Az emlék önmagában semmi

...a közös emlékhorizont alá kerül, az is, amit hallott, az is, amit végigélt, az is, amit csak elképzel; összekapcsolódnak, nem hömpölyögve, nyugalmas áradással, nem követhetetlen ugrásokkal, hanem mintha a más-más helyen, a más-más időpontokban elvégzett exponálások jóvoltából szabadon rendeződnének össze a töredékek. És ebben az önmagában kialakított látképben, a magántörténetbe ágyazódik az is, amit köztörténetnek nevezhetett. Igen, a magán- és a köztörténet az élmények és az emlékek közös látóhatára alatt találkozott; az emlék önmagában semmi, ha már annyira beléd csempészte magát, hogy nem is tudod, mennyi benned az emlék, s mennyi vagy te magad, akkor talán megtalálhatod azokat a szavakat, amelyek megnevezhetik a benned névtelenül élő tartományokat...

(Mottó a Tengerikavics című, a Jelenkor Kiadónál megjelenő magánregényből.)

És mit változtat azon, amit át kell élnie, hogy volt-e tudomása valamiről, ami korábban megtörtént? Vagy ha most történik meg valami – miközben a régi családi fotót a kezében tartja –, igen, a tudtán kívül egy találkozás, születés, halál, életre szóló rácsodálkozás egy gót templomra, bármi, aminek a hulláma egyszer majd eléri, de e pillanatban elképzelhetetlen, hogy milyen formában és milyen hatást gyakorolva rá, miközben maga az esemény persze megváltoztathatatlan, hiszen abban a pillanatban, amikor a megtörténte észlelhető, a számára már múlt?; miféle érzékenységgel hívható elő a lezárt múlt egy-egy töredéke úgy, hogy valamiféle nem lezáratlan viszonyt alakítson ki vele?

Mennyi olyan eseményről nem tudok, és nem is lesz soha tudomásom róluk, amelyek pedig hozzám tartoznak. Mégis: jó érezni azt, hogy kapcsolatok hálójában élek. Kapcsolatok, ez azért némi ismeretet feltételez. Pontosabb tehát azt gondolni, hogy kapcsolódások. A Nagyanyám egyetlen mondatát sem tudtam megőrizni. Nem igazolható, hogy az elkomorulásaimat az életem mélypontjainak mondhatom, az életveszélyes helyzeteimnek, amelyekbe jó néhányszor belelöktek, illetőleg az ezekkel kapcsolatos nem csekély testi fájdalmaimnak, vagyis annak a sötét övnek, amely ugyanúgy az otthonom volt, mint a felhőtlen zónák, nos, nem igazolható, hogy mindezeknek a felidézésével együtt járó elnémulásaimat, az esetek kibeszélhetetlenségét a nagyanyámtól örököltem. De az, hogy volt valaki egyszer a hozzámtartozók közül, aki számára annak, amit élesen megőriztem belőle, talán ilyen emlékek lehettek az elindítói, nos, ez hozzákapcsol valamihez, és talán belejátszik a még megsejthetetlen, ám a „készülésük közben” hozzám tartozó érzésekhez. Miből is áll össze az, akivé (még) formálódsz? Persze abból, ami történik veled. Aztán abból, amit megismersz az időben távoli vagy közelebbi eseményekről. Aztán abból, amit a térben-időben végbemenő lehetőségekről elképzelsz. Mindezekből együttesen alakul az, ami mindezeken túl van, aki vagy. És az időben-térben korlátozhatatlan kalandozásban érzékelhető a kapcsolódások hálója, amelynek milliárdnyi pontján ugyanez történik meg másokkal.

Sok év telt el, amíg a meghitt tudás érzetét keltette fel benne az a felismerés, hogy a sorsa nagyon sok ember sorsával, ismertekével és ismeretlenekével van összekapcsolva. Szereplője lehet akár egy másik ember álmának is. Így hívódtak elő benne az időt és teret átmetsző események, amelyeknek – akár sokáig nem is tudva róluk – a részesének tekinthette magát. Ha már nem tudod, hogy mi az emlék és mi az, ami történik, ha nem teszel különbséget a között, hogy veled történt-e meg vagy birtoklód, ha elválaszthatatlan a tekintetedtől, a mozdulataidtól, az érzéseidtől, akkor mondhatod a magadénak, ha nem is veled történt meg, miközben az, ami addig csak hozzád tartozott – ugyanígy –, mások tulajdonává lényegül át.

Semmi sem tudható arról, hogy mi történt a nagyanyjával gyermekkorában. Semmi sem tudható arról, mi történt vele a halála előtti napokban. Mit lehet érezni az át nem élt múltról? Gyermekkora óta foglalkoztatta. Eközben alakult ki az a meggyőződése, hogy a történelem eseményei megközelíthetetlenek a történelemkönyvek, az évszámok, az egyes korok sajátosságait összefoglaló értelmezések nyomán. A történelemórákon sohasem az adatokat, az évszámokat, az összefoglalásokat jegyezte meg. Felidézett érzéseken és eseményeken át elevenedett meg a számára egy csata, egy törvény, a jól dokumentált részletekben, később az önkényes nézőpontú memoárokban, a régi levelekben megőrzött párbeszédekben. „És a nagyapád, meg a te nagyanyád?” – kérdezte az idős nénjétől. „Károly – mondta homályos tekintettel. – Az apai nagyszüleimre egy kicsit emlékszem. A nagyapámat Károlynak hívták, sokat pipázott. A nagyanyám a húszas években halt meg, de őrá nem emlékszem, csak arra, hogy a nagyapám pipázott és a nagyanyám után, aki, tudod, a második felesége volt, hamarosan ő is meghalt.”

A nénje kimegy a konyhába. Friss vizet csorgat egy vázába, elhelyezi benne a virágcsokrot, amit hoztak neki. Visszajön, leül a fotelba. „A nagyapám, az hordár volt. Erre emlékszem. Ha egy nap keresett egy forintot,az neki elég volt, akkor nem dolgozott tovább, hazament, pipázott.” Iszik egy korty kávét. Néhány perc múlva azt mondja: „Ez még a múlt században volt... én csak hallottam... úgy mondták... ha egy forintot keresett, annyi neki elég volt... várj... lehet, hogy nem a nagyapámról mondták, hanem valamelyik testvéréről... hát ezt nem tudom... de az biztos, hogy Károlynak hívták és hordár volt...”

Később megnézte a régi térképeket, a régi fényképeket. Elképzelte az anyai dédapját, amint kétkerekű targoncája mellett valamelyik piac vagy szálloda közelében pipára gyújt. Úgy a szabadságharc körüli években. A pipa füstje magasra száll, ahogyan az szokás, ha jön egy kis szellő. Úgy érezte, hogy szép, ami megelevenedik előtte. Az a tágabb háló mindig foglalkoztatta. Az élete mögül felszívható történések. Az évtizedek múlásával az a meggyőződése alakult ki, hogy minden tényrögzítésbe, emlékfelelevenítésbe bele kell kalkulálnia – amiként a magáéba is – a szubjektivitást. Semmi sem úgy és akkor, minden csakis annyiban, ahogy én, vagy te... Fontosabbak a nagy szerkezetek, a mentalitások. Csakis így közelíthető az, amit az idő elhatárol. Az, hogy valójában mi történik, homályban marad, hiszen a jelenidejűség nem enged rálátást. Az események az értelmezhetetlenségben hibernálódnak, ebben a formájukban hívhatóak elő, a magyarázatok tehát a lineamentumok, a történelem rövidebb-hosszabb íveit közelíthetik csak. Ha a saját története nyomán akar járni, labirintusokban kell téblábolnia. Viszont a családja története szétválaszthatatlanul összeolvadt a tágabb történetekkel. Sohasem hallott még Károly bácsiról, az anyai dédapjáról, de már régebben is úgy érezte, hogy legalább a múlt század közepéig vezetnek vissza a szálak, amelyekhez hozzákötődik. Azzal, amit a nénje a hajdani hordárról mondott, most igazolódott benne ez a visszabontásérzék. Összetalálkozott benne a mozsárágyúk füstfelhője és annak a pipának a magányos füstje.