A szlovákkérdés a XX. században

„Kerek száz éven át ébresztgették lelkes hazafiak és bolondok ezt a nemzetet.”

Alexander Matuška, 1946

Ez a kötet, többek között, arra törekszik, hogy legalább részleges, tehát korántsem teljes választ adjon arra, milyenek a szlovákok, és főleg arra a kérdésre, mire is törekedtek és mire jutottak a XX. században, arra, hogy milyen történelmi fejlődésük logikája, hogy vajon nemzeti identitásuk és történelemtudatuk összhangban van-e állami identitásuk állapotával, államjogi elrendezésükkel. De talán arra is választ ad e kötet, mi okozta a csehszlovák állam felosztását és az önálló szlovák állam létrejöttét a közelmúltban. Megpróbál választ adni arra is, hogy a mára kialakult helyzet valóban törvényszerű beteljesülése-e a szlovák politikusok hosszú évekig tartó igyekezetének, vagy csak a véletlenek egybeeséséről van szó, amelyeknek az ilyen eseményekben szintén megvan a maguk történelmi szerepe.

1918. október 28-a óta, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia romjain létrejött a Csehszlovák Köztársaság, a szlovákok csaknem háromnegyed évszázadig,

1993-ig hol erősebben, hol kevésbé intenzíven élték meg a befejezetlen küzdelmüket nemzeti emancipációjukért, nemritkán a múlt századi nemzeti ébredés maradványaként, amely sajátos terminológiai kifejezést is nyert: a szlovákkérdés. Ebben sűrűsödtek össze elsősorban a nemzeti és államjogi problémák, de a gazdasági, társadalmi, kulturális kérdések is, s el nem hanyagolható módon a szlovákok viszonya szomszédaikhoz, elsősorban a csehekhez és a magyarokhoz, de az oroszokhoz, a németekhez is, tehát a szlovák külpolitikai tájékozódás kérdései, vagyis a geopolitikai összefüggések. Így a szlovákkérdés a szlovák nemzeti önazonosság komplex, egzisztenciális kérdésévé vált.

Bizonyára nem véletlen, hogy a szlovákkérdés az 1918-at követő, több mint hetvenéves zarándoklása után (említsük meg legalább 1938 októberét, az autonómiát, 1939 márciusát, a Hitler kegyelméből vagy késztetésére megkapott állami önállóságot, 1945 májusát, a visszatérést Csehszlovákiába, a megcsonkított föderáció jegyeivel, 1948 februárját, a fokozódó aszimmetriával és központosítással, 1968 októberét, a Brezsnyev tankjaival megszentelt föderációt és a gyors csüggedést) a belpolitika az 1989-es fordulat után is nagyon hamar a csehszlovák viszonyra, vagyis a szlovákkérdésre összpontosult. Ez ugyanis a szövetségi államforma 1968-as törvénybe iktatása után is nyitott, megoldatlan maradt. Így egészen természetes volt, hogy 1989 novembere után a szlovák és a cseh nemzeti érdekek ismét találkoztak. Kezdetben a látszólag csak formális vagy helyesírási vitában az állam új elnevezéséről, amelyben világosan ki kellett fejeződnie a szlovákok és csehek egyenértékűségének. Világosan, láthatóan, vagyis kötőjellel. Végül az elfogadott elnevezés így hangzott: Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság. A rövidített formát a szlovákok kötőjellel (Cseh-Szlovákia), a csehek kötőjel nélkül (Csehszlovákia) használták. Nem mellékes tény, hogy az eredetileg létező kötőjelet először az 1920-as alkotmány távolította el, és az 1938-ban tért vissza, hat hónapra. Látszólag abszolút helyesírási jellegű apróságról volt szó, valójában azonban a vég kezdetét jelentette, a közös állam megszűnését. Ezt fejezi ki talán a cseh tudat unitarista visszavágyódása is, amely sohasem különböztette meg a csehet a cseh–szlováktól, és a föderációval szemben inkább elvi okok miatt volt közömbös.

A kompromisszumra való képtelenség eme első megnyilvánulása 1989 novembere után az egyenjogúság gyakorlati elismerése mellett és a szlovák határozottság annak érvényesítésében, kétségtelenül alapja lett a későbbi válásnak. Amikor aztán a szövetségi és nemzeti kormányok kompetenciájáról szóló viták nem vezettek eredményre, amikor hamarosan, nemcsak a tudatban, hanem a gyakorlatban is megjelentek az unitarista, a szövetségi államformát akadályozó régi gátak, és a cseh államiság tudata gyakorlatilag azonos volt a csehszlovák államisággal, amikor a szlovák államiság vagy homályosan és zavarosan, vagy túl élesen formálódott, de semmiképpen sem a legmegfelelőbb történelmi emlékekkel, politikai személyiségekkel és pártokkal, akkor világossá vált, hogy divergens folyamatról van szó.

A csehek és a szlovákok, állítja Petr Pithart, 1898 után ezáltal nemcsak az egyes fogalmak értelmezésében távolodtak el egymástól, hanem abban is, ahogyan a közös államot megélték. E tapasztalatnak, természetesen, megvolt a maga történelmi dimenziója, de éppen az arra irányuló reflexiókból mindkét oldalon hiányzott a kritikus, racionális aspektus, gyakran még annak alapfokú ismerete is, hogy a valóságban e történelmi dimenzió mit is tartalmaz. Azok az aktusok, amelyek többnyire nem túl meggyőzően és pontatlanul próbálták 1990 és 1992 között bevezetni az új fogalmakat és megoldásokat (például az államszerződést a két parlament között, a szlovák helyet kivívni csillag formájában az Európa Tanácsban, az ENSZ-ben, Szlovákia nemzetközi szubjektivitását megteremteni a közös állam keretében stb.) inkább beárnyékolták az együttélést, és már nem is paradox módon vezettek el az állam kettészakadásához.  

Így aztán az 1992 júniusában tartott választások valójában végérvényes választ adtak a szlovákkérdésre: az összhang hiányának áthidalhatatlansága a szövetségi államról alkotott (némi unitarista elemeket is tartalmazó) cseh funkcionális föderalista elképzelés, valamint a szlovák konföderalista eszme között, melyben benne foglaltatik mindkét tagköztársaság nemzetközi jogi szubjektum jellege (melyek a kezdetektől szétválaszthatatlanul összekapcsolódtak), vagy a radikális gazdasági reformok sajátos szlovák jegyei, erős szociális hangsúlyokkal – mindezek együtt okozták a közös állam megszűnését, népszavazás nélkül. A második szlovák állam megalapítói és kihirdetői csaknem az utolsó pillanatig (s ebben nem különböztek az első szlovák állam 1939-es megalapítóitól) a közös csehszlovák állam megőrzésének látszatában éltek, mivel a választások során nem kaptak mandátumot az ország felosztására (kivéve egyetlen, egészen szélsőséges pártot, amely bejutott a parlamentbe).

Ám a választások eredménye ennek ellenére visszafordíthatatlan volt: maradt a civilizált válás. A szlovákkérdés ismét mintha csak úgy, mellékesen oldatott volna meg, nem a polgárok akaratából, hanem a politikusokéból. A polgárok többnyire csak megadóan figyelték az eseményeket, a politikusok cselekedetei ellen szinte nem is tiltakoztak. S talán éppen ezért nem volt kedve senkinek a pátoszhoz, még szlovák oldalon sem, a függetlenség kikiáltásakor. Csehországban nemegyszer a nemkívánt gyermekről beszéltek, akinek megérkezéséhez sokáig nem tudtak hozzászokni a szülők sem...

Mi az oka annak, hogy egy olyan aktus, amely másutt pátosszal zajlik, ünnepléssel, nevezetesen az új állam megszületése, Csehországban viszonylag csöndesen zajlott le, félénken, tartózkodással, és Szlovákiában is inkább felemás lelkesedéssel. Részben erre is feleletet ad ez a könyv. A közvélemény-kutatás elemzése Vladimír Krivý szociológus adatai alapján, 1992 tavaszán, tehát nem egészen egy évvel a döntő választások előtt, azt mutatta, hogy Szlovákiában minden tizedik állampolgár támogatta fenntartás nélkül Szlovákia önállóságát, tízből kettő kizárólag Csehszlovákiát, mint közös államot, és tízből hétnek e vonatkozásban kevésbé világos, sőt esetenként kifejezetten zavaros elképzelései voltak.

Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen egzisztenciális kérdésről Szlovákia polgárainak Csehszlovákia kettéválasztásának évében nem volt világos, pontosan körülhatárolt véleményük? Egyáltalán válaszolhat erre egyetlen könyv?

Melyek az okai az önálló államiságért folytatott munka, igyekezet eme talán szokatlan betetőzésének? A közeli, avagy távoli múltban kell keresnünk? A szlovákok lelki alkatában? A történelmi skizofréniában, amely megközelítőleg a múlt század közepétől húzódik és ciklikusan radikalizálódik az egész huszadik században? Maradéka ez a közelmúlt kommunista évtizedei antagonisztikus világszemléletének, vagy forrása a szlovák alkalmazkodókészségben keresendő, netán a saját ügyeit intézni akaró hajlandóság hiányában? Avagy annak a ténynek eredménye, hogy a történelemben olyan helyzetek is adódnak, amelyekben bizonyos folyamatok és politikai mozgások kicsúsznak a kezdeményezők és végrehajtók kezéből, irányíthatatlanokká válnak, valamiféle hógolyóhatás következtében?

Ma, amikor látszólag a kritikus történelmi reflexiók nyugodt kora érkezett el, még következetesebben kellene tudatosítanunk, hová vezetett bennünket a múltbéli radikalizmus, az a tény, hogy saját történelmünktől folyamatosan elhatárolódtunk. Éppen ez az előző korszaktól való folyamatos elhatárolódás, annak tagadása jellemzi elsősorban a XX. századot: 1918 után el kellet határolódni a Monarchiától, a történelmi magyar politikai rendszertől, 1939 után elvettetett az első Csehszlovák Köztársaság rendszere és eszméje, 1945 után a szlovák állam, en bloc, 1948 után minden, ami azt megelőzte, 1968-ban főleg a hatvanas évek, 1989-ben az előző negyven év, 1993 után pedig éppenséggel az előző három év. Ezek a történelmi fordulatok inkább a nemzeti önazonosság dezintegráltságáról, széthullott állapotáról tanúskodnak, az alkalmazkodó hajlamról és alázatosságról, semmint a politikai gondolkodás folyamatosságáról, annak építéséről. Míg a politikában az ilyen diszkontinuitást, szakadozottságot többé-kevésbé megérthetjük, a történetírói, politológiai, intellektuális reflexiókról, ha valódi reflexiók, mindez már problematikus.

Megvan hát a szlovákkérdésnek a maga kontinuitása, avagy diszkontinuitása? Netán mindkettő? A múltban nemegyszer, tudatlanságból vagy érdektelenségből, a szlovákkérdést azonosították a történelmi Magyarországgal, vagyis magyar értelmezésben a magyarkérdéssel. Ugyanezen okból, bár módosítva, a csehszlovákkal és a csehkérdéssel. A szlovák önazonosság és önrendelkezés iránti teljesen természetes érdeklődést gyakran szélsőségességként értelmezték.

A szlovákok nem voltak államalkotó, vagyis a romantikus, népébresztő értelemben történelmi nemzet (bár az államiság nem feltétele a történelmi létnek). A XIX. században a szlovákoknak a magyar egységesítő etatizmussal kellett viaskodniuk, a XX. században a hasonló cseh etatizmussal. Ennek kétségtelen következménye történelmi és államalkotó létük kérdésessé tétele, nemegyszer tagadása lett. A magyar történelmi nemzet, s ugyanígy az államfordulat után az egységes cseh politikai nemzet eszméje a domináns nemzet felsőbbrendűségéből indult ki, s ennek örökletes előjogai voltak a történelemértelmezésben is. A történelmi Magyarország története magyar volt, a csehszlovák történelem pedig cseh.

A szlovákok ősi eredetüket ugyan Nagymoráviából vezették le, vagyis megálmodtak (cselekvés helyett inkább megálmodtak) maguknak egy saját államot, és programjukat inkább nyelvi és kulturális, semmint politikai, netalán geopolitikai értelemben valósították meg. Az az igazság, hogy nem volt államnemzeti tudatuk. Valójában valamennyi eddigi szlovák emancipációs döntés föntről lefelé haladt, a politikai elit érdemeként. E törekvések „lenti” visszhangja már nem volt olyan egyértelmű, sőt inkább minimális volt. (Végső soron sem Csehszlovákia létrejöttét 1918-ban, sem az első szlovák állam megalakulását 1939-ben, nem is említve a mostanit, 1993-at, nem követte népszavazás, illetve a nép másképpen kifejezett, egyértelmű akaratmegnyilvánulása.)

Azoknak a történelmi élményeknek, amelyek a szlovákokat az állami függetlenség mai formájára alakították, megvan a maguk előtörténete, amely legalább 1848-tól nyomon követhető, amikor a szlovákok gyakorlatilag a történelmi Magyarország föderalizálását követelték, de főleg a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben, mikor az ún. szlovák kerület gondolata felmerült, mai szóval élve: a szlovák területi autonómiáé. A magyarokkal való együttműködés liberális gondolata a múlt század második felében nem járt sikerrel, s ez nem a szlovákok bűne volt. Az ugyanabban az időben, Oroszországra támaszkodó remények a szlovák fatalizmust támogatták, ám a valóságban nem volt realitásuk. Talán ezért is erősödött egyre jobban a kis vidéki szlovák metropolis, Turócszentmárton, és a szlovák nemzeti emancipációs törekvések veteránjai iránt érzett ellenszenv következményeképpen a fiatal, többnyire cseh környezetben vagy személy szerint Masaryk tanítványaként felnőtt szlovák értelmiségi nemzedék érdemeként a csehszlovák kölcsönösség gondolata. A szlovákkérdést a XIX. század közepétől ebbe űzte bele a magyar politika is, amelyet egyébként a liberalizmus jellemzett, de amely nem engedte meg az államalkotó szlovák nemzet létezését. Ha mindehhez még hozzászámítjuk a jelentős szlovák politikai elit és tőke hiányát, azt a tényt, hogy a szlovákok, egy évtizedet kivéve, 1918-ig nem rendelkeztek egyetlen középiskolával sem, csaknem semmiféle kulturális, tudományos intézménnyel, színházzal, könyvtárakkal, kiadóval, ha tudatosítjuk, hogy hiányzott a kulturális és politikai központ, és néhány író meg publicista helyettesítette az egész politikát, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a szlovákok felkészültsége az első világháború utáni változásokra igencsak csökkent mértékű volt.

Amikor 1918-ban az egységes csehszlovák nemzet eszméje alapján létrejött az új állam, e felkészületlenség következményei nyilvánvalóvá váltak. Nem feledhetjük el azonban, hogy a csehszlovák nemzetegység gondolata nélkül a nagyhatalmak nehezen vették volna tudomásul Csehszlovákia megalakulását, ha másért nem, hát az állam nemzeti széttöredezettsége miatt, amely mindig a balkanizálódással fenyegette a térséget. Ezért volt meg ennek az eszmének nemzetközi vonatkozásban a racionális magva. A csehszlovák nemzet, illetve a csehszlovák egység eszméjének más volt a nemzetközi, és más a belpolitikai vetülete, nem is szólva arról, hogy az európai vagy amerikai politika és közvélemény tudatába a csehszlovák (cseh!) nemzet fogalma mélyen rögzült, és a cseh, s kezdetben a szlovák oldalon is, a csehszlovák államiság, a Csehszlovák Köztársaság létezésének szimbóluma lett. A magyarosítást más változattal kellett helyettesíteni, a csehszlovákosítással, illetve a csehesítéssel, bár a csehszlovakista politikusoknak nemegyszer hangsúlyozniuk kellett, hogy a csehszlovák egység és a cseh tanárok, hivatalnokok konkrét, bölcs segítsége „természetesen nem jelenti a szlovákok valamiféle nemzeti bekebelezését,” amint Ivan Dérer írta, és „nem jelenti elcsehesítésüket”. –  

A cseh állameszme azonban nagyon hamar beépült a csehszlovák állam eszméjébe. A szlovákok ilyen beépülést, beépítést nem hajtottak végre, mert hiányzott belőlük a szlovák államiság érzése, mert a Csehszlovák Köztársaság létrejöttekor nem törődtek a szlovák állam kérdésével, jobb esetben felfedezni vélték azt a csehszlovák egység eszméjében, amint ezt az 1918. október 30-án kelt nyilatkozat, A szlovák nemzet deklarációja tanúsítja. A már idézett meggyőződéses csehszlovakista és szociáldemokrata Ivan Dérer még 1933-ban is ezért állította, hogy „a szlovák irodalomban nyoma sincs az önálló szlovák állami létre irányuló törekvéseknek”, hogy nincs nyoma „semmiféle, sem irodalmi, sem társadalmi, sem politikai megnyilatkozásban”. Véleménye szerint a szlovákok esetében „a nemzeti érzület sohasem ment el oly messzire, hogy saját érvényesülése számára, akár csak egy nem is teljesen független államformát követelt volna”. Dérer szerint sem Stefániknál, Hlinkánál, Hviezdoslavnál, sem a légionáriusoknál (Jesenský, Tajovský esetében), sem a turócszentmártoni nyilatkozatban nem lelhetőek fel az állami függetlenség elemei. Ez valóban nem is volt reális, hiszen, amint kissé eltúlozva írta a harmincas évek végén Michal Chorváth irodalomkritikus, 1918 után „a szlovák nemzet egy kis egyházból tömegszervezetté válik”, az állami önállóság eszméje nélkül. Expressis verbis ilyen eszmét nem fogalmaztak meg. Mindez úgy bel-, mint külpolitikai szempontból nehezen lett volna indokolható, akár csak elméletileg is, de az autonomizmus, föderalizmus, illetve redukált formájában a regionalizmus elemei léteztek, és már akkor magukban hordozták a szlovákkérdés termékeny vagy legalábbis termékenyebb megoldásának magvát.

Michal Gáfrik irodalomtörténész szerint az első világháború előtti időszakban a legyengült szlovák nemzet egzisztenciális kérdés előtt állt: „szlovákként továbbra is vagy szembeszegül a magyarosítással, vagy feladja nemzeti individualitását, és az egységes csehszlovák nemzet részeként megtagadja saját addigi fejlődését”. Az e kérdésre adott válasz alapján a szlovák nemzeti mozgalom két egymást kölcsönösen gyűlölő táborra szakadt, a csehszlovakistákra és a „hlasistákra” (ez utóbbi nemzedék a Masaryk hirdette realizmuson nevelkedett, s a múlt század végén a Hlas [Hang] című folyóirattal lépett a nyilvánosság elé, innen a neve), illetve a nemzetiekre, a turócszentmártoniakra (a nemzeti aktivisták, írók, költők, újságírók csoportjára, akik fogalommá tették a kis szlovák, provinciális metropolist, s melynek neve a szlovákság fogalmának lett a szinonimája). Éppen a turócszentmártoniak legjelentősebb képviselője, Vajanský írta nagyon találóan, hogy ha nem lehetne szlovák, akkor inkább fulladna az orosz tengerbe, mint a cseh mocsárba. A hlasisták, akiknek csehszlovák kölcsönösség eszméje fokozatosan politikai csehszlovakizmussá transzformálódott, 1918 után, saját fejlődésük logikáját követve, elfogadták, hogy Csehszlovákia egynemzetiségű, csehszlovák államként épül fel, és a cseh, valamint a szlovák nyelv a közös nyelv két ágának minősül, s mindez valójában a szlovák identitás tagadásán vagy legalábbis megcsonkításán alapult.

„Az ezeréves házasság a magyarokkal nem sikerült. El kell válnunk egymástól” – mondta a korabeli szlovák politika képviselőinek turócszentmártoni titkos tanácskozásán Andrej Hlinka, aki a cseh-szlovák kölcsönösség gondolatának hirdetésétől Csehszlovákia létrejötte után átment a prágai centralizmus és a csehszlovakizmus elleni nyílt harcba, majd eljutott a szlovák autonómiatörekvésekig. Az a tény, hogy a cseh nemzet Csehszlovákiát saját államává nyilvánította, hogy a kezdetektől nem akceptálta a szlovákok természetes jogait (melyeket a cseh és szlovák emigráns hazafiak fogalmaztak meg a háború előtt az Egyesült Államokban aláírt dokumentumokban), hogy az egységes csehszlovák nemzet elsődlegességét hirdette, idejekorán előidézte a szlovákok nemzeti tudatának eltorzulását. A már említett első hivatalos szlovák dokumentum, a Szlovák nemzet deklarációja 1918. október 30-án is azt mondja, hogy „a szlovák nemzet mind nyelvi, mind kulturális-történelmi szempontból az egységes cseh-szlovák nemzet része”. Amikor később a nyilatkozatot kiegészítették a Károlyi Mihálynak írt válasszal (amikor Károlyi elismerte a szlovákság önrendelkezési jogát, a szlovák–magyar kapcsolatokat nemzetközivé minősítették), ez a szlovák-magyar együttélés végét jelentette, és a szlovák politika új, csehszlovák korszakának kezdetét. A szlovákkérdést ekkor ad acta tették.

Az első és legfontosabb szlovák politikai aktus az új államban az volt, amikor a csehszlovakizmust mint az új államba juttatott szlovák „hozadékot” deklarálták. S mindez, nota bene, a szlovák központból érkezett. Ebben sem a nemzeti emancipációt, sem a területi és politikai feltételeket nem említették. Az új államba való belépés tehát így valamilyen félállamiságon át valósult meg, visszalépve a Clevelandben és Pittsburghben aláírt megállapodásoktól. E helyzetbe jelentős mértékben a szlovákok juttatták önmagukat, és nem csupán a csehszlovakista tájékozódása politikusaik által. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezáltal megszabadultak a magyarosító elnyomástól, egyesültek a gazdaságilag és kulturálisan fejlett csehekkel, és ugyanakkor részben (először!) mégiscsak részt vettek a kormányzásban. A cseh nemzet, főleg a cseh értelmiség nyújtotta segítség, és a szlovák nemzet saját életképessége, elsősorban a kultúrában, az oktatásügyben, a tudományban, de az üzleti életben is nagy nemzeti aktivitást eredményezett az államfordulat után, beleértve a városok, elsősorban a soknemzetiségű Pozsony elszlovákosítását, és főleg a katolikus egyház szlovákká tételét.

A XX. századnak és a szlovákkérdésnek nem ez az egyetlen paradoxona, de meg kell említeni ebben az összefüggésben: a nagymagyar hungarofíliától az átmenet a szlovák autonomizmusba szinte szervesnek mutatkozott, ami bizonyára figyelemre méltó jelenség, s nem csak lélektani szempontból. A hungarofília, mint az asszimiláció sajátos formája, a szlovákkérdésben nem kevésbé érdekes jelenség, mint a csehszlovakizmus jelensége, bár kevesebb szó esik róla. Igaz, inkább az 1918 előtti időszakra jellemző, de átnyúlása a Csehszlovákia megalakulása utáni első évekre jól látható. Michal Chorváth szerint az a hungarofil réteg, amely elsősorban szlovák elemből állt össze, „a magyar és a szlovák nemzet között állt, szétválasztó rétegként”.

Éppen a magyarok szlovákiai tevékenysége juttatta el az amerikai szlovákokat még 1920-ban ahhoz a felismeréshez (melyet Albert Mamatey, az amerikai szlovákok képviselője fogalmazott meg a Szlovák Képviselők Klubjában), hogy „Szlovákiát a volt magyar rendszer oly mértékben legyengítette, hogy autonómiáját a cseh fél nélkül sem felépíteni, sem megvédelmezni nem tudná”. A magyar elem azonban a XX. században végig része maradt a szlovákkérdésnek, mégpedig egy csaknem megoldhatatlan kérdés, a kisebbség miatt, amely 1918 után is, majd a trianoni szerződés alapján is Csehszlovákia szlovákiai területén maradt. Annak a ténynek, hogy az addig többségi, sőt uralkodó nemzet tagjai nemzeti kisebbséggé váltak, nemcsak egyéni, lélektani, hanem nemzetközi következményei is lettek. Nevezetesen: a két háború közötti időben nagyon erős volt az irredentizmus, amint Daniel Rapant írta, tíz évvel a trianoni szerződés aláírása után a magyar megnyilatkozások alapja továbbra is „az ezeréves történelmi Magyarország reintegrálása maradt”. „Ez a vágy – írja 1930-ban a szlovák történész – még mindig él a mai magyar nemzet többségének a lelkében, ha kifelé, látszólag, taktikai okokból, nem mindig e közvetlen formában nyilatkozik is meg”. Rapant szerint a cél ugyanaz maradt: „az ezeréves határok”. Vagyis: a kisebbség és az államhatárok jelentik a szlovákkérdés lényegét, amely Magyarországgal összefüggésben csak ciklikusan jelentkezett ugyan, de mindig a kulcsfontosságú években: 1938–39, 1945–48, 1968, 1993.

A magyar elem szlovák vonatkozásban legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint cseh vonatkozásban a német elem. Szlovákiában e kérdésre nem reflektáltak mindig józanul, és ennek maradványai ma is élnek: e viszony alapját annak a felismerésnek kellene képeznie, hogy a szlovák nemzet a magyar és valamennyi kisebbség számára biztosítsa a kisebbségi jogokat és a részvétel jogát a szlovák államiság megteremtésében. E követelmény meg nem értése (a magyar kisebbség részéről is, amely a két háború közötti Csehszlovákiában az irredentizmussal kokettált, s e szemlélet maradványai tovább éltek gondolatvilágában) végigkísérte a szlovákkérdést a XX. századon, és a látható cseh vezérmotívum mellett búvópatakként mindig akkor tört a felszínre, amikor a szlovák-cseh viszony válságba került.

És válságokból nem volt hiány. Egy évvel a Csehszlovák Köztársaság létrejötte után a prágai angol követ saját kormányának az alábbi prognózist adja a szlovákkérdésről: „Nem sürgethetem elég hangsúlyosan e kérdés nagy fontosságát mind a köztársaság egysége, mind a közép-európai béke szempontjából.” Tekintettel arra, hogy egyre inkább előtérbe került a jelentős létszámú német kisebbség fokozatosan radikalizálódó kérdése (amely bizonyos értelemben elősegítette és meghatározta az egységes csehszlovák nemzeteszme létrejöttét), és tekintettel arra, hogy a szlovákok olvasható formában még nem artikulálták államjogi igényeiket, e diagnózis nemcsak merész volt, hanem reális is. Ľubomír Lipták ehhez azt a megjegyzést fűzi, hogy a két háború közötti időszak közel húsz éve alatt Szlovákia „nemzetközi értelemben anonim, ismeretlen ország maradt, s a szlovákkérdést Csehszlovákiában még a tájékozottabb nyilvánosság elől is elfedte a harcias német kisebbség. A müncheni válság idején maga Hitler sem tudott Szlovákiáról, amint ezt többször bevallotta.” S mindez, hívjuk még egyszer segítségül az angol követet, a szlovákkérdésnek „a közép-európai béke szempontjából” való fontossága ellenére.

A Csehszlovák Köztársaság, ahogy építése 1918-ban elkezdődött, inkább cseh állam volt. A szlovákok egyenjogúsításáról folyó tárgyalások nem voltak könnyűek, különösen akkor, amikor az Andrej Hlinka alapította Szlovák Néppárt, valamint részben az evangélikusokat, illetve régi nemzetieket tömörítő Szlovák Nemzeti Párt megkeményítette programját. Az autonómiatárgyalások folytatása valójában már nem szolgálta a rendszer érdekeit. A szlovák nemzeti sajátosság legmilitánsabb ellenzője állítólag az akkor külügyminiszter, majd 1935 decemberétől köztársasági elnök, Edvard Beneš volt, aki haláláig nem ismerte el a szlovák nemzet létezését, és a szlovák nyelvet cseh nyelvjárásnak tartotta. „Engem soha sem tudnak rávenni arra, hogy elismerjem a szlovák nemzetet” – mondta még 1943-ban is. „Rendíthetetlenül képviselem azt az álláspontot, hogy a szlovákok csehek, és a szlovák nyelv a cseh egyik nyelvjárása, amilyen például a hanái (morva nyelvjárás – R. Ch.), vagy a cseh nyelv más nyelvjárásai. Senkit sem akadályozok meg abban, hogy önmagát szlováknak mondja, de nem engedem, hogy a szlovák nemzet létezését kinyilvánítsa.”

Beneš anakronisztikus véleménye szentesítette a csehszlovakizmust, a szlovák, valamint a XX. századi cseh és szlovák politika e sajátságos jelenségét, amely a szlovákok nemzeti identitásának tagadásából indult ki, illetve abból a nézetből táplálkozott, hogy a szlovákok valójában csehek. E deformált, aszimmetrikus eszme nem sokáig tarthatja fenn magát, s nem véletlenül vált az állandó államjogi válságok legfőbb motívumává a csehek és szlovákok között. A csehszlovakizmus fogalmának azonban az 1918 utáni Csehszlovákiában nemcsak nemzeti és államjogi dimenziója volt, hanem más aspektusai is, amelyek kölcsönösen egymásba fonódtak: volt gazdasági, kulturális, nyelvi és egyéb vonatkozása is. A két világháború közötti időszak Csehszlovákiájában, de még később is, gyakran felcserélődött egymással a nemzeti és az államjogi csehszlovakizmus. Ebből mind a szlovák, mind a cseh oldalon gyakran születtek félreértések. Az 1920-as alkotmányban kodifikált csehszlovák nemzeti egység így fokozatosan integráló tényezőből a csehszlovák államiság dezintegráló tényezőjévé lett. A kommunista politikus, költő és értelmiségi, Ladislav Novomeský a harmincas években, úgy látszik, mindezt nagyon pontosan látta, amikor ezt írta: „A cseh–szlovák kölcsönösség koncentráló, de taszító erőként is működik: a csehszlovák nemzeti egység és az önálló szlovák nemzetnek vele szemben álló eszméje, a szlovák kulturális fejlődés kritériumait jelenti, melyben az egyik intenzitását a másik harciassága feltételezi... Az államfordulat által felélesztett, de valójában a teljes skálájában kibontakozott szlovák kulturális élet a csehszlovák nemzeti egység eszméjének jegyében történt. Mindezt nem csak az 1918. október 30-i Deklaráció tanúsítja...

A csehszlovakizmust nem csak a csehek képviselték (végső soron nem szegült ellene Masaryk sem), hanem főleg a szlovákok (elsősorban a már említett Hlas csoport tagjai, akik 1918 után politikai szerepet vállaltak a magas politikában). Egyikük, a kevésbé merev csehszlovakista, mint a már említett Ivan Dérer, a fordulat utáni miniszter és szociológus, Anton Štefánek, lelkesen írta 1922-ben, hogy a két irányzatból, melyek a szlovákiai értelmiség szellemi életét meghatározták a XIX. század vége óta, „a világtörténelmi események sajátosan szerencsés konstellációja révén győzött a Hlas csoport”. Štefánek, s nem egyedül, mintha valamiféle tudathasadásban élt volna. Egyrészt azt állította, hogy a szlovákok nem különböznek a csehektől sem etnológiai, sem néprajzi szempontból, sem nyelvükben, sem gazdasági vagy társadalmi életükben olyannyira, hogy két külön, eltérő nemzetről kellene beszélni, másrészt viszont elismeri, hogy a cseheket és szlovákokat elválasztják egymástól szokásaik, törvényeik, a történelmi Magyarországon leélt életük, a szellemi és anyagi civilizáció szintje, sőt „még bizonyos, nehezen kifejezhető tulajdonságok is, melyek a lélektan területére tartoznak”. Ezért érzékelte azt a nehézséget, hogy „akárcsak elméletben is meg lehessen alkotni a csehszlovák nacionalizmus új tartalmát, amely több lenne, mint a két rokon nemzet valamiféle törzsi konföderációjából eredő tiszta politikai nacionalizmus”. Az autonómia kérdésében, melynek első motívumait már kezdték meghirdetni, Stefánek az állam egységét hangoztatta, „a csehek és szlovákok végső egyesülését egyetlen erős nemzetben”, amely így „szembeszegülhetne a bennünket minden oldalról körülvevő ellenséggel”. Ebből a geopolitikai, biztonsági szempontból a szlovákkérdés, négy évvel a köztársaság megalakulása után, másképpen is állhatott volna, melyet Štefánek két évvel később pontosított is annak konstatálásával, hogy „nem építhető ki a csehszlovák állam és a belső szlovák rendszer anélkül, hogy tekintetbe ne vennénk a német és a magyar szomszédokat”. E geopolitikai tényezőre hívták fel folyamatosan a figyelmet a Hlas csoport tagjai. Ivan Dérer 1934-ben könnyedén bebizonyította, hogy „a csehek ereje a német nyomással szemben nagyobb és ellenállóbb, ha az egész csehszlovák nemzetre támaszkodik, és hasonlóképpen a szlovákok ereje is összehasonlíthatatlanul nagyobb a magyar aspirációkkal szemben, ha az egész csehszlovák egységre támaszkodhat”. Az igazság az volt, hogy 1918-ban (és 1945-ben is) Szlovákia a Csehszlovák Köztársaság erős geopolitikai tényezője volt: a csehek számára az összeköttetést jelentette a Kelettel a német veszély ellenében (1993-ban, paradox módon, ez éppen fordítva volt).

Az autonómia gondolata ebből a szempontból is elfogadhatatlan volt a Hlas csoport számára. A csehek elleni küzdelem és az autonómia jelszava ezért – Štefánek 1923-as szavai szerint – „nyilvánvalóan államellenes és nemzetellenes megnyilatkozás”, amely „kárt okoz a szlovákoknak, közvetve az államnak is, és nem lesznek kedvező következményei”. A néppárt jelszavait hallva (ki a csehekkel, autonómiát követelünk, szlovák parlamentet, szlovák bíróságokat, szlovák iskolákat stb.) „egyetlen értelmes ember sem gondolhat másra, mint a köztársaság kettéosztására és végül Szlovákia leválására.” Nem Štefánek volt az egyetlen, aki úgy látta, hogy a szlovákok abban az időben még nem voltak eléggé érettek „a politikai autonómia követelményeinek megfelelő állami önigazgatásra”, hogy előbb be kellene tekintenünk a világpolitika műhelyébe, az államtudományokba, Európa szellemiségébe. Nehezen viselte, hogy a turócszentmártoniak és a néppártiak, vagyis a nemzeti párt és a néppárt hívei még a „csehszlovák” szót sem hajlandóak kötőjel nélkül leírni, nem ismerik el a csehszlovák nyelvet sem, még kevésbé a csehszlovák nemzetet, sőt még a csehszlovák politikai nemzetet sem a volt magyar nemzetiségi törvény megfogalmazása és értelmezése szerint. Ebből az egyenjogú módon soha meg nem oldott kettős nemzetiségből és tudathasadásból nőttek ki a szlovákkérdés folyamatos válságai. Štefánek, Dérer, de Vavro Šrobár és mások is a kiutat a többé vagy kevésbé mereven értelmezett csehszlovakizmusban látták. Milan Hodža ezektől a koloncoktól fokozatosan megszabadult, és talán ezért is bírt nagyobb államférfiúi tekintéllyel (az államfordulat után több kormánynak volt tagja), de a nemzetközi események nyomása alatt már nem volt képes a gyakorlatba átültetni elképzeléseit.

Szlovákia, Hodža koncepciójában, Csehszlovákia geopolitikai alapja volt, csak általa vált közép-európai országgá, amely önállóan felléphetett Németország ellen. Hodža fáradhatatlanul biztatta a cseheket, hogy – a nemzetközi helyzetre való tekintettel is – tartsák fontosnak, „hogy Prága is tudatosítsa, annak minden következményével, Szlovákia és Kárpátalja teljes politikai és földrajzi jelentőségét”. A kisantantból Közép-Európát akart, s ezért erősen hangsúlyozta Csehszlovákia közép-európai orientációját (talán nem teljes összhangban Edvard Beneš külügyminiszterrel), és „e tájékozódás feltétele éppen Szlovákia” – írta 1934-ben. Hodža csehszlovakizmusa viszonylag egyszerű matematikai összefüggésből indult ki: más a nemzetközi és belső ereje annak az államnak, amelyben a lakosság 67 százaléka csehszlovák nemzetiségű (és 23 százaléka német, öt százaléka magyar), és más annak az államnak, amelyben valamivel 50 százalék fölött van a csehek aránya, 23 a német, és csak alig több 16 százaléknál a szlovákoké. Hodža minden csehszlovakizmusa ellenére sem volt merev centralista. Az ő véleménye szerint, amint azt 1934-ben hangoztatta, az állam egységének „a regionalizmuson kell alapulnia, amely minden nemzeti vágy és valamennyi gazdasági szükséglet kielégítésével konszolidálja egységünket”. Hodža már a húszas évek elején követelte a parlamentben a közigazgatási önállóságot, és Szlovákia számára regionális önrendelkezést készített elő (ez csak 1927-ben valósult meg). Hodža regionalizmuskoncepciója által lényegében elutasította a merev, élettelen csehszlovakizmust, állampolitikai egységet hirdetett, mely a cseh és a szlovák nacionalizmuson alapult. Intenzíven képviselte az erkölcsi, kulturális vagy konstruktív nacionalizmust, ugyanúgy a szlovákot, mint a csehszlovákot. Így bizonyos kettősségben élt: elismerte a cseh és a szlovák nacionalizmust, de ugyanakkor azt hirdette, hogy a csehszlovák állam szilárd, nemzetközi értelemben erős csak a csehek és szlovákok kölcsönös közeledése által lehet. Nem volt ez merev centralizmus. Hodža szerint azonban „az államnak nem lehet kétféle szuverenitása, csakis egy, a csehszlovák”. Ezért ellenezte az autonómiát, és kategorikusan követelte „a csehszlovák politikai nemzet feltétel nélküli egységét”. Hodža következtetése így hangzott: „a szlovák nacionalizmus erkölcsi princípiumként igen, de minden körülmények között az egységes csehszlovák politikai nemzet részeként”. Ennek a gyakorlati politikában „nem centralizmust, de nem is autonómiát, hanem állampolitikai egységet és közigazgatási önrendelkezéssel bíró regionalizmust” kellett jelentenie.

Hodža nem csak a hitleri veszély hatásaképpen figyelmeztette arra a cseheket, hogy Szlovákiát „az összállami organizmus” egyenrangú elemének kell, hogy tekintsék, és szüntelenül hangsúlyozta, hogy Szlovákia nélkül nem képzelhető el sem a kisantant, sem a közép-európai politika. 1934-ben axiomatikus erővel állapította meg: a modern csehszlovák állampolitikai nacionalizmus „Szlovákia teljes és az utolsó részletekig érvényesülő egyenértékűségét jelenti a történelmi országrészekkel”. Egyenértékűséget annak ellenére, hogy Szlovákia mind pszichológiai, mind politikai értelemben konzervatívabb, falusiasabb, nemzetibb, vallásosabb, érzelmibb volt a radikálisabb, urbánusabb, racionálisabb csehektől. Ez az egyenértékűség, vagyis a „csehek és szlovákok közeledésének természetessége, a cseh racionalizmus gyönyörű összjátéka a szlovák idealizmussal” azonban 1933-ban nagyon nem egyezett a valóságos helyzettel. Hodža ezt nem tudta befolyásolni még akkor sem, amikor 1935 végén a csehszlovák kormány elnöke lett, első szlovákként e magas poszton, annak ellenére sem, hogy elképzelései egy nagy koalíciós kormányról (amelyben a néppártiak is benne lettek volna) indokoltak voltak. (Nem érdektelen megemlíteni, hogy az 1935-ös választásokon a néppárti autonomista programra a szlovák választók harminc százaléka szavazott. Ha már itt tartunk, nem kerülhetem meg a történelmi-szociológiai analógiát: ha összevetjük az 1935-ös és az 1994-es parlamenti választások eredményeit, azt látjuk, hogy ott, ahol a szlovákok 1935-ben Hlinka Szlovák Néppártjára szavaztak, csaknem hatvan évvel később Mečiart választották.) Hodža azonban megkésett kiegyezési törekvésével kudarcot vallott. A szudétanémet-kérdés már elfedte a szlovákot, és a szlovákkérdés megoldásában a kezdeményezést a néppártiak vették át.

De nem kerülték el, bár más változatban, a kommunista politikusok és értelmiségiek sem, akik a húszas évek elején még csehszlovakista álláspontot képviseltek, elítélték az autonomista törekvéseket, de a húszas évek közepétől már a változások jelei mutatkoztak körükben. Már a húszas évek közepén ismertté vált Gottwald jelszava, melyet a későbbi „elhajló” Július Verčík hirdetett: Takarítsátok ki a cseheket, vagyis a cseh burzsoáziát Szlovákiából. És kifejezetten legendás hírűvé vált Gottwald 1929 decemberében, a parlamentben tett kirohanása, amikor azzal riogatta kollégáit, hogy a széthulló kapitalista állam helyett létrejön a „Szovjet Szocialista Köztársaságok Csehszlovák Szövetsége”. Ez ugyan csak blöff volt, ám a harmincas években a kommunisták a szlovák nemzet föderatív, illetve önrendelkezési jogáról beszéltek, és 1937-ben kidolgozták Szlovákia gazdasági, társadalmi és kulturális felemelkedésének tervét, melyben az elmaradottabb Szlovákia és a fejlettebb cseh területek közötti kiegyenlítésének első, bár nem egyetlen feltétele Szlovákia iparosítása lett volna. Ez a program azonban nem oldotta meg az államjogi és a nemzeti kérdést, és mintegy előrevetítette Csehszlovákia Kommunista Pártja 1948 utáni politikáját: a centralista unitarizmust, az aszimmetrikus modellt és a szlovákkérdés kezelését a két országrész közötti gazdasági és kulturális kiegyenlítődés problematikájának szintjére.

A kommunista írók, értelmiségiek csak a harmincas évektől kezdtek intenzívebben foglalkozni a szlovákkérdéssel, és kritikával illették mind a csehszlovakizmust, mind a néppártiak radikális nacionalizmusát. Ladislav Novomeský volt az az író, aki a szlovákkérdést a maga mélységében vetette fel, beillesztve azt a csehszlovák és az európai összefüggésekbe. A Szlovák írók Kongresszusán, 1936-ban elmondott beszédében az általa gyakran bírált nemzeti kizárólagossággal olyan koncepciót állított szembe, amelyben a szlovák kultúrának kapcsolatban kellet állnia mind a keleti, mind a nyugati világgal. Nem véletlen, hogy e kongresszus egyik fő témája a volt csehszlovakizmus kritikai reflexiója. Amikor az 1939. március 6-án kelt kormányrendelet hangsúlyozta, hogy a szlovákok államjogi helyzete az autonómiáról szóló alkotmánytörvénnyel megoldottnak tekinthető, vagyis Szlovákiát végérvényesen a Cseh-Szlovák Köztársaság önálló részének tekinti, Novomeský a képzett és művelt személyek hiányára figyelmeztetett a közélet és a gazdaság minden területén, és megemlítette, hogy nem lehet fordítva haladni, vagyis úgy, hogy először „létrehozunk egy önálló államot, amelyben ezeket a jegyeket éppen csak építeni kezdik”.

Novomeský 1937-es véleménye szerint „az az akarat, hogy önálló nemzet létezzék (és ez az akarat gyakran elég ahhoz, hogy a nemzet valóban nemzetté váljék) a szlovákok között megvolt az államfordulat előtt is. Amennyiben nacionalista szenvedéllyé, majd soviniszta elszántsággá vált, úgy ebben alapvető érdemei elsősorban a csehszlovák egységesítés eszméinek voltak, valamint az azt kifejező, államfordulat utáni gyakorlatnak”. Novomeský az adott állapotokért „a konzervatív polgárságot és a papságot” vádolja, azt a két rétegét a szlovák társadalomnak, amelyek az ő szemében mind a csehszlovakizmust, mind a szeparatizmust képviselték, bár a szlovák társadalom rétegződése bizonyára nem volt egyértelműen ilyennek vagy olyannak mondható. Novomeský azonban, Clementishez hasonlóan, aki szintén gyakran nyilatkozott a szlovák–cseh viszonyról, e kérdésben osztályalapon hajthatatlan volt, saját elképzeléseik ellenpólusát reakciósnak, klerikálisnak minősítették. E kiindulópontok alapján a második világháború után könnyen arra a megállapításra jutottak, hogy „a szlovák kommunizmus nemzeti törekvéseink gerincének következő csigolyája... a szlovák kommunizmus a legnemesebb törekvések egyike, mely során a szlovák ember kiszabadul anyagi rabszolgaságából és kulturális elmaradottságából”. Novomeský 1946-os megállapítása szerint a kommunizmus „nem egy párt, hanem a szlovák nemzet ideológiája”. A szlovákkérdés eme leegyszerűsítése csak a háború után vált lehetővé, előtte nem volt realitása. Éppen ellenkezőleg: a harmincas évek végének valósága, nem mindig összhangban a dolgok logikájával, és bizonyos nemzetközi körülmények nyomására, a szlovák politikát más mederbe terelte. Abba, amely a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után egyre követelőzőbben kezdte hangsúlyozni a politikai autonómia gondolatát. És ettől, a megfelelő nemzetközi konstellációban, nem állt messze az önálló államiság.

Andrej Hlinka, a katolikus pap, aki az államfordulat előtti időben a magyar nacionalizmussal folytatott harcban edződött, a nacionalista párt vezére, amely 1925-től az ő nevét viselte (Hlinka Szlovák Néppártja), sohasem mondta ki az önálló szlovák államiság gondolatát, bár végül annak jelképévé vált. Politikai törekvései csúcsának az autonómiát és a szlovák nyelv imádatát tartotta. „Hazánkat, a csehek és szlovákok köztársaságát semmi áron, ígéretek és előnyök ellenében sem áruljuk el” – írta halála előtt néhány évvel, és hangsúlyozta: „Azt akarjuk, hogy a szlovák legyen az úr Szlovákiában, hogy Szlovákiában otthon legyen, hogy a hivatal, a kenyér és a pozíció az övé legyen. Ezt az eszményi nemzeti küzdelmet neveztük el autonómiának, amiért bennünket sokan hitehagyottnak neveznek, és szabadságunktól, kenyerünktől és egzisztenciánktól megfosztanak.” Hlinka számára bármiféle politikai együttműködés feltétele „az egyenlőnek az egyenlővel” való együttműködése volt. Nem véletlen, hogy ez a látszólag egyszerű feltétel a szlovákkérdés kapcsán még sokszor megismétlődik a XX. század során, vezérmotívumaként és akcelerátoraként is egyben.

Egy ilyen megállapodás szükségességére figyelmeztetett egy időben Hlinka „koalíciós” partnere, a Szlovák Nemzeti Párt vezére, Martin Rázus evangélikus lelkész is, a szlovákkérdés geopolitikai összefüggéseiről elmélkedve: „Cseh- és Morvaország függetlensége Szlovákia nélkül alig képzelhető el, amint Szlovákia is a cseh területekkel összekötve hordozza saját fejlődésének legmegfelelőbb természetes jegyeit”, írta a harmincas évek elején. „Meg kell azonban találni a modus vivendit... A csehszlovák megegyezés után megoldjuk majd viszonyunkat a németekkel és a magyarokkal is.” Rázus tudta, hogy a szlovákkérdés megoldása „az állam kardinális kérdésének” megoldását jelenti, és ezért a Nemzeti Újságban 1934-ben kritikus hangon azt írta, hogy „Dérernek, Hodžának és követőiknek csaknem tizenhat évük volt arra, hogy a szlovákkérdést tárgytalanná tegyék. Amennyiben a kérdés ma is itt van, úgy ez azt jelenti, hogy az eddigi rezsim elképzelése és módszerei, illetve annak szlovákiai képviselői nem jók.” S eljutott egy figyelmen kívül nem hagyható következtetésig, amely nem csak az ő korában volt érvényes: „A szlovák elégedetlenség alapja nem a hazafiatlanság és az állam iránti elégtelen szeretet, hanem az uralmon lévők, mégpedig az uralmon lévő szlovákok hibái és tévedései.” Nem egészen egy évvel ezelőtt parlamenti felszólalásában a cseh képviselőkhöz fordul: „Miért tartotok olyan személyeket, Szlovákiát képviselendő, akik nem mondják meg nektek világosan az igazságot Szlovákiáról? Nézzétek, itt van két személy, akik felelősek azért, ami ma Szlovákiában folyik. Ez Dérer és Hodža miniszter úr. Szlovákok.” Rázus szintén rajongva magyarázta: „Szeretjük ezt az államot... készek vagyunk életünket adni érte... Mi az autonómiával nem akarjuk szétverni a köztársaságot... Ez állam mögött állunk, védeni fogjuk, de követeljük, hogy velünk együtt úgy rendezzék el a viszonyokat, hogy a szlovákok ebben az államban otthon érezzék magukat.” És abban a nyílt levélben, melyet Milan Hodža és Ivan Dérer miniszter uraknak küldött 1933 októberében, a szemükre veti, hogy tizenöt évig elhanyagolták a szlovákkérdés megoldását, mely „a gazdasági, társadalmi és kulturális egyenlőtlenségből, jobban mondva igazságtalanságokból táplálkozik...” Szlovákia, folytatja Rázus előadását, „nem csak osztálykérdés, és nem is rendi: Szlovákia, mint egység, elsősorban nemzeti kérdés.” Rázus a szlovákkérdés többféle dimenzióját ismerte, de lényegét annak politikai dimenziója alkotta, az önrendelkezés elismerése az autonómia konkrét formájában, vagyis a szlovák nemzet önálló létezésének és az ebből következő államjogi elrendezésnek az elismerése.

Hlinka Szlovák Néppártjának, valamint a Szlovák Nemzeti Pártnak a politikája a húszas években mind erejében, mind hatékonyságában egyre jelentősebb tért nyert, amint az angol követ 1919-es jelentésében foglaltak is egyre konkrétabbá és sürgetőbbé váltak. Egy másik katolikus pap Hlinka Szlovák Néppártjának politikai garnitúrájában, a későbbi önálló szlovák állam elnöke, Jozef Tiso, úgyszólván ex offo gondolkodott el gyakran a szlovákkérdés gyakorlati és eszmei aspektusain. 1935 végén annak gyakorlati aspektusait így fogalmazta meg a törvényhozásban: „Semmiképpen sem ódzkodunk a kormányzati szintű együttműködéstől a szlovákkérdés megoldásának érdekében... De hangsúlyozzuk, és ez a legfontosabb, hogy ebben az együttműködésben egy nagy elvnek kell érvényesülnie: egyenlő az egyenlővel, a szlovák nemzet a cseh nemzettel.” Tiso szerint, aki A Szlovák Néppárt ideológiája (1930) című brosúra szerzője volt, „az autonómia nem egyéb, mint tovább haladás a sajátságosságnak ezen az ezeréves vonalán, mint a politikai tevékenység összehangolása a szlovák nemzet e sajátosságának ezeréves törekvéseivel.” A történelmi jogot Tiso fő érvként használja: ennek alapján, fejezi be pártideológiai fejtegetését: „a szlovák nemzet autonómiáját támogatjuk a szlovák állam zárt területén. Területi autonómiát hirdetünk tehát, és nem nemzetit, hogy a szlovák nemzet szuverenitását hangsúlyozzuk a szlovák állam oszthatatlan területén”. Tiso elutasítja azt a gyanúsítást, hogy „az autonómia követelésével a csehszlovák állami egység alapjait veszélyeztetjük, mert az autonóm elrendezésnél az állam funkcióinak egy részét átadja az autonóm egységnek, más funkcióiban viszont érintetlen marad szuverenitása...” És az egyszerűnek látszó, de sajnos korántsem olyan egyszerű axiómaként hangzik Tiso mondata: „Aki őszintén a csehszlovák állam megőrzésére törekszik, annak következetesen és őszintén akarnia kell megerősíteni ezen állam két alappillérét, a cseh és a szlovák nemzetet.”

A papság és az egyház a XIX. század óta hagyományos résztvevője a politikai életnek. Maga Tiso is külön dolgozatban elmélkedett 1933-ban a katolicizmus és a nacionalizmus problémáiról, azt állítva, hogy a két jelenség „összefügg” egymással, és nem a véletlen műve, hanem történelmi kontinuitás, hogy a „szlovák nemzet feltámadása után oly szívósan ragaszkodik nemzeti önállóságához, hogy éppen a katolikus szlovákok védik oly elszántan nyelvük tisztaságát”. Tiso szerint a katolikus „államalkotó már istenhite alapján, mivel Isten úgy alkotta meg az emberi természetet, ahogyan az van, vagyis megalkotta az államot is”. A szlovákkérdést jobban meg lehet érteni a hitélet oldaláról. A szlovák vallásosságnak sajátos feladata volt a nemzeti történelem folyamatában: váltakozott benne (Anton Augustín Baník irodalomtörténész szerint) a „katolikus alázatosság”, a nemzeti kollektív impulzivitás az „evangélikus kitartással”, a kulturális individuális lendülettel, melyek Daniel Rapant szerint hajtóerői és kiegyensúlyozói voltak. A XIX. században a nemzeti újjászületésben a hajtóerőt az evangélikusok, a kiegyenlítést a katolikusok jelentették, a Csehszlovák Köztársaság létrejötte után ez megfordult, bár végső soron a Hlas csoport tagjai katolikusok voltak. Baník szerint az egyházi, vallási jelleget a XVIII. század végétől a kulturális-nacionalista, a XX. század kezdetétől a hatalmi-társadalmi élősködő erők terhelték meg. Így jött létre a nemzeti konfesszionalizmus, avagy a konfesszionális nacionalizmus. Elsősorban a katolikusoknál figyelhető meg az a hajlam, hogy a nemzet életét saját egyházi szervezetük analógiájaként értelmezzék, ami főleg Tiso esetében volt nyilvánvaló és látható. Persze voltak más értelmezések is. Anton Štefánek szerint a katolikus egyház saját veszélyeztetettségét nem a cseh nyelv miatt érezte, hanem a cseh hivatalnokok, az államfordulat utáni parlament többségének haladó és radikális irányultsága miatt, és a papok, „hogy elfedjék saját néppártjuk és programjuk tisztán egyházi és papi jellegét, mindenütt a színtiszta szlovákság zászlaját tűzik ki”.

Bár a katolikus papok az államfordulat után nem alkottak többséget a „színtiszta szlovák nyelv” érvényre juttatásában (mert elsősorban azzal viaskodtak, hogyan szabaduljanak meg a magyar nyelvtől), a politikai autonomizmus magva, amely a Szlovák, majd későbbi nevén Hlinka Szlovák Néppártjában kicsírázott (s e pártban a katolikus papok és a klérus látványosan elkötelezte magát) a harmincas években növelte politikai erejét.

Az a tény, hogy a Csehszlovák Köztársaság létrejötte után nem valósultak meg még az amerikai cseh és szlovák hazafias egyesületek megállapodásai sem, minden objektív ok mellett, a reális csehszlovakizmussal együtt kétségtelenül nagy hatása volt az autonomista tendenciák megerősödésére. Az autonomizmus egyik fő propagátora, Ferdinánd Ďurčansky, ebben az összefüggésben 1932-ben arra figyelmeztetett, hogy ha a szlovák autonomisták föderatív viszonyokat követelnek a Csehszlovák Köztársaságban, „csak azokat az elveket folytatják, amelyek alapján a külföldi szlovákok a háború alatt egyesítették az önrendelkezésre irányuló törekvéseiket a cseh nemzettel egy egységes cseh-szlovák állam létrehozására.” Ďurcansky véleménye szerint a csehszlovák állam „kompromisszumként jött létre az állam nemzeti eszménye és egzisztenciális előfeltételei között. „A csehszlovák állam küldetése abban van, hogy biztosítsa azokat a feltételeket és ellássa azokat a funkciókat, amelyeket a cseh és a szlovák nemzet külön-külön nem, csak közösen tud ellátni. De ott aztán ez a küldetés véget is ér. A többi feladat ellátása a nemzeté. Ezzel a kompromisszummal tehát meghatároztatott az eljövendő állam formája is, a föderalista forma.” Az autonómiát, föderalizmust Durcansky nem politikai kérdésként, hanem a nemzeti létezés kérdéseként állította be. A szlovák parlament lett volna annak első feltétele. Nem mellékes Ďurcansky ama megjegyzése sem, mely figyelmeztetésnek is minősíthető, mely szerint „mi, föderalisták, amint a politikai és nemzeti centralizmus felől nem fog veszély fenyegetni, vagyis az eljövendő föderációban, mindkét szemünkkel a magyarokra figyelhetünk, az ő szlovákellenes tevékenységükre.”

1938. október 6-án az autonomizmus eszméje a szlovák autonómia kihirdetésében csúcsosodott ki, amit aztán a tartományi kormány alkotmányában is rögzítettek, a szlovák törvényhozás megválasztásával és az alkotmánytörvény elfogadásával. Ez a megoldás ugyan nem nyugtatta meg a néppárti radikálisokat, de összességében a szlovák államjogi törekvések beteljesülését jelentette, mindazokkal a korlátokkal, amelyeket magában hordozott (1938 novemberében már csak egyetlen politikai párt, a Hlinka Szlovák Néppártja – Szlovák Nemzeti Egységpárt létezett), és főleg a bécsi döntéssel, amelynek következtében november 2-án Szlovákia déli területeit Magyarország annektálta.

A bonyolult nemzetközi helyzetben azonban a szlovák autonomisták olyan helyzetben találták magukat, amelyet szerettek volna elkerülni: 1939. március 15-én a szlovák törvényhozás kikiáltotta az önálló szlovák államot, amely az adott helyzetben Csehszlovákia náci szétverésének mellékterméke lett, és Hitler kényszerítette ki. Hagyjuk most figyelmen kívül e kényszerűség bonyodalmait, és idézzük fel, hogyan viszonyultak az önállóság előkészületeihez vagy kikiáltásához, a nemzeti identitás beteljesülésének e legmagasabb szintű aktusához a kortársak. A két háború közötti korszak jelentős írója, a prózaíró és publicista Milo Urban, aki oly közel állt a néppártiakhoz, hogy 1940 és 1945 között a Hlinka Gárda legmilitánsabb lapjának, a Gárdistának volt főszerkesztője, emlékirataiban így emlékezik az 1939-es év elejére: „Legyen, avagy ne legyen. Szlovákiában már 1939 februárjában felmerült az önálló állam kérdése, és már benne is voltunk. Csóváltam a fejemet. Hogyan?... Az államok csak úgy, ripsz, ropsz, egyik napról a másikra születnek? Nincs szükségük a nemzet megfelelő lelki és anyagi előkészületeire, mindenféle intézményekre és még több szakemberre? Nem ment a fejembe... Hogy megszabaduljak kétségeimtől, megkerestem Sidort... Ott tudtam meg, hogy ez csak a forrófejűek szüleménye. Állítólag Tuka, Ďurcansky, Mach és Murgaš, a Hlinka Gárdával egyetemben keverik a lapokat, igaz, nem a saját ötletükből, hanem német felbujtásra. „Péter Zaťko közgazdász, aki inkább a mérsékelt nemzetiekhez és regionális centralistákhoz állt közelebb, a szlovák parlament küldötte, nem néppárti, nem autonomista, emlékirataiban szintén azt írja, hogy „a szlovák állam megszületésére senki sem volt felkészülve... senkinek sem voltak elképzelései arról, milyen gazdasági elvek alapján kellene irányítani az új államot, senki sem ismerte annak gazdasági potenciálját... És végső soron az autonóm Szlovákia felelős tényezői közül 1939 elején senki sem készítette elő a szlovák állam kikiáltását.” Zaťko azt is megemlíti, hogy amikor őt, ismert szakemberként, 1939. március 14-én ki akarták nevezni az önálló szlovák állam gazdasági miniszterévé, nem látott más kiutat, „mint egyetértését adni az új állam létrehozásához. Ez azonban nem a nemzet akaratából jött létre, hanem megalakulásáról valaki más döntött, akinek semmi köze sem volt a szlovák nemzet érdekeihez... Létrejött az állam, a szlovák állam, amelyért nem harcoltam, amelyet nem tartottam nemzetem önmegvalósítása legjobb állampolitikai formációjának... és ennek az államnak az első kormányában legyek miniszter? Nem, ezzel nem érthettem egyet, de ugyanakkor éreztem, hogy kötelességem lesz a nemzet érdekében dolgozni olyan helyzetben is, amelybe nem saját akaratomból kerültem.”

Nem ez az első ilyen eset a szlovák politikában: Zaťko az önálló szlovák állam első törvényhozásának képviselője, a szlovák nemzeti felkelés, az antifasiszta ellenállás és a Csehszlovákia megújításáért folyó küzdelem jelentős alakja lett, s amint írja, a „Csehszlovák Köztársaságban láttuk a szlovák nemzet önmegvalósításának legjobb lehetőségeit”. Az önálló szlovák állam törvényhozásának viszonyairól csupán egy apró kuriózum: Zaťko említi, hogy azokban a beszélgetésekben, amelyeket a parlament elnökével, Sokollal folytatott, utóbbi „mindig hangoztatta, hogy a törvényhozásban elég sok olyan küldött van, aki állampolitikai szempontból csehszlovák módon gondolkodik”. Nem ez volt az egyetlen tudathasadás a szlovák politikatörténetben... Végül is a valóság másokat is alkalmazkodásra kényszerített. A csehszlovakizmus veteránja, Anton Stefánek nem sokkal az állami önállóság kihirdetése után azt írta a Politika című lapba, hogy „két-három évnyi szorgalmas céltudatos munka elég lesz ahhoz, hogy a közép-európai állam koncertjének alkotó tagjaivá váljunk” (miközben fontosnak tartotta, hogy az átmenet a rusztikus államból az agráripari államba lassú legyen, hogy a szlovák vidék urbanizálódása ne legyen olyan radikális, mint Amerikában, Franciaországban, Németországban vagy akár Csehországban).

Létrejött tehát az első önálló szlovák állam, amelyre létezésének hat éve alatt mindenféle címkéket és jelzőket aggattak. Ezek közül Dominik Tatarka regénycíme, A plébános köztársasága még a visszafogottabbak közül való volt, és a „klérofasiszta állam” megnevezés volt a leggyakoribb. A szlovák parlament (az a parlament, amelyről elnöke azt mondta, hogy elég sok csehszlovák gondolkodású küldöttje volt) a szlovák állam önállóságát egyhangúlag szavazta meg. „Meg kell szavaznunk az önállóságot, mert egyébként széttépnek és elfoglalnak minket a magyarok, és talán a németek és a lengyelek is”, hangzott a törvényhozás elnökségének verziója, amint azt egy másik emlékező, a szlovák kormány gazdasági minisztere, Gejza Medrický rekonstruálja emlékirataiban, és még pontosabbá teszi: „Az alternatíva egyértelmű volt: a függetlenség kikiáltása, vagy Szlovákia elfoglalása a magyarok által.” Martin Sokol, a szlovák törvényhozás elnöke, 1939. március 20-án így emlékezett az egy héttel azelőtti helyzetre: „A szlovák törvényhozás nem arról döntött, hogy a Csehszlovák Köztársaság további fennmaradását akarja-e vagy sem. Erről már előbb döntött Adolf Hitler. A kérdés, amelyről döntenünk kellett, az volt, hogy Szlovákiát Magyarországhoz csatolják-e, vagy esetleg megmaradjon egy egységként, önálló államot alkotva. A szlovák küldöttek válasza e kérdésre nem lehetett egyéb, mint a szlovák állam kikiáltása. A csehek iránti szimpátiából vagy szolidaritásból nem követhettünk el öngyilkosságot, és az adott helyzetből olyan politikai következményt kellett teremtenünk, amely véleményünk szerint a legjobban szolgálta a nemzet érdekeit.” A kisebbik rossz elmélete győzött tehát. Az önálló, saját államot rákényszerítették a szlovákokra...

„Államiság, önállóság – ezek voltak a nemzeti szuverenitás természetes következményei, de csak valahol a jövőben, a nemzeti fejlődés természetes betetőződéseképpen, amikor a nemzet fája mély gyökeret ereszt és széles lombot hajt” – emlékezik Gejza Medrický, és talán nem a megfelelő önigazolásért, de teljesen őszintén hozzáteszi: „És főleg nem elszakítva, a csehektől nem elszigetelten képzeltem el, hanem a velük való kapcsolatban, és más nemzetekkel is Közép-Európában, vagyis nagyobb egységben, tágabb határok között, legszívesebben egy közép-európai konföderációban. Éppen a gazdasági integráció és a nemzeti egyenjogúság végett” – vall illúzióiról a racionális közgazda, akit a háború után szintén elítéltek, hét évre.. (Végtére is nem véletlen, hogy e kötet szerzői közül sokan, hosszabb vagy rövidebb ideig börtönt viseltek, például Hlinka, Dérer, Gašpar, Mach, Hanus, Urban, Zaťko, Karvaš, Husák, Novomeský, Löbl, Kusý, mások bitófán végezték, mint Tiso, Clementis, s megint mások emigráltak, mint Hodža, Polakovič, Löbl. A szlovákkérdés e fonák oldala szintén nagyobb figyelmet érdemelne meg.)

A helyzet ugyanis más volt, mint amilyennek egyes naiv politikusok és még naivabb értelmiségiek elképzelték. Sokan nemcsak az önállóság, hanem a német fasizmus, a nemzetiszocializmus szolgálatába is szegődtek, sokan vállalták a hagyományok és a valóság elferdítésének, meghamisításának szolgálatát. Tido J. Gašparnak, az írónak, diplomatának, s egy év múltán már a Propagandahivatal főnökének már 1940 júliusában úgy tűnt, hogy a szlovák állam „a Nagynémet Birodalommal fennálló szövetségével a kezdetektől betagozódik azoknak az erőknek a győztes menetelésébe, amelyek az új Európát létrehozzák”. Úgy látta, hogy e konstellációban „a szlovák nemzetnek biztosítva lesz annak lehetősége, hogy a saját államában is nyugodtan alkossa meg a boldogabb jövőt”, hogy „a szlovák munka nem válik a zsidó és más aranycsinálók zsákmányává, mint eddig történt, hanem a szlovák egység közös javát szolgálja”. És hogy semmi kétség ne maradjon, Gašpar szerint a szlovák nemzetnek meg kell szabadulnia azoktól a maradványoktól, amelyeket „a liberalizmus liberális alkotmánya hagyott itt. Ha kell, meg kell ezt tennie a saját haszonlesőitől, zsidóbérenceitől és a régi, elrohadt rend szervilis szolgáitól való megszabadulással”. Ez a retorika is része volt a szlovákkérdésnek. És egy másik forrófejű, Alexander Mach, 1941-ben így mennydörgött a Gárdistában, melynek „kényszerszülte” főszerkesztője a már említett Milo Urban volt: „Nem az önállóságnak, a nemzet ilyen feltételek közötti létezésének és valamennyi szlovák vágyak teljesülésének híve az, aki nem aktív és odaadó híve a német-szlovák barátságnak.” Mach szerint valójában a XVIII. század végétől Andrej Hlinkáig valamennyi szlovák nagypolitikus nemzetiszocialista volt, sőt Ľudovít Štúr a XIX. század Hitleré volt. A Hlinka Gárda parancsnokát, Alexander Mach belügyminisztert, aki 1940 nyarán ekképpen szólt a szlovák kultúra dolgozóihoz, ugyanebben az évben kiegészíti a szlovák nemzetiszocializmus főideológusa, Štefan Polakovič, amikor azt mondja, hogy a nemzetiszocializmus az új elnevezése Hlinka Szlovák Néppártja régi programjának, hogy „a német nemzetiszocializmus módszerei társadalmi téren számunkra mintául szolgálnak”, s ezt Vojtech Tuka kormányfő így pontosítja még ugyanabban az évben: „a párt Hlinka szellemében, de Hitler módszereivel fog dolgozni”. És hogy világos legyen: a Vezér és az autoritatív rendszer Szlovákiában egyenesen genetikai kódoltság alapján adott (1942-ben törvénybe iktatták). Egy másik ifjú néppárti radikális, Jozef Kirschbaum a Gárdistában 1940 elején imigyen győzködte az olvasót: „a mi nemzeti alkatunkban, melyet sokáig idegen diktátum irányított, inkább adottak az autoritatív rend alapfeltételei, még akkor is, ha húsz éven át az ilyen uralom feltételeit mesterségesen szétzilálták.” Az első önálló szlovák állam olyan hagyományt teremtett, amely egy évtizeddel később csak módosult: amint a Szlovák Köztársaság alkotmánya kimondta: „A szlovák nemzet Hlinka Szlovák Néppártja révén vesz részt az államhatalomban”. Ezért írhatta Pavel Polakovič szó szerint, hogy „aki a párton kívül áll, a nemzeten kívül áll, és ez könnyen összefüggésbe kerülhet az árulással. A helyes politikai gondolkodás egységes kiállást jelent a párt és a vezér mögött.”

Persze voltak más eszmefuttatások is a szlovák államiságról. Ladislav Hanus szerint „ennek az államnak elsősorban, minden egyéb gondja előtt, be kell tetőznie a szlovák nemzet egységesülési folyamatát”. Ezt az alapvető feladatot a szlovák nemzet ebben az évszázadban (az államiság elve alapján) kétszer megismételte, és egyik esetben sem kísérte valamennyi szlovák spontán lelkesedése. Először talán túl korai volt, másodszor talán késő. Mi az oka annak, kérdezi Ladislav Hanus, két évvel az első szlovák állam megalakulása után, hogy a szlovák nemzet nem képes „egészként egyesülni, minden tagjával, a szlovák államiságban”, mi az oka annak, hogy nem minden szlovák akarta „megvalósítani a teljes, nagy szlovák életet az öröklött térségben?” Persze akkor is „be kellett fejezni a szlovák közösség belső egyesítését”, mert „ez a folyamat korántsem ért még véget”. Hanus szerint ennek az eszmének „mindenkit magával kellene ragadnia, mindenkit bele kellene olvasztani a szeretett nemzeti testbe”. Ugyanakkor ez a katolikus értelmiségi alternatívát is kínál: azokat, akiket ez a feladat nem „ragadott” magával, „választás elé kell állítani, és ki kell vetni szervezetünkből”, mert „a szlovák állam nemzeti programját mind ez ideig inkább túlságosan békés, ártalmatlan, kiengesztelő volta miatt lehet bírálni, semmint radikalizmusáért”. Hanus ezért azt követeli, hogy „a szlovák nemzeti gondolatnak nagy, emberi és szellemi tartalmat kell adni, hogy mindenki természetes és forró tulajdonává váljék”. De még akkor sem, mint említi, „fejtetett ki minden igyekezet az egész értelmiség megnyerésére, a közösségben való benső részvétel érdekében. Ez a réteg mind ez ideig az irányzatok, tendenciák és nézetek legkülönbözőbb mozaikját alkotja. Sőt eltévelyedett, mindenféle hatásoknak kitett.” Végezetül Hanus is, elítélve a Csehszlovák Köztársaság liberális alapjait, a vezéri személyiséget várja, azt a személyiséget, aki „betagozódik az élő közösség testébe”.

A személyiség, amint maga a szlovák államiság is, a pragmatikus-fasiszta és nemzeti-idealista pólusok között vergődött, és azzal a látomással kellett szembenéznie, hogy a szlovák államiság sírásója lesz. Ezek is okoztak éjszakai kínokat Jozef Tisonak, amikor reálisan gondolkodott a második világháború kimeneteléről, és arról, mi fog utána következni. A politikus, végtére is, mindenek ellenére a következő napra is gondol. És éjszakai kínlódásai során, legalábbis világos pillanataiban, a vezér számára is világossá kellett válnia, hogy a szlovák államiság csak a polgári társadalom demokratikus körülményei között létezhet. „Minden egyéb kísérlet csak rövid lélegzetű, és előbb vagy utóbb sikertelenül ér véget” –mondja a történész Ivan Kamenec. „Ez a történelmi tanulsága (ha ilyen egyáltalán létezik) a háború alatti Szlovák Köztársaságnak.” A következtetést levonva: sem a fasiszta, sem más totális rendszerben nem lehet megoldani a szlovákkérdést (amint az hamarosan be is bizonyosodott).

Az első szlovák állam, paradox módon, kompromittálta az önálló szlovák államiság gondolatát. És mivel az kényszerből született, a szlovákok 1945-ben viszonylag könnyen feladták. A fasizmus által nem valósulhatott meg a szlovákkérdés megoldása, még ha formálisan úgy is tűnt fel, hogy feltételei teljesültek. Nem volt reális a szovjet Szlovákia látomása sem (a balti államok mintájára), amit akkoriban mint Szlovákia keleti tájékozódásának alapját tekintették. A szlovák nemzeti felkelés 1944 augusztusában már bizonyos konkrét és perspektivikus megoldást feltételezett. Leginkább egy valamit: a háború utáni fejlődésnek már nem kellett volna az unitáris állam folytatásának lennie. Az illegalitásban működő Szlovák Nemzeti Tanács 1943 karácsonyán elfogadott egy nyilatkozatot, mely egyértelműen kimondja (emlékezzünk Benes megfogalmazására ugyanabból az évből) : „Azt kívánjuk, hogy a szlovák és a cseh nemzet, mint a legközelebbi szláv rokon nemzetek, további sorsukat az új Csehszlovák Köztársaságban formálják, a szlovákok és csehek közös államában, az egyenlő az egyenlővel elve alapján.”

Ezen felül a szlovák nemzeti felkeléssel Szlovákia kiszabadult német vazallusi szerepéből, és csatlakozott a Hitler elleni koalícióhoz. Létrehozta hatalmi szerveit, és a háború után a felújított köztársaságba öntudatos partnerként léphetett be. Annak ellenére, hogy a század első felének jeles írója, Jozef Cíger-Hronský az emigrációban azt írta a szlovák nemzeti felkelésről: „nincsen példa arra, hogy a nemzet a saját állama ellen keljen fel”. Valóban, bizonyos anomáliára került sor. A szlovák nemzeti felkelés a saját állam elleni fellépés is volt. Csakhogy a szlovák állam Hitler gesztusaként jött létre, és így az ellenállás vele szemben a Hitlerrel szembeni ellenállásnak volt a szinonimája. Amint Daniel Rapant történész pontosítja: „A szlovák nemzeti felkelés elsősorban a náci erőszakkal, a náci elnyomással, a klérus uralmával szembeni ellenállás volt... hiszen ez utóbbi gyakran a keresztény erkölcsre sem ügyelt.” A szlovák állam liberálisabb vagy humánusabb fasizmusa nem maradhatott fenn. Ezért a felkelés a Csehszlovákia megújításáért folyó küzdelem is volt, ám nem a München előtti formájában. Ezután már sem Beneš, sem Gottwald nem vonhatta kétségbe a szlovákok egyenjogúságát. A Csehszlovákia megújításáért folytatott harc azonos volt az antifasizmussal, a totális hatalom elleni harccal. A felkelés így, Novomeskývel szólva, a világ tudomására hozta a szlovákok új történelmét, a szlovákoknak pedig új történelmi tudatot adott. Az új szlovák identitás alapvető, sőt meghatározó elemévé vált, még ha később ellentmondásos, de mégis meghatározó elemévé a szlovákkérdésnek. Pontosabban szólva: válhatott volna. A permanens torzításoknak köszönhetőén, melyek ma sem szünetelnek, a felkelés szerepe a szlovákok nemzeti identitásában továbbra is vita tárgyát képezi.

A szlovákkérdést az 1945 áprilisában elfogadott Kassai Kormányprogram sem oldotta meg igazságosan, bár ez Beneš merev csehszlovakizmusát alapvetően elutasította. A felkelésnek köszönhetően a szlovákok és csehek viszonya új megvilágításba került. Gustáv Husák már 1945 februárjában optimista módon prognosztizálta a háború utáni fejlődést, nevezetesen mint két egyenrangú nemzet fejlődését, amelyek egy szövetségi államban fognak együttélni, egységes és közös államban, amelyben mindkét nemzet maga uralkodna (lenne saját kormánya és parlamentje), és „az maradna közös, ami elengedhetetlenül fontos az erős és egységes állam megőrzéséhez”, a „közös dolgokról pedig a közös kormánynak és közös parlamentnek kell döntenie”. Amikor azonban ezeknek a jogos (demokratikus és kommunista) szlovák követeléseknek a megvalósítására került volna sor, amelyek egy másféle jövőbeli fejlődést biztosíthattak volna, a cseh politikusok (és nem csak Klement Gottwald) azzal álltak elő, hogy erre az igazságos megoldásra a cseh közvélemény nincs eléggé felkészülve (márpedig ez a cseh politikából eredt, gondoljunk csak Beneš rigid álláspontjára, mint pars pro toto). A Kassai Kormányprogram tehát nyilvánvalóan a maximumot nyújtotta, amikor megfogalmazódott benne az alapelv, hogy „a szlovákoknak uraknak kell lenniük saját országukban, amint a csehek is urak hazájukban, és a köztársaságot mint az egyenrangú cseh és szlovák nemzet közös államát fogják megújítani”. A szép nyilatkozatok azonban messze estek a szép tettektől. A szlovákkérdés továbbra is inadekvát választ kapott.

1948 után a megoldás deformációja egy pártban (Csehszlovákia Kommunista Pártja) és annak szlovák megfelelőjében (Szlovákia Kommunista Pártja) tovább folytatódott. A demokratikus centralizmusról és proletár internacionalizmusról hirdetett doktrínája alapján a csehszlovakizmus mesteri változatát alakította ki, holott a felszabadulás után egy rövid ideig úgy tűnt fel, hogy eltűnik a történelem süllyesztőjében. A szlovák „burzsoá nacionalizmus” szó szerinti drasztikus kiirtása után ez a politikai szempont legalább egy évtizedre kiesett a szlovákkérdésből. (Burzsoá nacionalistáknak nevezték azokat a kommunistákat, akiknek valamiféle elképzelései voltak a közös állam igazságosabb elrendezéséről, bár a burzsoá nacionalizmus elleni harc Szlovákiában nem csak a kommunistákat érintette.)

Az 1948 utáni másfél évtized marxista történetírása is elismerte, hogy „minél jobban megerősödtek a szocialista viszonyok nemcsak Csehországban, hanem Szlovákiában is, annál erősebbnek mutatkoztak a szlovák nemzeti szervek hatáskörének szűkítésére irányuló törekvések” (Miloš Gosiorovský). 1950 után rövid idővel a diktatórikusán uralkodó kommunista párton belül is a már említett burzsoá nacionalizmust jelölték meg fő ellenségnek, s ez az ötvenes években deformálta a szlovákkérdést, valamint a szlovákok és csehek viszonyát. (Csehországban, talán nem véletlenül, ez az „elhajlás” nem fordult elő, ott a kommunista pártban „cionista” összeesküvést lepleztek le.) Ezek hordozója Szlovákiában Gustáv Husák, Karol Šmidke (nota bene az utóbbi cseh származású), Ladislav Novomeský, Daniel Okáli, Ivan Horváth és több háború előtti politikus volt (többnyire eredetileg írók és értelmiségiek), akik közül többen 1943–45 között a szovjet Szlovákia gondolatát tudatosan felváltották Csehszlovákia megújításának eszméjével. Így aztán maga Szlovákia Kommunista Pártja saját „nacionalistáit” a néppárti fasisztákkal állította egy sorba. Bíráik közül az egyik, akkor Szlovákia Kommunista Pártjának elnöke és Csehszlovákia külügyminisztere, Viliam Široký 1951 áprilisában ezt szó szerint így fogalmazta meg: „Igen, amint ez ma már dokumentumok alapján bebizonyosodott számunkra, Husák és Novomeský a pártban Alexander Mach kívánságait érvényesítették.” Itt mindenesetre a szlovák kommunista értelmiségiek erős rétegének likvidálásáról volt szó, akiknek figyelmen kívül nem hagyható nemzeti szellemi dimenziójuk volt, és ezt a nemzeti törekvést éppen a háború után próbálták érvényesíteni az összállami politikában, hangsúlyozott emancipációs magatartásukkal. A kommunista pártnak ezzel a drasztikus módszerrel sikerült olyan veszélypszichózist teremtenie, amely bármilyen, a nemzeti jogokra vonatkozó megnyilatkozás esetében hatásos volt. A burzsoá nacionalizmus vádja mindig kéznél volt. Ez volt a megfelelő talaj a szlovák jog- és hatáskörök alkotmányos megcsonkítására (az 1960-ban elfogadott alkotmányban), a köztársaság teljes politikai és államigazgatási központosítására, amely abszolút anomáliát jelentett: a szlovákoknak saját területükön nem volt megfelelő szintű államhatalmi szervük (az államigazgatási intézmények közvetlenül a minisztériumoknak voltak alárendelve, azoknak a minisztériumoknak, amelyek a cseh nemzet etnikai területén voltak): mindezzel törölték a szlovákok addigi jogait.

Mindez természetesen, bár negatív módon (nem először) motiválta a szlovákkérdés ismételt felvetését, elsősorban értelmiségi körökben, de a kommunista nomenklatúra köreiben is. A „burzsoá nacionalisták” 1963. évi rehabilitálása után fokozatos és lassú olvadás indult meg, és a hatvanas évek második felében ismét egyre hangsúlyosabban (persze a kommunista ideológia megszabta keretek között) felmerül a gazdasági és politikai egyenjogúság kérdése, a cseh-szlovák viszony föderatív elrendezésére irányuló törekvés. A hatvanas évek közepén arra a tényre, hogy itt „egy államban két azonos értékű nemzet él, amelyek nem egyenjogúak” (Eugen Löbl), hogy „a csehek és szlovákok együttélésének új modelljéről van szó” (Hvezdoň Kočtúch), az írók, történészek, filozófusok mellett főleg a közgazdászok kezdték felhívni a figyelmet. Nem volt ez teljesen megalapozatlan, ha tudatosítjuk, amit 1968 márciusában a közgazdász Hvezdoň Kočtúch bizonyít, hogy például a Szlovák Nemzeti Tanács (amely valójában a jelentősen megcsonkított szlovák parlament volt) abban az időben közvetlenül Szlovákia nemzeti jövedelme 0,2 százalékának létrehozására, és a szlovákiai nemzeti jövedelem 2,7 százalékának elosztására volt jogosult. Ugyanaz a közgazdász jellemző módon azt írja, hogy „Szlovákiában az aszimmetrikus modellt 23 év alatt sikerült olyannyira lejáratni politikai, de főleg gazdasági téren, hogy ma már állítólagos pozitívumait senki sem hiszi el, még ha a szlovákoknak saját honvédelmi és külügyi megbízottjuk lenne is”. (A megbízott fogalma 1944-ből, a nemzeti felkelés idejéből öröklött sajátos fogalom, amely a minisztert helyettesítette, mert azt csak a föderáció törvénybe iktatása után vezették be.)

A föderáció létrehozására irányuló igyekezet a szlovák reformkommunisták 1968-as programjának volt része, amelynek végre államjogi formában is ki kellett fejeződnie, biztosítva a szlovákoknak a cseh nemzettel való igazi egyenjogúságot. Gyakorlatilag most kellett valóra válniuk a szlovák politikusok gondolatainak, melyek még a nemzeti felkelés alatt születtek (nem véletlenül kötelezték el magukat mellette ekkor is az úgynevezett felkelő nemzedék tagjai közül számosan, akiket „burzsoá nacionalizmus” miatt ítéltek el). A szocializmus sztálini modelljének, amely 1948 után csaknem húsz évig valóság volt, természetesen nem volt érzéke a nemzetek egymáshoz való viszonyának bármiféle demokratikus elrendezéséhez, éppen ellenkezőleg. Paradox módon a föderáció garantálójává a monolit, centralizált kommunista pártnak kellett válnia, és kifejezetten megalázó volt, hogy 1968. október 27-én a föderációs törvényt abban a pillanatban fogadták el, amikor a demokráciát Csehszlovákiában húsz évre eltemették Brezsnyev tankjai. Formálisan azonban a szlovákkérdés megoldódott, csak éppen a csehkérdés maradt érintetlen. Tovább működött a gyakorlatban az unitarista állam, a valójában sohasem föderalizált egységes Csehszlovákia Kommunista Pártja vezetése alatt. A kommunista párt úgynevezett demokratikus centralizmusa, annak vezető szerepe az államban a nemzeti tagköztársaságok szuverenitása ellen hatott. S végezetül az történt, amit 1968 nyarán Daniel Rapant történész megjósolt: „A föderáció a demokrácia elnyomását fogja szolgálni.” A föderáció a szovjet megszállás és a fennmaradt kommunista centralizmus körülményei között elveszítette valós tartalmát, nem beszélve arról, hogy nem vált az állampolgárok valóságos tudatának részévé, elsősorban Csehországban nem, mert a csehek nem szokták meg saját szerveik (kormány, parlament) hatáskörét és hasznosságát, amely többnyire formális is volt. A bürokratikus-centralista rendszer, amely a kormányzó kommunista pártban uralkodott, lényegében meghosszabbította az aszimmetrikus állammodellt, bár az igazat megvallva nem ez az aszimmetria volt annak közvetlen sírásója 1989 telén.

A szlovákkérdést húsz évre befagyasztották a normalizációs tabukérdések közé. A föderáció formális jegyei láthatóak voltak ugyan, de a cseh reakció velük szemben mindenképpen lekezelő volt, és kimondhatjuk, hogy nem vette figyelembe. Ezért jelenhetett meg a szlovákkérdés oly gyorsan a politika színpadán 1989 novembere után, és így vált több mint két évig kardinális kérdéssé, amely meghatározta a közös állam létezését. Illetve pontosabban: annak szétesését.

1989-ig egyetlen, a szlovákkérdés megoldására irányuló kísérlet sem sikerült. Nem sikerült maguknak a szlovákoknak a határozatlansága, a nem egyértelmű szándékok miatt. Nem sikerült, mert nem volt ínyükre, hogy önálló államban éljenek. De a cseh fél készségének hiánya miatt sem, amely nem volt képes nemhogy az egyenjogú kapcsolat, de akár csak a közös hang megteremtésére sem. Mindig találtattak akadályok, amelyek ezt meggátolták: 1918 után ugyanúgy, mint 1945 vagy 1968 után. Valahogy sohasem volt megfelelő a pillanat, amikor a cseh politika és közvélemény kész lett volna a kölcsönös viszony igazságos elrendezésére. És itt még csak nem is említem a nemzetközi összefüggéseket, a geopolitikai determinánsokat.

A tény azonban az marad, hogy a módosított változatokban mindig tükröződött a cseh hajlam az egységesített államra és a szlovák hajlam a szabad szeparatizmusra és föderalizmusra. Mindez azonban a közös államon belül tükröződött. Az önálló szlovák állam a két háború közötti időszakban nem szerepelt egyetlen szlovák politikai erő programjában sem, és a háború után is csak az emigráns néppártiakéban. Az emigráns szeparatista erőket 1945 után a kommunista rendszeren belüli nemzeti mozgás váltotta fel, amely ciklikusan tört a felszínre, kapcsolódva a szlovák nemzeti felkelés hagyományához, és ahhoz a programhoz, mely abból megszületett.

Még mindig aktuálisak voltak Ľubomír Lipták történész szavai, melyeket éppen 1968-ban mondott, és amelyek szerint mind Milan Hodža koncepciója („bevenni Prágát”), mind az ötvenes-hatvanas (tegyük hozzá: a hetvenes-nyolcvanas évek) kommunista koncepciója is figyelmen kívül hagyta, hogy „amennyiben Szlovákia valóban hatni akar az összállami politikára Prágában, elsősorban és mindenekelőtt önmaga felett kell uralkodnia.” De hogy önmaga felett uralkodjék, ahhoz hasonló helyzetnek kellett volna kialakulnia a cseh országrészben is. De erre nem került sor.

A szlovákkérdés XX. századi vezérmotívuma, amint azt e kötet számos írásában láthatjuk, az „egyenlő az egyenlővel” elv megvalósítását jelentette, vagyis a szlovákok és csehek egyen jogúvá tételét, s nem a közös állam kettéosztását, avagy az önálló szlovák állam létrehozását. Az „egyenlő az egyenlővel” elv állandó ismételgetése (és ezt mondogatta Hlinka, Tiso, Rázus, valamint Hodža, Husák, Novomeský...) soha nem lelt megfelelő visszhangra Csehországban a XX. század során. Még akkor sem, vagy éppen akkor nem, amikor szlovákok kormányoztak (?) Prágában. Sem az utolsó cseh-szlovák tárgyalásokon, az 1992-es parlamenti választások után, amikor is a szlovák félnek végül hozzá kellett járulnia Csehszlovákia kettéosztásához. A kérdés ugyanis akkor nem úgy hangzott, hogy vagy funkcionális föderáció (cseh módra), vagy konföderáció (szlovák módra). Inkább így: vagy funkcionális föderáció, vagyis egységesített állam, vagy az önálló államok létrejötte. Ebben az alternatívában a közös nevező nem volt fellelhető. A közös nevező csak az lehetett volna, hogy „egyenlő az egyenlővel”. S ez reálisnak csak egy esetben látszott, a két önálló állam, a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság létrejöttével.

A szlovákkérdés szlovák választ kapott, de aláírták a csehek is. A jövő fogja megmutatni, vajon a kiválasztott politikusok válasza összhangban volt-e a történelem logikájával, vajon megnyugtató, nem végső, végérvényes (mert ilyen nincs) választ adott-e a szlovákok egzisztenciális kérdésére, vagy csak feltárja a további válaszok lehetőségét. Hogy vajon azok a különböző lelkesülők és bolondok, akik a XX. században ezt a nemzetet felébresztették, nem dolgoztak-e hiába.