regényét olvasta volna, nagyot fúva kilövelli orrából a híg taknyot s tenyerével odacsapja a váladékot a várfalhoz.

Köpni nincs ideje.

Szájon vágta a városi isten.

– Menjünk – sziszeg kísérőjének. – Nagy a szél. Az újság írja, elárasztotta a víz Velence főterét. Nagy a szél ott is. Stb.

A trikóján

orosz medve (fehéren barna). Van neki fekete trikóruhája is, szürke szegéllyel, indiai gyűrtje, mindenféle égitestekkel, ám leginkább bikinis vagy monokinis.

Ezenkívül szüntelen: örömében vihogva nevet. Ahol előfordul bármi, amit megfog, az attól (menthetetlenül) van.

Az írisz árnyéka    

                                                                                                                                                                       július 6.

Az íriszeknek, ha beleállnak a szélcsendbe, édes, már-már fojtogató az illatuk. De, ha a hátuk mögé fekszik a tenger, vagy mögéjük gurul a jódos sószín vagy olajos, nagyoldalnyi kamion, rögvest átváltoznak s a végtelenség fülledt, boldog szagát bocsájtják ki magukból. Az íriszek nemcsak átalakulásra képesek, maguk is átalakítják a dolgokat, tövükben elfekszik, lecsukja álmos szemét a beszéd, hosszú füle nő az aranysakálnak – legyenek együtt bár a balatonfüredi öbölben, ahol teljes estén át iható bort nem készítenek a szöllőskertekben, de a földből nagy zsibogással tör fel a borvizet adó forrás, vagy az Agios Matheos hegyen, ahol a beszélgetéshez illő, testes veresborokat adó szőlők futják be a köves hegyoldalak parcelláit, de a tengerén kívül nincs hozzákeverhető víz.

Az íriszekhez Szelénének is köze van, hiszen a holdnak van árnyéka, habár nincs saját fénye, amivel árnyat lehetne nevelni.

A rendben persze mindig mindennek megvan a maga helye, még ha a rendezőelv csak itt-ott tűnik is elő, mint szikkadt és repedezett hegyoldal agyagtalajából néhány vulkánbarna szirt: e kövek a mélyben összeérnek, egyazon tömb felszínre bukó részei, amelyeken aztán megtelepedhet a bozontos mókusfarok moha (Korfu) vagy a sárgazuzmó (Balatonfelvidék).

Tudható, a testtel rendelkező dologban benne kuporog legalább egy aludttejkék árny, s van olyan, amikor elrohad a test, de megmarad és hosszú kóborlásra indul a magányos árnyék, próbálja újból létrehozni azt, amihez valaha tartozott, amelynek habár nem volt része, de nemegyszer kiderül, hogy az alkotója.

I. A képvers növénye

A képversben két hosszú árnyék vetődik el.

A munka tíz éve készülhetett, akkor, amikor létrehozóját nem fogadta magához a szólnitudás, de lenni akart, hát rajzolt, a falakra s a fakéregre ábrákat vésett, az alacsonyfüvű réten kavicsokból történeteket rakott ki, de meglehet, hogy tizenegy éve, mert akkortájt ajándékozta neki egy asszony a puha merítésű papírt, amelyről tudni vélte, nincsenek benne savmaradványok s nem fog szétkorhadni, amíg világ a világ. Tehát, erre az anyagra vázolta fel a néhány büszke vonásból, feltörő jelből és eldőlt, szaggatott vonalakból egybetömörödő alkotást.

A képvers alól mégis kirohadt a cellulóz, a rostokat talán csak a szépiafestékkel vázolt ábra tartja össze, vagy ha az sem, akkor az egymásba roskadt szálak fogják egymást, hogy közös sorsukat majd odaadják egyszer egy könyvtárat elpusztító tűzvésznek vagy egy könyvoldalakba belelapozni képes, hajnalban ébredő fuvallatnak.

Az egyik árny tó, a másik tenger vizén hullámzik, s a fáról nem lehet eldönteni, hogy az a mindig azonos irányból fúvó szél formázta olajfa-e, amely bőven terem, vagy pedig fehérfűz, amelynek fél koronáját lecsapta a villám, ezért szomorú formájú.

A fa tövében pedig – mind kecsesen, már-már japános finomsággal megrajzolva – íriszek nőnek.

A képvers finom lelkű mestere ennyiben jelen van a képversben.

De nem titok az sem, mi mindenben nincs ott; s maga a történet akkor fog termetes ragadozó állatként kényelmesen elnyúlni, előre és hátra érni az időben, ha már rálelt a zsákmányára és szétmarcangolta, és csak akkor mutatja meg bundája pompás mintázatát, sárgásbarna, szabályos foltjait, ha képes lesz lenni, már ahogy az emberek megszokták, tehát tapinthatóan, testként megteremtődve.

A képvers a történet szíve. Vagy bármi más – szólal meg A nőszirom illata szerzője, hogy aztán rögvest visszavonuljon, olyannyira, hogy többé meg se mukkan e szövegben, átadja szerepét a szégyenlős elbeszélőnek, a negyvenkét éves férfiúnak.

S az alkotáshoz – immár az elbeszélő jóvoltából – főhős kapcsolódhat, így, ez esetben, lényegüket tekintve sincs köztük különbség. Egyformájú ismereteik vannak, a világról nincs külön tudásuk, saját életükről sem. Ha okosak, akkor ugyanazonmód okosak, ha ostobák, akkor is azonos arcúak. Igen, mert az isteneik egyidejűleg teremtődtek.

Házgyári elemekből összeállított épület második emeleti lakásában készült ezen képvers – addig ott is volt, amíg el nem adták egy olasz műkereskedőnek –, abban a barna tapétájú félszobában, amelyet a csupa zöld polc szűkké tett – a színek pedig, lássa be az olvasó, a délvidéki tavasz színei. A szoba lakója hónapok óta gyártotta á képeket a szavakból és a jelentéses formájú betűkből, g-ből hangyát vagy az ólomnyomatos oldalakra féllábon figyelő gólyát, a kétpúpos, sárga m-ből sivatagot, times t-ből bombázó repülőgépet, a ládabetű t-jéből pedig temetői kereszteket.

A rákvirágra és az indonéz eredetű kroton vérpettyes leveleire műanyagból kivágott betűket ragasztgatott, aztán napokig várt, hogy alattuk kifakuljanak a levéllemez letakart foltjai. Így aztán, ha levette róluk a szavakat, ha nem is tudta az értelmüket, napokig emlékeztették arra, amit mondott volt néhány napja a növényeknek.

De akadt, amikor a kibombázott belvárosi házak helyén, a bekerített s elvadult romokon elburjánzott, zöld, fásodó szárú élőlényeket figyelte a szoba ablakából; azokon rövid időkre felakadtak a környéki lakásokból kihajigált, elszórt, felesleges holmik, egyszer használható, nagy tartályú injekcióstűk, zsírtól áttetsző lángospapírok, galambtollak és műanyagpalackok maradványai, vagy a szél által ellopott ruhadarabok, amelyek ha lehulltak, akkor is emlékeztek kevés időig rájuk a növények. Ő ezekre az emlékekre, lenyomatokra volt kíváncsi, összegyűjtötte azokat, feljegyezte vastag rongypapírból kötött naplójába, hogy aztán, rendszerint hosszas töprengés eredményeként rátaláljon a lényegükre, s osztályokba sorolja, katalogizálja és megállapítsa lehetséges származási összefüggéseiket.

Mindez – számára – akár a történet mögötti történetbe engedhetett bepillantást.

A képverscsinálástól egyébként hamarosan eltávolodott: ráébredt arra, ahhoz, hogy az így teremtett munkák lenni tudjanak, teóriával kívánatos támogatni őket – szóval megmaradásuk és értelmük nem hasonlatos a természeti tárgyakéhoz, az ásványokéhoz vagy a tudat nélküli biológiai lényekéhez. Gondolati támasztékok nélkül esélytelenek az önálló létezésre. Mégis megmaradt néhány munkája, és nem azok, amelyek leginkább képeseknek mutatkoztak a független életre. A véletlen – egy verskötet, egy kiállítási katalógus és egy pusztulásra érett könyvtár – vált megőrzőjükké.

A kétárnyékos munkáról, merthogy néhányan hitték, titkokat rejt magában, az alábbi feljegyzések is megmaradtak.

Vers, képvers, képebbvers

…c.. ….. ….. .. ..

….. … . … ……

… …….. ….. …..

………. ……….

… …… ……….

….. …….. …

…… ….. ………..

….. ….. F… …..

Ha bárkinek megmutatjuk a fenti nyolc sort, és megkérdezzük tőle, mi ez, az – ha korban és végzettségben felette van a középsős óvodai csoportnak – habozás nélkül azt fogja felelni: vers; és közben értetlen gyanakvással fog szemlélni minket. Ha pedig az illető ráadásul még éppen esztéta is lenne, vagy egyszerűen csak négyesnél jobb volt magyarból, akkor máris kiselőadást kanyaríthat a műről, megemlítvén a költői leleményt, a szóhiányokat, a ponthasonlatokat, a motívumok egymásbafonódását, egymásra való utalását, a versből kibontható úgynevezett mondanivalót, a költő üzenetét és a többi hasonlót.

Nem is lenne baj mindezzel, ha a szerző, így, szép rendbe szedett sorokban jelentette volna meg Apokrif című versét; azaz úgy, ahogy egy rendes verset meg kell(ene) jelentetnie egy rendes költőnek egy rendes irodalomban. A dolog azonban nem így történt (és ennek csak részben oka, hogy a szerző nem rendes költő – legalábbis nem abban az értelemben, ahogy az ilyet a fenti elvárásokat megfogalmazó rendes olvasó elképzelheti, sőt egyéb elvárásaival együtt el is várja –, hanem rendes, a különböző evolúcióról tapasztalatokkal bíró biológus; s tudja, ami ma ilyen, holnapra ilyenebbre változik). A szerző ugyanis Apokrif című versét össze-vissza írt formába szedve jelentette meg. Aha, képvers – bólogat bennfentesen az (előbbiekben „rendesnek” aposztrofált) olvasó, és lapoz tovább, merthogy lusta ide-oda forgatni a könyvet, hogy fel tudja fedezni a különböző (letraset) betűkkel írt, fel-le hajló, pláne ollóval meghasogatott, betűnyi sorokat. Pedig, ha ugyanezeket a bevezetőben leírt módon, azaz egyenesen, egymás alá szedve látná, akkor biztos elolvasná őket (nyolc sort még kibír az ember), sőt, valószínűleg még értené is, és talán tetszene is neki. De akkor meg minek töri magát a szerző, hogy direkt elrontsa az olvasó örömét, elvadítsa tőle a művet, azaz pontosan az ellen dolgozzon, amit elvileg egy rendes költőnek maga elé kell tűznie célként, vagyis hogy minél többen olvassák el, amit ő írt, és ezáltal minél több emberhez jusson el az, amit ő mondani akar.

Azt hiszem, így gondolkozik az átlagos (rendes) olvasó. Az ebből a szempontból viszont nem rendes olvasó, azaz az az ember, aki már találkozott mondjuk Apollinaire (tetszik emlékezni: negyedik gimnazista anyag, A megsebzett galamb és a szökőkút; „klasszikus” irodalom, érettségi tétel is, aztán mégis össze-vissza van írva) azon gondolatával, miszerint a „tipográfiai eljárások, ha merészen élnek velük, azzal az előnnyel járnak, hogy olyan vizuális líraiságot szülnek, amely napjainkig (vigyázat, ez a „napjaink” itt az 1910-es évek legelejét jelenti – M. G.) csaknem ismeretlen volt”, az másként gondolkodik. Úgy például, ahogy Géher István is, aki szerint ugyanis a dolog pont fordítva van, mint azt hinnénk, merthogy ezek az össze-vissza szedett sorok sok esetben „nem is nehezítik, inkább könnyítik a közlést: lehetővé teszik, hogy a költemény minél kevesebb szóval minél többet mondjon.”

Nézzük meg akkor, vajon mennyivel mond többet a cikk elején leírt nyolc sornál a szerző műve. Emeljük ki először az első sort a versből: ...c.. ….. ….. .. .., s látjuk, itt van a vers talán legszebb képe (vigyázzunk, itt költői képről van szó). Nézzen fel mindenki holdfogytával az égre: mintha csak latin ábécénk kiflimód meghajlított, görbe c-jét látnánk. S a képet a látvány hasonlóságán túl még a pontokból (szóhelyekből) álló sorok összetartozása is erősíti. És az alsó betű felett a hetedik égen ragyog az a hold, mint a népmesékben! A versnek ez az egyik központi pillére (hogy megmaradjunk az építész-hasonlatnál). A szerző pedig nem tett mást, mint le is képezte ezt a gondolatot: kiürült, C-betű holdfényében derengő tengerparti táj, jobbra a sima víztükör, balra a szárazföld horizontja; s ezzel első ránézésre, azaz már egyetlen betű elolvasása előtt, közvetíti verse egyik legfontosabb (költői) képét – egy (valódi) kép segítségével. Vagyis pontosan úgy jár el, ahogy azt Géher megfogalmazta: a tördeléssel segíti olvasóját a közlés befogadásában. És ugyanez a gondolatsor lehet elmondható a vers utolsó soráról, a szimmetriáját elvesztett, féloldalas, széltorzította, verzál F-ről s az ezt megformázó képről (mely egyúttal képi megfogalmazásában is ugyanolyan „hasonlat”, mint szövegében).

Olvassuk el újra a nyolc sort, s döntsük el: vajon jó-e a vers. Aztán nézzünk rá a műre, és állapítsuk meg magunkban, tetszik-e nekünk mint – a kipontozott sorokat elhagyó (azaz a fekete pontokat negatívvá tevő) – kép a költő alkotása. S végül vessük egybe a két véleményünket; azaz gondolkozzunk el a nyolc sornyi szöveg és a költő által megalkotott végső mű kapcsolatán. S ha ezt mind megtesszük, akkor már nem volt hiába a szerző pepecselése.

Ráadásul ez a munka még egy további szempont miatt is érdekes a vizuális irodalom birodalmában. Szerzője ugyanis az első megjelenése után még egy kicsit tovább alakított rajta; ahogy más költők átírják egyes munkáikat, úgy a szerző átrajzolta az (egyébként változatlan szöveggel meghagyott) Apokrifot, s ezt az új változatot már az egyszerű Képvers címmel jelentette meg, illetve (később) állította ki.

Ebben az új változatban a költő számára szemmel láthatóan fontosabb a vizualitás, mint a szöveg. Az F tükröződik, az egyik irányba, úgy, ahogy már a finom hullámokon szokott az árnyék, s mert ott víz terül el, a hold betűje is darabokra törik; a másik oldalra meg, mint egy imaginárius térben, egyszerű földi árnyékként, csak éppen nem úgy, ahogy a fényforrás indokolttá tenné. A mű tehát valamennyit veszített versjellegéből, ugyanakkor sokkal inkább képszerűbb lett az átalakítással: a tengelybe helyezett, zárójelszerű írisz-levelek magát a mozgást (mint az avantgárd festőinek egyetlen vásznon több mozgásfázist ábrázoló munkái), az evolúció lényegét mutatják. Tehát képebbé tette a korábbi képverset (ezért is lehet már inkább Képvers a címe az előző, még sokkal inkább a témához, azaz a szöveghez kötődő cím helyett), gyengítve, de fel nem adva a munka korábbi versségét; vagyis szinte tökéletesen teljessé téve mutatta be azt az egyébként nagyjából a barlangrajzok keletkezése idején elindult művészeti folyamatot, mely megpróbálja a költészetben a szöveg egyenrangú partnerévé tenni a látványt. És – figyelem! – nem azért, hogy egy-egy ilyen művet megpillantva automatikusan továbblapozzunk.

(In: Magyar Napló, 1994, május, valamint Martos Gábor: Kép(es) költészet, Patriot Kiadó, Sopron, 1995, 60–66. o.)

A levél

Janus, te két arcú G!

Paloznaki kerted vöröskő teraszán, amikor az árnyak valamennyije kibújt a résekből és repedésekből, s szétterítette, kibontotta testét, hogy tömbbé állva, éjszakává nevezzék át magukat, enyhén boros állapotban kérdezted, amit feltehetőleg évtizede kérdeztél volna meg, lehet meg is kérdezel, ha erre alkalom kerítődik.

A kertben telihold volt, s az a telihold láthatólag a kerthez tartozott, annak ellenére, hogy a teljes hegyoldal, a mélyben elnyúló egész tó folyékony ezüstben fürdött – a trópusi délutánra következő langyos, lassan mozgó levegő, a jóleső csönd, a túlsó part érzékelhető, derengéses repcesárgája összességében fogta s érintette meg az embert.

Valami éjszakai állat kiabált a lápról.

Nagyon régről szólt és nagyon sokáig lesz még hallható. Hangja a holdra vonító kutyáéra emlékeztetett, vagy társ után sóvárgó szürke farkas üvöltésére. Kérdésemre azt felelted, a nádi farkas indult meg, meglehet, éppen Arany János Toldijából futott ki, éppen hozzánk. Mert minden nyáron megszólítja egyszer, legalább egyszer a hegyoldalt. A hegyoldal válaszol neki, először apró göröngyök, kőmorzsák indulnak futásnak, majd a kődarabok és földlabdák falkája ered utánuk, hogy a zsibongó-surrogó vándorrajt rohanásba hajszolja a hegytető pereméről leváló, bazalttufa sziklája.

A szikla, amíg maga előtt hajtva az omladékot alágörög a hegyoldalon, bokrokat, mandula- és őszibarackfákat zúz szilánkokra, futtában érinti meg és repeszti szét a pincék rakott falait, s közben magas hangon énekel. Közönséges sziklatulajdonságai ellenére – énekel, válaszol a nádi farkasnak, s a két dalban a különböző dallamok ellenére azonos a szöveg. A sziklakő lezúdul a lápig, ahol addig pörög, míg le nem héjazza a fűzligetet, s utói nem érik az apród törmelékek, aztán lecsillapodva megforgatja magát a sásosban és belehasal a sártócsába.

Azokra az egymásra felelgető hangokra a házban alvók – gyerekek és feleségek – is felriadtak.

Egyébként a hely indokolta, hogy éppen az, vagy ahhoz hasonló legyen a kérdéses: bizonyos pillanatokban hátra lehet hajolni a múltba, és persze előre is, a jövőbe.

Miért nem válogattam be az összeállításba néhány munkádat? Pontosabban, miért azok kerültek be a kötetbe, amelyek bekerültek – a testszövegek, a nem lineáris versek, a betűképek –, s miért nem azok, amelyeket éppen megnevezel, az írógépszalag, a két árnyékot is vető Ismeretlen Olvasó Monogramja, vagy a Vadnarancsok ciklus szonettet felpumpáló hosszúverse?

Akkor a gyerekeket kellett megnyugtatni, majd tovább boroztunk, ezért se válaszoltam. Te pedig nem forszíroztad a választ.

Holott a dolog megválaszolható. Azokat a képverseidet válogattam be az antológiába, s ellenőrizhetően szép számmal, amelyeket akkor, a szerkesztés idején jónak és sajátosnak találtam.

Azokat pedig nem, amelyekkel szemben kifogásaim voltak.

Legyen itt szó az utóbbiakról.

Az általad küldött hatalmas dobozban, amely nagyobb részében üres volt s csak a sötétség alján feküdt néhány eredeti rajz, illetve egy tárgy, semmi levelet, feljegyzést vagy utasítást nem találtam. Azokat tudtam elbírálni, amelyekhez a magam tudása, illetve a társszerzőidtől kapott képversek vonatkozásrendszere segített hozzá.

Valóban meghökkentett, s értetlenkedtem is az írógépszalag miatt, amelyről gyorsan kiderült, hogy cellofáncsomagolása ellenére használt, sőt agyonhasznált.

A szalag rossz volt. Bár be lehetett helyezni az írógépembe, nem fogott. És a szalagot fény felé fordítva sem voltam képes leolvasni. Azt sem tudtam megállapítani, miféle szöveg gépelődhetett a segítségével, eszembe se jutott, hogy a mellette lévő, ezernégyszáz soros hosszúvers lenne éppen az azonosító.

A szalag méretére – 5 méter – emlékszem. Most kiszámítom neked: mintegy 1500 írógépbetű – mégpedig a portugál Red Silver írógépé, amelyet én vásároltam volt neked, emlékezz, a megbízásodból, magam éppen ilyen gépen dolgoztam annak idején – fektethető reá, ha egymás mellé kerülnek. Ha, amint állítod, azon a Vadnarancsok eredeti verse van, akkor az a vers legalább huszonnyolcszorosan lehetett összehajtva, s a szövegtest huszonnyolc rétegűvé kövesedért egybe.

Létezne-e annak a gépeletnek jelentése?

Akkor mindezt nem bírálhattam meg. Csupán magát a kopott szalagot.

Ami azonban – most megriasztott: ha jól értettem a Vadnarancsok verse nem azzal a szöveggel – habár Vadnarancsok címmel – jelent meg, amivel íródott. Hogy ki változtatott rajta, jó lenne tudni, bár abból valódi eredményre, mondjuk a szöveg rekonstruálására, bizonyosan nem telne; tudom, indulásunkkor annyi féle szerkesztő, korrektor, hivatalos olvasó és tanácsnok szólt az anyagainkba, tett és követelt szövegjavaslatot, amelyet aztán általában elfogadtunk, megtettünk, vagy írt át benne, engedélyünk nélkül szavakat, mondatokat, hogy végeredményként az a jobb, az a kevésbé megalázó – hiszen valamilyen kollektív alkotásra utalhat, amely szándékában nem állt annak idején olyan távol tőlünk –, ha a megjelent szövegeket teljesen magunkénak ismerjük el.

Annyian és annyiszor írtak át bennünket, hogy nem biztos, benne van-e még abban az életünk? Érdemes-e azt keresni?

Hogy milyen volt az a vers – csak az írógépszalag tudná. De elveszett. (Elvesztettem? Elvesztetted? Elvesztette? Elvesztettük? Elvesztettétek? Elvesztettél?)

Más sem maradt, csak a története, amely akár leírható – és akkor se lesz több, akár ama eredeti szalag, egyszerű dokumentációnál, amelynek mélyén az ismeretlen, tektonikus folyamatok szorgos szerkesztőkézzel más-más alakzatokká rakosgatják át az eseménydarabokat.

De hogyan viszonyuljunk immár akkor a fennmaradt vershez? Amely alapjaiban mégis azt az írógépkar-kopogást, betűket, festéket idézné vissza, amelyre az írógépszalag emlékezhetett?

Erről nem fogok neked beszélni.

Bizonyosan azonos véleményen vagyunk.

Végül is, ami kialakult belőle, az megjelent, amennyire lehetett, el is híresült, néhányan felismerik bene saját magukat.

Egyedül az Ismeretlen olvasó monogramja maradt nálam, mármint egy másolati példány.

Láttam, annak ellenére, hogy nem került be a Ver(s)ziók-ba, megkezdte önálló életét, megjelent egy velencei albumban, egy olasz kiállításon szerepelt, habár a tárlatnézők több változatot fedezhettek volna fel. Mintha arról is beszéltél volna, hogy eredetileg ezen képvers nyomán jutottál el Korfura, ahol három hetet pihentél feleségeddel és barátaitokkal, egy házaspárral. De arról is beszéltünk, hogy a korfui bemutatóból, valami fatális okból, nem lett semmi.

Nem tudom, érzékelték-e a képversben azt, amit te eredetileg megcsináltál. Vagy felfedeztek-e egy folyamatot – amelyet te sem követtél végig.

Ellenőriztem, ezt a munkádat újabban Képversnek nevezed, minden közelebbi értelmezési segítséget elragadtál előlünk, minden fogalmi kapaszkodót megtagadtál a reád figyelőktől.

Látod, nem csak tőlünk lopják el az életünket, van, amikor mi is ellopjuk azt másoktól.

A telihold idején hallható nádi farkas kiáltása abba a pontba fut, ahol a leomlott szikla futása kezdődik. Léteznek helyszínek, ahol összetalálkozunk. De olyanok is vannak, ahol nem leszünk együtt soha, s már az elegendő öröm, ha felfedezzük a másik kihűlt lábnyomát. Ez a lábnyom, ha a saját lábnyomom előtt fekszik, fontosabb, mint maga a nyomot hagyó láb, vagy az, aki ezen a lábon jár.

Üdv

(1994/24-CF-684 sz. letét a Veszprém megyei Levéltárban)

                                                                                                                    *

A fenti két vetülethez – ha úgy tetszik két nyúzathoz – némileg illeszkedik az a szöveg, amely jegyzet egy, az európai vizek természetrajzáról szóló tudós tanulmányhoz. Két oldalas, kézzel írott eredetije – szintén – a Veszprém megyei Levéltárban található. De, hogy az a fenti levélhez tűzve, annak a mellékletét képezi-e, vagy a véletlen sodorta s egy nem eléggé gondos irattáros csatolta hozzá, az eldönthetetlen.

Egy gyűjteményben sosem lehet tudni, milyen véletlenek helyezik egymás mellé a papírkötegeket s a kötegekbe csomagolt embersorsokat, történeteket.

E rövid írásban – az olvasó csalódását elkerülendő, előre kell bocsájtani –semmi másra nem találunk bizonyítékot, mint az árnyak kettéhasadásának lehetőségére.

De a történetmondó számára kétségtelen, hogy egy árnyék csak a Balaton vagy csak az Adria és a Ion-tenger határvizében moshatja kontúrosra magát.

Más víz mind széthasogatja, folyékony üveghúsába úgy fogadja be maradéktalanul.

Jegyzet

Ha az Adria és a Ion-tenger vízszintje hatvan métert csökkenne, eltűnnének a szigetek, s a tengerbe ömlő folyók ismét hosszabb, régi medrükbe folynának, így pl. az Isonzó százötven kilométerrel több lenne, a Neretva pedig, ami manapság Ploce-nál ér a tengerbe, akár a Würm-jégkorban, a Korčula-szigeti Vela Lukánál torkolna az Adriába.

Korfu is száraz lábbal lenne megközelíthető. Nem lenne többé öböl, ahol Nauszika megleshetné a liget fái alatt kimerülten alvó Odüsszeuszt.

Azt senki nem tudja, hogy az ilyesformán ismét megteremtődött sós szárazföldet milyen élőlények, milyen ízeltlábúak és gerincesek, teleptestűek és mondjuk, halacskákat formázó levelű fák laknák.

                                                                                       …

Hol változna meg annyira az egybefüggő vidék, hogy az olajfákat felváltsák a füzesek, és a sziklákat ne aranyló zuzmók hanem bozontos mohok borítsák?

Hasonló lenne-e ahhoz a helyzet mint amikor hajnalban egyszerre elfogy az összes holdárnyék, s kinőnek a napárnyékok a vörös földből: s a napárnyékok ugyanazt a növényt tudják lemásolni, amihez a holdárnyékok tartoztak?

Vagy nem lenne hasonló?

                                                                                       …

Az élővizek tulajdonságait van olyan tudós, aki eleget vizsgálta, a választ tehát tőle kellene várnunk: de őt meg lehet-e találni vagy csak azokat a könyvtárba zárt könyveket, amelyeket ő írt (s amelyeket ő hallgatott el).

A hullámok természetéről elmélkedve különbséget tett-e vajon a Balaton és az Adria vizének hullámai között?

Őt pontos megfigyelőnek és alkalmas leírónak ismeri a tudomány, az, amit rögzít, igaz. Ezért tőle bizonyosan megtudható, hogy az öreg tengerészek otthona mellett crisantenum-malom működött-e, ahol a házi vérszívók elleni dalmátport őrölték (a francia mediterrán se termett jobbat), hogy milyen tájolású az albán partok alatti sólepárló, és miként ébrednek az évszakoktól s napszakoktól függő, soktermészetű szelek.

Egy- és kéttarajos hullámokat, váltakozó fodrokat, éppen csak megcsillámló vízremegéseket, szikladöngető hullámokat is leírhatta – és vajon összevetette-e az adriai és a balatoni víz tulajdonságait.

Neki orvosi szeme kellett hogy legyen. Másképpen nem lenne képes különbséget tenni egy poreci és egy raguzai fügefa között, és nem tudja rögzíteni vonalrajzaiban a különböző éjszakai szelek nyomta magányos fákat. És, ha megmondja, miért éppen olyan kék a két víz kékje – az Adriáé a sótól és átlátszóságától, a Balatoné a felhőégtől és iszapos-planktonos vizétől –, akkor ez csupán szenvtelen rögzítés, vagy annál, éppen a megértéssel, a eredet értésével több? És, merthogy okokat keres és folyamatokat tekint, finom átvonatkoztatás-e ez, azon megélt tudásnak az életjelensége, amely állítja, hogy valaha, a felső triász idején a Tethys-tengerben egy volt az Adria a Balatonnal?

A hullámok természete közti különbségeknek mégsem lett volna dokumentált értője?

Se annak a tudója, hogy ott tenyésznek a legszebb fügefák, ahová legtöbb fényt tükröznek a vízfelületek? S hogy az ilyen helyen álló füge levelei a gallyvégen más alakúak mint a lomb belsejében?