Megjegyzés Dominik Tatarka és Ružena Grebeníčková szövegéhez

1978 november 30-án írja Dominik Tatarka a prágai független történésznek és disszidensnek, J. Mlynáriknak ...fiam, Oleg ma vonul be katonának... (...) Általa, továbbá Peter által küldöm neked ezt a kéziratot, az ítéletidőt. Ajándékul neked, Alešnak, és cseh barátaimnak, akiket szeretek. (...) Mikulás előtt megyek hozzád, egyenesen a műtermedbe (...) Felolvasásakor odaadnám néhány barátomnak, Černýnek és Grebeníčkovának előbb is odaadhatod. Grebeníčkovának, aki szépen írt a Fonott karszékekről, előbb is, azzal a kéréssel, hogy...*[1]

Tatarka utalását Ružena Grebeníčková 1963-as kritikájára olyan örömmel olvastam, amilyet csak akkor érez az ember, ha ízlés dolgában spontán egyezést tapasztal, mivel ennek a kritikának a választékos éle már akkor felkeltette az érdeklődésemet, amikor évekkel ezelőtt, a Plamen című folyóirat régi évfolyamait lapozgatva, véletlenül rábukkantam: meghaladta ugyanis azt, amit a hatvanas években – amikor bizonyos mértékig mégiscsak a kritikusi figyelem előterében állt – Dominik Tatárkáról írtak; megőrzi újszerűségét annak ismeretében is, amit Dominik Tatárkáról az utóbbi években, 1989 óta írtak. A Fonott karszékek (1963), Tatárka emberi és művészi szempontból egyaránt nyilván legszerencsésebb kéziratainak egyike, alkalmat adott egy szlovák prózaíró és egy neves cseh irodalomtudós nem kevésbé szerencsés „szövegbeli” találkozására.

Ružena Grebeníčkovát a 18., 19. és 20. századi orosz, német, francia és cseh irodalom területén, valamint a modern kortárs esztétikai és irodalomelméleti gondolkodás területén kifejtett négy évszázados intenzív irodalomtudományi munkássága a cseh irodalomkutatás hallgatólagosan elismert nagyasszonyává tették – egy kissé rejtőzködő nagyasszonyává, hiszen paradox módon csupán napjainkban kerül sor munkáinak válogatott kiadására –, s ugyanakkor egy kissé rettegett nagyasszonyává, minthogy évtizedek óta közismert legendás, ironikusan polemikus elhatárolódása a tudomány és irodalom múló divatjaitól csakúgy, mint a bevett hazai közhiedelmektől és előítéletektől.

Dominik Tatarka prózája és Ružena Grebeníčková kritikája a Kalligram olvasói számára is érdekes lehet: Grebeníčková rövid írásának befejezésében finoman felhívja a figyelmet olyan dolgokra, amelyek húsz évvel később, a nyolcvanas években részletesebben és harsányabb újságírói megfogaslmazásban nemegyszer felmerültek a Közép-Európáról dúló vitákban; a Kalligram Kiadó Visegrád sorozatában pedig a közeljövőben jelenik meg egy reprezentatív magyar nyelvű válogatás Dominik Tatarka műveiből.

[1] Az idézet Dominik Tatarka és J. Mlynárik levelezéséből való, amelyet a prágai Slovenské rozhlady 1995/4 száma adott közre.