Esterházy

2. A független közírástól a nyelvi „fellépés” retorikájáig

– Esszék és publicisztika –

Ami eredetileg egyszerűen referenciális szöveg volt,

most egy szöveg szövege, egy alakzat alakzata lesz.

Az én-nek mint metaforának a dekonstrukciója nem a két kategória

(én és alakzat) szigorú szétválasztásával ér véget, hanem

a tulajdonságok olyan felcserélésével, mely továbbra is

lehetővé teszi azok fennállását, persze,

csak betű szerinti igazságuk árán.

Paul de Man: Rhetoric of Tropes (Nietzsche)

Eldöntetlen hatásösszefüggéseket egyszerűsítenénk, ha azt állítanánk, hogy az Esterházy újabb művei felvetette kérdésekre az alkalmi írásokban rejlik az érvényes válasz. Nem valószínű tehát, hogy az atematikusság korlátozásának, a rhizomatikus szerkesztésmód egyszerűsödésének vagy a korábban érvénytelenített esztétikai dichotómiák részleges újraképzésének a szerzői megnyilatkozás más műfajaiban volna a magyarázata. Mégsem indokolatlan a kérdés: széttartó vagy konvergens irányba mutatnak-e azok az olvasástapasztalatok, amelyeket Esterházy epikai, illetve közírói munkásságából nyerhetünk? Nem a kijelentések referens igazságtartalma szerint, természetesen, hanem a bennük megnyilatkozó beszélő textuális-retorikai konstitúciója értelmében.

Az írói szerepfelfogásra vonatkoztatva ráadásul több szempontból sem ígérkezik terméketlennek a kérdezés iránya. Egyrészt, mert Esterházy közírói tevékenységének kibontakozása időben lényegében egybeesik a szépírói megtorpanás szakaszával. Másrészt, mert szövegeinek poétikai terében meglehetősen elmosódnak a kétfajta megnyilatkozásmód közti határok. S itt nemcsak arról van szó, hogy – mint utaltunk már rá – bizonyos szövegmodulok változatlan alakban kerülnek át egyik szövegfajtából a másikba. Alapvetően közös vonásokat mutat a szövegek retorizálásának technikája is: a kijelentések textuális elhelyezkedése éppúgy egy áttételes és rögzítetlen beszédhelyzettel hozható kapcsolatba, mint a beszéd szólamrepertoárjának változékony megszólaltatása. Joggal állapítja meg tehát Szilágyi Márton, hogy „Esterházy kiérlelt prózaírói technikát működtet alkalmi írásaiban. A gondolatok, helyzetértékelések, állásfoglalások közléséhez megteremtett egy médiumot, amely afféle narrátor figura. Az író ezáltal el tudja választani egymástól civil énjét a publicisztikában megszólaló, állást foglaló elbeszélőtől. Megőrzi ilyenformán a distancia lehetőségét, fölkínálva annak az olvasási stratégiának a lehetőségét, amely prózájának befogadásához igényeltetik.”¹

Van ugyan változás Esterházy publicisztikájának ilyen alakítottságában, de közírói szerepfelfogásának meghatározó szemléleti-mentalitásbeli összetevői lényegében alig módosultak. És bár a szépíró Esterházy fokozatosan alakította ki a maga – mára állandósultnak mondható – közírói jelenlétét, publicisztikai munkássága egyetlen nagyobb területen sem olyan átfogó igényű és távlatú, mint jelentékenyebb epikus elődeié volt. Ha Kosztolányinál a lélektani tárgyközelségű – s ezért elsősorban az igazságok érdekharcának köztes teréhez vonzódó – írásmód érzékenyebb a jelentésképződés egyéni sokféleségére, Maráinál a társadalom-közelibb, ugyanakkor mély történeti-kultúramorfológiai alapozású szociálliberális értékhorizont bizonyul szélesebbnek. Sőt, mint látni fogjuk, biztonságosabban artikuláltnak is. Ami azt jelenti, hogy – az epikai művekhez képest – Esterházy publicisztikájának nyelvi „antropológiája” szegényesebb a Kosztolányiénál, Márai alkalmi műfajainak viszont az esemény iránti érzékéhez tud ritkán felemelkedni. Az előbbinek inkább a kétosztatú sematizáció, az utóbbinak pedig az a következménye, hogy – a valóban beszédes történés alkalmához mérten – viszonylag sok a talált, sőt a keresett esemény jelentésesítésének kísérlete.

Az alkalmiság, persze, elidegeníthetetlen tartozéka a közírásnak. Ám a rajta keresztül megnyilvánuló közlésérték nagyon is érzékeny mutatója azon irodalmias írásmódok hatékonyságának, amelyek a közvetlen beavatkozás kedvéért lépnek ki a fikció teréből. Ez a szándék a Kitömött hattyú (1988) esetében még meglehetősen közvetett, hiszen nyilvánvalóan az örökölt irodalmi diszkurzus „terméke”. Itt egyelőre még csak a kanonizált írói helyzet teszi indokolttá a „szerzői műhely” megnyitását. Esterházy alkalmi írásai iránt ugyanis nem első megjelenésüktől fogva, hanem a Bevezetés... sikere után növekszik meg igazán az érdeklődés. A Kitömött hattyú uralkodó hangneme kétszeresen is visszafogott, tartózkodó és áttételes. Egyrészt azért, mert a könyv irodalmi esszéi nem tartanak igényt a hivatásos irodalomértelmezés beszédhelyzetére. Másrészt pedig azért, mert a megidézett írókról szóló fejtegetések hangsúlyosan a személyes tapasztalat horizontjában állnak ugyan, mégsem válnak ürügyévé az alanyi konfessziónak. A hangnem eme kettőssége mégis inkább az irodalmi közírás hagyományos témáin keresztül érvényesül. Mert míg az irodalmi esszé műfaja Kosztolányiról és Ottlikról éppúgy alig mond itt érdemlegeset, mint Hamvasról vagy Csáth Gézáról, az esszéírói szerep állandó alulstilizálása szokatlan, kettős fénytörésbe állítja az irodalmi publicisztika némely jól ismert témáját (Egy hivatásos álmodó följegyzéseiből, Egy filmforgatókönyv életéből, Haza a magasban, A semmi konstrukciója).

Hogy mégsem az irodalmi tárgyú esszé Esterházy igazi terepe, azt igen hamar bebizonyították Az elefántcsonttoronyból, illetve A halacska csodálatos élete c. gyűjteményei (mk. 1991). Mert bár a címadás ironikus értékátfordítása a modalitásnak mindkét esetben az (esztétista és mesemondó) irodalmi komponensét hangsúlyozza, maguk a szövegek már jellegzetesen olyan közírói szerep átvételéről tanúskodnak, amely távolról sem csak esztikai-irodalmi indokoltsága. Itt ugyanis már mindkét esetben a független értelmiségi szerepválasztás szándéka szembesül a magyar irodalmi közírás modern hagyományával – képletesen szólva Babitstól egészen Illyésig. A hangnem – s ezzel részint a megnyilatkozás – irodalmi igényének nyomatékossá tétele azonban éppenséggel nem jelenti a kijelentések érvényének fikcionalizálását. Esterházynak itt az a szépírói törekvése mutatkozik meg új vetületben (s kerül egyúttal szokatlan lehetőségek elé), amely a Bevezetés...-ben nemcsak felszámolta az irodalmi nyelv regiszterbeli különállását, hanem megszüntette írás és valóság klasszikus-modern oppozícióit is.

A két kötet írásai lényegében úgy beszélnek a politikai rendszerváltozás külső és belső körülményeiről, hogy annak számos lényeges művelődési, mentalitásbeli és történeti-regionális vonatkozására távlatot tudnak nyitni. Nem olimposzit természetesen, hanem nagyon is a beszélő szerepválasztási dilemmáinak látószögéhez kötött – s annak változásaival együtt mozgó – távlatot. A távolságtartó beszéd „tropológiájának” köszönhetően az alkalmi műfaj itt kifejezetten olyan értelemösszefüggések értelmezői kipróbálására ösztönöz, amelyeknek a közelmúltból a közírásnak mind a Németh László, Illyés, Csoóri-, mind pedig a Lukács, Fejtő, Konrád-féle vonulata, de még a köztük elhelyezkedő Bibó írásmódja is jóval szűkebb mozgásteret juttatott. Azt mondhatjuk, olyan nyelvhasználat vetíti itt előre a magyar irodalmi publicisztika egy lehetséges fordulatát, amely a saját kijelentés érvényét nem függetleníti az odaértett olvasói „viszontbeszéd” igényétől. A nyelv ilyen használata, illetve „a vele felidézett összes személy, cselekvés, dolog és tér, a szövegesítés minden általa megvalósított formája, az összes beszédmagatartás és –perspektíva teszi lehetővé, hogy az információknak ne csak valamely legtágabb értelemben vett többlete jöjjön létre, hanem hogy az ellentétes, a befogadói tudatban egyidejűleg előállított képzeteken, sejtelmeken, észleleteken és érzéseken keresztül kialakuljon a saját (múltbeli) tapasztalat és a saját (jövőbeli) lehetőségek többlete is”.²

A szöveg nyitott megtapasztalhatósága ilyenkor nem egyszerűen a regiszter összetettségén, és nem is a beszéd játékos, frivol, rontott, ironizált, köznapias vagy emelkedett szólamainak repertoárszerű keveredésén múlik, hanem a mondottak elvi visszautasíthatósága és igenelhetősége közötti mozgástér lezáratlanságán. Annak – nyelvi viselkedés általi – tudtul adásán, hogy e tér diszkurzív kialakítása nem írja elő eleve a szemantikai „bejátszhatóságának” szabályait. Mindaz a poétikai-retorikai potenciál tehát, ami a regényekben – az „irodalmi olvasás” kódjain át – a befogadás új önmegértésének többféle és megosztható tapasztalatát váltja ki, itt a referencializálható igazságok interszubjektív feltételezettségét teszi láthatóvá. A legsikerültebb példákban annak érzékeltetésével, hogy egyetlen saját „igazság” érvényesítése sem azon múlik, mennyiben sikerült – szándékait úgymond „leleplezve” – átlátni a másikon. A saját „igazság” sokkal inkább a dologba való belátás ama kölcsönösségén keresztül lesz méltányolható, amely mindig nyilvános színtere az én és nem-én közti találkozás kiszámíthatatlan eseményének. Csak e feltételek mellett nyerhet olyan alakot a közös jelentésképzés is, amely az interszubjektív tapasztalat ellenére sem írja elő a történő igazsággal való azonosulást:

Éppen nem azt mondom, hogy itten senki sem jobb a Deákné vásznánál, hanem ellenkezőleg, így derülhet csak ki, hogy van, aki jobb a Deákné vásznánál, és van, aki nem jobb. De senki se mondhatja, hogy nem tudja, milyen Deákné milyen vásznáról beszélek.

(A falra hányt borsó sorozatból 2.)

A nyelvhasználat e kettős, ironikus tropológiája egyszerre kelti aztán a kívül- és a belüliét választhatóságának illúzióját. A 90-es évek Magyarországán ezért „folklorizálódhatott” rohamos gyorsasággal Esterházynak néhány olyan formulája, amelyet azok is lelkesen idéztek, akiknek inkább a hermeneutikai gyanútlanságát, mintsem az „igazát” fejezte ki:

Mintha egy nagy Tájékozódási Futás kezdődött volna, megannyi Monspart Sarolta, és mindahánynak volna hivatalos, pöcsétes papírja arról, hogy ő a damaszkuszi úton jár. (A képet Saulus-ügyekben járatos kollégámtól kaptam, „tudhatod... van írásos bizonyítékom rá, hogy én... én hiszek ezekben a fordulatokban. De nem túlzás ez? Csúcsforgalom a damaszkuszi úton... már csak a jó ízlés miatt is... vagy se...”)

(Az új rizsa)

És itt mutatkozik meg igazán a beszéd funkcionális rögzítetlenségének az a rendkívüli többlete, amely alighanem a legnagyobb – s csak a modernség utáni horizontban hozzáférhető – vívmánya Esterházy prózaírásának. Mert annak eldönthetetlensége – s nyelvileg épp ez az eldönthetetlenség fejeződik ki az „irodalmias közírás” kategóriájában is –, hogy fiktív vagy referenciális érvényű-e a fentebbi kijelentés, Derridának azt a megfigyelését támasztja alá, hogy a szöveg irodalmi karakterét végső soron sohasem tartalmazhatja a szöveg maga. „A szöveg irodalmi karaktere – mondja egyik interjújában – az intencionális tárgy oldalán van beírva, úgy is mondhatnánk, annak noematikus struktúrájába, nemcsak a noetikus aktus szubjektív oldalán. (...) Ez a noematikus struktúra (Husserl terminusával szólva >nem-reális<-ként) szubjektivitásba van belefoglalva, de olyan szubjektivitásba, amelyik nem empirikus és egy interszubjektív és transzcendentális közösséghez kötődik.”³ Annak függvényében tehát, hogy az interpretáció mely érdekeltségével közeledünk a közlési igényéhez, a fenti folklorizálódott szöveg együtt- és ellenünkre is képes „cselekedni”. Vagyis éppenséggel magának a vele folytatott értelmezői párbeszédnek a közreműködésével leplezi le azt az empirikus személyességet, amely nem vesz tudomást az érdekeltségen túli, noematikus szubjektivitás fölérendelt személyközi érvényéről. Arról az instanciáról tehát, amelyik egy nem érdekközösségként értett értelmező közösség esztétikai „ítélőerejeként” kerekedik felül a személyes interpretációkon.

Esterházynak a rendszerváltozás közvetlen környezetében keletkezett alkalmi írásai ennyiben legalább olyan intenzív (viszont)értelmezésnek vetették alá a róluk szóló interpretációkat, mint őket azok. Az egymást olvasó szövegek kölcsönös értelmezéséből joggal alakult ki az a közmegegyezés, amely a független közírás mintapéldáit látta e két kötet írásaiban: „Vallja és vállalja – írta róla Németh G. Béla – a maga józan és türelmes keresztény felfogását s szociálliberális történeti-társadalmi szemléletét, de senkit sem vél balgának vagy bűnösnek, aki nem ezt a felfogást teszi magáévá. A minden tekintetben szabad, ám kölcsönösen belátó egyének összességének országa, társadalma látszik hozzá legközelebb állni, amelyben ki-ki a szívének s értelmének legkedvesebb hagyományt mondhatja, választhatja magáénak.”⁴

És valóban, a Hitellel való szakítás időszakáig a publicisztika beszédének ez a hatékony és attraktív változata a kettős horizontú nyelvhasználat köztes szituáltságából nyerte legtermékenyebb impulzusait. Esterházy szövegei elsősorban azért válhattak ekkor a beszéd – Foucault-i értelemben vett – „igaz területévé”⁵, mert a nézetek találkozásának nyitott tereként viselkedtek. Olyan helynek bizonyultak, ahol torzítatlanul jelenhettek meg a nézetek, még mielőtt igaznak vagy hamisnak minősülhettek volna: „Nem volna szabad engednünk – vesz búcsút olvasóitól a szerző –, hogy különböző magyar nyelvek legyenek, mert ott még tolmács se volna, s az tényleg baj. Különbözni csak közös nyelven lehet” (Kedves Hitel-olvasó). Esterházy írásai elsősorban e beszédhelyzet hitelességével szorgalmazhatták a történésekhez való viszonyunk elvi megváltoztatását. Azt, hogy világunk attól lesz (és az elmúlt negyven évben is attól volt) közös mű, amilyen mértékig a személyes felelősségek közössége (volt és) lesz képes a megalkotására:

Van, aki azt mondja, ez az összevisszaság a dolgok rendje. Mozgásba jött valami, a történelem talán, majd lesz valahogy. Hogy majd kitisztul. Nem. Tisztul, ha tisztítjuk, én, te...

(Az új rizsa)

A Hitel-affért követően, illetve a médiakérdés autokrata politikai rendezésének kísérlete nyomán Esterházy maga is azok táborában találta magát, akiket –      nemegyszer ízléstelenül és megbélyegző módon – egy nemzetvesztő liberalizmus szekértolóiként emlegetett a megosztott nyilvánosság egyik (hatalmi ágon is támogatott) szólama. Vélekedjünk bárhogy az ekkorra elmélyült médiaválságról, a kölcsönös kulturális és politikai diszkriminációs kísérletek logikájáról, az bizonyos, hogy Esterházy publicisztikájában innen fogva számottevő változások figyelhetők meg. E folyamatoktól bizonyára nem függetlenül nemcsak tárgyválasztás és tárgykezelés, hanem hangnem tekintetében is.

A vajszínű árnyalat 1988- (1993) és az Egy kékharisnya följegyzéseiből (1994) magán a beszéd modalitásán keresztül kelti azt a hatást, mintha e szövegek mind kevésbé tudnák áttörni a politikai-ideológiai diszkurzus szabályrendszere képezte határokat. Mindenekelőtt a mondottak igazságtartalmához való viszony összetettsége sínyli meg ezt az új fejleményt. Lényegében párhuzamosan az epika jelentéslétesítő nyelvének korlátozásával. Mert ahogyan az epika nyelvhasználatának bizonyosfajta referencializálódása a jelölők játékának terét szűkíti, a publicisztika beszéde is hasonlóképpen csökkenti a távolságot a szöveg inszcenírozott beszélője és a szerző személye között. Az így megfogalmazódó nézetek viszont már komolyabban korlátozzák a szemantikai tér „bejátszhatóságát”.

A vajszínű árnyalat 1988- még a dolgok ránkbízottságának horizontjából („most mi vagyunk a szobafestő is”) tesz kísérletet a rendszerváltozás eseményvilágának értelmezésére. Szebeni András fotói itt ugyanis nemcsak kép és szöveg párbeszédének válnak alkalmává, hanem az egyéni életek és a történelmi események szembesülésének is. A képek tehát nem a tények rögzítői, ahogyan a szöveg sem a politikai körülmények átrendeződésének megörökítésére törekszik. Sokkal inkább arra, hogy az – eredet, születés, ifjúság, halál konstituálta, kezdet és vég közé zárt – egyéni élet nézetéből lazítsa a látvány eseménykötött jelentését. Kép és szöveg dialógusa azonban nem emiatt válik olykor egyhangúvá. Elsősorban azért, mert ami a könyv kérdését, tehát a történelmi változás emberi-mentális és kulturális kondícionáltságát valamint – s ami ezzel a kezdetként értett vég alakzatát tekintve egyjelentésű – valóra válthatóságát illeti, egymással ellentétesen korlátozzák a válaszok sokféleségét. A képek hatásosan ironizálják ugyan a remény számos esendő formáját, de némelyeket közülük a fenség bűvkörébe vonnak. A szöveg nem sérti ugyan ilyen durván a változatok elvi egyenértékűségét, de gyakran nem éri be a távolság hangsúlyos érzékeltetésével. Az élet esetlegességét ezért épp olyankor nyilvánítja – hallgatólagosan – partikulárisnak is, amikor felfogásától távoli nézetek képviselőit idézi meg.

Márpedig ha a körülményeink, illetve a bennük foglalt lehetőségek megértése a tét, akkor az ellenfél sem maradhat megértetlenül: az ilyen hiány is veszteség, a tapasztalat vesztesége. Olyan kockázatos egyszerűsítése tehát a jelentésképzésnek, amely nem a jelentés létresegítésében, hanem textuális embfematizációjában érdekelt: nem közreműködik a keletkezésében, hanem kijelenti azt. Az ilyen jelentéskölcsönzés azonban nemcsak a jelenséget egyszerűsíti, hanem önmagára is visszahat. A könyv ezért – ígéretével ellentétben – nem lesz „válaszmentes” vállalkozás. Odaértett válaszai egy szemantikailag többé-kevésbé elhallgatott diszkurzus nyelvét „beszélik”. A referencia és fikció közt ingázó szöveg itt most éppen a kód elrejtésének tropológiáját alkalmazza: nem mondja, csupán alkalmazkodik az ideológia nagy elbeszéléséhez. Ennyiben viszont kétségkívül politikai akcentust ad annak, amit történelminek deklarált.

Tisztábban és egyértelműbben figyelhetők meg a beszédhelyzet és szerepfelfogás ilyen változásai az Egy kékharisnya följegyzéseiből írásaiban. Az olvasás tapasztalatában mindenekelőtt az tűnik ugyanis fel, hogy jelentősen csökken a szöveg értelmezéssíkjainak száma, s a jelentés rétegzettségének hiányában szűkül az odaértett recepciós műveletek mozgástere. Kezdetben inkább a –máskor oly megalapozott – értékítéletek indokoltságát találja nehezen az olvasó. Nem könnyű belátnia, milyen ámuldoznivalót talál az írói igényesség József Attila dilettáns megkísértésén (Hobo), miért hiszi azt, hogy a németek

„falni” kezdik az Emlékiratok könyvét (A tárgy dicsérete), vagy, ha nem a lírai teljesítményt, akkor mit reklámoz egy rosszul összeügyködött „pályakezdésen” (Petri Lukács Ádám könyvéhez). Noha mindez ironizált formában történik, mégsem véletlen, hogy itt szilárdul meg az a szerep, amely aztán mindinkább elkomolyodik a könyv lapjain: „Sok okból lehet egy könyvet megvenni. Mondjuk, mert a könyvet olyan valaki ajánlja, aki. Hm, hm.” Még erősebben kinyilvánító, deklaráló értéke van azonban az olyan minősítéseknek, amelyeknek már kifejezetten értékállító funkciójuk van. Mégpedig az igaz út és a helyes válasz garanciájával: „Ha az embernek elege lesz az országából, s nem leli honját e hazában, akkor elő kell venni Bibót” (Kicsoda Horthy Miklós, és kicsodák vagyunk mi?).

Ha a beszédaktusok jellegéből azok „státuszára” is következtethetünk, akkor itt a kijelentések olyan elhelyezkedésével van dolgunk, amelyek valóban kevésbé engedik meg a mondottak receptív defigurálódását. Azaz, olyan beszédhelyzetre mutatnak vissza, amely inkább a nyelvi fellépés előjogát, mintsem a beszéd nyílt reflektálhatóságát biztosítja. Az előjogból „kiinduló” közlés ugyanis a felhatalmazottság indexével van ellátva. „Minden egyes nyelvi föllépés – mondja a jelenség korai formáira már nagyon is érzékeny Bahtyin –, ha társadalmilag jelentékeny helyzetből történik, képes a széles rétegek számára esetleg hosszú időre szólóan is hatni...”⁶ A beszéd „igaz területét” ilyenkor valóban nem a nyelvek összjátéka alakítja ki, hanem az eredet helye, amely –ebben az összefüggésben – a lényeg származásának „autorizált” helyévé lesz. Amint azonban a beszéd saját eredetkötött létmódján keresztül szerez érvényt magának, legott megszűnik a nyelvi fikció és referencia összjátéka. Az eredet beszéde nem „tartalmazhatja” a diszfigurálódás kódjait.

Esterházy e helyütt kétségtelenül ama hagyomány beszédmódjának kerül a vonzásába, amely valóban szociokulturális előjogként konstituálta az író-értelmiség közéleti szerepét. Mindenekelőtt, mert a közélet tekintélyelvű, tehát reprezentatív befolyásolását várta tőle. Legtöbbször természetesen politikai értelemben. Tény az is, hogy Esterházy korábban meglehetős határozottsággal – és pontos distinkciókat téve – utasította el ezt a tradíciót:

...politizáló írókra akkor van szükség, ha nem lehet politizálni, de ha lehet, akkor inkább politizáló politikusokra volna szükség, közírókra, újságírókra, politizáló emberekre – egy élő társadalomra, hogy tehát kifelé az írókkal a politikából, éljen az olvasó, és hát hogyne kellenének bátor és tehetséges írók, de főként bátor és tehetséges olvasókra volna szükség most...

(Az elefántcsonttoronyból)

Utóbb ez a hagyomány nemcsak a beszédmód referencializálódásában, hanem a tárgykezelésben is éreztetni látszik a maga autoritását. A Pacsirta angol kiadásához írt előszó például nemcsak keveset ad az idegen olvasónak, hanem – akaratlanul bár, de – félre is tájékoztatja: „Kosztolányi (...) folytonosan szerepben él, a klasszikus dekadenciához van köze.” Az irodalomtörténeti beszédbiztonság még többre vállalkozik egy Nádas-laudációban: „Lehet-e valaki egy szál maga polgár? Ez Nádas Péter magánya. Ez vezeti őt, túl az alkati szükségszerűségeken, Thomas Mannhoz. Mert ő, Mann, volt az utolsó, aki még egyben látta – mit is? – az európai kultúrát”⁷ Igaz ugyan, hogy mindez Nádas külhoni megértetése érdekében fogalmazódik így. Ám a fáziseltolásos analógiának az csak a kisebbik baja, hogy a 60/70-es évek szűkített világirodalmi horizontjából származik. A nagyobbik az, hogy sokkal inkább képzelt, mintsem valóságos. A Mann–Nádas rokonság erőltetése ugyanis egy olyan képlékeny hazai ideológiakritikai közhelynek a terméke, amelyik eleinte a polgári tradíciók átpolitizálásában volt-, utóbb pedig a politikaiak polgárivá stilizálásában lett érdekelt.

E konstrukciók öntudatlan átsajátítása azért bizonyul nagyon is kérdésesnek, mert magát a beszéd struktúráját teszi üdvtörténetivé. Így aztán szükségszerűen az etizált szemrehányások szólamára hangszerelődik át minden olyan kelet-európai beszéd, amely amúgy oktatólag rója fel saját körülményeit az „esélyt elszalasztó” címzettnek. Már magában az áldozati diszkurzus kelet-európai beszédszerkezetében is okát adva annak a megítélésnek, amely a jelenség magyarázatát egyfajta múzeumi utóidejűséggel hozza összefüggésbe. Mert az üdvtörténeti megoldásvárás és a függelemtudat horizontja ritkán találkozik a jelentésképzés befejezhetetlenségének tapasztalatával: „Abban az Európában – olvasható Ransmayr egyik „historifikált” térségi tudósításában –, amelyről Ön beszél, tisztelt Barátom, Csehország a tenger mellett van, Trieszt meg a hegyekben. Az Önök beszédei nem állnak a korszak magaslatán. A korszak pedig, Demokrata úr, az meg bizonyosan nincs saját beszédei szintjén.”⁸ A hiányzó védettség vágyában, mint a részvét kikövetelésének nyelvi modalitásában, ezért ismerhető fel a kiskorúság beszéde par excellence kelet-európai beszédként. Magában a gondolkodás alapszerkezetében szólaltatva meg a távollevő autoritás akaratlan visszahívását: „a valódi kérdés immár nem az lenne, hogy Európa demokráciában jártasabb népei és szabadon választott kormányai vajon miért nem segítették talpra állni az új demokráciákat, amikor ez erkölcsi kötelességük lett volna (...), hanem inkább az a kérdés, hogy kiválasztott gondolkodóik miért nem ocsúdnak már föl végre, s miért mulasztanak el egy emberileg érthető, realisztikus mondatot jó hangosan kimondani.”⁹

Esterházy laudációja láthatólag azért erősíti itt meg az „írástudók árulását” felderengtető, jó félszázados gondolatot, mert nagyrészt hasonlóan érti a „kiválasztottak” szerepfelfogását. Az Én (itt: „a gondolkodó”) tehát mégiscsak „kitüntetett pontja” lesz a világnak. Legalábbis amennyiben e „különbek” hangerejétől, autorizált beszédétől remélhető a dolgok rendezése. Nem áll távol ez az elképzelés ama mítosz újraébresztésétől, amely a magasabb kompetenciák platonista univerzalitásából indult ki és – a romantikus prófétizmuson át egészen a kelet-európai küldetéstudatig – éppen nem a szabadelvű polgári jogérzet kezébe, hanem hol filozófusok, hol művészek gyámkodása alá akarta helyezni a történelmi közügyeket.

Számos bizonyítékát idézhetnénk annak, hogy korábban hány és hány értelemben tulajdonított Esterházy művészileg korlátozó hatást az ilyen szerepértelmezésnek. Eldöntöttnek mégsem mondható a dilemmája. Jelenlegi nézeteit tekintve például fogas kérdés, fennáll-e vajon a politikai szerepválasztás olyan kényszere, amelyet Az elefántcsonttoronyból csak abban az esetben tartott elfogadhatónak, „ha nem lehet politizálni”. Ha viszont úgy látja, e kényszertől függetlenül is indokolható a közéleti közreműködés bármely formája, akkor meg az nem világos maradéktalanul, mely „kedvezményezettekre” terjed ki a beszéd előjoga. Esterházy publicisztikai praxisa jelenleg hajlik kissé annak irányába, hogy olykor maga is ilyen előjogok elosztóhelyévé váljék. Ha ugyanis – mondjuk a Grass–Reich–Ranicki eset mintájára – „pusztán” közügyekben vitatkoznék, s nem érezne késztetést legújabban már pártsérelmek megtorlására is (Orbán Vik)¹⁰, valamelyest még belátható az a szándék, amely a beszéd igaz területeinek közös tisztántartására irányul. A beszéd politikai akcentusa azonban nemigen tudja kivonni magát az értelmezés olyan környezetéből, ahol elháríthatná egyfajta képviseleti olvasat allegóriáit. Különösen, mert a beszéd igaz területét kijelölő megnyilatkozás – a horizontok azonossága értelmében – bármikor visszavonatkoztatható magára a megnyilatkozás axiomatikájára is. Ha tehát Esterházy úgy véli, „Szörényi a gitár mellett van a helyén, akkor van a világ rendben” (Mi van a tollúnk hegyén?), vajon miképp szab gátat annak, hogy e szabály érvénye az írókra is kiterjedjen?

Kétségtelen azonban, hogy Esterházy esszéírása és publicisztikája – még ha irodalmi melléktermék is – külön színfolt, mert egyéni műfajt teremtett a 90-es évek magyar közírói kultúrájában. Megvetette benne egy új – egyelőre jól-rosszul imitált, de hatásában érzékelhető – hangnem, szabadabb témakezelés és főként öntükröző látásmód alapjait. Ami nem jelenti egyidejűleg azt is, hogy az életműben helyreállította volna esztétikai praxis és reflexió egyensúlyát. A kettő közül minden bizonnyal jelenleg is a primer irodalmi szövegek javára billen a mérleg. Innen tekintve tehát valóban nem az a tét, veszélyben van-e Esterházy független közírói imázsa, hanem hogy epikusként fölveszi-e a Bevezetés... után ugyanúgy tovább már nem szőhető szálakat. Mert magaslati pontnak sem az Egy nő, sem pedig az Egy kékharisnya emlékirataiból nem mondható eddigi pályáján. A szöveg tapasztalata felől nézve mindkettő annak a szerepkeresésnek a következménye, amely egy már meghódított tartományban jelölte ki a tájékozódási pontjait. Olyan szerepkeresés következményeinek, amely –jól mutatja ezt az esztétikai praxis mögött elmaradt reflexió – egyelőre csak a retrospekció rendjében ismeri ki önmagát. A világra irányított szó és a beszédhelyzet „tudásából” származtatott nyelvhasználat tehát alighanem a diszkurzív stabilizáció igényével áll összefüggésben: a kánon részévé lett írásmód ritkán tör a kánon átrendezésére.

V.   KÖVETKEZTETÉSEK HELYETT

Tapasztalat azonban az is, hogy az ilyen periódusok meghaladásának nincs kijelölhető iránya. Az a rendkívüli várakozás, amelyben – kimondatlanul is –csak a legnagyobbakkal szemben támasztható igény fogalmazódik meg, lényegében nem egyebet vár ma Esterházytól, mint a próza második fordulatát. Még annak a kritikának a részéről is, amelyik az elsőt sem értette meg igazán. Elegendő egyetlen pillantást vetnünk a Nádas-, Márton- vagy a Grendel-recepció állására ahhoz, hogy érzékeljük a követelés szólamainak aránytalan eloszlását. Arról külön itt most nem is szólva, hogy modernségünk nagy epikusait hány műfajtörténeti fordulat után fogadta be az irodalom nemzeti pantheonja. Ebből a nézetből alig van tehát megalapozatlanabb dolog, mint éppen az Esterházynak címzett kritikai fanyalgás.

Ugyanakkor talán mégsem érdektelen a kérdés, milyen feltételek mellett alakul majd tovább a Bevezetés... paradigmája. Mert a variatív tematikai ismétlődés, a név ironikus-önreferens műbeli használata és a szubjektum önmegnyilatkozásának terébe vont beszédmód arra vall, hogy Esterházy tisztában van az írásmód stabilizálódásának veszélyeivel. A visszatérő „önmegjelenítés” ezért a beszéd olyan visszhangzó terét alakítja ki, amelyben az irányt még-nem-talált írásmód egyelőre mintha a készenlétiség iterációjára rendezkedett volna be. Mégis fennáll a veszélye annak, hogy az új kérdésirányok távollétében az epikai repertoár ismételt mozgósítása inkább csak elsáncolja, mintsem frissítené a beszéd „funkciókészletét”. Ez lehet az oka annak, hogy epikájának korábbi vívmányai – a regiszterközi nyelvhasználattól a citációs-öntükröző szövegalakítástól a prozopopeikus elbeszélésig – lassanként a közlés puszta rekvizítumaiként jelennek meg a művekben.

Az összetett beszédaktusokat idéző elbeszélés ezért egyszerűsödik gyakorta puszta epikai asszercióra, a közlés pedig a tudottak továbbítására. A szövegek ennyiben kétségtelenül saját irodalmi emlékezetük passzív hordozóiként viselkednek, s lassanként nem tesznek mást hozzáférhetővé, mint a Bevezetés... Írásmódjának „modorát”. Ezáltal viszont közvetve a szimbolizálódó szerzőiség emlékművéhez hordják egy sajátos, akaratlan, de nem gátolt figurális-irodalmi mortifikáció köveit. Miközben tehát folytonosan csak az egycsatornás intratextualizáció révén hívják emlékezetbe a Bevezetés..A, mozdíthatatlan alakban hajtják végre annak monumentalizációját. Minthogy folyvást rá emlékeztetnek, nemcsak valami masszív térbeli posztamensre helyezik, hanem detemporalizálják a mű létformáját is. Esterházy új meg új szövegei láttán néha valóban az az olvasó érzése, mintha afféle breviáriumként adnák közre a Bevezetés... legjobb szövegmoduljait. A szerző olyan előszeretettel folyamodik ismételten hozzájuk, mintha már maga sem bíznék egykori hagyományteremtő erejükben. Az ilyen komprimált újramondás azonban azt is láthatóvá teszi, hogy nemcsak a szövegmodulok, hanem a horizontok sem változtak lényegesen. Ennyiben valóban még mindig a Bevezetés... uralma alatt állnak az aktuális szerzői megszólalás feltételei.

A periódusküszöb utólagos varázsa alighanem akkor törik csak meg, ha Esterházy írásmódja nem retten vissza a Bevezetés... olyan eltávolításától, amely paradox módon épp ezáltal szerezheti vissza valóságos kisugárzó erejét. Azt a képességét, hogy nemcsak új befogadóinak eltérő olvasatában, hanem – és még inkább – az őt magát folytató szövegek „szemében” is produktív módon váljék alkalmassá az újraírásra. Mindez azonban csak akkor alapozhatja meg a könyv „második jelenét”, ha első hozzáférhetőségének alakját saját továbbadott szövegtradíciója semmisíti meg. Megteremtve annak feltételeit, hogy a műnek ne a „megléte”, hanem a hatása lépjen elő az esztétikai tapasztalat valóságává. Azaz, hogy a mű ne a „van” indexével, hanem a mássá válás képességévei helyezkedjék el az irodalom történeti valóságában. Enélkül ugyanis egyetlen mű sem képes megszerezni annak esélyét, hogy olyanként váljék megidézhetővé, amilyenként soha egyetlen kortársi olvasójának nem mutatkozhatott volna meg.¹¹

Mindez annál inkább valóságos lehetősége Esterházy prózaírásának, mert olyan irodalomértés megalapozásában szerzett irodalomtörténeti érdemeket, amelynek éppen a fentebbi összefüggésben mutatkozik meg igazán a hatékonysága. Regényírói gyakorlata ugyanis – a mimetikus és a reprezentációs esztétikák hazai uralma idején – az esztétikai tapasztalatnak azt a formáját juttatta érvényre, amely a művek hozzáférhetőségének változtatta meg a struktúráját. Az alkotás itt nem az admiratív szemlélődés statuáris tárgyaként viselkedik, hanem – tranzitorikus létmódjának megfelelően – a párbeszédben érdekelt megértésnek tárul fel. A dialógus azonban olyan receptív beszéd találkozása a mű beszédével, amely nem a tétlen alávetettség nézetéből tekint csodálata „tökéletes” tárgyára, hanem egyenrangúként részesül a közös jelentésképzés aktív esztétikai önmegértésében. Így számolja fel írás és olvasás, beszéd és (puszta) meghallgatás, azaz, egyetemlegesen: alkotás és befogadás antagonizmusát. Felismerve, hogy a tökéletesség eszménye sohasem az alkotói oldalon jelenik meg, hanem annak a recepciónak a szükséglete, amely a világot általa szeretné saját műveként élvezni.

A reprezentációesztétikai örökséggel szemben Esterházy írásmódja olyan befogadásra tesz ajánlatot, amely az említett oppozíció megszüntetésével nyitott és lezárhatatlan folyamattá változtatja a művel való beszélgetést. Megteremti tehát annak feltételeit, hogy a műalkotás ne az allegoretikus jelentésazonosítás, hanem a lehetséges jelentések találkozásának „színhelyévé” váljék. A szöveg beszéde ebben az esetben nem jelentéseket „ad meg”, hanem – a poétikai kontextus függvényében – az olvasót ösztönzi jelentéslehetőségek kipróbálására:

Lassacskán képes lesz, gondolta, a zenében a hangszert meghallani, a tárgyat, a tárgyat, mely hangot ad; hogy ott, az Beethovennél nem az Ég, nem a Mindenség, nem az Isten, hanem az üstdob és az üstdob hiánya; ez jó.

(Kis Magyar Pornográfia)

Azzal tehát, hogy Esterházy műveiben nem a tükrözés „igazságát” és nem a (deficites világ helyébe lépő) tökéletesség auráját „ismerjük fel”, nemcsak annak esztétikai tapasztalatában részesülünk, hogy „a tökéletes mű inkább a befogadó illúziója”. Abban is, hogy a mű „saját szükségképpen inadekvát interpretációjának ösztönzője”¹² marad. Nem zárt és befejezett esztétikai konstrukcióként, hanem változásra kész állapotban nyitja meg az utat a produktív megértés végtelen folyamata előtt. Aligha véletlenül adta e jelenség egyik legérvényesebb megfogalmazását éppen az a Valéry, aki a kései modernség látószögében előlegezte meg e küszöbön túli tapasztalatot:

Különös dolog: a hangnem, csakúgy, mint kis mondatunk szerkezete, visszatért és ismétlődik bennem; mintha kedvére volna bennem időzni; és én pedig, én szeretem hallani magamat, amint ismétli ezt a kis mondatot, mely szinte már értelmét vesztette, és mégis élni akar tovább, csakhogy egészen más életet. Értéket nyert, méghozzá befejezett jelentésének elvesztése árán nyerte. Létrehozta annak a szükségét, hogy továbbra is hallani kívánjuk... Íme itt vagyunk a költői állapot küszöbén.

(Poésie et pensée abstraite)

Mármost ha az esztétikai tapasztalatnak valóban közösségképző funkciója van, akkor az Esterházy-olvasók népes táborát nyilván nem elsősorban a jelentés fölötti egyetértő „közmegegyezés” alakította ki s tartja továbbra is a szövegek vonzásában. Sokkal inkább az, hogy valamennyiük emlékezetében olyan szövegegységek, mondatok és egyéb figuratív-nyelvi alakzatok őrződnek tovább, amelyek épp azzal bizonyítják jelenlétük folytonosságát, hogy nemcsak állandó újraolvasásra késztetnek, hanem útban vannak a nyílt folklorizálódás felé is.

Ez utóbbi viszont nem egyéb, mint a másik ítéletének igenlésén át elfogadott összetartozás diszkurzív megnyilvánulása. Ha van „célja” egyáltalán, a műalkotás ilyenkor éri el azt. A művészet itt avval a transzepochális képességével lép be az életünkbe, hogy a jelentés elvi szétszóródása ellenére sem osztja meg a közönségét. Nem, mert annak kijátszhatatlan tapasztalatába von be, hogy az esztétikai értéknek mindig a különbözők hasonlósága a feltétele.

Jegyzetek

1. Szilágyi i. m. 140. 1.

2. Rolf Klopfer: Grundlagen des „dialogischen Prinzips” in der Literatur. In: Renate Lachmann (Hg.): Dialogizität. München: Fink 1982, 94. 1.

3. Derrida: Acts of Literature. New York-London: Routledge 1992, 44. 1.

4. Németh G. Béla: Egy független közíró: Esterházy Péter. Magyar Napló 1992/2. 9. 1.

5. Foucault: A diszkurzus rendje. Holmi 1991/7. 876. 1.

6. Mihail M. Bahtyin: A szó esztétikája. Bp.: Gondolat 1976, 204. 1.

7. Esterházy: A ritmus. Népszabadság 1995. márc. 25. 27. 1.

8. Christoph Ransmayr (Hg.): Im blinden Winkel: Nachrichten aus Mitteleuropa. Wien: Brandstätter 1985, 10. 1.

9. Nádas Péter: A látszat zavaros forrásainál. Népszabadság 1995. márc. 25., 27. 1.

10 . Élet és Irodalom, 1996. feb. 9.

11 . Vö.: Bettine Menke: Das Nach-Leben im Zitat. In: Anselm Haverkamp – Renate Lachmann (Hg.): Gedächtniskunst: Raum – Bild – Schrift (Studien zur Mnemotechnik). Frankfurt a. M.: Suhrkamp, 101. 1.

12 . Jauss: Ästhetische Erfahrung und literarische Hermeneutik 677. 1.