Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. június – Szlovák posztmodern II. / Hát (show) gondolat...?

Hát (show) gondolat...?

...gondolázgat az agyvizemen folyton, mintha Velencében, réges-rég mikor arra jártam. Hogy mondjam? 18 évesen nagy élmény volt Tiziano, Raffaello, Boticelli képeket nézegetni és rácsodálkozni színeikre, technikájukra, galambok közt ődöngeni a Szent Márk-téren, a Lidón heverészni, lagúnák közt csatangolni... Istenem, milyen szép itt minden, gondolja a kiránduló emberfajta. Komoly. De a röhögés csak akkor tört rám úgy istenigazából, mikor a Sóhajok Hídja mellett egy kifárasztott kondomgumit láttam mélán tempózgatni a ring(y)ó hullámok közt. Na lám, mondom csak úgy kuncogva magamban; hát itt kéremszépen, tán még emberek is élnek, élik az életet, és nem csak művészet van...

S hogy mi minden van! Lassan talán már az irodalom sem lesz nagyon érdekes, és mondhatjuk kórusban a költővel, hogy: az életem, Uram, az életem, csakis az életem... Mostanában gyakrabban jutnak eszembe Hölderlin sorai is ebben a színesképernyős, megfakult világban, hogy „éljen át, aki él, szólnak az égiek, s arra menjen, merre szíve kívánkozik.,, Itt és most – hic et nunc, ahogy egy művelt belga mondaná közép-európai körútján, vagy meglehet máshol is – az ember az eszével szinte nem tud eligazodni. Néha megriaszt az a hátsó gondolat, hogy az embereknek már nem él igazából a szívük. Ezt néha színészkedő szemekkel és néhány meredeken pajkos utcai gesztussal szoktam ellenőrizni. Itt-ott megribaszgattam a városokban jövő-menőmanó, siető embereket. Hogyan reagálnak: a szemükkel, a szívükkel, az eszükkel, vagy a kezükkel..? Mi érdekli őket, és hová indulnak el mindig célirányosan...? Nem mondom, rikkantottam is néha egyet-egyet Pesten és Budán, Bécsben, Pozsonyban, Kassán, Rimaszombatban, Egerben meg Nyitrán, vajon van-e még figyelmes, az életet jól érző és értő éber ember elég? Remélem, nem alszanak, gondolom magamban ilyenkor... Igaz, a valóságos köznapi létezés körülményei között ez meglehetősen veszélyes vállalkozás. Mondogatják is a barátaim: valóságos csoda, hogy eddig ezért téged még soha el nem kalapáltak úgy istenigazából. Ez magamnak is furcsa, és lehet, egyszer majd rábaszok, de minden hülyéskedésem szúrópróbájából az a tapasztalat, hogy végeredményben nincsenek végképp elkábulva, eltompulva és elérzéktelenedve az emberek, de a mai világban, hogy úgy mondjam, ebben a hatalmas hajszában és információáradatban: elfáradtak, elfásultak kissé, s az egymás közötti élő kapcsolatban is „ingerszegényebbek,, lettek.

Vagy az is meglehet, hogy ez a térség, ahol élünk, még mindig ugyanaz a térség, ahol az ezelőtti évtizedekben éltünk, valójában nem sok változott, a hát(show) gondolatok maradnak a régiek, és még mindig mindenki gyanakodva néz a másikra – mint régen...