Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. július–augusztus / Látomás; Akheróni séták; Idill; Hódítás; Lakoma

Látomás; Akheróni séták; Idill; Hódítás; Lakoma

           

Látomás

                 

Szavaim nehézkesen mozgó göröngyök.

Halcsontvázak az övemre fűzve,

Pentheus szétszórt testrészei a házam előtt.

Sárkánypikkelyek borítják a várost.

Az úton meztelen szőlőfürtök –

halhatatlanságba tántorgó,

részeg félistenek.

                     

               

Akheróni séták

                   

Nyelvem az erdő szájában kotor.

Kaszám testén földuzzadt erek.

Az ördög hajában penész.

Boszorkánnyá változott kövek.

                 

                                              Rikoltoz egy elhagyott torony:

                                             bibircsók a föld szőrös arcán.

                                             A nap pofáját egyre nagyobbra tátja,

                                             forró nyálba ragadnak

                                             a felhők.

                                             Felhajtja kötényét és lábát messzire

                                             tárja – szétfutó, izgatott folyók –

                                             s fák elágazó gyökereit gyömöszöli

                                             magába a rét.

                   

Körmök, az ég hasába markolók.

Halott szemén pipacsok

vándorló szirmai.

Szélmarkolta kendőn boszorkányfenék:

ég felé kígyózó csodaszőnyeg.

                         

                                             Békák ragadós tollai,

                                             szárnyas hüllők fészkei

                                             az alvilág kilincsén.

                                             És azok a feneketlen,

                                             halottszippantó csónakok!

                                             Sztüxbehulló kövek

                                             nyakán az élet ráncai.

                                             

Szétdurrognak a madarak.

Nyitott csőrrel habzsolni

így lehet szállongó gőzkarikákat!

Mondataim megrepedt jéghegyek.

                                 

                             

Idill

             

A tenger a nap szétrágott

cafatait nyeli.

Hátán csiklandozó szigetek,

fűszálaik tekergő apró kígyók.

Az égbolt bőrét emberfejű

madarak kaparják.

                     

                         

Hódítás

                 

A világ színei összemosódtak előtte,

s remegve pottyant Ázsia ölébe

a szédült óriás.

Az emberek nyüzsögve vették körül,

behemót testén szentélyeket építettek,

s gomolyogva szállt föl

hatalmas orrlyukaiból

az áldozati füst.

                 

               

Lakoma

                     

„Si freta, si terrae pereunt, si regia caeli,

in chaos antiquum confundimur,”

Ovidius

                       

Az óriás zabál,

remegő kézzel vagdossa

a világ összenőtt, formátlan

testrészeit.

A fazékban vérszagú patakok,

elrághatatlan sárkánybőrök,

hegyekké magasodó porcikák.

A földben az ég apró darabjai,

az edény alján laposra nyomott

csillagok.