Kisebbségi kerengő

(1995. január 4.) Egy életen át szemlélem magam körül ezt a gyógyíthatatlan küldetéstudattal párosuló élvezetteljes vonzódást a boldogtalan lézengéshez, az üres fontoskodás, és a lázas semmittevés furcsa keverékét. A gyanakvásra, a gyanúsítgatásra beidegződött pátoszt. Az önsajnálatot. A nemes hiberboreusi alkonyt.

Keserű vagyok de megértő, jól ismerem a játékszabályokat. Rólam is szól minden egyes történet. Megint fontos összejövetelre hívnak, ahol a sorsunkról lesz szó, mondják. Majd emlékeztetnek egy másik összejövetelre, ott is a sorsunkról lesz szó. Aztán vegyek részt egy harmadik megbeszélésen is, amelyen szekértábort szervezünk, hogy felkészüljünk a sorsunkról folyó vitára. Mindig újra és újra, mindent elölről. Mámorosan és kiábrándultan. Pestről is érkeznek tekintélyek, mondják, kisebbségi sorsról szóló próza ápolását várják el tőlünk. Lehet esszé is, de a legjobb lenne valami bővérű próza. Szenvedős, életes. Legyen benne kiállás. Önkéntelen védekezésféle ébred bennem, mintha valamit el akarnának venni tőlem. Túlságosan kézzelfogható okok miatt lettem a sorstalanság választottja, ebben semmi sem szorul immár magyarázatra, ez a világ zárt, mint egy kristály, bármit tennék ellene, olyan lenne, mintha port hintenék az égre, ezért nem maradt más hátra, minthogy folytassam azt, amit régen elkezdtem, tanuljak élni ezzel az állapottal, leplezzem a dacot szeméremmel, eszembe se jusson, hogy a kisebbséghez való tartozás életes dolog, nem, ez valami fantazmagórikus állapot, ebben kell megtalálnom a helyem, legyen akár a legcsekélyebb értelme is ennek a kalandnak, és ezért érthető módon tartok attól a mindent elfojtó vágytól, a boldog barbárságtól (Camus), amelyben az igazság gyorsan felszínre kerül.

Eközben Baudelaire-rel buzdítom magam, tehát konokul ismételgetem a leckét: nincs jogom gyűlölni koromat, annak ellenére, hogy a kor feletti hálósapkás undor mostanság az intellektuális szalonképesség ismérve és szememben mindenekfelett azért visszataszító, mivel könnyű magyarázatot találni rá. Ezeken a megbeszéléseken általában ilyesmi történik. Elegem van a banális bácskai vérfürdős irodalmi búbánatból és a csillogó nosztalgiából, amelynek a szenvedés a retorikai glazúrja. Az a szenvedés, amely, úgymond, magától értetődik. Az értelmiségiek az egész Közép-Kelet-Európában borzalmasan sokat szenvednek, annál mohóbban, minél jobban elszigetelődnek a szenvedés alanyaitól, s ezek a megbeszélések erre a legdicsőbb esélyek.

Siránkozzunk a kisebbségi létről, mondják rendszerint ezeken a megbeszéléseken. Aztán következnek a létre vonatkozó sejtelmes utalások. Lírai lendülettel – tradicionális vagy modern hangnemben, kinek mihez van kedve, az alapvető, az általános egyetértés a fontos. Ez a szemérmetlen kitárulkozás elijeszt: ez nem lét, hanem közönséges nyavalygás. Azt mondanám, hogy divat, ha valahol mellettem nem látnám azokat az egyszerű embereket, akik nem selypítgetnek szüntelenül a létről, hanem csendben végigjárják a lassú becketti elmúlást, kipusztulást... Utánuk űr marad, amely azzal fenyeget, hogy felszippant engem is. De védekezem, hiszen nem tartozom közéjük, nem lopakodom asztalukhoz, mert nem kívánok képmutatóskodni, de a selypítők közé sem ülök, mert nem szabad képmutatóskodnom. Inkább bezárkózom a szobámba. Ott keresem a létet, mint a vak. Sétálok le-föl. Kitekintek az ablakon. Előbb az egyiken, aztán a másikon.

Inkább ezt tegyem, minthogy unos-untalan megbotránkozzam a kortársaimon. Nem akarom megvetni koromat, amelynek, sivárságára kórusban panaszkodnak a balkáni széplelkek. Mivel magyarázható, ha nem a képzelet hiányával, hogy akik nemrégen még az élettel hivalkodtak, még a régi almáriumok fiókjaiban matatva is azt ízlelgették, most undorodva, mélabúsan menekülnek tőle, miután az betört a mindennapjaikba. Nincs monotonabb örökösen siránkozni a kisebbségi léten, és ezért – micsoda perverzió! – még elismerésekre is sandítani. Miért ez a felszínes szorongás? Ugyan mikor volt szép itt az élet, kérdem az ügyeletes ügybuzgó szorongóktól?

Igazából most gyúlhat lángra a bűnös írói képzelet, amelybe mindig is belopakodott valami embertelen vonás. Ideje, hogy nietzscheizálódjon a képzelőerő: ettől lesz ellenállóképes, végre olyan kalandba sodródhat, amelyben felégeti magát. A máglya jelezné a modernitás végét, a szalonképtelen posztmodern kezdetét, amelynek a nyugati változata a közép-kelet-európai vázákban úgyis hervadásnak indult. A szalonképtelenség valami olyasmi lenne, amiről Lyotard nem is álmodott. S addig? Mit tegyek addig? Addig türtőztetem magam. A Balkán végül is olyan, mint egy bordélyházi lámpa az Európa Szálloda előtt. Ezt a romlott, hazug és csalfa Európát szeretem, nem azt, amelyet a közép-európai értelmiség eszményít. Mert olyan nincs. A bordélyházi lámpa alatt változatos és heves az élet, mondaná a Huizinga, itt a vér és a rózsák szagát egy lélegzetvételre szívja be az ember. És mindenféle betegséget összeszedhet. Vallásos lehet és szentté avathatja önmagát. Mártírkoszorúkat fonhat, s nem veszi tudomásul, hogy milyen borzalmas dolog a szabadság. Ha erről nincs tudomása, akkor lehet ideig-óráig ellenzéki, piperkőc, esztéta, nemzeti klasszikus vagy népvezér. De ezek mind csak egy freskó mozaikkockái, amelyek ha összeállnak, fenségesen ábrázolják, hogy valójában Közép-Európában mindenki mártírnak vallja magát, az értelmiségiek pedig ennek a szakmának a prédikátorai.

A Balkánon egyébként is vonzó hivatásos mártírnak lenni. Az élet olyanná vált, mint a totális művészi szabadság. Az öngyötrő jeleneteket csak a pipiskedő kíváncsiskodók zavarják. Akik kinn is akarnak lenni, meg benn is. Fél lábbal itt, fél lábbal ott. Inkább kinn, mint benn. Vagy egészen kinn, benn csak olyan turista módra, mint a bácskai magyar „háborús próza”.

Íme hát kísértetiesbe fordult a világ. Csak itt történhet meg az emberrel, hogy feltárul előtte a valóság. Vagy nem ezt akartuk mindig? A híres-nevezetes valóságot? Tessék, körülbástyázott bennünket, szorosan, kíméletlenül, még kijárat sincs belőle.

Valéry lánca övezi csuklónkat, ez az a lánc, amit magunknak kovácsolunk. A kortársainkhoz láncol bennünket.

Ezzel a lánccal a kezemen még ellenségeim hiteles múltját sem gyűlölhetem. Ám lehangol a kérdés, maradt-e még valami hiteles a személyes múltunkból.

Lehetséges-e, hogy a tapasztalataim fabatkát sem érnek? Hogy hiába éltem? Hogy a valóságnak nincs érvényes tapasztalata, a tapasztalatnak nincs hiteles valósága?

Mások múltját nem utasítom el. Mindenki szabadon gazdálkodik saját múltjával, de kétségbe ejt, hogy ilyen tömegesen tagadják meg a múltjukat, úgy dobják el, mint a rongyos gúnyát. Már a történelem is kiveszett, csak a múlt feketepiaca maradt fenn. Ezután már csak abban reménykedhetem, hogy az Igazság a Gonoszból menthető ki, mivelhogy oda menekült, ott bujdosik, vagyis abban reménykedem, hogy legalább a Gonoszból maradt még valami hiteles.

Felettébb érdekel: létezik-e még hiteles Gonosz, vagy pedig már ez is banális utánzattá silányult? A Balkán fekete ege alatt muszáj válaszolnom erre a kérdésre, ha nem akarom azt a szép de hamis illúziót táplálni, hogy kívül állok ezen a világon. Úgysem szabadulok meg tőle, mint ahogy nem bújhatok ki a saját múltamból sem, ezért még a gonoszban is több becsületet látok, mint az általános képmutatásban. Milyen is az a hírhedt balkáni Gonosz? Egyelőre még csak annyit tudok, hogy égboltozata Európa legnyitottabb sebére borul rá, és ugyan ki ne gondolna arra, hogy Európa megérdemelte ezt a sebet. Ha tehát úgy adatott, hogy éppen ennek a kornak legyek a tanúja, akkor ki vagyok én, hogy kivonjam magam hatása alól?

Lehet, hogy Európa innét ismerhető meg legjobban, a sebe tárja fel titkát.

Gonosz, mondogatom magam elé. Hallgatom, amint jó fajta itókák mellett a hazáról nosztalgiáznak azok, akik cserben hagyták szülőföldjüket. Faxot, faxot kérünk ajándékba, mondják, hogy a földiken segítsünk. Ilyenképpen, valóban nehéz eldönteni, mi a haza. Búbánat és nosztalgia? Faxhaza? Nem. A haza az én szememben az abszolút gonosz megtestesítője, mert elválaszthatatlan a koromtól, külön-külön nem érzékelhető egyik sem, sem a haza, sem a kor, az egyiket is, a másikat is kortársaim képviselik, csak általuk tapasztalom az egyik vagy a másik taszító- vagy vonzerejét. Ha nem akarom kelendő hazugsággá nemesíteni a szülőföld fogalmát, és ismételgetni az ismert jelzőket: sík táj, hullámzó búzamező, bácskai sár és por, etc., vagy ha nem akarom divatos illúzióban ringatni magam és nem kívánok eljátszani egy népszerű komédiát, amely szerint létezik szülőföld kortársak nélkül, akkor szembenézek ezzel a balkáni világgal is. Gyűlölet nélkül. Széplelkű fennhéjázás nélkül. Ez a kihívás ösztönzött arra, hogy bár soha életemben nem voltam a szülőföld rajongója, nem is szereztem érdemeket dicséretével, de most, a bácskai elit eliszkolásakor, most amikor a tájra az ég fekete árnyéka hullik, farkasszemet nézzek vele, tudván tudva, hogy nehezen értjük meg majd egymást, és párbeszédünk olyan lesz, mint Ionesco drámájában az Öregasszony és az Öregember marakodása.  

A haza, a szülőföld mindenekelőtt paranoia és klausztrofóbia.

Sajnálom az újdonsült hontalanokat, akik nem marakodnak a szülőfölddel, hanem kínos igyekezettel, látványosan siratják el azt, s azzal áltatják magukat, létezik elvont haza, elvont szülőföld, romlott kortársak nélkül; sajnálom őket, mert éppen ezért soha sem fogják megtapasztalni a hontalanságot. A szülőföld nem egy hüvely, amelyből akkor bújunk ki, amikor akarunk, hanem mindennapi vita és perlekedés.

A szülőföldre nem lehet emlékezni, hontalanná csak ott válhatunk, ahol születtünk, ahol átéltük a legrosszabbat, ahol egészen biztos, hogy nevetségesek leszünk. A nagyvilág kárpótolhat, jutalmazhat, csodálatos lelki és szellemi élvezeteket kínálhat fel, a haza azonban zsugori, romlott, és bajt hoz a fejünkre. Csak a Don Quijoték hontalanok, mert ha nagyon elfáradnak, akkor marad a szélmalom, amelynek tövében kimerülten a földre zuhannak. Hazának nevezzem azt a talajt, mely zuhanás közben megsebez.

(1995. január 5.) Más dolgokkal is ugyanúgy vagyok immár, mint a Don Quijoték: most, amikor nem fűz semmilyen érdek az egymással szembekerülő gondolatok küzdelmének végső kimeneteléhez. Győzzön bármelyik gondolat, a saját vezérei hamisítják meg. Az elmúlt évek szerénységre neveltek: beérem azzal, hogy olyan strázsán álljak, amelyen saját gondolataimat próbálom védelmezni. Egy eltévedt nyílvessző majd megmutatja, védtem-e ezenkívül mást is. Én tévedhetek, a tévelygő nyílvessző azonban tévedhetetlen. Lehet, hogy már nem is érzékelem a valóságot, csak hallgatom a láthatatlan vesszők suhogását.

Ez a suhogós a valóságom: nyílvesszők szaggatják fel a színpadi bársonyfüggönyöket. Lassan-lassan minden kiszámíthatatlan kalanddá válik körülöttem, de mégsem nevezhető csak úgy egyszerűen kalandnak, mert előre tudható, hogy végződik a balkáni viszály. Pár év múlva nyilvánvalóan megszületik egy botrányos kompromisszum, akkor majd mindenki ujjong, mondván, hogy igaza volt. Ó, mekkora tumultus lesz a Hősök terén. Csak ne zaklassanak a jövendőbeli hősök.

De nem folytatom! Nincs megalázóbb a Kassandra-szerepnél... Még 1990 júliusában nyilatkoztam Varga Lajos Mártonnak, a budapesti Könyvvilágban: „Szinte naponta felmerül a kérdés, hogy a polgárháború határán állunk-e vagy pedig egy egészen új koncepciójú Jugoszlávia születik-e a nagy vajúdásból?” S ugyanígy mondtam a magamét a hazai sajtóban is. Csak a szél vitte a hírét a vésznek. Az irodalomban akkoriban még mindig kafkai hallucinációk, a gonoszról való epekedő dalolgatások, a nyulak és a csipkék voltak divatban, vagy a szép falusi emlékek, meg a szójátékok. Az értelmiségiek erotikus folyóiratszámokat gyártottak és elégedetten ismételgették: nem érdekli őket a politika, legalább tiszta marad a kezük, mondták. Pusztuljon minden, de a kezük maradjon tiszta. A poszttitoizmus kellemes alkonyi bíbora ragyogta be a világot. A félhomály lenge esztétikája vigasztalt bennünket. Ebben a frivol fin de siécle-ben monomániásan mondogattam: Háború lesz. Polgárháború. Lekicsinylő ajakbiggyesztés járt érte.

Később viszont faggattak: miből következtettem minderre? Abszurdnak tűnt a végkifejlet, habár valóságos motivációkon alapult, semmi sem történt véletlenül, csak mi váltunk a véletlen foglyaivá. A kérdésre válaszolva az Eckhard gyűrűje című regényemre hivatkoztam. Nincs nagyobb veszély ránk nézve, mint évtizedekig vakon élni, aztán pedig hirtelen visszanyerni a látóképességet. Miközben a regényben ezt a gyönyörű vakságot próbáltam ábrázolni, felismertem, hogy nincs más megoldás, csak a polgárháború! Évtizedeken át egyengettük útját. Igazi stiliszták módjára. Regényírói képzeletnek köszönve ismertem meg az életet, azt a legendás valóságot, amit mostanság számon kérnek rajtam. Felejtsük a valóságot, mert ha nem felejtjük, akkor magunk válunk valótlanná. Ezért vonulok magamba, mint a rák, csúszok-mászok visszafelé, kifelé a valóságból. Nincs szükségem rá, neki van szüksége rám.

Teltek-múltak az évek, szaporodtak a szövegben az ismeretlen elemek, de nem volt időm kísérletezni velük. A prózakísérlet csak akkor hiteles, ha az élet menete annyira lelassul, hogy a szellem az élet elé vág: a vánszorgó élet az experimentumok paradicsoma, igazi stilisztikai oázis. Az élet azonban valószerűtlenül felgyorsult, ezért kiűzettettem a kísérleti paradicsomból.

Beismerem: az is kiélesítette a tekintetem, hogy túl sokáig voltam beszorítva a lehetetlenbe, s idővel olyan otthonosan mozogtam benne, mintha valóságban tájékozódnák. Most sem panaszkodom, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj. Sajnos, még mindig nem csúszott ki. Még mindig valamilyen talajon tévelygek. Nem születhettem ennél jobb korba, amikor mindent elvesztettem, hogy mindent megérthessek.

Ezzel a sztoikus önvédelemmel szemlélem környezetemben a jobboldaliság elviselhetetlen, többnyire ízléstelen, agresszív tobzódását. Bocskorból ugrottunk, röppentünk át a jobboldalra – sarlóval és kalapáccsal. Meg kisbaltával. Nem állítom azt, hogy Közép-Kelet-Európában a jobboldaliság tudatosan választott világnézet, inkább tobzódás a süllyedő hajón: amelyik oldalra billen a hajó, oda rohannak a turisták, hogy közelebbről bámulják a tenger fenekét, arra nem is gondolván, hogy ők is hozzájárulnak a hajó süllyedéséhez. Ezt a turista-jobboldaliságot később nagy-nagy önsajnálattal sorsszerűségnek nevezik.

A kisebbség köreiben pedig módfelett groteszkül hangzanak a neofita jobboldali szlogenek, még akkor is, ha a magyarországi jobboldal nemzeti pecsétje hitelesíti őket, továbbá annak a szent meggyőződésnek hevében születnek, hogy a szerb jobboldal ellenszerét éppen az ő alkimista műhelyükben termelik majd ki. A budapesti kormányzótestületek távcsővel figyelik a valóságot, miközben helyes irányelvekről álmodoznak. Pártfogolnak. Hamuba sült pogácsát raknak a trianoni batyuba. Kerekasztal-értekezleteket szerveznek. Azt mondják, a kisebbségi autonómia nem manna és rohannak vissza Pestre. Így akarják tökön ragadni a kisebbségi valóságot. A Duna Televízió ekránján könnyeket hullatnak. Sorakoznak hosszú sorokban a megmentők. A tanácsnokok fotelekben aggodalmaskodnak. Vizsgáztatni fognak, mondják. Én már régen vizsgázom, mondom. Mindennap vizsgázom. Magyarságtudatból vizsgázom, akkor is, amikor az újvidéki piacon a narancsot bámulom. De mégis vizsgáztatni fognak, mondják. Miből, miért, nem tudom.

Az általános fogalomzavar iránt persze elnézőeknek kell lennünk, hiszen itt, mármint a kisebbségiek körében, ahol még a liberalizmus és a populizmus közötti különbséget sem ismerik, a legtöbb újságíró – vagy, úgymond, értelmiségi – (éppen mostanában állítják össze a hithű írástudók listáját) csak azt tudja, hogy a jobboldal jobb, mint a kommunizmus, tehát a jobboldaliságot úgy éli át, mint a tisztítótüzet. A purgatóriumba úgy osonnak be, mint a bordélyházba: titokban. Az egész Közép-Kelet-Európa olyan mint egy expressz-bordélyház. A kisebbségi is lel magának fülkét a folyosó végén. Aki meg akar tisztulni, az nem cipel magával felesleges terhet, például kultúrát és logikus fogalmakat. A kisebbségi monománia ikertestvére a műveletlenség, amelyet időnként a megtisztulási vágy szépít meg. Németh László aggodalmát, hogy „nincs rosszabb magyar, mint aki csak magyar, s hazai kátyúkban akarja prófétává cuppogni magát”, azok szívlelik meg legkevésbé, kik példaképet keresnek Németh Lászlóban.

Előkotorom Budapest térképét és bámulom. Hol a Kossuth tér? Hol a Széchenyi tér? Arra keresek magyarázatot, hogy a kisebbségek körében miért vonzóbb törvényszerűen Kossuth szelleme, mint Széchenyié. Miért kívánatosabb hangosan és látványosan hátrálni? Mióta nevezik ezt hűségnek? A legügyesebbek a megfutamodás kürtszavát nemzeti hűségnek keresztelték el. Szóval, most hűséges szívvel hempergünk a purgatóriumban. Harsognak a kürtök. A politikai szűzleányok vetkeznek benne. Még az ördög is hányingert kap ennyi szűziességtől.

Számtalan volt kommunista a jobboldalon fedezi fel a végső igazságot, amelyet egy életen át „véletlenül” éppen ellenkező irányban keresett. Csakhogy a kisebbség nevében nyilatkozó (a saját nevében beszélő más megítélés alá tartozik) újdonsült jobboldali ne feledkezzen meg Roger Crouton magvas dicséretéről: „A jobboldal valóban reakciós, ám reakciósnak lenni helyes. 1789 óta mindig is az volt, ellenállni manapság mindazoknak a közösségi céloknak – szabadság, egyenlőség, testvériség – amelyek megtévesztő világossága csupán elvontságukból ered, és amelyek sohasem valósíthatók meg anélkül, hogy meg ne semmisítenénk a történelmi kompromisszum eredményeit.” Nyilvánvaló, hogy e három elv viszonya, kíméletlen konfliktusa – a szabadságról, az egyenlőségről, a testvériségről szólok – rettenetes kelepcét rejteget, erről sokat mondhatnék, hiszen a szabadság és az igazságosság ellentmondásának feszültségében tékozoltam el fél életemet, tehát lenne elegendő okom az éberségre, de mégsem akarok felébredni, hiszen ama (lehet hogy teljességgel imaginárius, vagyis apokrif) baloldaliság nélkül, amely Rorty szavaival: századunk legnagyobbjainak szívét dobogtatta meg, még nagyobb kelepcébe esünk, úgyhogy jól fontolják meg azok, akik a kisebbség nevében unos-untalan nyilatkoznak, mérlegeljék, hogy paulusi gesztusokkal Isten országának áldoznak-e, vagy pedig a farkasok világát hívogatják, ahol a bárányok szép csendben áldozatok lesznek.

Értem, hogyne érteném a kisebbségi jobboldal akaratát: itt maradt egy pauperizált tömeg, a háromszázezernyi pária, amelynek a feje felett és a nevében a kisebbségi vállalkozói elit szeretné politikailag is megszervezni a maradék keserves, főleg az anyaországi támogatásokból származó tőke elosztását. Sokszor a patetikus retorika mögött kisstílű egyéni érdekek rejteznek. Persze, a foglalkozásszerű kisebbségmentéssel megszentelve. Abból a helyes megállapításból kiindulva, hogy a kisebbségiek akkor lennének boldogok, ha mindenkinek saját Kft-je lenne. Ez azonban lehetetlen. Akkor adassék meg ez a kiváltság, mondják, a legkiválóbbaknak, vagyis a leghűségesebb magyaroknak.

A kisebbség balszerencséje, hogy nem tud egy, a természetszerűen diffúz törekvéseket közös keretbe helyező, a széteső részeket összhangba hozó, józan, cselekvőképes elitet létrehozni, hiszen még az egymással versengő gondolatok sem rajzolódnak ki benne határozottan. Amiről feltételezzük, hogy legjobban összetart, az húz legjobban szét, mert súlypontja önmagán kívül van. Vagy Pesten vagy Belgrádban, illetve mindkét helyen. A kisebbségi elit, ha nem olyan steril az élet iránt, mint amilyen a kisebbségi írókat különös előszeretettel elbájoló előző rendszerben volt, rendszerint vagy csak fatalizmust vagy csak mámort érzékel. Vagy mindkettőt egy időben, mint manapság. Ilyenkor egyszerre veszti el valóságérzékét és hosszútávú vízióit. Beéri a szerelmi ömlengésre emlékeztető puszta érzelmi attitűddel. Ezért az elitnek szerelmes verseket kell összetákolnia a kisebbségről. Pedig a választás kijózanító: aki akar, az megmarad, aki nem, az távozik: erre vagy arra, illetve egyik beolvad, a másik pedig eliszkol Bácskából. Az viszont erkölcstelen, hogy az egyik távozó megvetést érdemeljen, a másik elismerést, jutalmat kapjon.

Az író csak körmölje az ódákat és zokogja el a búsmagyar siratóénekeket, mondják a dicsőségre vadászó telefaxhősök. Szenvedjen! Mutogassa a sebeit, ha nincs igazi, találjon ki műsebeket, mint a Koldusopera szereplői. Akárcsak ott, itt is lesznek, akik bezsebelik a koldusok pénzét.

De beszéljünk-e komolyan az elitről? Művészkedő létpiperák nélkül? Ködevés nélkül? Bibó szerint ahhoz, hogy az elit teljesíthesse feladatát, szükség van „az érvényes társadalmi értékrend igazoló erejére” és a „valóságos társadalmi vezetői helyzetek zavartalan birtokára”. A jugoszláviai magyarság rövid történetében aligha akad olyan periódus, amelyben a kettő szerencsésen ötvöződött volna, ezért a szellemi elképzelések még csírájukban elszáradtak. Most azt szokás mondani, hogy nem kellett a romlott reflexió, mert a kiválóak a nép asztala alatt bujkáltak. Talán azért bátortalanodott el szabályszerűen a néha-néha fellobbanó kritikai reflexió, mert nem igényelte senki. Mert a kiválóak a nép asztala alatt bujkáltak. Voltak és lesznek szalmaláng-lelkesedések, fel-feltörő indulatok, de tartós, mélyreható, vagy ne adj' isten: önkritikus és innovatív szellemi irányzatok aligha akadtak. Pedig ahol mindez elmarad, ott előbb vagy utóbb stagnáció, tartós válságérzés, végül pedig frusztráció költözik a lelkekbe.

Jó alkalmak ritkán születnek, de ha mégis, akkor gyorsan és nyomtalanul elperegnek. Tapasztalatból állítom ezt. Már valahol 1971 nyarán, amikor még lehetett valahogy beszélni, s bennem is több volt a remény, mint kellett volna, a totalitárius baloldal elszigeteltségét, tehetetlenségét feszegettem, többek között azt is szóvá téve, hogy ez a tradicionális baloldal nem konkretizálta a munkásság nemzeti érdekeit, ami persze nem jelenti azt, hogy nem fogja lobogtatni a nemzeti zászlót (Új Symposion, 1971. június). Úgy is történt. Lobogtatták, és sok helyütt a zászlókból gépfegyverek lettek. Aztán pedig egy másik írásban a kisebbségi kommunista elitet vettem szemügyre, amely nemigen gondol a kisebbségre, még az anyanyelvét is elfelejti, habár annak a nevében vezérkedik (A kisebbségi elit kritikájáért, Képes Ifjúság, 19...). Egy egész könyvet kitevő szitokszóval fogadtak, ami aztán a 71-es brezsnyevista fordulat után vidéki átokként nehezedett rám.

A politikai elit kilencvenegyben kezdett magyarul tanulni. Vagy gondolkodni. Ez is jobb, mint semmi. Még akkor is, ha csurkista tájszólásban beszélték a magyart.

Előzőleg azonban az anarcholiberálisokat sütögették nyárson. És kortyolgatták a tiszta esztétikai itókát. Több is veszett Mohácsnál. Nem, itt nem létezett Gulag, csak a bársonyszékek díszelegtek. A mi brezsnyevizmusunk aranyozott volt, író-funkcionáriusok fújták rá az aranyport. Ebben a légkörben kellett botladoznom egy komikus úton, vagy ahogyan most mondják, a modern polgári liberális demokrácia, a jogállam, a civil társadalom eszméjének irányába. Én viszont nem tudtam, hogy merre megyek, csak mennem kellett. Botladoztam és ügyetlenkedtem. Szövevényes korszak volt ez, gyakran félálomszerű, gyakrabban kilátástalan és komikus, nagyon nehéz végső igazságot tenni benne, hiszen még abban sem vagyok biztos, hogy ez a brezsnyevizmus annyira a hátunk mögött van, mint hisszük. Csak színt váltott. Mint Herzog filmjében a Nosferatu szelleme: beköltözött ellenfeleibe is. Mindannyian kis vidéki komisszár-lelket hordozunk magunkban, s jaj nekünk, ha ez kisebbségi erkölcsi hévvel párosul.

Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy a balkáni káosz valahol 1971 után kezdődött, habár szereplői az utolsó ügyeletes garnitúrára szeretnék áthárítani a kezdő lépést. Nem, uraim, nem így volt, a purgatórium még mindig üzemképes, hiába habzik poharukban a demokrácia nemzeti színű pezsgője.

Attól félek, ránk is érvényes Nádas Péter megállapítása: a „békés koegzisztencia korszakában” nem arról volt szó, „hogy voltak olyanok, akik alantas módon együttműködtek a gonosszal, míg mások halált megvető bátorsággal bemerészkedtek a gonosz barlangjába a vadállati dühöt csillapítani”. Ránk tán még inkább érvényes, mert nálunk a gonosz barlangja puhára volt bélelve: a legpuhább totalitarizmusban lubickoltunk, ahol néha előre lehetett úszni kraulban, az ember beverte ugyan a fejét a medence falába, de számíthatott arra, hogy túléli – mégis.

Az is szabadnak érezhette magát, nagy szégyen sem érte, aki a hatalom ölében duruzsolt, hiszen nem kellett drágán megfizetnie a kényelmét, ám az sem volt megbilincselve, aki egy-egy morgással szegült vele szembe. Keményebben nem lehetett ellenszegülni, csak ilyen morgolódással, nemcsak a megtorlás miatt, hanem mert az élesebb szó hiteltelennek tűnt volna a világ szemében. Mára viszont a duruzsolás és a morgolódás közötti különbség elmosódott. A duruzsolók jobban jártak, elhitetik a világgal, hogy a duruzsolás valójában morgás volt, csak úgy kellett viselkedniük, mintha duruzsoltak volna – természetesen a magasabb célok érdekében. Szavuk hitelesnek tűnik, hiszen akkor ők voltak a megbízhatóbbak. Most is. A morgolódás esélyeit egyébként is nagyban csökkentette a tény, hogy a jugoszláviai ellenzéki gondolkodásnak tíz évvel ezelőtt is kicsiny volt a hitele belföldön is, de – ideje erre is figyelmeztetni – külföldön is. Magyarországon is.

Zsebünkben világútlevél lapult, Jalta üdvöskéi voltunk, külföldi kölcsönökkel könnyű volt megvesztegetni az alattvalókat. Az alattvalók meg engedelmesen hagyták magukat. A kisebbségi alattvalók is. A társadalom alkut kötött a pártállammal, volt rá alibi, hiszen Jugoszlávia tekintélyelvű oázis volt az egypártrendszerű sivatagban. Mindez, a jóléti szocializmus rövid ideig tartó ábrándjával kiegészítve, a kisebbségek között is megtette a magáét. Ez a polgár is szívesen járt Szegedre szórakozni, mulatni, Vegeta ételízesítőt és Cézár-vinyakot árulni, nemigen törte fejét a magyarországi áttelepülésen. Akkor bezzeg nem tombolt benne a Budapest-dream. A személyes boldogulás esélye nem igényelte különösképpen a nemzeti hovatartozás tudatát.

Könnyelműség, felelőtlenség volt, mondhatja valaki fennhéjázva. De nem tenném le az igazságot ezek kezébe sem, mert nem vagyok híve annak, hogy a katasztrófa hozza felszínre az erényt. Így történt, mégis... Csak az általános nyomorban, a szorongatott helyzetben, a háborús éjszakákban kezdett derengni a kisebbségi átlagpolgárban a nemzeti érzés. De megnyugtathat-e bennünket az, hogy ez így fogant meg, ilyen gyászos körülmények között? Kényszerhelyzetben. Mivé lesz – kérdezem – az a nemzeti érzés, amely a létezés üszkös romhalmazain virágzik ki? Vajon létezik-e egy harmadik út, a szabadság útja, amelyen a gyávák is megőrzik méltóságukat? Nem merek e kérdésre válaszolni, hiszen a válaszadás legkisebb esélye is a jövő felé tántorít. Bizonyos életkorban azonban már nem illendő a jövővel foglalkozni, mint ahogyan egy idő múlva az irodalomban sem lehet a szavakkal önfeledten játszani. „A jövő az isten nélküli emberek egyetlen transzcendenciája”, jutnak eszembe Camus szavai, és megrémülök arra a gondolatra, hogy a nihilizmusnál kell kikötni, annak érdekében, hogy újra képes legyek álmodni a jövőről. De ha mégis így kell lennie, vagyis ha elfogadom, hogy a jövő igenis lehetséges, akkor kapaszkodjunk belé, mint a szalmaszálba.

Egyfelől a nihilizmus, másfelől a „nincs jövő” szenvelgő jelszava, amit azok hirdetnek, akiknek valamilyen oknál fogva megfelel a minél rosszabb, annál jobb jelmondat alibije. Azzal legalább ékeskedni lehet. Olyan ez, mintha véres bohócruhát öltenének magukra. Az ilyen jelenések után úgy érzem, a legnagyobb bátorság, vagyis önrombolás szükségeltetik ahhoz, hogy újra képes legyek a reményre. Ezzel kell megfizetni a régi remények árát és hiába ismételgetem magamban, hogy azok a remények romlandók voltak ugyan, de nem voltak romlottak.

A romlatlan remények szülték meg az akkori idők vezérszólamát. „ Tárgyalj, amíg tárgyalni lehet, mert ha nem tárgyalsz, akkor a saját reményedet adtad fel”, fogalmazta meg Nádas Péter ezt a felemás állapotot, amely nem tarthatott örökké, az embernek vagy ide vagy oda kellett betántorognia. Nem volt máskánt nálunk sem, csak a képlet volt némileg bonyolultabb. Átszellemültebb. Fájdalom mentesebb. Volt, aki keserűen elfogadott mindent, a kénytelen-kelletlen hatalmi cinkosságot is, volt aki keserűen a peremre sodródott, tudván tudva, hogy még ide is rávetül a cinkosság árnyéka. Hangsúlyozom a szót: keserűen, mert egyik állapot sem hozott megnyugvást. Ugyan ki beszél itt splendid isolationról? Ellenkezőleg: azt hiszem, sokkal inkább benne volt az alkuban az, aki azzal hitegette magát, hogy kívül van. „A hetvenes évek elejére az egyetlen megreformálható haza utolsó kis reménye is kimúlt”, folytathatnám Nádassal. (Szegény, szegény Sacha Anderson).

Belül toporogtunk mindannyian.

Hogy faltam az újságokat, akkor azokból legalább értesültem, mi vár ránk holnap. Ha azt írták, hogy erősödik a demokrácia, akkor megszorítások következtek. Ha az anarcholiberalizmust firtatták, akkor következett a nemulass. Ha a funkcionáriusok egymást marták, akkor egy időre fellélegeztünk. Mindenre fel kellett készülni. Meg kellett tanulni védekezni. Úszkáltam a titkos jelek világában, mint a hal a vízben. A túlélés valójában nagyon kétes értékű szerencsejáték: a túlélő a zálogházban herdálja el kincseit és szavait. Ennél csak az a változat rosszabb, ha nem herdál el semmit. Most azonban nem érdemes olvasni az újságokat. Aki a liberálisokra vadászott, az most liberális. Aki a nacionalistákat hányta kardélre, az most nacionalista. Aki háborúra uszított, az most békepárti. Aki cserbenhagyta a kisebbséget, az most a kisebbség védangyala. A hazugságról nem állítható biztosan, hogy hazugság, és minden hazugság, egy nagyobb hazugság mellett, igazsággá hazudja magát, tehát tiszta kétértelműséggé nemesedett.

Komédia volt az életünk és nem tragédia. Az is maradt. Persze, időnként fárasztó komédia, elismerem. A hetvenes években annyira belefáradtam, hogy alig közöltem valamit, minden szót beárnyékolt a mámorító alku, ami a szavak mámorába szédítette bele azt, aki elfogadta az alkut. Ez volt az ómodern korszak, vagyis nem a mindenestől modern, mint Rimbaud gondolta volt, hanem csak egy picit, csak annyira, hogy ne zavarjon, ne riasszon: klasszikusan modern, modernül klasszikus. Se hús, se hal.

Nem kellett bevárnom a háborút, hogy az utolsó kis remény is elszáradjon, ezért nem lepett meg az események kibontakozása. A nyolcvanas években írt esszék, a Lemondás és megmaradás című kötet az utolsó kis remény elsorvadását, a rossz közérzetet jelképezik: betántorogtam a hontalanságba. Hontalan lokálpatriótának neveztem magam, ami ezentúl következik, azon már nincs hatalmam. Ha innen is kituszkolnak, akkor már minden velem történik ugyan, de minden nélkülem. Az újvidéki Forum erélyesen el is utasította ezt a könyvet, akik ezt tették, most üldözöttként ünnepeltetik magukat.

De semmi túlzás, a megtorlás szóra sem érdemes. Botladozás a margón. Semmi hősiesség nem volt ebben. Az igazat megvallva unalmas volt a balkáni apokalipszis több évtizedes előjátéka. És groteszk. Nem rontott nekem egy Caligula, aki magának akarta volna a holdat és a lehetetlent. Csak apró filiszterek, aparatcsikok buzgólkodtak, miközben a háttérben kérlelhetetlen erővel bontakozott ki Jugoszlávia véres összeroppanásának látványa. De erről is csak a tragikomikus groteszk hangján lehetne igazat mondani. Az újdonsült Balkán-szakértők viszont, akik Belgrádból csak annyit tudtak, hogy hol van a Központi Bizottság palotája, általában pontosan meghatározzák, hogy mikor kezdődött a katasztrófa. Ezek a szakértők javarészt a volt pártállam káderei, főszerkesztők, politikusok, diplomaták, községi pártaktivisták, akik a pártállam időszakos menstruációi közben kipottyantak a hatalomból. Botrányos körülmények között bontakozott ki a demokrácia és a totalitarizmus ellentmondása. Akik évtizedeken át hallgattak, hirtelen megszólaltak és azt hajtogatták, hogy soha nem volt ilyen veszélyben a szabadság, amelyet ezelőtt sokalltak. A lövészárkok mögött sarjadt ki a demokrácia első hajtása. Ez a legszörnyűbb flóra, amelyet látni lehetett. Az első hajtásokat még felismerni is nehéz volt, hiszen Jugoszláviában a posztsztálinista rendszer sokkal korábban kezdődött és sokkal tovább tartott, mint más szocialista országban, ezért úgy tűnt, örökké tart. Mert minden jobbnak látszott, könnyebb volt elodázni mindent. A sarjadást nagy-nagy megkönnyebbüléssel minduntalan el lehetett odázni. De nem lehetett véglegesen elodázni, a háború valójában az évtizedes elodázás következménye. A sok kis falat torkon akadt.

Az elodázó szocializmus legnehezebb körülményei közepette kellett átvergődnöm azokon a téveszméken, amelyeket felkínált a század. Ki tudja, hátha ebben mégis Goethének van igaza: mindannyiunkat valami gyengeség fűz századunkhoz. A gyengeség neve az utópia volt, amely legalább a túlélésben segített. Az utópia utcájában volt az a zálogház, amelyben elzálogosítottuk az időnket. De nem sajnálom. Úgy tűnik, ez volt az egyetlen lehetséges hazárdjáték, amelyet nem lehetett megnyerni. Hosszú utat kellett megtennem, hogy a nyolcvanas évek végén, az első jugoszláviai emberjogi fórumban tevékenykedve kimondjam: többpártrendszer nélkül nincs szabadság – sajtószabadság sincs. Csak arra emlékszem, hogy remegett a hangom. Féltem, habár nem lett semmiféle személyes következménye, a munkahelyemen főnökeim lettek, akik korban a gyermekeimhez álltak közelebb, s én elégedett voltam, ha tehetséges is akadt közöttük. És akadt. Miért ne lennék elégedett? Még arra sem panaszkodhatom, hogy zsongtak körülöttem a detektívek, mint a darazsak a vadvirágokon, miként ezt a néhai kitüntetettek élénk színekkel ecsetelik.

Legfeljebb szégyenszemre elismerem: a demokratikus-liberális alternatíva a marxizmuson túl és nem innét fogalmazódott meg tehát.

Az ellenzéki marxizmus ördögi köreiből a radikális reformizmus keskeny ösvénye vezetett csak ki, de még az is át volt itatva messianista érzékenységgel. Nem lehet igaz, gondoltam, hogy egyszerre büntessék meg Vencel várurat és a Kohlhaas Mihályt, akkor sem, ha Kohlhaas távol van, a Vencelek pedig egészen közel. A jelenlegi uramoskodás idején sem felejtem, hogy szegény családból származom, édesapám raktáros volt, az anyám háziasszony és szezonmunkás, ez a gyökérzetem nem talál talajt a műparaszt-kertekben, a tudatalatti homályos üregeiből ma is fel-feltör a sejtelem: Kohlhaas „rablása” és „gonosztettei” valamint a jogszerűség csak egy nagy, csodálatos fordulatra alapozó anticipációnak köszönve kerülhet egymással méltányos viszonyba. Ezt illetően ma sem vagyok nyugodt, az elméleti töprengéseket és a szív érveit nem tudom szerencsésen ötvözni magamban. Ezért, csakis ezért, vetem fel a fejem Derridát olvasván, hogy Marx nélkül, Marx emléke és Marx öröksége nélkül nincs jövendő. A szív parancsára vetem fel a fejem, mert az nem készült fel az elméletre. Nem vagyok kész arra az útra, amely kivezet a személyes életemből, az utolsó szó jogán sem tudok harcolni az angyallal. A túlélő nem hiszi, hogy utópia nékül is lehetséges az élet.

Most legalább annyira kompromittáló Marxot emlegetni – érdekes, hogy ugyanazon szereplők előtt, mint egykor a többpártrendszert. Nem véletlen, hogy most is megremeg a tollam. A szememet dörzsölöm. Igaz lenne mindez? A nézők és a bírák ugyanazok, mint régen, csakhogy én egy operett szereplőjének érzem magam. Mi mást tehetnék, együttérzően rákacsintok Marxra. Nos, mit szól, Marx úr? Mondanom sem kell, hogy nagyobb úr volt ő, mint azok, akik most az úr megnevezésért tülekednek.

De amikor még elvtársnak nevezték a tülekedőket és én Marx úr nevében a többpártrendszer mellett léptem fel, éppen akkor, amikor még javában tartott az egypártrendszer vidám agóniája, a sajtó még hírt sem mert adni erről a jelenségről, nem zsongtak a szabadság bajnokai, így hát csak az Emberjogi Forum dokumentációja, meg az aktív ellenzékiek memóriája őrzi a megsárgult írásos beszámolót.

A jóindulatúak töprengtek és figyelmeztettek, kellene, mondták, igen, többpártrendszer kellene, morogták a foguk között, kellene bizony, szívták a fogukat, de egyelőre lehetetlen, mondták szellemi tekintélyüket lobogtatva. Akkor már ledőlt a berlini fal, de szellemi tekintélyük még virul. A mai kisebbségi vezérek némelyike beiratkozott a magyar pártba, de biztos, ami biztos, a kommunistában is benn maradtak, hogy legyen hova visszahátrálni. Aztán liberális pártokba is besurrantak, vagyis beiratkoztak még egy pártba, hogy ne érje szó a házuk táját. Ebben a torzonborz fészekben kelt ki a bácskai jobboldal.

Mindezt csak azért idézem fel, hogy emlékeztessek: az antiautoritárius baloldal, a demokratikus baloldali ellenzék nagy hatást gyakorolt a közép-kelet-európai átalakulásra, és hogy mindez később kiszélesedve, a hatalmi szenvedélyei és hirtelen felszabadult, vulkanikus erejű tömegmámorral párosulva egészen más irányt vett, valljuk be, elsősorban az etnicizálódás, a populizmus irányába lendült, annak nyomós okai vannak e társadalmak szerkezetében, történelmi hagyományaiban.

Napjainkban újfent feldereng annak a fluid ellenzéki időszaknak az emléke: a berlini fal ledöntése előtti meg a közvetlenül utána következő egy-két év, amikor úgy tűnt, az európaizálódás poklán gyorsan átverekedjük magunkat. Főleg most kell ezt tudomásul vennünk, látván, hogy a Nyugat nem olyan nagylelkű a Kelet iránt, mint ahogyan ezt az egykori demokratikus eszmények nagylelkűen sejtetni engedték volt. Legalább most hullassunk néhány könnycseppet az antiautoritárius közép-kelet-európai baloldal gazzal benőtt sírhantja felett.

Hajtsunk fejet, aztán álljunk feszesen vigyázz-ba, mint Pompeus őre. Az euro-utópia egyetlen tanulsága, hogy Közép-Kelet-Európához tartozunk, onnan nem evickélünk ki a közeljövőben. De mégis vigasztalódjunk: volt egy autentikus közép-kelet-európai rebellis-libertárius intermezzo valahol a nyolcvanas években, amelynek ugyancsak megvolt a maga előtörténete. „1956 és 1968 a tanú rá, hogy a totalitárius szocializmussal szemben a demokratikus szocializmus volt az egyetlen hatékony forradalmi erő, hogy a kommunista pártokkal szembeni baloldali ellenállás volt a lényeges”, írja Tamás Gáspár Miklós a baloldaltól búcsúzó politikai esszéjében, hogy egy évtizeddel később elismerje: a jobboldal sincs ínyére. Ne tagadjuk le tehát a baloldali ellenállás szubverzív kultúráját, létezett ez a jugoszláviai magyarság körében is, amely a legjobb időszakában, éppen a hatvanas évek végén, összhangban volt a közép-kelet-európai szellemiséggel, akkor sokkal inkább, mint mostanság, amikor előszeretttel hivatkozunk az európai normákra, s a „közép-európaiság” symposion-szakma lett, de csak akkor, ha a kisebbségi jogokról van szó, egyébként az európaiság az új kisebbségi kulturális és politikai elit körében irritáló, sokszor pedig a nemzeti identitást bomlasztó jelképnek neveztetik. Európaiság, mondják gúnyosan az „európai normák” szószólói, a nemzetárulás vádját melegítve fel.

Kiderül ez a baloldali ellenzéki mozgalmak értelmezéséből is. Az árral szemben mégis ki kell mondanom: ez a baloldaliság lobbantotta fel az ellenzéki képzeletet. Ellenfelei viszont valamilyen dölyfös vajdasági kisebbségi autochton mivoltra esküsznek: bizony, sokszor azok járnak élen ebben, akik eltávoztak innét és minél távolabbra vetette őket a sors, annál vehemensebben beszélnek a „szenvedő kisebbség” nevében. Nekik már nem kell a múlt. Akik legjobban élvezik Európa áldását, azok vernék ki belőlünk annak eszméjét. A kisebbség maradjon tősgyökeresnek, mondják.

Mégis az eleven közelmúltra apellálok most, amikor tömegesen tagadják meg a közelmúltjukat. Ez végzetesen elszegényíti a közösség gondolatvilágát. Az imént említett baloldali hagyomány semmibevételével a jugoszláviai magyar kultúrának a közép-kelet-európai szellemiséggel összhangban levő közelmúltjára hullott ódium. Az új elit nagyobb igazságot lát abban, hogy egy vákuumban siratva dicsérje önmagát.

Mind aggasztóbb mértéket ölt a múlt elsikkasztása. Mi marad, ha így haladunk? Csak a közelmúlt gonosz vákuuma, no meg a népszokások, népdalok gyűjtögetése. Mert, úgymond, ezt szeretik a pesti alapítványok. És milyen komikus ez a nagy megtagadás, istenem. Az egypártrendszer agóniáját a többpártrendszer hisztériája követte. A tegnapi községi pártkáder független újságíróként ostorozza a másként gondolkodókat, s mellékesen azzal áltatja a közvéleményt, hogy saját szakterületén a kisebbséget szolgálta időtlen időkön át. Örök titok marad előttem, hogy mi lehetett a szakterülete a politikai újságírónak vagy politikai főszerkesztőnek? A közelmúlt bácskai csurkistája most éppen szabaddemokrata vagy szocialista jelmezt ölt magára. A harcos ateista oltár elé borul. Aki évtizedeken át lapult és hálásan nyugtázta a hivatalos díjakat (mások a kisebbségi közösségekben nem is voltak), most valamilyen elképzelt szellemi zsöllyéből packázza azokat, akik a stallumokat osztogatták neki, ezzel valójában azokat sérti, akiket kitaszítottak mindenhonnan.

Ezek a hisztérikus pálfordulások a kisebbségi közösségekben nemcsak erkölcsi kérdések, amelyeknek a súlyára érdemes rámutatni, hiszen a kisebbség egy nagyon erős belső erkölcsi eszmény nélkül, a legjobb törvények ellenére is felőrlődik, s a felőrlődés miatt a legkényelmesebb mindig másokat okolni, magunkat azonban soha, de mondom, ne foglalkozzunk az erkölccsel, hanem azzal, amire mindenki hivatkozik: a múlttal, a hagyománnyal. A mai múltápolást csak egy hajszál választja el a múlttagadástól. Ez a múlttagadás elsikkasztja a kisebbség történelmét, befagyasztja eleven hagyományát, valami olyat helyez a helyébe, ami a hagyomány és a történelem látszatát biztosítja. Ez nem azonos a hagyományok ifjonti rombolásával, a kánonok radikális kritikájával, mert az utóbbi mögött teremtő energia lapul, az előbbi viszont a hosszú őszi esőzésre emlékeztet, vagy özönvíz előtti állapotra, amelyben csak a mentőcsónakok körvonalai derengnek: a csónakosok külön-külön saját bőrüket mentenék.

Soha mások nem forgatnak ki annyira a múltunkból, mint mi magunk.

Ezzel kapcsolatosan érdemes emlékeztetni Nietzschére, aki szerint monumentális, antikvárius és kritikai történetírást különböztetünk meg. Egy kisebbség soha sem nézhet a történelem monumentális tükrébe, marad tehát számára az antikvárius vagy a kritikai jellegű történelmi önszemlélet. S mivel elsikkasztottuk a szubverzív eszmét, amely az elmúlt évtizedekben jóval és rosszal megáldott bennünket, s keskeny hidat jelentett a közép-európai múltból a közép-európai jövőbe, vagyis mivel nem a gondolatokat, az eszméket, az eszményeket helyeztük előtérbe, a teret betöltötte az antikvárius hagyományápolás, amely nemes gyűjtőszenvedéllyel valami olyasmit leltároz, amelybe a jelen nem lehel lelket. A „régiség bája” (Széchenyi) nem oltalmaz bennünket, hiába gyűjtögetik a népi emlékeket, szokásokat oly kitartóan. Lesznek muzeális értékek, de idegenül tekintünk rájuk, ha nem merülünk el az eleven jelenben. Büszkélkedünk a „régiség bájával”, mert irtózunk jelenünktől. Dohszagba burkolózunk, mondaná Nietzsche s ezt így egészíteném ki: dohszaggal védekezünk. Régi minták szerint hősöket keresünk, de hősök manapság csak azok lehetnek, akiknek soha nem is volt eszméjük, tehát könnyedén tagadják meg kényelmetlen múltjukat s vele együtt egész történelmünket. Jaj annak a nemzetnek, amelynek hősökre van szüksége, mondta Brecht Galileije. De mégis, mit látunk magunk körül? Soha ennyire nem volt ingatag az életünk, de soha ennyi (kisebbségi) hős nem zsongott körülöttünk. A nagy melldöngetésben összezsugorodnak a szellemi horizontok, ahol sok a hős, ott mindenki vizsgáztatni akarja a másikat, hogy saját hősiességére evidenciát teremtsen. Ezt látva sokszor az az érzésem, hogy könnyebb és kényelmesebb a kisebbségi sorskereszt mellett szenvelegni, mint például a kisebbségi modernizáció darázsfészkébe nyúlni, és ezzel kapcsolatban kellemetlen igazságokat is kimondani. A néhai Sziszüphosz mindenek ellenére újra meg újra megpróbálta felgörgetni a sziklát a hegy csúcsára, akik azonban mostanában sziszüphoszi pózban tetszelegnek, megelégszenek azzal, hogy a völgyben sirassák a sziklát, amely áráván mered mellettük az ég felé.

Igazából tehát nem a jobboldalisággal perlekedem, hanem azzal, hogy nem akad senki, aki következetes elméleti megfontolásból áll oda; hogy kimerül az antikommunista szólamokban, de a másik oldalról nem replikázik senki. Nem is replikázhat, hiszen a volt nomenklatúra tagjainak jelentős része jobboldalra csempészte át magát, arra a jobboldalra, amelynek nincs más aranyfedezete, csakis az ellenségképe. Aranyfedezet nélkül hadakozik, mert ellenfelével nem szállt szembe idejében, amikor az létezett, ezért retroaktív módon teremti meg saját szenvedéstörténetét. De ez sem elég, azoknak ront neki, akik így vagy úgy, akkor is és most is sebezhetőén, de idejében, a Nádas emlegette kompromisszumok árán, elképesztően kilátástalan, abszurd módon kerültek szembe a létező rendszerrel. Ezért lenne jó, ha a kisebbségi jobboldal megfogalmazná a maga eszmekörét és végre megmondaná, hogyan képzeli el a kisebbségi szolidaritást olyan politikai filozófia keretében, amely éppen ezt a fogalmat tagadja.

Nem ártana az ilyesféle szellemi sokféleség. Legyen színvonalas konzervatív irányzat, legyen olyan keresztény értelmiségi kör, amely nem a listák összeállításával foglalkozik, mint a mostani, hanem ahogyan Pascal mondta „sírván keres”. Közben meghonosítja azt a keresztény szellemiséget, amely sajnálatos módon kiesett a kultúránkból. Gondoljunk csak Gabriel Marcel, Mounier vagy Simone Weil nevére, már csak azért is, mert erre a kiesésre nincs elfogadható magyarázat, hiszen ami a hatalmat illeti, az sokkal jobban megtűrte Gabriel Marcelt mint Marcuse-t, akiben legalább egy évtizeden át szubverzív elemet szimatolt. Vagy mi lenne, ha azok, akik az újabb Szárszóról hazajőve, annak példájára a vajdasági magyar értelmiségiek Szárszóját követelték, nem az „elfajzott modernizmus” kétes történelmi eredetű szlogenjeit szajkóznák, nem a nemzetárulás Dameklesz kardját villogtatnák azoknak a feje felett, akik másként gondolkodnak, hanem nekilátnának, mint Illyés vagy Erdélyi, a nemzeti szólamokra esküvő elit által cserben hagyott kisebbségi plebejus rétegek mindennapjainak feltérképezésére. Nem impresszionista karcolatok lennének ezek, nem is alkalmi riportok, vagy lírai miniatűrök, hanem alapvető munkák, súlyuk sokat nyomna a latba a lehetséges jövőkép kialakításában. Hol vannak ezek a művek? Mert hiszen mégis arról van szó, amiről Bibó beszélt: „Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre, s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon.”

(1995.január6.) Gyökértelennek lenni: az egyedüli hiteles – de teljességgel kilátástalan vállalkozás.