Látomás; Akheróni séták; Idill; Hódítás; Lakoma
Látomás
Szavaim nehézkesen mozgó göröngyök.
Halcsontvázak az övemre fűzve,
Pentheus szétszórt testrészei a házam előtt.
Sárkánypikkelyek borítják a várost.
Az úton meztelen szőlőfürtök –
halhatatlanságba tántorgó,
részeg félistenek.
Akheróni séták
Nyelvem az erdő szájában kotor.
Kaszám testén földuzzadt erek.
Az ördög hajában penész.
Boszorkánnyá változott kövek.
Rikoltoz egy elhagyott torony:
bibircsók a föld szőrös arcán.
A nap pofáját egyre nagyobbra tátja,
forró nyálba ragadnak
a felhők.
Felhajtja kötényét és lábát messzire
tárja – szétfutó, izgatott folyók –
s fák elágazó gyökereit gyömöszöli
magába a rét.
Körmök, az ég hasába markolók.
Halott szemén pipacsok
vándorló szirmai.
Szélmarkolta kendőn boszorkányfenék:
ég felé kígyózó csodaszőnyeg.
Békák ragadós tollai,
szárnyas hüllők fészkei
az alvilág kilincsén.
És azok a feneketlen,
halottszippantó csónakok!
Sztüxbehulló kövek
nyakán az élet ráncai.
Szétdurrognak a madarak.
Nyitott csőrrel habzsolni
így lehet szállongó gőzkarikákat!
Mondataim megrepedt jéghegyek.
Idill
A tenger a nap szétrágott
cafatait nyeli.
Hátán csiklandozó szigetek,
fűszálaik tekergő apró kígyók.
Az égbolt bőrét emberfejű
madarak kaparják.
Hódítás
A világ színei összemosódtak előtte,
s remegve pottyant Ázsia ölébe
a szédült óriás.
Az emberek nyüzsögve vették körül,
behemót testén szentélyeket építettek,
s gomolyogva szállt föl
hatalmas orrlyukaiból
az áldozati füst.
Lakoma
„Si freta, si terrae pereunt, si regia caeli,
in chaos antiquum confundimur,”
Ovidius
Az óriás zabál,
remegő kézzel vagdossa
a világ összenőtt, formátlan
testrészeit.
A fazékban vérszagú patakok,
elrághatatlan sárkánybőrök,
hegyekké magasodó porcikák.
A földben az ég apró darabjai,
az edény alján laposra nyomott
csillagok.