Dominik Tatarka új könyvét olvasva

A cseh prózatermés ismeretében Dominik Tatarka Fonott karszékek című novellája (cseh fordítása a Československý spisovatelban jelent meg) némiképp szokatlanul hat. Nem a szerzői szándék, az újszerűség, a művészi kifejezésmód keresése az, amivel belopja magát az olvasó tudatába. Akaratlanul is olyan hatást vált ki, amelytől már csaknem elszoktunk: az olvasó olvassa, és úgy érzi, az író hozzá beszél, neki ír, meg akarja ajándékozni valamivel. Természetesnek tűnik, hogy az irodalom nyújt valamit, elvégre azért van – mégis olykor igen kevés kell hozzá, hogy az ember észrevegye a különbséget az olyan művek között, amelyek gondosan kiszámítják, mivel tartoznak Istennek, és mivel a császárnak, mit illik tenni annak érdekében, hogy a mű ne előzze meg időszerűtlenül az adott kort, de ne is maradjon el a fejlődéstől, mi kell ahhoz, hogy lépést tartson az irodalom „műszaki” színvonalával; azok között a művek között, amelyek az olvasóközönséget tartják szem előtt, sőt netán az olvasóközönség bizonyos kasztjait, miközben vajmi keveset gondolnak magára az az olvasóra – és azok között a könyvek között, amelyekben kötetlen beszélgetés alakul ki elbeszélő és hallgató között, amelyekben a művész kötetlen térben mozog, és olvasójában is ennek a kötetlen térnek az érzetét kelti. Úgy vélem, Tatarka prózájáról szólva bevezetésképpen előre kell bocsátanom ezt a néhány szót, mert ő az, aki eszünkbe juttatja, hogy az általános érvényű igazságok a valótlanságok rájuk rakódott hordaléka miatt vesztik érvényüket; mert mellesleg szólva, ez a próza visszaadja az író természetes jogát arra, hogy a saját nyelvén szóljon, és ne kelljen bevett sablonokhoz alkalmazkodnia, ne kelljen magát alávetnie általánosan elfogadott szabályoknak, intézményes előírásoknak, ne kelljen tekintettel lennie arra, mit kell, és mit nem, mi a kívánatos, mit szabad, és mi tilos. Azt mondtuk, Tatarka könyve nem törekszik semmire, értelmetlen volna hát benne bárminemű, a próza megújítását célzó kísérletező szándékot keresni, vagy a szerzőről bármilyen jellegű messzeható szándékot, „célkitűzést” feltételezni. Valahányszor a kitűzött cél automatikusan a számítás szolgálatába áll, valahányszor a kiszámítottságot összetévesztik az írásművészettel, és az ún. művészi igényességet azonosítják a művet létrehozó műviség, netán a mesterkéltség mértékével, Tatarka minden hivalkodástól mentes, már-már szerény alkotói szándéka kétszeresen értékessé válik: az író mindennemű előírt, általános érvényű sablontól és stilizációtól mentes, olvasás közben valósággal felüdítő elbeszélésmódja, célkitűzéseinek visszafogottsága és szerénysége a szerző belső kultúrájáról tanúskodik.

Ellenvethetnénk, hogy ennek a prózának a kamarajellege, az olvasó és az elbeszélő hangja közti közelség a mű zsanéréból, a szerző választotta irodalmi forma lényegéből következik. Csakhogy a Fonott karszékek összehasonlítása az

utóbbi évek cseh prózájának hasonló zsánerű alkotásaival még inkább Tatarka mellett szól, még meggyőzőbben hangsúlyozza könyvének előnyeit. Az egykor franciatanárnak készülő ügynök, Bartolomej Slzička Párizsban játszódó szerelmi története, a történet, amelyben az emlékezés színképében fölelevenedik a Münchent követő időszak, akarva-akaratlan tükröt tart azoknak az elismert novellisztikus alkotásoknak, amelyek irodalmunkban sikerrel ötvözik a szerelmi témát a politikai önkény ellen vívott küzdelem témájával: a tükör ez esetben kevéssé hízelgő. Az olvasó, aki megszokta, hogy a dolgokat elnagyolt kontúrokban lássa, aki alkalmassá tettek arra, hogy a dolgokat az eléje tárt, garantáltan helyes tálalásban fogadja el, érzéketlen a nüanszok iránt. E befogadás számára, úgy tűnik, észrevehetetlen árnyalat még a szemfényvesztés és kifinomultság, mesterkéltség és veretesség, cirkuszi aréna és figyelmes hallgató, a tribün magasából harsogó hang, és az ember bensőséges megszólítása közti különbség is. A kamarajellegű próza, ha már Tatarka novellájának meghatározására ezt a kifejezést használjuk, már lényegéből következően is az árnyalatok megkülönböztetésén alapszik, átmenetek alkotják, árnyalatfokozatok, leheletfinom árnyalatok. Az író az elbeszélői hangnemek és finomságok egész sorozatát vonultatja föl benne, eltérő nézőpontok, változó távlatok pókhálófonalából szövi össze, amelyek mindegyikét más-más elbeszélői megszólalás fejez ki. Ezeknek az árnyalatoknak a játékában, összefonódásában, kölcsönös csoportosításában és kombinációjában van valami tünékeny, valami megfoghatatlan. Tatarka epikai kifejezésmódját nem lehet oly módon megközelíteni, ahogy napjaink prózai alkotásainak többségét, mert eltűnik a csillogás és a félárnyalatok játéka; nem lehet szikével belevágni az eleven szövetbe, és csak az elbeszélés végeredményét keresni, Tatarka novellájának esetében ez alkalmatlan módszer. Ha csak a végső összegzést akarjuk megtudni, megfosztjuk magunkat mindentől, a fénytörés káprázató színtelen kifejezéstelenséggé és érdektelenséggé szürkül.

És éppen ebben az értelemben, és elsősorban ebben az értelemben szerelmi történet is a Fonott karszékek. Bartolomej 1938-as párizsi szerelmét beszéli el, a Danielával megélt történet azonban igen kevéssé hasonlít a klasszikus novellisztikus történetekhez, a szerelmi élmény Tatarka előadásában nem megrázó és nem is magával ragadó életre szóló élmény, nincsenek benne viszontagságok, fordulatok, bonyodalmak, és a legkevésbé sem keretezik végletesen tragikus körülmények, amelyek kettejük sorsának megoldását már-már az emberi lét beteljesedéséért vívott élethalálharccá fokozzák. Ezt a történetet egészen más teszi lebilincselővé: a belső ragyogás, az, hogy az egyes helyzetek, így vagy úgy, mindig más értelmezést nyernek. E tekintetben jellemző, hogy csak a novella befejezése világítja meg az egyes részleteket, hogy egyes helyek csak a végén, visszamenőlegesen, helyesebben a jelentések megsokszorozódásában kapják meg igazi végkicsengésüket, fedik fel a bennük kereszteződő nézőpontok, félárnyalatok, könnyedén ironikus távlatok játékát. A szerelmi élmény, amelynek kedvéért a tárgyalt novellát a szerző elbeszéli, rejt ugyan magában tanulságot, a valóságban azonban már emlékezés közben folyamatosan áradó mozaikképekre bomlik – ezek az epizódok nem azért érdemesek a feljegyzésre, mert a történetet valamiféle végkifejlet felé sodorják, inkább azért, hogy az emlékezetből fölmerülő részletekből előtűnjön a kötődés, a ragaszkodás ahhoz, ami egykor valóban volt, amit egykor valóban átéltek, ami évek múltán sem vesztett hatalmából, és ami a jelen valamiféle rejtett, mélyebb dimenziójaként bukkan fel mint tartós háttér, mint a jelen pillanatát fontossá tevő távoli látóhatár. Tatárkánál az éppen zajló jelenben nem vész el semmi abból, amit megéltek, amit egykor, rendkívüli körülmények között a maga teljességében felfogtak. Ez azonban csakis akkor lehetséges, ha a múlt a maga színtiszta valóságában, minden stilizálás és szépítés nélkül jelen van az író emlékezetében, anélkül, hogy későbbi hordalékok szűrőjén, tudatos átalakításokon és kiigazításokon ment volna át. A közvetlen váltás múltból a jelenbe, az aktuális pillanat átíveltetése a múlt régen lezárt élményeinek távlatába, mindez csak akkor valósítható meg, ha az ember nem hazudik sem magának, sem a másiknak, ha megőrzi fenntartás nélküli odaadását az iránt, ami az emberben, az emberrel és az ember körül történik, ha nem veszti el belső ösztönösséget, és nem igényli, hogy tudatosan, előre meghatározott tervek, szándékok, érdekek és számítások irányítsák tetteit. Bármi, amit a jelenkori cseh próza kínál, nehezen bírná el az összehasonlítást az 1938 sorsfordító őszén játszódó Tatarka-novella, a benne villózó részletek tisztaságával. Elég egy apró kép, egy villanásnyi jelenet: találkozás Csehszlovákia párizsi nagykövetével, látogatás az északi bányakörzetben élő honfitársaknál, a cseh kertész epizodisztikus alakja, aki a portás feladatkörében az általános kétségbeesés közepette a párizsi nagykövetség egyetlen feljegyzésre méltó figurája, elég megállni jelentéktelen utakon, elidőzni egy-egy találkozás emlékénél vagy a rendőrségen tett látogatásnál, hogy egyszeriben magával ragadjon Tatarka előadásmódjának ereje, és tisztasága. Olvasás közben a részletek úgy vésődnek be az ember emlékezetébe, ahogy vannak, fontosságuk teljében, minden idegenszerű külsőségtől, hozzátoldástól és minden olyasmitől mentesen, ami ellenáll a spontán emberi befogásnak.

Ugyanez érvényes arra az elbeszélésformára is, amely a Fonott karszékekben a legfontosabb „történetet”, Bartolomej és Daniela történetét elénk tárja. A szerelmi élmény is csak az emlékezet által rögzített illékony pillanatokból tevődik össze, az élmények körvonalai könnyen változnak, cserélődnek, és fokozatosan egymásra rétegződnek, mintha csupán az egységes szerkezetben kapnának határozottabb rajzolatot, bár így sem egyesülnek egyöntetű egyoldalúsággá, erőteljesen meghatározott vonallá. Az elbeszélés egész ideje alatt folyik a hangsúlyok eltolódása, egyik nézőponttól a másik felé, amint úgy tűnik, hogy a kijelentések egyértelművé válnak, egyszeriben belengi őket az irónia, a meghitt pillanatoknak egy leheletnyi komikum vet véget, s abban a pillanatban, amikor feszesen cselekményszerűvé válna a történet, egy elbeszélői kitérés ellentétes jelentést ad az elbeszéltek értelmének. Itt minden finom, sérülékeny anyagból van egymáshoz illesztve, sok mindent a visszájára fordíthat egy óvatlan mozdulat, az, amivel bánnak, amiről beszélnek, nem viseli el az érzéketlen bánásmódot: – Higgye el, drága Jarmila – mondja a könyv végén az elbeszélő –, az ember szinte elképed, mennyi a tudatlanság, a műveletlenség éppen a szerelemben. És ennek a mondatnak a szelleme ott lebeg Tatarka egész könyve fölött. A szerző szerint a szerelemről is tudni kell beszélni, ez is művészet, amely megköveteli, hogy csínján bánjanak a tárgyával, faroslav [anűnak igaza volt, amikor a Literární novinyban megpróbálta elmagyarázni, miként látja Tatarka két lény viszonyát. Van valami ebben a novellában, ami visszahozza a szerelem ama bizonyos, gyakran vitatott alászállását és lefokozását pusztán Éroszra, Éroszt a szexualitásra és így tovább, vissza az eredeti állapotig. Nem véletlenül oldódik fel Tatarka hősének szerelmi élménye saját elbeszélésében egy ember állapotainak sorozatává, aki sorsdöntő időben idegen földön találja magát, egyedül, elhagyatva, barátok és haza nélkül, egy környezetben, amelybe nem nőtt bele, megfosztva az otthon hátországától, amikor ott történelmi katasztrófa zajlik. Nincs más választása, mint hogy megkeresse legalább a töredékeit annak, ami emlékezteti a földre, ahonnan jött, hogy találkozva Franciaországban szétszóródott honfitársaival, érezze a haza közelségét, hogy fölfedezze, meglelje önmagát egy másik ember közelében, a másikról gondolkodva, a másikra gondolva.

Gyakran esik szó a modern próza módszereiről és technikájáról. Tatarka novellájának fejlécéből, mint mondják, hiányzik a célkitűzések szó. És mégis, Tatarka stílusának, igéinek elemzése bizonyára kimutatná, hogy bár kerül minden feltűnést és sosem tolakodó, jelen van benne a köznyelv számos rétege, hogy milyen visszafogottan és minden harsányságtól mentesen lesz a közvetlen megszólításokkal átszőtt elbeszélői nyelv tökéletesen alkalmas a valóság megfoghatatlanságának kimondására és megnevezésére. Vagyis a kimunkáltság áthatja ennek a költői műnek minden rétegét: Tatarka novellája magában rejti az érzés, a gondolkodás, az úgynevezett közép-európaisággal azonosított kultúra, egy erősen szláv jellegű, vagy még pontosabban a cseh kultúra elképzelésével azonosított kultúra minden jellegzetes elemét.