Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. június – Szlovák posztmodern II. / Az „alak” Kukorellynél

Az „alak” Kukorellynél

(Áthallás)

Valamely beszédmód imitációja, ha jó, nem csupán formális művelet, amelyet akárki akármikor megcsinálhat, ha egy kicsit is ügyes. Ráadásul a jó mimetikus képesség az csak a minimum, az még nem egy nagy kunszt. Nem, ez sokkal bonyolultabb, összetettebb dolog. „Nehezebb leírni, mint csinálni; ebben a biciklizésre hasonlít.”1 Ahogy én látom, Kukorellynél a(z egyik) kunszt az, hogy miként játszadozik más beszédmódokkal, hogyan ír bele a szövegbe irodalmi, sőt olykor filozófiai áthallásokat; és tartja közben a beszédet következetesen az „irodalomelőttes” stílusban. „Az ide-oda cikázások irodalom és nem irodalom között folynak”2 – írja Thomka Beáta. ,,[A] dilettáns, az ügyetlen, a hagyományosan költőietlen nyelvi szférához közelíti líráját, arra a határsávra települvén rá, ami ezt a művészi stilizációtól elválasztja”3 – írja Szilágyi Márton. Margócsy István szintén felfigyel erre: „legegyszerűbb, legprimitívebb mondataiba is a legáltalánosabb kérdés visszfényét és visszhangját hagyja... belesimulni”.4 Bagossy László írja: „Kukorelly modorának látványos partikularizmusa és anti-intellektualizmusa az irodalmi reflektáltságnak olyan rafinált formájává válik, amelyben kiáltó hiányként jelölődnek ki a kultúráról és benne az irodalomról való gondolkodás kínzóvá vált hazugságai – azok a pontok, ahol a konvenció szinte kötelezően bódul önnön kanonizált mélységeibe. Kukorelly egyik alapvető gesztusa az, hogy gondosan elkerüli, sőt »rájátszik« ezekre a »mélységekre«, demonstrálva a tőlük való idegenségét, s elrugaszkodási pontokra lelve önmaga számára. Mindez persze komikus, néhol parodisztikus hatásokat kelt, ám a banalitások elleni küzdelem keserűséggel és szomorúsággal szövi át a legmulatságosabb részeket is.”5 Ugyanezt fogalmaztam meg Ki beszél? című írásomban: a mű által konstruált – hagyományosan nem-irodalmi – beszédmód vagy nyelvjáték, bár mindvégig stílusos marad, olyan mondatokat, mondatrészeket, olyan transzgresszív pontokat, áthallásokat és/vagy áttűnéseket tartalmaz, melyek a különböző, tradicionálisan irodalmi vagy elméleti nyelvjátékok határát súrolják, gyanúsan irodalmiak vagy elméletiek (is lehetnének). A hétköznapiságból, az írás esetlegességei és a fogalmazás ügyetlenkedései közül minduntalan kibukkan a „metafizika”.

Vagy fordítva. A „nagy irodalomnak”, „súlyos metafizikának” szánt mondatoknak mintha az ügyetlenség, az esendőség lenne a transzcendentális jelöltje. „Vagy mégis, ha tényleg mindenki ilyen mégis. Onnan fentről nézve, valahonnan olyan nyolcvanezerről. Vagy esetleg már nyolcvanezer millió, ahol az Úr lehet, arra, fenn az égen.”6 De az „Úr Isten”, mint tudjuk, saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert: ebben a világban ő is ugyanolyan ügyetlen és esendő, ugyanolyan szeretetreméltó marha, mint teremtménye. „Nem használnám / föl, először gondolta / úgy a virágot / de másnap rájőve nagyon is / hogy buta volt, kell, magára / mein Gott, berágott / és látta, mert visszatette, hogy rosszul / repülnek, a teheneket / a legelőre / szarvakat döfve beléjük / hátra (rossz) középre / (rossz) legelőire.”7 („»Vallásos érzékenység nélkül lehetetlen tréfálkozni« – írja Hugó Ball” – írja Hekerle László.8) Az ügyetlenül fogalmazó egyes szám első személy, ez a gyermeki gép, érző lelkű primitív, szent egy-ügyű, kedves barom, mosolyognivaló marha valahogy mégis mindig elég sokat bír kifejezni. A gyerekes szemlélet, ahogy (például) Klee vagy Piaget munkáiból is világosan látható, a metafizikai kérdések nagyon radikális szemlélete. És, bár ritkán, előfordulnak nyíltszíni (magas kulturális) allúziók, rejtettebb módon sokféle kulturális áthallás aknái vannak elhelyezve a szövegekben. De sosem lép rá az aknára. Az intelligens és cizellált, jól formált szöveghez szokott olvasó számára szokatlan a naivitásnak ez a foka; hogy szinte sohasem használja ki az allúziós ziccereket.

Dehát a tudás, mint Lacan mondja, paranoia eredetű. Ki nem gyanakszik némi allegorikusságra a Ki nem gyanakszik9 című szép kis dalocska olvastán, melyből kiderül, hogy a költő végre egyszer elért egy trolit, de persze csak azért, mert az egyáltalán nem tud továbbmenni. „Ki nem gyanakszik arra, ami / van. Mert elértem, amit nem szokás / egy trolit. Rövidke sprint. De / még nem kapcsolok ki. Azonnal / a megelégedéstől. Azért a / lihegés ellenére is/hallható, hogy tessék kiszállni. /Mindenki szálljon ki. Mondta be/a mikrofon, és a trolibusz / utasai kiszálltak. Kilenc / utas volt. Kilenc vagy tíz. Akkor megtekintették, hogy leszakadt / tényleg a vezeték. És látszott / hogy tényleg le.” Hasonló gyanúkat működtet Kukorelly egyik kitűnő darabja, a Ha megyek, mi van az alatt.10 A szöveg – bár van valami megbocsáthatatlanul durva az efféle konkretizációban – egy erdei házban magányosan élő vadász (?) csapongó monológja, melynek vezérmotívuma, hogy az alaknak fáj a szeme a cigarettafüsttől, kimenne, de kint meg hideg van, és a kabátját is kint felejtette, úgyhogy nincs kedve kimenni fázni, viszont nagyon csípi a szemét a füst idebenn... stb. Az első, ami feltűnik a szöveg végigolvasása után, hogy a címmel ellentétben az „<én>„ éppenhogy nem megy sehova (és semmi fölött). Csak beszél róla, de nem megy. Színtiszta „verbális cselekvés”, ám olykor abszurdba hajlóan „értelmetlen”. Rögtön fölmerül a kérdés, az írás lehetséges értelmét kutatva, a cím parafrázisa: ha beszél, mi van a mögött? A szöveg apró fordulatai finoman lebegtetik az allegorikus vagy metaforikus olvasat lehetőségét. Például a már említett, oda-vissza ragozott tehetetlenségi szituáció. (Odakinn rettenetesen hideg van, de legalább nem csípné a szemem a füst. Idebenn rettenetesen csípi a szemem a füst, de legalább meleg van. Megoldhatatlan. Ráadásul a kabátomat is kinn felejtettem, meg kéne keresni, dehát kabát nélkül kéne keresnem, és akkor fáznék csak igazán. Megoldhatatlan.) Vagy az olyan részletek, mint: „Gödröket ások ki, betemetem, akkor újakat kell ásni.” Miért ássa ki, ha betemeti őket, és miért „kell” újakat ásni? Tökéletesen magyarázatlan. De „az nem lehet”, hogy tökéletesen értelmetlen is legyen – a mondat értelmezésért kiált. „Mi van alatta. Ha mész, mi van az alatt, ¶ Nem tudom, ¶ Ilyeneket nem tudok. Csak megyek. Hát megyek előre.” Biztos(?), hogy az értelem, az „alatt”, a „mögött”, a meta lehetőségének/ lehetetlenségének problémája húzódik e menés alatt, e szöveg mögött. (Csak belehajszoltuk magunkat egy allegóriába.) De a szöveg sehol nem erősíti meg igazán ezeket a sejtetéseket: az olvasó zavarba jön, hátha csupán az ő kényszeres értelemkonstruáló paranoiája működik, és valójában nevetségesek e próbálkozásai11 – a szöveg nem igazán adja meg magát egyik allegorizáló olvasatnak sem.12 A kulturálisan terhelt olvasó mindenesetre képtelen másképp olvasni, és nemcsak azért, mert a szövegekben megjelenő léthelyzetek és egzisztenciálék jól ismert kulturális konnotációs anyagokat idéznek fel, hanem amiatt a „naivitás” (ami nyilvánvalóan rafináltság is, hiszen a szerző ismeri ezt a konnotációs anyagot, és azt is tudja, hogy az olvasó is ismeri) miatt is, hogy e szövegek provokatívan távol tartják magukat minden „mélyebb”, transzcendentális értelemtől.13

Az egész szöveget végigkíséri egy masszív kafkai áthallás.14 K mint kicsoda. Becketti líra.15 Camus-i sziszifuszi pátosz. Az olyan részleteknél, mint: „Mennék megnézni, hogy valami van-e. Történik valami vagy nem. Mi szokott történni. Észreveszem, ha van. Általában semmi sincs. [...] És így. Nincs semmi se.” – Sartre Az undora illetve Heideggere juthat eszünkbe. Kukorelly egy másik nagyszerű szövege, a Penetráns sürgölődés... szintén tele van ilyenekkel. Sőt, néha egy kicsit túl erős is, már-már direkt kiszólás16, az alak beszédéből / a beszéd alakjából már-már kilóg egy-egy szintagma: (helyszín: egy zsúfolt strand, kiemelések: tőlem) „Mert úgy látszik, mégiscsak megfordultam [...], ahogy forgok, ledőlt sajnos a táskám, amiből már kicibáltam az összes nehezéket [...] A táska eldőlt, és nem fogok tudni semmit tenni ez ellen. Vagy az már nem éri meg. Mégis: meghalni nem. Nem meghalni, nem oly sürgetős [...] ¶ De ez a mozdulat, tényleg, ahogy sikerült; a táskám, a fordulat és a létezés feldöntötte a termoszt, már szomszéd területen, mert átjutottam a határon, és a termosz rázuhant a bögrére, és az edények, az egész, ez a kis mindenség villámgyorsan borult ki. Nagy kávészag keletkezett.”17 Világos, hogy tudatosan teremti ezt a mikrokozmoszt, ezt a strandoló agyát betöltő világmindenséget, retorikailag konzekvensen építi fel, s e nagy irodalmi és metafizikai hagyományú jelentések ironikus lefokozása is következetes, és finom humorú. De „a létezés” talán egy kicsit sok... De nem. Az előbb túl szigorú voltam. Pontosabban felületesen olvastam. (Istenem, pedig hanyadszorra.) És ez már csak a retorikai gépezet, az önigazolás játéka. Most már úgy látom, jó így, nagyon is belefér a beszéd alakjába / az alak beszédébe – még „a létezés” is. Főleg, hogy a „meghalni” felvezeti. Sőt, ez a legjobb poén a négy áthallás közül. Jó, jó, nagyon ciki, iszonyúan röstellem, elnézést, bocsánat, entsuldigung, de most mit csináljak, haljak meg?, ekkora hely van, na, és tényleg, tessék megnézni, direkt kiszedtem a táskából mindent, nehogy feldőljön, és hát meg kellett fordulnom, mert már meg kellett, és tényleg megpróbáltam vigyázni, de... Nem. Jó az „a létezés”.18

Vagy: „bekóválygott egy nagy darab darázs, mászott a szúnyoghálón, berregett, azt elnyomtam egy magyar nemzettel, óvatos nyomás, óvatosan recsegett”19 stb. A szöveg nem cselez, ártatlan, nem akar plusz értelmet – így az olvasatom. De azért: nem: „egy újsággal”. A „cselekmény” szempontjából teljesen irreleváns, hogy történetesen mi volt ennek az újságnak a neve; azt kell gondolnom, szándékosan kapcsolja be ezeket a kifejezetten zavaró jelölőket, ugyanakkor nem kezd velük semmit, nem kohol belőlük semmiféle összetettebb retorikai figurát. Lehet hozzá kapcsolni bizonyos funkcionalitást, például hogy egy aprócska miliőrajz-elem: nem a Népszabadságot járatták („a” Párt lapját stb.), vagy a gyermeki „kisvilág” (foci, homokozás, biciklizés, krumplileves, darázselnyomás) villanásnyi belehelyezése a felnőtt „nagyvilágba”, a mindannyiunk által ismert történeti miliőbe (amit az „egy újság” ebből a szempontból túlságosan semleges szintagma ja kevésbé tudna megeleveníteni); vagy azt, hogy a szintagma literális olvasatában (amit a kisbetűs írásmód támogat)20 egy aprócska tréfa ez. De fölösleges. Áthallatszik valami. Na és. Hasonló jellegű (a mindenképpen a legjobb szövegek közé tartozó) A dór állam egy részlete: „ Vargát, új fiú, tehát spicli, mert kineveztük, előbb kinevezzük, aztán végigkergetjük a Népköztársaság útján, November hetedike tér, Lenin körút, a Marx tér felé. A Rudas László utcánál a piros lámpa miatt leszakadó dór harcosok. [...] Elpárolog a düh, lihegve megállsz a Nyugati előtt fújtatni. „2X A budapesti földrajzból áthallatszik a kor-rajz.22

Az áthallásnak csak a legnyilvánvalóbb formája az irodalmi allúzió. Kukorelly ritkán él ezzel a technikával.23 Néhány mottóban idéz (Augustinus, Rilke). A H.-ciklusban viszont sokszor; az elvről már beszéltünk. De itt – közelebbről a II. (2. azaz második) sorozat I. (i mint isten) jelű darabjában – Hölderlin- + Tasnády- (+ Pilinszky-) utalás is található. „Der Menschen Worte / verstand ich nie.24 Ez a mondat ne- / kem se jelentett soha semmit.” Vö.: Tasnády: „Der Men- / schen Worte verstana ich nie. / Ez a sor nekem sose jelentett / semmit.”25 Vö.: Pilinszky: „Szavaidat, az emberi beszédet / én nem beszélem. [...] Nem értem én az emberi beszédet és nem beszélem a te nyelvedet” stb.26 Néhol egy-egy József Attila-sor ugrik be, bár nem mindig egyértelmű. Egyértelmű a Rondítás és kiemelésben. Csakúgy, mint A téren egyben: „A kézilabdakapu alsó tartóvasán ültem, a labda a lábom között, néztem ezt a hajolgatást.”27 Kevésbé egyértelmű, csak gyanús A diktatúrát élvezemben28: „én pedig bízvást rábíztam ezt / a világot /és boldogan néztem ahogy /rám nevet az/ igazság.”, vö.: „ha százszor nincsen, akkor is / Istenre bízom a világot”29, ill. „a nyájas csillagok / rám nevettek a teliholddal”30. Vagy A liget32 (2.)-ben: „az a feltűnő kisgyerek / aki voltam”, vö.: „A kisgyerek, ki voltam, mégis él még. // A kis kölyök, ki voltam” stb.32 A liget (7.)-ben a „tehervonat” is talán utal J. A.-ra, főként a „ferencvárosi rendező/pu.” miatt. A liget (4. A Rom), csakúgy, mint a Ki-be ugrál..., az én szétesését írja meg: „Ahogy rozsdás abroncsként fog körül / szétpattan egyszer riadt szorítása / úgy enged el, végleg úgy elmerül / ami az én volt, hogy többé ne lássa // úgy fordul majd, ne lássa senki sem / ami belőle végül itt maradtam / így, nélküle.” Vö.: „S mit úgy hívtam: én, / az sincsen, Utolsó morzsáit rágom, / / amig elkészül ez a költemény...”33 De ez talán inkább csak egyszerű hasonlóság, mint áthallás. Ráadásul ez utóbbi Kukorelly-szövegben az alak a hagyományos költői megszólalásmódokra emlékeztetően közeli az <én>-hez, vagyis a vers nem tiszta esete az alakteremtő szövegnek – nem véletlen, hogy a verstanilag szigorúbb kevesek közé tartozik (tisztán jambikus sorok, tiszta [kereszt]rímek). A formaképző elv megvan. A Szabad azon a helyen34 a Pilinszky-féle „természetre”-pillantás csaknem Pilinszky-erősségű eksztatikusságát idézi. Amiként az „És minek annyi / valahány tonna cseresznyevirág” mondat Pilinszky egy visszatérő trópusát, amely a mérhetetlenre valamilyen mértékegységet használ: „Több tonnás egy csecsemő szorítása”;35 vagy: „lemérik, hány kiló egy hattyú, / vagy ezerszeres ismétlésben / olyasmiről beszélnek azzal / az egyetlen lénnyel, kit szeretek, / miről se írni, se beszélni / nem lehet, nem szabad”;36 vagy ahol a mennyiség abszurdum vagy a fokozhatatlan expresszivitás ájulatig közelítő szuperplánja: „amennyire csak számok tudnak valakit / kézreadni és idegenné tenni, / olyan mély a mi elhagyatottságunk”,37 „Mielőtt bármit elkövetnek, / gondoljanak a rózsakertre, / vagy még inkább egyetlen rózsatőre, / egyetlen egy rózsára, uraim.”38

Mindannyiszor ki vagyunk téve annak a „veszélynek”, hogy „tévedünk”, amennyiben a „helyes értelmezést” az „alkotó”-folyamat, vagy az „alkotói intenció” pontos rekonstruálásaként definiáljuk. A probléma persze az, hogy egyrészt az értelmezés maga is alkotófolyamat, másrészt pedig az „alkotást”, vagyis a művet szerzője sem uralja, mégpedig kétféle értelemben nem: egyrészt a művet publikussá tette, ami azt jelenti, lehetővé tette, hogy az olvasó azt csináljon vele, amit akar / amit tud / amit lehet, másrészt a műben mindig több/kevesebb van annál, aminek ő értelmezi. Azt „írta Balassa Péter egy recenzióban, hogy szerinte rám hatott a Pessoa. Akit azonban nem ismertem, egy ember, aki több költő, csak annyit tudtam róla. [...] Akkor gyorsan elolvastam, és megállapítottam, tényleg hatott” – írja Kukorelly.39 Meglehet, hogy a fenti J. A.- és Pilinszky-párhuzamaimra Kukorelly hasonlót mondana, mint a Pessoa-esetben, bár ettől még bőven lehetnek áthallások, hisz e verseket bizonyosan ismeri. Ami hatott az emberre, „leülepszik, nem illan el.”40 Az áthallás nem feltétlenül intencionált.

Az áthallás főként tehát irodalmi (esetleg filozófiai, [irodalom] elméleti) jelentésképző eljárásokra, műfajokra, irodalmi auktorokra, szövegeikre stb. utal, illetve gyakran eldönthetetlen, hogy utal-e, csak „gyanús”. Ami biztos: a szöveg áhallás nevű alakzata nem támogatja a biztos olvasatokat. Az egyértelmű, kizárólagos értelmezéseket. A gyanút viszont igen.41

                 

(Áttűnés)

E titkos irodalmi (filozófiai stb.) vonulatok mellett, illetve velük összefüggésben a szövegek egyik legérdekesebb sajátsága, hogy mindezen „alakoskodás”, szerepjátszás, nyelveken szólás, nyelvjátszás, a beszélő alaknak stílus általi – vagy, ami ugyanaz, a stílusnak a beszélő alak általi – megteremtése ellenére és által miképpen szólal meg az <én>, „a szerzői én”. Meg az olvasói. Hogy a megteremtett stílusalak(zat) mondatainak réseiből hogyan szivárog elő és mosódik egybe az „idegennel” az „igazi” szerző „saját” szövege, hogy a különböző perszónák különböző fintorai hogyan mosódnak egybe egyetlen arccá, a perszónát tartó saját arcává.

Nem a mindig megbízhatóan felszínes Oscar Wilde legmélyebb bölcsességéről van szó, mely szerint „Az ember legkevésbé önmaga, ha saját személyében beszél. Adjatok neki álarcot, és rögtön az igazat fogja mondani.” Az ugyanis alapvető, hogy mindenki csak perszónán keresztül tud egyáltalán megszólalni, de még lélegezni is. Mert nem létezik a kartéziánus ego, az episztemológiai Robinson, a romlatlan Émile, a tiszta Kaspar Hauser. Az én nem szubsztancia, változhatatlan karakter egy egyszer s mindenkorra kész világban. A szubjektum „igazi” arca: a perszónák folyamatos átváltozásai. Az én folyamatos esemény a különböző(,) perszónákat tartó másik ének drámájában. (És a szerző (s) mindig Ds,42 még az „én” is alakítja, miközben ír.)

Ez a hasadás persze a hagyományosabb költészet esetében is megvolt, de magukban a művekben nem igazán problematizálták a művek egyes szám első személyének és a „valóságos” szerzőnek a különbségét – más kérdés, hogy a mai teoretikus joggal „vetíti bele” ezt a hasadást a régebbi szerzők perszonalitásába. Ehhez távolról sem csak a huszadik századi pszichológia belátásai szolgálnak erős érvekkel, hanem akár a filológia is. Két szélsőséges – és egymással ellentétes „szerzői” stratégiát megjelenítő – példát szolgáltatnak erre Lamartine A tó, és Poe A holló című költeményének körülményei. Mindkettő az elmúlásról szól,43 látomásos, romantikus ihletettségű, homályos vers. Poe, a mindig mámorban fetrengő idült alkoholista A kompozíció filozófiája című esszéjében mámorosan írja le, milyen józan, szenvtelen célracionalitással konstruálta meg A hollót, s hogy nem kell a romantikus púder ama bizonyos költői mámorról, az ihletről, az alkotóról mint valami orgiasztikus demiurgoszról – hisz az csupán számító, hideg matematikus. Másfelől Lamartine leghíresebb verséről, A ról szépen gondosan elhintette, hogy azt szinte önkívületi állapotban, egyetlen őrült ihlet lázában, pillanatok alatt írta. Halála után aztán előkerült a rengeteg piszkozat, a hosszadalmas kínlódások, tökölések, számolgatások, az izzadt ügyeskedések dokumentumai: iszonyú sokat dolgozott rajta. A megtévesztés és az önmegtévesztés, a félreértés és az önfélreértés eseményei elválaszthatatlan részei annak a történetnek, amit énnek nevezünk. Az én n(/s)em szubsztanciális természetű, sosem ragadható meg tökéletesen, nem integer egység, sosem uralható tökéletesen. A mai szerzők legtöbbje számára ez – a művekben is tetten érhetően – reflektált probléma. Amiként a lehetséges önidentifikációk történetileg és kulturálisan predeterminált – nem „természetes” – volta is. Az egész írott hagyomány egyetlen, irdatlan intertextussá válik, és ezzel párhuzamosan összeroppannak e roppant anyag hierarchizálásához, értékeléséhez, centralizálásához/marginalizálásához szükséges „objektív” – azaz: interszubjektív – legitimációk. A művészetben már régen nem a paralógiák legitimációja a problematikus, hanem azok egyre eszeveszettebb hajszolása – ami oda vezetett, hogy a mai, egyre szűkülő érvényű sensus communisok, ahol még léteznek, nem esztétikailag/poietikailag írhatók le – bár ez mint ideológia mindig megjelenik –, hanem szociológiailag és pszichológiailag. Na.

Az áttűnésre nem igazán lehet rámutatni. Nem „bukkan fel” a szöveg áramából distinkt szintagmaként, kimutatható kiszólásként. A szöveg úgy viselkedik, mint egy gátlásos lány, <aki> a gátlásos lányt játssza, „aki” egy kicsit többet megengedhet magának – és ezáltal <ő> is; sőt, nyugodtan lehet ügyetlen is, hiszen „ő” nem <ő> – de közben azért mégis: „ő” segít neki, hogy <ő> megnyilatkozhasson.

Eminens példa erre a már más szempontból elemzett Nem törődni bele. Az „én” „teljes fegyverzetében”, szeretetreméltó egy-ügyűségében, esetlenségében. Kicsit hülye. Bolond, félhangosan beszél magába. Szerelem. Nem hagyja. Még azt sem érzi, hogy kín(os). („S föl-fölmutat a társuló bolondság, / mely téged minden kínban megtalál.”44) „A fogalmazás nem a legerősebb oldala”. Tartalom, helyesírás, külalak 2-es, de valami iszonyatos erővel üt át a legszemélyesebb „léttapasztalat”, a legvalóságosabb „lírai én”. Apróságok, „nagyotmondás”, ironizálás, távolságtartás – és a legautentikusabb dokumentum.45 Az „én” mint perszóna vonásain felismerjük a szerző mint perszóna vonásait. A saját vonásainkat.46

Végül is azért választottam az „alak” fogalmát, mert a szignifikációs láncokban általában közel van a „fickó”-hoz is és a „formá”-hoz is, viszonylag könnyen beleírható ez a kettősség. Tehát nem csak egy imaginárius alakról van szó, aki a beszéd énje, hanem egy komplex retorikai alakzatrendszerről, egy formaképző elvről, ami meghatározza a kontaminatív én („én” + <én>) beszédét, akit/amit alaknak nevezek. Az „én” a műben beszélő egyes szám első személy. Az alakképző szövegben sosem helyettesíthető teljesen egy „reális”, eljátszott figurával, sem az alakkal, hiszen tézisünk éppen az, hogy a szöveg(b)en az <én> is áttűnik. Az <én> pedig a „valóság” nevű fikcióban szereplő szerző. Sosem helyettesíthető problémátlanul az X. Y. nevű emberrel, akinek a szignója a szöveg elején/ végén szerepel, még kevésbé az alakkal. Nem változatlan, nem szubsztanciális, nem a nyelvet eszközként használó „önkifejező”, hanem a nyelv közegében mozgó változó. És változtató, ha jó. Fuocault után szabadon: az alakot éppoly tévedés lenne a valódi író oldalán keresni, mint a fiktív beszélőén; az alak-funkció éppen e kettő hasadásában és egymásra vonatkozásában keletkezik.47

Az alak léte két dolgot biztosan előfeltételez. Egyfelől az (irodalmon-inneni) „én” különbözését az (irodalmon-túlira törő) <én>-től; másfelől összeolvadásukat – pontosabban a (szövegszerűen valóságos, fiktív48) „én” által konstituált (szöveg)világnak az explicit és az implicit határán mozgó, finom és általában ironikus vonatkoztatását az irodalomra vagy ahhoz közeli magas kulturális nyelvjátékokra (áthallás) és a (szövegszerűen fiktív, valóságos49) <én>-re (áttűnés).

Nyilvánvaló, hogy minden irodalmi alkotásban felmerül az énhasadás problémája. Bármily erős is a feltételezésünk, hogy – például – Zoszima sztarecnek a halálos ágyán mondott beszédeit Dosztojevszkij saját neve alatt megjelenő esszéként is vállalná (míg például Kirillov vagy Ippolit szövegeit biztosan nem), mégsem érdemes nagyon eltekinteni attól a fikcionális közegtől, amelyben „ténylegesen” elhangzik. Az említett Lamartine-példa esetében is világos az énhasadás. Mindkét említett esetben persze úgynevezett „művön kívüli” ismereteket vonunk be az értelmezésbe, ami bizonyos irodalomelméletek számára a legnagyobb bűn. Én viszont azt gondolom, durva öncsalás, ha megpróbáljuk magunkkal elhitetni, hogy egy dolog kapcsán radikálisan figyelmen kívül tudjuk hagyni azt, amit a dologról tudunk. A tudás alapvető működési mechanizmusa, ahogy én látom, ennek az ellenkezője: egy dolog kapcsán automatikusan mozgósítjuk, amit tudunk róla, még akkor is, ha nem tudatosan tesszük. Sőt, a tudásnak emez előzetesség-struktúrája jéghegy-szerű: nagy részét, köztük leglényegibb elemeit, nem tudatosan mozgósítjuk, s általában nem is áll módunkban tematizálni, s nem tudjuk – ha akarjuk, sem – teljesen figyelmen kívül hagyni.50 Tehát A tó Lamartine halála előtti olvasásában bajosan ignorálható tudás az, hogy ez egy amolyan ihletett, az elmúlás fájdalmától őrült költemény, amely szinte egyszerre szakadt ki zseniális alkotójából. A hagyaték ismeretében azonban hajlamosabbak vagyunk azt gondolni, hogy Lamartine költői <én>-je valójában közelebb áll a Poe jellemezte számító metamatematikushoz, mint a műben magában prezentált és alkotójának életében terjesztett „én”-képéhez. Ha valaki, hát Lamartine tisztában volt e két én közti különbséggel, mégis ennek eltüntetésére törekedett – nyilván „valóságosan” is.51 Vagyis az <én> árváltoztatási kísérleteként szemlélhetjük. Az én minden nem-indexikus (Peirce) használata metafizikai. Fizikailag mindig: Dén. Az <én> sosem olyan, mint amilyennek az „én”-prezentáció beállítja. „Egyszóval nincs természete az embernek, csak... történelme.”52 Az „én”, mely mindig a múlt és a terv marionettje, Lamartine-nál inkább terv, éniedál, s mint ilyen, el akarja tüntetni az <én>-nek ezen énideállal össze nem egyeztethető „jegyeit”, nyomait,53 vagyis ezekre a műben semmilyen explicit vonatkoztatást nem enged meg.

Az alakképző szöveg ambíciója azonban, úgy tűnik, ellenkező: végrehajtja ezt a csatlakoztatást az <én>-hez, finoman és ironikusan.

A nagy leleplező, Poe gyakorlatilag ugyanabban a világképben áll, mint Lamartine. Csupán egy romantikus mítoszt támad, mindazonáltal osztja azt az előfeltevést, hogy a mű énje egy és oszthatatlan, individuum, és tilos művön belüli, önreflexív szétvetése. A holló „én”-je hihetetlenül szuggesztív mesélő; azoknak a belátásoknak, amelyekkel A kompozíció filozófiája szolgál, a leghalványabb nyoma sincsen a versben. Hajlamos vagyok arra, hogy – a Lamartine-eset inverzeként – kételkedjem A kompozíció filozófiája <én>-képének teljes hitelességében, itt is inkább az énideál machinációiról van szó. „Hajlunk tehát arra a következtetésre – mondja Eliot –hogy ezzel az elemzéssel vagy beugrat bennünket, vagy saját magát csapta be, és azt írta le, hogyan szerette volna megírni a verset.”54

Az alakteremtő szövegben viszont alapvetően problematikussá válik a szövegteremtő alak. Problematizálja a beszélő kilétét, viszont nem tematizálja.

„Nagyon is egyforma a fájdalom / annak, aki engedi. Nem / fér meg sehol, nem fér / el. Itt úgy, mint hős / szerepelne. Én engedem. / Hát tessék. Azonban csak egy / gép. Unalmas és nem tudhatni / közben semmi, nem tudunk meg / semmit, se ő, sem pedig // én. Aprócska, unalmas / vakító gép a / fájdalom.”55 No, hát itt van ez az „egy-ügyű” beszélő. Azt mondja, hogy nem fér el a fájdalom. Milyen esetlen inverzió: „Itt úgy, mint hős / szerepelne.” És az az idétlen „Azonban” a vers közepén. Az utána következő mondat első tagmondata pedig egyszerűen nincs befejezve, hiányzik a tárgy, aztán újra elkezdi, szinte ugyanazt mondja, még egyszer. Így beszél ez az „én”. Hogy ne tudná magát rendesen kifejezni?

Lehet, de akkor nem is szabad rendesen. Mert ennél autentikusabb, erősebb szövegre sohasem lesz képes a „rendes kifejezésekkel”, a „jólformáltság” sémáival működő nyelv. A normál grammatika megbillen, a helyesség kritériumai átértékelődnek, a tautológiák nem tautológiák, a hétköznapi a legköltőibbé emelődik. Az irodalmon-inneni irodalmon-túlivá válik. Egy autentikus <én> jut nyelvhez. Sőt, én. Ami persze túlzás: én soha nem tudnám magam így kifejezni. De involvált leszek. Lassan elkezdhetek félni a hatástól. Mutatis mutandis, nagyjából pontosan erről beszél Barthes Cy Twombly amerikai-francia festő kapcsán: „Alapjaiban a festészet kérdése a következő: »Van kedve Twomblyéhoz [stb.-éhez] hasonlót csinálni?« ¶ Mint a létrehozás alanya, a szemlélő saját képességei után kezd érdeklődni.”56

               

(Naiv/rafinált)

Az alaknak – jóllehet ő/az „kvázi” irodalmon kívüli – szüksége van az irodalomértőkre, mert az általa létrehozott szövegnek szüksége van az áthallásra és áttűnésre. És ezek csak egy bonyolultabb hermeneuszisz során íródhatnak bele a szövegbe. Az irodalmon-inneni figurákat kultiváló figura, az alak megteremtése radikális lépés. Azzal a veszéllyel jár, hogy visszalépés, elszegényítés, amennyiben a nagyon gazdag nyelvi lehetőségeket kínáló irodalmi beszédmódokhoz képest egy „korlátozott kódot” léptet életbe. Ez a „korlátozottság” persze erősen „dekódoló”-függő: a legegyszerűbb esetben is óriási különbségek mutatkozhatnak a tekintetben, hogy ki mit „dekódol” bele ugyanabba a szövegbe. Van, aki hosszú, izgalmas tanulmányt tudna írni mondjuk Pilinszky Kétsorosáról57, és van, aki legfeljebb pár érdektelen mondatot, de csak ha nagyon erőltetik. A saussure-i értelemben vett jelölő ugyanaz, a jelentésstruktúra viszont nagyon nem. Ez az egyébként triviális dolog nagyon fontossá válik itt, hiszen ezek a szövegek nem szolgálják ki az olvasót „gazdag kifejezőeszközökkel”, „érzékletes képekkel”, „pazar leírásokkal”. Szegény szövegek. De nem kell sajnálni őket. Azért rafináltak, és a különféle továbbgondolási, belemagyarázási, félreértelmezési lehetőségek, áthallási, áttűnési pontok gondosan oda vannak téve.58

Ha igaza van Bloomnak, hogy a költő retorikai stratégiáit szoros összefüggésben kell szemlélnünk a hatástól való félelmével, pontosabban az attól való félelmével, hogy nem tud kitörni az erős költő bűvköréből és költészete amazénak gyenge utánérzése lesz – akkor bizonnyal szoros összefüggésben van egymással az áthallás és az áttűnés is. Az alak megteremt(őd)ése az irodalmon-túlira törő akarat. Az „én” mint az alak irodalmon-inneni vonatkozása „minden eddigi” irodalomtól való radikális megszabadulási kísérletként írható le, de csak azért, mert az <én> menthetetlenül az irodalom hagyománytörténetében áll. Nyilvánvaló, hogy az alakteremtő szöveg / szövegteremtő alak irodalmivá válik, de – szigorúan esztétikai-poétikai szempontból – csak az áttűnés és áthallás révén. Ennek révén áll elő az alak, s az ő révén történhet meg a mű hagyománytörténeti integrációja. Az irodalmi intézményrendszer ugyanis nyilvánvalóan nem legitimál olyan beszédmódokat, amelyeknek semmiféle vonatkoztatási pontja sincs hozzá.

A Kukorelly-féle alak valami olyasmire emlékeztet, amit Frank Kermode, angol irodalomkritikus J. D. Salinger Zabhegyezőjének rafinált fogásaként ír le: érdekes feszültséget vált ki, hogy a főhős részben fölötte áll az olvasónak, részben alatta. Érzékeny, jólelkű, kedves, naiv, egyértelműen szimpatikus és, a maga módján, nagyon tiszta moralitású, ebben fölötte áll az átlagolvasónak. De egy kicsit együgyű (hogy ne mondjuk: ,,egy-ügy”-ü), már-már buta, kamaszosan-őszintén korlátolt, a legegyszerűbb életproblémáit képtelen megoldani. Kermode végül is rosszallóan nyilatkozik Salinger e technikájáról, mert, úgymond, miközben az író abszolút „highbrow”, magasművészeti igénnyel lép fel, gyanúsan és túlságosan kielégíti a „dörzsölt átlagolvasó” igényeit. „Ez az egy húron pendülés szerző és közönsége, szerző és felsőbb körök csőcseléke között Joyce-ot nyilván megdöbbentette volna”59 – írja Kermode.

Nem osztom Kermode dicséreteit a Zabhegyezővel kapcsolatban, mint ahogy azt az előfeltevését sem, hogy ami tetszik a „dörzsölt átlagolvasónak” és Joyce-ot megdöbbentené, az feltétlenül gyanús. Nem mérném le, hány kiló egy hattyú, de például Az út vége (John Barth), Borges, Ki vagy Hrabal művei minden irodalom iránt érdeklődő számára jól olvashatók, a Finnegan ébredése viszont olvashatatlan. És ez szerintem egy kis hátrány. Nem nagy, mert a nagy mű nem attól akkora, amekkora, hogy mekkora a közönsége. De mégis, íme a példák, meg lehet csinálni, hogy – egy minimum fölött, persze, de – minden műveltségszinten, hermeneutikai dörzsöltség-fokon, finesse-rátán megél, hat, izgalmas és nagyon jó. Az elit/populáris fogalompárja semmiképp sem működtethető minősítő értelemben – szerencsére a ma normatív esztétikái is egyre inkább távolodni látszanak ettől az ellenszenves arisztokratizmustól, a (durván fogalmazva) „minél nehezebb olvasni, annál igényesebb” igénytelenségétől.

Kukorelly Endre, amikor különböző író-olvasó találkozókon felolvas műveiből, a közönség rendszerint erősen rezonál. Pedig nagyon sok jó irodalmi mű van, amelyik nem él(ne) meg felolvasva, mert annyira és úgy sűrű. Kukorelly felolvasásain pedig néha mintha kabaréban lenne az ember. A közönség dől a röhögéstől. (Máskor, más szövegeknél meg nem, ezekről most nem beszélünk, mert nem nyilvánvaló a másfajta hatás.) Minthogy meglehetősen egy-hangúan olvas fel, biztos, hogy nem színészi képességeinek, hanem a szövegnek köszönhető a hatás. Ebből pontosan lemérhető, hogy viszonylag nagy közönség számára befogadható és élvezetes, bizonyos értelemben könnyű darabok ezek. (Például a Penetráns sürgölődés a boldogságban, a Ha megyek, mi van az alatt vagy a Javulások szövegei). Általában kielégíti tehát a „dörzsölt átlagolvasót”, ugyanakkor abszolút „highbrow” irodalom.

Például a Penetráns sürgölődés esetlen, csetlő-botló alakja ezzel a csetlő-botló nyelvvel nem csupán egy korlátozott kód korlátolt birtokosa. Hanem az az alak, aki rádöbbent bennünket60 arra, hogy mi ugyan valamivel rafináltabbak, ügyesebbek vagyunk – de lényegében ugyanilyen esendőek. Ugyanilyen kis fürdőzők vagyunk a strandon, ugyanilyen mosolyognivaló igyekezettel próbálunk legalább egy kicsit méltóságteljesebbnek látszani. Talán jobban ügyelünk arra, hogy ne bambuljunk el – de ez veszteség is. A komikus hatást részben az alak együgyűsége, ártatlan naivitása adja, de óriási hiba lenne azt feltételezni, hogy az az élvezet, az a nevetés, amit ez vált ki, az valójában részvétlen kiröhögés. Nem, az alak teljesen általános tapasztalatot szólaltat meg. Ha nevetséges, akkor úgy nevetséges, ahogy mi mindannyian azok vagyunk. Az efféle univerzálék átütő erejű megmutatása viszont a legkomolyabb teljesítmény, amiben egy író reménykedhet.

Hajdú Gergely kitűnő meglátása a Kukorelly, Parti Nagy, Tasnády és Cselényi Béla költészetében fellelhető nyelvi anomáliák szerepéről: „a pszeudo dilettáns [...] tehetségének és poétikai tudásának nagy részét ép ízléssel eddig elkövethetetlen szabálysértésekre használja [...] Az nyilvánvaló, hogy a dilettánspóz nem valódi otrombaságból keletkezik: nehezebb észrevenni, hogy nem is az otrombaságon felülemelkedők olcsó tetszelgéséből. Bármilyen sok kisszerű megnyilatkozást idéznek föl ezek a művek, az mindig a szerzővel közös sorstól – és hasonló zajszennytől sújtott – kisembereké. A költő sem kivétel; ha hajlamos a hülyeséget egyetemes létállapotként feltüntetni, akkor sem vonja ki magát [...]. A látszólagos komolytalanság itt éppen arra szolgál, hogy mondhatóvá tegyen egy vagy más, igencsak komoly választ.”61

                   

                   

Jegyzetek

1. Frank Kermode: Felismerés és megtévesztés a regényben. In: Mi a modern? Európa, Bp., 1980. 316. o. A hasonlat egyébként eredetileg Michael Polanyitól való. De idézhetnénk Robbe-Grillet-t is: „A műelemzés/kritika bonyolult dolog, sokkal inkább, mint a művészet, bizonyos értelemben.” (Időés leírás a regényben ma. In: For a New Novel. Essays on Ficion. Grove Press, New York, 1965.)

2. Thomka Beáta: (hang)(vételek). Kukorelly E.: Én senkivel sem üldögélek. Híd, 1990/6. 111. uő: Áttetsző könyvtár. Jelenkor, Pécs, 1993, 105.

3. Szilágyi Márton: Egész és kezdet. Kukorelly E.: Egy gyógynövény-kert. Kortárs, 1993/10., 94. o.

4. Margócsy István: (Ki mondja azt, hogy...) Kukorelly E.: Egy gyógynövény-kert. Nappali ház 1993/3, 50.

5. Bagossy László: Hallgat a felszín és fecseg a mély. Kukorelly E.: A Memória-part. Jelenkor, 1991/2.

6. Megmondjam, milyenre fonnyadtam el. A Memória-part, 163.

7. Elrendezés. Egy gyógynövény-kert, 86–87.

8. Hekerle László: Kiszabott élet. Kukorelly E.: A valóság édessége. In.: Hekerle L.: A nincstelenség előtt. Magvető, Bp., 1988., 70.

9. Egy gyógynövény-kert, 19.

10. A Memória-part, 32–36.

11. András Sándor írja: ,,[a]z allegóriáról is le kell mondani, holott mennyire kísért is, mennyire emlékeztet rá egy-egy Kukorelly-vers: rájátszik, de csak játszik, s akkor mire? Például: Balra láttam fordulni és a fényes Napba nézni. »Nem ütköztem bele / semmibe. Behunyom a szemem / összeszorítom. Megpróbáltam átdugni / az egyik ujjamat az égbolton. / De elkapta egy égi / kapus, és erővel kapaszkodik / belé. Nem engedi el, / mert nem / szabad. Nem nyúlhat át. / Nem szabad átnyúlni, mondja / de nem mérgesen. Világít az / a kis bőrdarab, csont-, húsdarabka. / Az este sötét és napfényben kék / s a hét vad kék vakító / égboltozat mögött ücsörög / az égiek kara. Ott ragyog. / Ragyoghat most az ég, ragyoghatunk I mi égiek. És teli / ragyogással azok lent / mi, itt, lent, a földön.«„ (Vegyük észre az alany jellegzetes csúszkálását.) András hozzáfűzi: „A metafora-kultusz, íme az idézett bizonyság, az allegória, a szimbólum, valamint az imagista kép leáldozásának köszönheti közel sem érdemtelen elterjedtségét. Tegyük hozzá persze az abszolút metaforát (Hans Blumenberg), ami metaforaként hat, anélkül, hogy tudható lenne, minek a metaforája. Ez felel meg az irodalmi abszurdnak.” (András Sándor: Az egzisztenciális feszengés költészete. K. E. írásairól. Kézirat.)

12.  Szijj Ferenc A futás napja című könyvében valami hasonlót fedezhetünk fel. Szijj alakjai mindvégig egyszerű, nem-reflexív módon szövegelnek, amelyből konzekvensen hiányzik minden explicit szemantikai többrétegűség, ám ugyanilyen konzekvensen nyitva van hagyva az a lehetőség is, hogy az egész par excellence irodalmi alakzatként, például allegóriaként is olvasható legyen. Kitűnő példája ennek a kötet címadó darabja. A legnagyobb hiba az lenne, ha ezt „igazi”, elsőrendű olvasatként próbálnánk kitüntetni, illetve ha Szijj direkt utalásokat tenne erre a lehetőségre. Ezt azonban nem követi el, ellenkezőleg: tökéletes stílusérzékkel tartja benn a szöveget az alak beszédmódjának határain belül.

13.  Christiaan L. Hart Nibbrig, svájci irodalomelmélész és -történész Rhetorik des Schweigens (Suhrkamp, Frankfurt/Main, 1981.) című művében azt állítja, hogy az irodalmi műben a(z elhallgatás mindig kölcsönös (ön)(re)prezentációs értelmezéseket kényszerít ki: a beszéd elhallgatott alapjának feltevése ott kísért minden olvasásban és írásban (hisz ezek mindig interaktívak), ott kísért a kimondatlan kód, amely „a kimondást vezérli”, amely „a nyelvi tematizálás vakfoltja” (i. m. 46. o.), ott kísért a gyanú, hogy „under what is said, another thing is being said” (pontosan és magyartalanul: „a mondott alatt más dolog van mondva” – Harold Pintér, id. Hart Nibbrig i. m. 217. o., kiemelés tőlem).

14.  Ez a Mintha már túl sokáig állnában felerősödni látszik. Lásd pl. A felület (18–21), Nem találom el (25–28), sőt A beszéd és a szabály (7–13).

15.  Ezekről bővebben lásd András im., 111. Czigány Lóránt: A bizarr költő. Kortárs, 1995/4. (120: „számos monologue intérieur Samuel Beckettre emlékeztet [pl.: Ha megyek...]”)

16.  Értelmezésem szerint, saját fogalmi rendszerembe kalapálva, ugyanerről beszél Bazsányi Sándor; a kiszólás veszélyére figyelmeztet, majd az áthallás ambiguitását fogalmazza meg: „számomra azok a mondatok szólnak igazán erőteljesen, amelyek bennrekedtek. Amikor a szöveg nem lép túl. De az is lehet, sőt valószínű, hogy Kukorelly szövegeinek e két komponense csakis együtt értelmezhető: benn-rekedése és túl-lépése (transz-cendálása) magamagán.” (Bazsányi Sándor: Van aki nem talál oda. K. E.: Napos terület. Jelenkor, 1995/3, 280.)

17.  A memória-part, 16.

18.  Igazi – rossz – kiszólás viszont a Tévedhetek hatodik bekezdésének a vége (A memória-part, 10), ráadásul kurziválva is van, számomra elég bántó.

19.  Az ilyen érzelmek. H. Ö. L. D. E. R. L. I. N. Kézirat (vers, próza) – az egyes darabok – ugyanilyen címmel – fellelhetők különböző folyóiratokban.

20.  De megjegyzendő, hogy a – rengeteg tulajdonnevet használó – szöveg végig, következetesen csak kisbetűket használ.

21.  A memória-part német fordítás számára előkészített változata Kézirat, (próza), változata: A memória-part, 134.

22.  Pár sorral alább azonban sajnos megmondja az olvasónak egy kiszólással, hogy igen, jó nyomon járt: „ilyen nevek között éltem, így élsz, az életedet töltöd így” (A memória-part, 134).

23.  Annál inkább Parti Nagy. A Szódalovaglásban efféle szép „rondítások” szerepelnek: „fiaim, csak énekeljetek”; „Magyar, tudat hasad!”; „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza jókat derűi!”

24.  Magyarul: „Az emberek szavát sosem értettem.”

25.  How to get a sweethart. In: T. A.: Együgyű kísértet. Holnap, Bp., 1989. 68. o. Tasnády mondata „látszólag” értetlenkedik és idegenkedik. De „logikailag”. Mert ha minden ember halandó, és bár Hölderlin halhatatlan, ennek ellenére ember, akkor helyes a behelyettesítés: Hölderlins Worte verstand ich nie, vagyis pontosan azt jelenti (be), amit Hölderlin: az értetlenséget (az idegenséget). Vagyis: nagyon is érti. Ugyanúgy tudja, de ez kommunikálhatatlan. (A: Jön a vonat! B: Mi? A: Jön a vonat!! B: Nem hallom! A: Jön a vonat!!! B: Nem hallom, me’ jön a vonat!)

26.  Apokrif. In: Kráter, 65.

27.  Mintha már túl sokáig állna, 14. Kell-e mondani, A Dunánál híres kezdősorai stb.

28.  Egy gyógynövény-kert, 53.

29.  [Csak most...], JAÖV II. 389

30.  Gyönyörűt láttam, JAÖV II. 401

31.  Egy gyógynövény-kert, 56–61.

32.  Kirakják a fát, JAÖV II. 320.

33.  JAÖV II. 328.

34.  Egy gyógynövény-kert, 38.

35.  Szakítás, Kráter, 203.

36.  Terek, Kráter 188.

37.  Hasonlat, Kráter 131.

38.  Sztavrogin elköszön, Kráter 179.

39.  A Duoradores utca. Fernando Pessoáról. In.: Kedvenxc (kézirat)

40.  [Leülepszik...], JAÖV II., 240.

41.  Parti Nagy sok szövegére is érvényes mindez. Az ő alakjának „dilettáns” része azonban nem a bámészkodó, tautologikus és redukált nyelvezetű figura, hanem az, aki mindig a fennebb stílt próbálja nyomatni, és mindig elszáll a trópusokkal: „kontaktlencséje a szívnek a költő” vagy „ki lát a lélek fásliján át?” Ezek egyszerűbb, szép „diletthák”. „A bálban minden este ég a függöny.” Ez is jó vicc, de már az abszurd erejével hat. Zavarba akkor kerülünk, amikor ilyesmit olvasunk: „ajkához lassan az idő / odaszorítja trombitáit”. Jelentős és erős kép lehetne ez egy Ady-versben, de a Parti Nagy-szövegek kontextusában már elbizonytalanító. „S a szív körül mázsás izzadás” – ez éppúgy beleférne egy Rimbaud-versbe, mint egy nevetségesen rossz költeménybe. Irodalomellenes orvtámadás: nézőpont kérdése, mi direkt és mi ironikus, mi metonímia és mi képzavar. Parti Nagy helyenként fergeteges, infernális tréfát űz a nagy erejű költői kép és a fűzfapoétika ügyetlenségei közötti skálán, sőt, olykor egyetlen szekvenciába sűrűsödik gyanúsan nagyszerű és zseniálisan dilettáns. Az egészséges stílusérzék összeomlik e tobzódás közepette: „Ha képeslapot kap a lélek / odatűzi egy szemmel jól látható helyre, / a vitrinajtó, mint egy szép hajat, lágyan ringatja a tengert. / [...] / Az elme jóval messzebbre ellát, mint a csalfa szem, / ha mint egy periszkópot az ábránd állványára teszem. / Ott már közel van a messzitávol, a Szocsi meg a Rimini / és luxushajóz az ember, mikor csak elsétál a vitrinig, / ahol a panelház, benne a sok-sok príma kabin, / tovaúszik a boldog beutaltakkal a képeslap hullámain. / Mert minden ember legmélyén ott horgonyoz egy-egy óceánjáró, / és a legnehezebb vele ilyenkor nyáron, / ha a pirosbronz alkonyatban kürtölni kezd a lélek tükre, / és egy kicsivel nagyobb rálátás nyílik az életükre.” (Navigare neszesszer est, In: Csuklógyakorlat, Magvető, Bp., 1986. 82. o.) Az utolsó sor már-már kiszólás erősségű áthallás; mintha hirtelen komolyra váltana a szöveg, bár stílustörés nélkül belefér a dilettáns beszédbe is. Másfelől a rekeszizmot ugyancsak próbára tevő képzavarok közepette ott van az a gyanúsan jó panelház-óceánjáró metafora, vele az igazi tenger és a trópusok (a luxus) elérhetetlenségének szomorúsága, a betonba zárt nyári pokol nyomorúsága, az egész cucilizmus és a nevetségessé tett vágyak grandiózus képe.

42.  A D a változó érték jele az „egzakt tudományokban”.

43.  Vö. Kukorelly reprezentatív elmúlás-versével, a „Visszahozhatatlanul rohan az idő”-vel

44.  J. A.: Emberiség. JAÖV 256.

45.  Hasonló trouvaille-t mutat be Parti Nagy a maga másfajta alakjával együtt a Szódalovaglás (36)-ban (Jelenkor, Pécs, 1990. 22. o.): „itt van az ősz itt van ujjé / s szép mint mindig énekem / istentudja hogy mi okból / jövök haza a kioszkból / s húzgálom a zörgő avarban / mint kiskocsit az életem”. Ilyen egy ősz ez. A Petőfi-parafrázis negyedik sora már nem fér bele. Egyrészt, mert ki kell használni ezt a rímziccert. Másrészt, mert ez az ősz nem ilyen nagyszerű. Nem rossz, inkább, mondhatni, nem lehet megmondani, milyen. Jön haza a költő a kioszkból, isten tudja, hogy mi okból. Aztán ez a hasonlat az élet és a kiskocsi között – az ügyetlenkedés mesterműve, a dilettáns hasonlatoknak valóságos gyöngyszeme. És mégis. Ez a fáradt viccelődés, szomorú bohóckodás valahogy elhúzza a kiskocsit, a verset, és talán az életet is, és valahogy egyszer csak nagyon jó lesz a hasonlat. Fintorogva, lágyan és ügyetlenül. A korai Szabolcska Mihály és a kései József Attila találkozása a boncasztalon.

46.  Ígérem, utoljára gyalogoltam bele többes szám első személlyel az olvasó szabadságjogaiba és privátszférájába.

47.  Vö.: „A szerzőt éppoly tévedés lenne a valódi író oldalán keresni, mint a fiktív elbeszélőén; a szerző-funkció éppen e kettő hasadásában, kettejük szétválasztásában és távolságában keletkezik.” (Ld.: Mi a szerző? Világosság-melléklet 7, 1981. 30. o.)

48.  Hiszen nem csak a szöveg van. Az irodalom is, de kivált az irodalmi reflexió több mindenből van. Ezért nincs decens idézőjel. A kémikusok attól remélték tudományosságuk fokozását, hogy egy reakciót leíró egyenlet végére már nem írják többé, hogy „+hő” (külső nézőpont), csak azt, hogy ,,-hő” (a leírt rendszer nézőpontja). Mi nem követjük ezt az utat. Ld. még Nietzsche: Önkritika-kísérlet, 2. vége. (In: A tragédia születése. Európa, Bp., 1986. 9. o.)

49.  És ebbe bizony belefikcionálom a valóságos, vagyis az én imaginárius Kukorellymet. „Nem érdekel, hogy a tulajdonnév mivel azonos vagy nem azonos, metafora-e, metonímia, szinekdokhé (egyébként minden fogalom elkerülhetetlenül mindhárom), különválasztjuk-e Derridát mint testet (melynek minden sejtje, mint tudjuk, hét évenként az utolsó atomig kicserélődik) vagy mint különböző szövegek egy márkajelzését az akadémiai szövegtömeg-termelés bejárhatatlan piacán. Amikor azt mondod, hogy »Garaczit olvasok«, akkor mire gondolsz? Amikor tulajdonnevet használok, annak sincs erősebb fogaimisága, mint bárminek. A polgári név a »point de capiton«-ja annak a »csúszkáló anyagnak« (J. L.), ami a többszörösen elidegenített szövegtől a legdurvább személyességig sokmindent lefed. Ez rendkívül jól illeszthető mindenféle »poszt-beszédbe«; sőt, én inkább azt furcsállom, hogy a strikt fogalomhasználat-ellenes posztfiúk és posztlányok miért vannak annyira ráizgulva a szerzőség körüli definíciókra, miért pont itt próbálják kihalt fogalmi posztasággá szárasztani a trópusok termékeny humuszát.” (F. Zs. Odorics Ferenchez írt leveléből.)

50.  Az újkritika „szoros olvasása” vagy a strukturalizmus „kizárólag a műre” fixált olvasása szigorúan véve „aporiákba és nevetségbe torkollik. A probléma nagyjából ugyanaz, mint ami a kanti analicitásfogalom kapcsán felmerül, nevezetesen, hogy mi van eleve benne egy nyelvi megnyilatkozásban, és mi az, ami a tapasztalatra, a kontextusra stb. utal bennünket. A »műre és csakis a műre« koncentrálás katekizmusa »szoros olvasatban« a viszonylag egyszerű Lakodalom Lajos-féle poétika »üzeneteivel« sem tudna megküzdeni. Például a »Nem voltam én hozzád durva, / mégis megcsaltál te engem. / A szerelmünk nem volt maszlag, / gyere vissza, jól megleszünk« dalának legprimérebb megértéséhez is »művön kívüli« tapasztalatokat kell bevonni.” (F. Zs.: A Halálnapló mondatairól. Holmi, 1994/8. 1218. o. 12. jegyzet.) Tulajdonképpen a heideggeri-gadameri „előzetesség” fogalmáról van szó. Ennek és a gadameri „nem-gyanakvó” hermeneuszisznak figyelembe veendő korrektívumát Habermas fogalmazta meg. A „dialóguspartnerek mindegyike saját előítéletrendszereiben áll, és éppen ennek tudata az, amely lehetetlenné teszi, hogy a »többé már nem lehet« szemétdombjára vessük [a] gyanakvó-leleplező hermeneutikát.” (F. Zs.: Amerikai polgár, európai filozófia. In.: Mindentől ugyanannyira. JAK-Pesti Szalon, 1994. Bp. 56–67. o.)

51.  Vö.: Ortega y Gasset: A terv, amit énnek nevezünk. (In: Goya. Helikon, Bp., 1983. 65–72. o.), 111. Uő: A történelem mint rendszer, 7–8. (In: Két történelmi esszé. Európa, Bp., 1983. 185–211. o.).

52.  Ortega y Gasset (utóbb) id. mű 204. o.

53.  Persze maga az énideál mint terv sem szubsztanciális karakterű: történésekben nyilatkozik meg és folyamatosan változik.

54.  T. S. E.: Poe-tól Valéryig. (Elképesztően rosszindulatú írás. In: Káosz a rendben. Gondolat, Bp., 1981. 398. o.) Hangsúlyozom: az én az egyetemes enantiodromia alávetettje. Sosem „lét”, mindig „levés” (Hegel). Az énideál prezentációja lehet, de nem feltétlenül hazugság, „beugratás”, „(ön)becsapás” – inkább terv.

55.  Napos terület (10.), Egy gyógynövény-kert, 124

56.  Az idézet pontos helyét sajnos nem tudom felidézni.

57.  „Emeld fel, ahogy akkor felemelted, / és üss vele, ahogy akkor ütöttél.”

58.  Hadd ne foglalkozzam az „erős félreolvasók” teoretikus harcosainak lehetséges ellenvetéseivel, mert nem szeretem az agressziót. Az erős félreolvasás elsőrendű szórakozás, ha invenciózusan és derűs mértéktartással művelik, ám a világnézetté tett világ ismeretelméleti szofizmáival lövöldözők, a différance terminátorai a legkevésbé szövegek (erős félre)olvasásával foglalkoznak; háborúzni akarnak. És csak teoretikus fegyverekkel, aminek mitikus, titáni erőt tulajdonítanak. Annál kevésbé maguknak az irodalmi műveknek. Leereszkedő mosollyal fogadnak minden „naiv” attitűdöt, amely még képes (a teória műre applikálásának és a teoretikus hozzáértése diadalának örömén kívül) intenzív (re)akciókra egy irodalmi mű olvastán; csak irodalomelméleti logikákat hajlandók működtetni. A műét annál kevésbé: „Kispofám, az »alkotói intenció« csicskása, te tényleg azt hiszed, hogy valami »oda van téve« a szövegbe, valami fix értelem, amit »rekonstruálnod« kell? Nevetséges. A jelentés sosincs...” Stb. Derrida nem azt mondta, hogy nincs semmi a szövegben, hanem hogy kívüle. (És az is tévedés volt.)

59. Kermode: Salinger. In.: Id. könyv. 239. o.

60. Ígéret – szép szó.

61. Hajdú Gergely:  Balett és orthopedia. Holmi, 1990/8, 931. (Én senkivel sem üldögélek)