Daliás lövészek

Régi almáriumokban keresgéltem valamit, s megtaláltam első próza- vagy talán regénykísérletemet, amelyről azt hittem, elveszett. Az érdekesség kedvéért bemutatom barátaimnak...

I.

Jan elindul kifelé. Az üvegezett ajtó kinyílik, amikor lenyomja a kilincset. A visszaverődés és a fénytörés törvénye kétszer közelít Hvězdářhoz. Egyszer, amikor kinyitja, másodszor, amikor becsukja az üvegezett felületet. Csodaszép reggel van. Jó napot, reggel! Kezicsókolom, napocska! A pucér fenekedre csókolok! És Jan megy a járdán, hátrébb tolja a kalapját, a fellendülő kéz óraketyegést szór a jobb fülkagylóba. Jan arra is ügyel, hogy ne lépjen a járdaköveket összekötő résre, és elmondja magában: Milyen gyönyörű reggel! Reggeliztél? Nem reggeliztél. A város reggelizik? Reggelizik. Hát aztán?... És Jan Hvězdář elveszti saját magát. Megy a fogatok, autók, motorkerékpárok mellett, és megint a színes zsebkendőjével integet, mert meg van győződve róla, hogy egy tavi városban úszik, ahol kövezet helyett H₂0 hömpölyög, az autók és szekerek pedig bárkák, melyek árut és kirándulókat szállítanak gyomrukban. De Jan még ennél is többet akar, azt akarja, hogy akivel csak találkozik, az rögtön felismerje, hogy Jan nem Jan, hanem egy elszabadult komp. Megkéri az első szembejövőt, hogy kösse ki egy láncra a kikötői gázlámpánál. Rátámaszkodik a korlátra és megkér egy öregurat, hogy várjon itt, a ruháinál, amíg ő megfürdik. És lábfejével a képzeletbeli vizet borzolja. Az öregúr megpucolja a szemüvegét, aztán még egyszer, de se ruhát, se csatornát nem lát. Amikor a téboly vize már a szájáig ér, hajlongva kihátrál a körből és kétségbeesésében vesz magának egy kalapot. Ezért szereti Jan Hvězdář átvinni a járókelőkre a mosoly és zavar koordinátáit, hiszen biztosan megkérdezik: Megbolondult ez az ember, vagy mi? Mosolyognak majd, és elfelejtik őt. De egyszer majd teljesen egyedül mennek, csak lépéseik kísérik őket. A kövezeten vagy az ösvényen. És egyszer csak, hol vagyok? A harmadik álomsíkban. Az ajkak mozognak, a tenyér megszólítja a kékséget, és nemcsak a harmadik személyekért felel, hanem egész gyülekezetekért. Ekkor a víz alatt kinyílik egy összecsukható tábori oltár, és ki az, aki az aranyozott keretből kihajol? Jan Hvězdář. És mit csinál? Integet az autóknak-bárkáknak és vizsgálja a nemlétező víz hőfokát. És az egykori csúfolódó megemeli a kalapját, és meghajol: Mégis szép hangosan álmodni!... Ezt azonban Jan nem akarja. Az álmodás boldogtalanná teszi. Azért csókol kezet az imaginációnak, hogy megszabaduljon tőle. Azért hintázik a rettenetesen hosszú deszkán és képtelen elérni a földet, mert miért csak a tízesek, százasok, ezresek, melyeknek emeletén megáll az ész felvonója, és a területeket, amelyek mellett elhaladunk, miért nem hagyjuk kiforrni? De törd el teljes sebességnél a sebességváltót, hintázz a deszkán anélkül, hogy földet érnél! Ez csodálatos, merész, csakhogy a vég! Erre gondol Jan Hvězdář, és megy egyik kirakattól a másikig. Megáll, odalép az üveghez, és magára lehel, szaglássza magát. Hunyorog, és elnézi, milyen jól áll ez neki. De rögtön metaforákat talál ki a szemre. Két mínusz, két késszúrás a bőrben. Egymás mellett, nem egymás fölött. És mik a kiegészítők? Fehér bot és bádoglapocska a következő felirattal: Születése óta vak. Tapintás, hallás, más semmi. Jan most egy fiatal fiúra emlékeztet, aki ott áll a vásáros bódé előtt, melynek mélyén a meztelen tengeri sellő pihen, és latolgatja, hogy menjen-e, vagy ne menjen? Holott már előre tudja, hogy bemegy. Nincs más hátra, mint gyorsan eldönteni, hogyan vakuljon meg. Először is becsukja a szemét. És gyerünk. A szemhéjak rózsás derengést eresztenek át, a tapintás is jó műszer, a falak is melegek. Micsoda hangokat hall, milyen más a csengésük és az értelmük! És micsoda képek! Hat kolibri, mindegyik más, feliratot hímez a függönyre: Vajon mit látnak a vakok az égben? Jó felirat lenne konyhai falvédőre, én mondom. Semmi jobbat, csak kizárólag ricsajból összeállítani egy új világot. Ekkor azonban közbejön valami, aminek semmi köze a játékhoz. Megengedi, uram, én majd vezetem... Én odatalálok, köszönöm, ott lakom a sarkon túl, odatalálok... És most mi lesz? Jan újra a passzív, öreg fan, aki kilencvenöt kilót nyom. Valahol a lelkiismeret hátsó padjában megszólal egy hangocska: Mit is mondtam, tanár úr? Nincs mit tenni, odatartja a kezét, és megy. Ó, idegen meleg kéz. Vajon ki az? Résnyire nyitott szemmel odasandít, és sűrű, fekete hajú koponyát lát. Nyakkendőt nem visel. Hvězdář kerekre nyitja a szemét, megfordul és: Fricek! De nyomban lesüti a szemét Fricek tekintetének súlya alatt, mondani akar valamit, bocsánatot kérni, de azok a szemek! Föld, alma, bodza, gránit. Jan szégyenkezik, és lehunyt szemmel követi a távolodó Fricek Milkint, az osztálytársát, aki menet közben hajtogatja magában: Huszonhat éves létére... csóválja a fejét... ez, kérem, egy huszonhat éves ember... és mutatóujját a halántékára nyomva Fricek Milkin megismétli: Huszonhat éves és a hülyeség örök ismétlője...

II.

Napra nap Milkinék felkelnek, leöblítik magukat, megkávéznak, és elkészítik egész napra az ételt. Vizelni a kertbe mennek ki. Ó, reggel felettébb kellemes hetykén fütyörészve üríteni a hólyagot. És aztán felülnek a tandemre, és mennek. A kétüléses kerékpáron, Ferdinand a csengőnél, Josef hátul. A kanyarban megdőlnek, sík terepen beletaposnak, dombról le fékeznek, a kereszteződésben csengetnek. Naponta kétszer teszik meg az utat. Egyszer oda, másodszor vissza. Josef ül és tapos, nem látja a küllőket meg a kormányt, Josef egyáltalán nem lát. Egyszerűen tapos, a boltok illata szerint, a kanyarok szerint, a városi út kavicsai szerint pontosan meghatározza helyét ott, Európában, a világban. A kanyar után a harmadik taposásnál le kell hajolni. Itt van az első hársfa lombja. És nyomban utána a hősi emlékmű. Az első világháborúban elpusztult és eltűnt katonák ábécé sorrendben összeállított ülésrendje. És valahányszor a két fivér elbiciklizik mellette, s ez naponta kétszer fordul elő, mindig érzi az egyszerű koporsók szagát. Belehajtanak az emlékek felhőjébe, és szíveik kézenfogják egymást, és hoppláhó, a múlt mélyébe táncolnak, hogy aztán kisvártatva visszaugorjanak gépiesen pedálozó testükbe. Ilyenkor mindig hallják a srapnel barátságtalan megszólítását, és arra gondolnak: Elég lett volna annak idején egyetlen lépés, és a kis tábla, a fekete márványtábla, amelyen éppen két névnek való üres hely van, betelne. De nem sopánkodnak. Egymás közt se beszélnek róla. Csak úgy eszükbe jut. De már nem is gondolnak rá. Olyanok, mint a csengő, mellyel a szabálynak megfelelően csengetnek, nevetnek és örvendeznek, hogy elhagyták a hősi emlékműt, hogy a kék levegőt szívják, hogy ásványvizet árulnak. Hogy ők Ferdinánd és Josef Milkin, a hősi emlékmű szökevényei... A bódénál, a hozzáragasztott kis házzal, amelyben Ferdinánd fia, Fricek lakik, mint a cirkuszban, parancsszóra leugranak. Ügetnek egy darabig, és megállnak. Aztán Josef leül a nikkelezett csőhöz, elveszi a cselédlányoktól, úriasszonyoktól, nyugdíjasoktól az üveget, hallgatja a folyvást emelkedő folyadékot, mígnem a sistergés az üveg nyakában azt kiáltja, elég. És megint az újabb korsók, különféle cégek csöbrei, butéliák, attól függően, ki érkezik. Aki előbb jön, korábban távozik. Josef úr nagyon szereti hallgatni a minden böffentésnek örülő nyugdíjasokat, amikor gyerekesen lelkendeznek: Uramisten, micsoda víz ez! Egészséges! És Josef bólogat, érti ragaszkodásukat minden liter levegőhöz, amely egy másodperccel meghosszabbíthatja életüket. Ferdinánd úr a jegyeket tépi, és mert ő kezeli a kasszát, váltakozva mondogatja: Isten vele, Egészségére, Viszontlátásra, Jó napot, és tekintetével meg-megsimítja a nők ülepét, és nyeli a nyálát, mert még csak hatvanéves és özvegy. Amikor nincs vevő, Ferdinánd kimegy a bódéból, körülkémlel, és azt mondja: Igen, ma szép napunk lesz. És háta mögött csörgedezik az ásványvíz sugara, Josef a tenyerét hűti. Emlékszel, Ferda, amikor lanovkával vittük a postát, és ki kellett dobnunk azt a megvadult bernáthegyit?... Ferdinánd a dombok fölött valahová Tirol felé néz... És kénytelen voltam leütni a gazdáját. Már azt hittem, Joško, hogy vége. Mekkorát kattant! Én tényleg azt hittem, hogy megöltem. De akkor még volt hüvelykujjam... És Ferdinánd szomorúan nézi jobb keze uszonyát, ahol egykor a hüvelykujja meredt. Josef úr felszegett állal állapítja meg: Azt a mulyát már lent el kellett volna intézned. De ami történt, megtörtént. Mint azzal a cicával... És közeledik a pillanat, amelyet Ferdinánd immár negyedszázada les... hogy fivére átkozni kezdi a cicát, az ostoba macskát, amely miatt Josef elvesztette a szeme világát, Ferdinánd pedig a hüvelykujját... Már rég előkészítette mondókáját, hogy ha nem mentek volna a cicáért, akkor a srapnel ugyanazt csinálta volna belőlük, amit bajtársaikból, míg kettőjüket csak a repeszek érték utol. Készen volt a beszéd, hogy ha egyetlen cigarettával többet szívtak volna el, vagy lemondtak volna róla, akkor minden másképp lenne. Elmondaná Josefnek, hogy az a kis szőrcsomó, vagyis a szeretet minden iránt, ami él, akadályozta akkor meg, hogy a fekete tábla, amely mellett naponta kétszer elkarikáznak, ne egészüljön ki vésett arany betűkkel és Josef meg Ferdinánd Milkin ovális fényképével... Most nézi fivére vak, félbehasított arcát, és látja, hogy a szónoklat gyakorlása felesleges volt. Josef a csurgó vizet simogatja ujjaival és mosolyog. Tudod mit, Ferda, gyere és veszünk magunknak egy kiscicát, éppolyat, mint az volt, tudod, csíkosat fehér partedlivel, fehér zoknicskával és rózsaszín orral... Ferdinand nem válaszol, hanem kifújja az orrát. Látja, hogy jönnek a pályamunkások. A naptárra néz, és megállapítja magában: Aha, péntek! Jó napot!... Jó a csudát. Egy munkásnak. A péntek. Nincs füstölnivalója. Csütörtöktől szombatig proletár. Hogy a ménkű üssön bele! A rohadt életbe! Szarunk mindenre! Halálunk napjáig koldusok leszünk, az urak azt csinálják velünk, amit akarnak. A pályamunkások már reggel óta szarnak az Új Európa rendjére, szerszámaikkal csapkodva. Most letelepednek az asztalra, mások lovaglóülésben, forradalmár módra a padra, míg hétfőtől csütörtökig, amikor úgy-ahogy van mit szívniuk, ildomosán ülnek. Ferdinand a homlokát kopogtatja: ketten hiányoznak, aha, a városba mentek csikket gyűjteni... és egy-egy pohár ásványvizet tesz a pályamunkások elé. Hirtelen felugrálnak a munkások, és a kis tér sarkába merednek. Hoztatok?... Hoztunk! ujjong a két toprongyos, és a magasba emeli markát. És a többiek rohannak elébük, elosztják a csikkeket, és némán összpontosítva áttöltik a papírba. És utána ontják a füstöt. Letüdőzik a cigarettát, és valami szép lobog a szemükben, és nem figyelnek térdeplő társukra, aki kis telkének tervét rajzolja a homokba, pontokkal jelölve a cseresznyefasort. A füstfelhő mögül a munkások az arra menő nőkből merítenek ihletet. Kis dimbes-dombos... A mindenit, de melege lehet az ilyennek... izzad... A lába között! És az öreg, akinek arca tele van ujjongó ránccal, a füsttel együtt fújja: A tatár nők borotválták a micsodájukat. Egy résen lestük meg őket a fürdőben, lányokat, asszonyokat, barátocskám... és lehunyja a szemét, és a többiek, meg Ferdinand úr, szintén. Szépen beszappanozzák, és utána egy éles késsel leborotválják... És az öreg hallgatósága látja, ahogy kéznyújtásnyira ott fürdenek a tatár nők, fenik a kést a szíjon, lábacskájukat a padra támasztják, és borotválják magukat vagy egymást a lábuk között... Bezzeg nekünk Algírban sok bajunk volt velük, a koszos disznókkal... csatlakozik az öreghez egy girhes férfi... disznókkal, mondom, mert előtte mindig meg kellet fürösztenünk őket, és ha látták volna azokat a betegségeket, szörnyű... És megint mindnyájan vigyorognak a hallottakon, és a sliccükhöz nyúlkálnak. Az ám, kantáron vezetni... egy törököt... Hogy szilvapálinka csöpögjön belőle, a Duna... A mindenit, mennünk kell, mert a pályamester megőrül... És sorra kifizetik a húsz hellert, mert Ferdinand úr kedvezményt ad nekik, ezzel viszonozva a csoportnak, hogy már annyi mindent megtudott Afrikáról meg Ázsiáról, ahová ketten közülük elvetődtek. Ferdinand úr minden nap faggatja őket, vagy maguktól mesélnek. És ezért van kedvezményük, épp úgy, mint a nyugdíjas cukrászmesternek, Marváneknek. Az mindig megérkezik, kigombolja mellényét, és mint szentségtartóból a kelyhet, elővesz egy ezüst csövecskét. A zsebéből pedig egy kis tölcsért, amelyet a csövecskébe illeszt, és apró adagokban önti bele az ásványvizet. Kíváncsi gyerekek meg felnőttek sereglenek oda, leülnek a padokra, és feszülten nézik Marvánek ezüst csövét. Ferdinand úr most a távolodó munkásokat nézi, kiegészíti magában a hallottakat, és tépkedi az orrából a szőrt. A rézfánfütyülőjét! Az egyik munkás féltérdre ereszkedik, és megint a kis földdarabját rajzolja az úttest porába, kereszttel jelöli a kislányának ültetett cseresznyefasort, és Ferdinand úr gyanítja, hogy most éppen a szomszéd telkét rajzolja és panaszkodik, hogy az az ember nem hajlandó eladni neki ezt a földcsíkot, pedig akkor még egy fasort ültethetne. Ferdinánd ezt már százszor hallotta, kívülről ismeri a teljesületlen vágy e szomorú történetét, és megérti. Látja, hogy az álmodozó munkás lábával letörli ezt a szép geometriát, és hogy társai hátbaverik szegényt. Amikor Ferdinánd megfordult, látta, hogy fivére, fejét a mellére ejtve, elaludt.

III.

Ekkor, szokásához híven, megérkezik Jan Hvězdář. Emelt fejjel, hajadonfőtt. Időnként végighúzza haján a fésűt, és a délutáni napfény felé tartva nézi, hogyan viszi a szél a halott hajszálakat. Jó napot... és a halántékához nyúl. Otthon van Fricek, Milkin úr? Nem tudom, valószínűleg horkol... és Ferdinánd úr kezet fog Jannal. Mi van?... Semmi, én csak úgy, látni szeretném Friceket... mondja Jan, és kinyitja a kaput. Átvág a kis udvaron, bekopog. Sehol semmi. Csak a darazsak sziszegnek az eresz alatt. Megfogja a kilincset, és tompán nézi a karóráját. Negyed tizenegy. És benyit. Amikor megszokja a fényt, körülnéz. A képek, amelyekről annyit beszélgettek, a padlón hevernek. Jan rálép az egyik munkára, egy lány arcképén tapos. Gyorsan visszahátrál, és most egy almával teli tálban áll. És az ablakban álló virág alatt napraforgóból kivágott terítőt lát. Jan Hvězdář hebegve állapítja meg: Hát ez az ember szőnyeget meg virágalátétet csinál magából? Az asztalra abrosz helyett holdbéli táj van zsindelyszögekkel odaerősítve. A holdra rá van szögezve az Olla cég reklám-hamutartója. És Jan legjobban a lányt sajnálja, akit szeménél és csuklójánál szögeztek a padlóhoz. Meg azt is, hogy az arcára taposott. Legszívesebben levetkőzne és odafeküdne hozzá. Melengetné a testével, és életre keltené. De tekintetét megragadja a fal, ahol képek lógnak, melyek nem nevezhetők képeknek. Nézi az arcot, amely újságcafatokból meg szövetdarabokból van összeállítva, és a többiről szomorú munkások, érzelgős menyasszonyok, meg a vagonból lepottyanó széndarabot leső gyerekek jutnak eszébe. A munkások az összehegesztett csőkeretből lépnek elő, a menyasszonyok az ügyesen összedrótozott dugókból úsznak ki. És mindannyian hirtelen rámerednek Jan ruhájára, a nyakkendőjére, mellyel ízlését fitogtatja. A híd fala alatt ülő koldus is olyan merőn nézi, hogy Jan meztelennek érzi magát. Az erek horganyozta ököl a képről Jan orrába vág. Isten tudja, mi történne, ha nem nyílna az ajtó, és nem jönne be Fricek tojásdad göndör koponyája. Egy csomagot tesz az asztalra, és kihámozza belőle a Tüdővész Ellen Harcoló Liga téglalap alakú üvegtábláját a következő felirattal: Köszönjük, hogy itt nem dohányzik. Fricek! Kiáltja Jan. De Fricek egy szöget ver a tükör fölé, és fütyörészik, hogy középen van-e a szög. És felakasztja a táblát: Köszönjük, hogy itt nem dohányzik. És megint ujjongva hátrébb lejt és sodor magának egy cigarettát és egy elgyötört öregasszony üveghasán húzza végig a gyufát. Na mit szólsz ehhez?... Jan Hvězdář a homlokára csap: De Fricek!... Hiszen ez az! Már régóta erről álmodozom! Hogy ellopom a cukrászdából ezt a táblát. A lelkifurdalást. Tudjuk, mit kell tennünk, és nem azt tesszük. De én tudom... És Fricek táncra perdül. Én tudom. Minden értéket leokádunk a harmadik emeletről. Köszönjük, hogy itt nem dohányzik. Köszönjük, hogy itt nem dohányzik. Nem sodorsz magadnak? Köszönjük, hogy nem paráználkodik. Hogy nem lop. Köszönjük, hogy megérti az ember alapvető szükségleteit! Mi?... És Fricek rávigyorog a vakítóan fehér fogsorra és fel-alá járkál a lány talpától a fejéig. Hirtelen rámered: Nézzük csak, az úr megmosta a leányzó arcát! Fellocsoltad? És Jan nem tudja, mit mondjon, lesüti a szemét. Hogy a szépségen taposok? Hát aztán! Valamikor a Széppel akartam felrázni az ember érzelmeit, de az ember most is úgy lakik, mint az állat, most is inaszakadtáig dolgozik, és a fejét ütik érte. És ott, ahová a képeimet adtam? Hová adtam az idézőjelbe tett lelkemet? Villák, szubtrópusi szépségű autók és gyönyörű lustálkodó lányok az ágyban. Igen, köszönöm, hogy itt nem dohányoznak. Tüdővész Ellen Harcoló Liga. A háborúra az egész világ összekapja magát, de egy olyan magától értetődő dolog, mint szoba, konyha, fürdőszoba, az nem. Akkor alászolgája! Lázítani, orrba vágni a riadót... Kiabálja Fricek, és az új képeire mutogat, miközben fan Hvězdář kétségbeesésében a hóna alá nyúl, és szagolgatja az ujjait. Aztán habogva azt mondja: De Fricek, hiszen én is meg akarok szabadulni magamtól, én is szőnyeget akarok magamból csinálni, mint te, de mennyi szépség szökik el, mennyi szépség. És Jan Hvězdář letérdel, és mosogatja a portré arcát. Fricek odaugrik hozzá, és megragadja a vállát: Az élet meg a művészet a valóság, nem az álmodozás, nem vakként kell járni az utcán, hanem nyitott szemmel, te ökör! És most tűnj el! Este pedig füttyents! Jan Hvězdář nehézkesen feláll, lecsillapodik, és kezet fog Fricekkel: Köszönöm, Fricek, erre volt szükségem, megszülettem...

IV.

Aztán estefelé, amikor előjönnek a szerelmesek és sajnálják, hogy csak két kezük és egy szájuk van, Fricek és Jan Hvězdář ül. Mint a két sírásó a Hamletban. Ülnek a temetőben, és viccelődnek a sírásóval, és egy koponyát főznek ki fazékban. Tíz cigarettáért háborús időben a sírásó ellopja a hullát sírkövestül, nem hogy egy tízéves sírból származó koponyát. És cseh asztalra cseh koponya dukál, hogy az ember az összes fogát mutogatva nevessen, mint az... Minden háztartásban legyen az asztalon csont... kiabálja Fricek. Ez afféle felkiáltójel!... És Jan boldog, hogy ennek így kell lennie, de minduntalan elfordítja a fejét. Hánynia kell, valahányszor meghallja a fogsoron és a koponya üregein felbugyborékoló vizet. A sírásó pöfékel, és időnként nyugtalanság fogja el. Ha valaki kérdezné, hát mondják azt, hogy találták... de Fricek rázza a tenyerét, hogy az aggodalom felesleges. Folytatja a beszélgetést. Gyere el egyszer hozzánk, Hvězdář, és hallgasd meg a pályamunkásokat. Húsz kilométert bicikliznek a munkahelyükre. Hogy talpfát tegyenek a sínek alá. Négyszázötven kápéért havonta. Ha megérinted a kezüket, az az érzésed, hogy plasztikus tereptérképhez nyúltál. És amikor hazamennek, fűért kell indulniuk. Éjjel. Nem a sajátjukért, hanem lopni. És amikor süt a hold, csak éjfél után mehetnek. És hajnali négykor ébresztő. Meg tudsz hatódni Rubenstől, ha ilyesmi létezik a világon...? Add ide azt a rongyot. Jan odaadja a rongyot, és Fricek kiönti a párolgó levest, aztán zsebkendővel, hogy össze ne égesse magát, kiemeli a koponyát. Leteszi a zsíros újságpapírra. Jan az asztalra mered, és azt suttogja magában: Ez egy koponya, ez egy koponya, semmi más, csak egy koponya, csont... De hiába, a koponyából szúként tekeredik ki a csigavonalú kérdőjel, egyre följebb kúszik, és alatta a koponya a pont. Amit állandóan elnyom, azt Jan egyfolytában látja. Látja a lebombázott és lemeztelenített házat, az egyik emeleten csöpög a kád csapja, egy emelettel feljebb festmény, szekrény, lerántott szőnyeg. Ez a kifőzött koponya folyton valami más után csattogtatja a fogát, az után, ami hétmérföldes csizmában távolodik, ami nem szép, de igaz. Látja ebben a koponyában a zsibongó világot, egy nagy szakajtó hímes tojást, a tojások anyja kalaptűin forognak. Valahol hátul felemelkedik a koponya tulajdonosa, és szomorúan integet, semmi, csak szomorúan imbolyog... De Jan Hvězdář mindezt nem akarja látni. Azt akarja, ami van. Vagy amaz van, és ez itt nincs? Megint elszégyelli magát, és amikor felpillant, látja, hogy Fricek befejezte a rajzot. Feláll, és káprázik a szeme. Fricek becsomagolja a koponyát az újságpapírba, kezet fog a sírásóval, és kimennek a csillagos éjszakába. A temető falán kívül megállnak. Fricek odaadja Jannak a becsomagolt tárgyat. És tedd ezt a koponyát az asztalodra. Ez talán segít rajtad, és Isten veled... Fricek elindul, és minduntalan az árnyékára lép. Jan utána kiált: Isten veled, a viszontlátásra. Nézd, Fricek, milyen szép ez a fal! Fricek belerikkant az éj csendjébe: Az, legszívesebben elővenném a dákómat, és lepisálnám...

V.

Reggel fáradtan ébredt Jan Hvězdář. Ha egy szüzet fektettek volna az ágyába, az szűzként kelne fel. Kiugrik az ágyból, és öltözködés közben az éjjeliszekrényen pompázó koponyát nézi. Jan ma hasznot akar hajtani az emberiségnek. Kimegy az udvarra, fát aprít, behordja a szenet, és az egész kertet fel akarja ásni. Most túrja a földet, és hallgatja az anyját, aki etikai-egészségügyi címkéket zúdít ki az ablakon, melyekkel már teleragasztgatta a fiát, az alacsony falat, meg az öreg körtefák törzsét. Meg ne fázz nekem... Jeníček, Jeníček, mit szólnak ehhez a hörgőid... Minek hoztalak a világra, én szerencsétlen... És Jan otrombán arra gondol: Nem kellett volna odatartanod. Az is megfordul a fejében, milyen szép lenne fejbe vágni anyját az ásóval és egyedül maradni a világon. Jeníček, apád emlékére kérlek, hagyd már abba, és ülj le, teljesen megizzadtál... tördeli a kezét az ablakban a hölgy. És Jan szeretne odakiáltani valami csúnyát, de nincs még erkölcse. Mégiscsak az anyám, gondolja magában. Eldobja az ásót, és egy dézsában kezet meg arcot mos. Ó, gyerekem, gyerekem... bőszíti az édesanya édes gyermekét, és kiszalad a kertbe. Ekkor nyílik a kapu, és bejön Fricek. Göndör haja csillog, mint az acélforgács. Azonnal átlátja a helyzetet és: Üdv, Hvězdář! Csípd ki magad gyorsan! Bobinka vár... Á, kezeit csókolom, nagyságos asszony... Hogy ki vár, Miikin úr? nézi a lornyonon át a mama Friceket, mintha bogarat nézne egy dobozban. Bobinka, nagyságos asszony, egy szép fenekű kurvácska! És Jan Hvězdář kapcsol. Igen, mama, egy szajha, akinek szép popsija van. Az is valami?... És Fricek a körmét rágva ismétli: Úgy van, nagyságos asszony, az is valami? Ekkor a boldogtalan Hvězdářová asszony, egy törvényszéki tanácsos özvegye, végigtámolyog a kerten, mintha szembekötősdit játszana. Jan utána akarna szaladni, de Fricek keményen fogja. Igen, el kell vágni a szülői köldökzsinórt... De a hölgy semmit se hall. Megy fel a lépcsőn, és halkan suttogja: Bo bin ka pop si... és becsukva az üvegezett kerti ajtót, úgy kettényisszantja a részegítő szajha szót, hogy a cseléd csak a prózai, semmitmondó ajhát hallja.

VI.

Csudaszép életünknek az a napja, amikor megállapítjuk, hogy valami új, valami végtelen van a láthatáron, valami, amivel csak jelekkel érintkezünk, de amiről tudjuk, hogy közeledik hozzánk, és csak miattunk jön. Jan Hvězdář már nem postaláda, amelybe leragasztott leveleket dobálnak. Avanzsált. Most postahivatal, ahol pecsétet ütnek a benyomásokra, melyeket osztályoznak, és a megfelelő címre juttatnak. A gyorsáru az gyorsáru, a levél az levél, a csomag az csomag. Délutánonként Jan most az ablaknál ül, és nézi magát az üvegben. Félelem nélkül. És az ablak félig nyitva van. Odarepül egy csíkos mezes darázs, és az üvegben tükröződő orrán mászkál. Végigsétál a haján. Máskor Jan biztosan érezné agyában a bogarat, amint tüzes lábacskáival szalad és eltűnik az ész kacatjai között. És egész nap szenvedne ettől a gondolattól. Ma már tudja, hogy az üvegen egy darázs mászkál, ő pedig az arany pók apró lépéseit fontolgatja. Vagyis: két világgá osztódik, mint egy megfojtott amőba. Régi vágya, hogy kiokádja az álmot és kiirtsa az imagináció területeit, kihunyt. Döbbenten figyeli, hogy elég, ha egy papírlapot tesz a darázs és önmaga közé, és két független, egyformán szép világot teremt. Egyet a függöny előtt, a másikat mögötte. És nézi az ablakból a kerékpárosokat, a puttonyban füvet cipelő asszonyságokat, az autókat, egyszóval a valóságot, amely az úttest szalagján fut. Óvatosan a papírra tereli a darazsat, kitárja az ablakot, és repülj csak, repülj, te csíkos kugli, a szabadság a legszebb dolog, amit az ember birtokolhat, repülj csak, repülj, karcsúra fűzött múlt századi kisasszony, repülj, darázs, szabad akaratomból kiereszthetlek a levegőbe, vagy lelkifurdalás nélkül megölhetlek. A levegőben semmibe se ütközöl, a lélekben semmibe se ütközöl, Jan Hvězdář, az élet azonban tele van szögletes tárggyal, amely a vesztedet okozhatja. Ekkor kopogtatás nélkül bejön az anya, kezében fehér, nedves kendő. Jan már órák óta tudja, hogy végig kell hallgatnia a vérrokon flagellánst: Ó, fiam, fiam, mit tettél velem... Jan ellágyul. De mama, ne butáskodj, kérlek, menj a konyhába, én tudom... Csakhogy az anyja felvijjog: Te tudod, de én nem! Ennek a végére kell járni! Az én fiam nem fog cédák után szaladgálni! Szégyelld magad! Járt az apád cédák után? Azt kérdeztem, járt az apád cédák után?... És Jan göcög, egyszeriben tökéletesen közömbös neki, mit fog felelni ennek a színházat játszó asszonynak. Tudja, hogy ha úgy tartaná a kedve, semmi sem akadályozhatná meg abban, hogy elmenjen a lányokhoz, és fordítva, bármi kínálkozna is, ha nem volna hozzá kedve, nem menne. Még egyszer nyitva akarja hagyni a kaput. Odalép anyjához: De mama, buta mama, mit képzelsz? Csakhogy az anyja magas hangon tovább rikácsolja a magáét: Azt kérdeztem, járt-e az apád cédák után? Ki gondolta volna! Amikor együtt jártunk apukával... mindig a nagyanyád sírjához mentünk, és egy rózsatövissel megszúrtuk az ujjúnkat, és kiszívtuk egymás vérét, hogy ezzel pecsételjük meg nagy szerelmünket... folytatja Jan Hvězdář, mert ezt már kívülről fújja. És egyszer s mindenkorra elvágja a rokonságot. Ebben a pillanatban szakad el anyjától, ettől kezdve úgy néz erre az asszonyra, hogy ő volt az, aki magányából színházat, neki pedig börtönt épített. Jan látja a saját magányát, tudja, hogy ebben a házban már örökre körülveszik a tárgyak, és mosolyog, és közönyösön nézi a rikácsoló asszonyt. Tegnap még azon nyomban rendőrré változott volna, beírta volna anyját a nem létező noteszába, és megbüntette volna a lármázásért. Talán megnevettette volna, és szent lett volna a béke. Most mindkét lábával a tárgyak világában áll, és anyjában már csak szállásadót, házmesternét, cselédet lát, aki a hamis mennybe néz. És cafatokra tépve egy láthatatlan rongyot, magán kívül kiabálja: Az én fiam nem fog ribancokkal járni, nem és nem... Nem fog! Melyik bordélyházban lakik az a lány? Tőled kérdeztem! És Jan, udvariasan meghajolva, azt mondja: A Tunelban...

VII.

Azóta, ha meglátok egy tetőfedőt, káprázik a szemem, és ki kell mennem... A társaság bólogat, de mindenkinek azon jár az esze, amiért idejött. A ribizlibor fejtésén, a gyönyörű vörös ribizliborén, amely négy hétig bugyogott az erjesztőcsövön, és táplálta a képzeletet. Ma megiszszák, két üveg kivételével, amelyet eltesznek karácsonyra. Egyelőre megnyúzzák a nyulat, amelyet Vaňátko karnagy nyert egy temetésen, fűtik a vastűzhelyt, fullasztó meleg van. Josef és Ferdinánd Milkin, a nyugdíjas cukrász, Marvánek az ezüst csövecskéjével az almárium tetejét bűvöli, ahonnan hamarosan lekerül a tízliteres edény. Akkor kezdjük... Ferdinánd feláll egy székre: A szentségit, forog a fejem, csak a pörgést látom, és ezzel az én uszonyommal nem fog ez menni, még összetöröm... Fricek, Fricek! kiabál Ferdinánd a vadszőlő zöld indái közé. Fricek széthúzza a zöld függönyt, feláll a székre, és leemeli a tízliteres edényt. Tessék, itt van, és ha már eleget szopogattak, hívják a fiút, hadd fesse le magukat és... Köszönöm, hogy itt nem dohányoznak!... És Fricek megveregeti apja vállát, ráhunyorít és bólogat, hogy minden rendben, hogy apja, nagybátyja meg a társaság bírják az egyetértését. És elmegy. Gyorsan ki a dugóval! A kanalat! Ferdinánd belekóstol és: áááááááá... És az egész társaság, még a vak Josef is felragyog. Zárd be a boltot, Josef, ma nem árulunk ásványvizet. Tégy ki egy cédulát: A mai adag elfogyott!... El az ásványvízzel! Hányingerem van, ha csak rágondolok... kiabálja Marvánek, és kigombolva mellényét előveszi az ezüst csövet, mint aki mindent meg akar érinteni. Poharakat! És az első korty, a mennyei korty, a képesség, hogy az ember érzi a nyelvén a napfényt és a cukrot és az erjedt nedűt, bor, borocska, amelyet az öregek kicsinyítéssel koszorúznak, mint mindent, ami innivaló. A rum nem rum, hanem rumocska, a sör söröcske, ez a bor pedig borocska, amelyet mohón vedelnek a poharakból, egyenest a csőből. Hol vannak azok az idők, Josef, amikor grogocskát forraltunk magunknak, és tüzet fogott a platnin?... És mekkorát hánytál utána a paradicsomos ágyásra, Ferdinánd!... Te meg, te cukrászlegény, a klozettba okádtál, és mi leöblítettük, te pedig zúzmarás voltál a cseppektől... És te, Beethoven, emlékszel, amikor mentünk a Szigetről, és te lehánytad az erkölcsi bizonyítványod, és még bele is térdeltél? Ó, boldog, szép idők, barátaim!... emeli poharát Ferdinand a nap ellen. Te pedig, karnagy, húzd nekünk, de legyen a hegedű a fejed mögött, úgy, ahogy annak idején a kemencén!... Amikor úgy szállítottak el a rendőrök a kordén, mint egy linóleumot... Húzd, Beethoven, különben a gallérod mögé öntöm ezt itt... A karnagy játszik, a társaság pedig dobog és kiabál: Éljen! Hozsanna! De hogy volt az?... Ferdinand szabadkozik: Nem, fiúk, arról én nem tehettem. A boltban a könyvelő egyfolytában, hogy neki milyen príma receptje van, hát én lemásoltam, és megfőztem. Barátom, barátocskám! Csak azt tudom, hogy kimentünk, és zutty és zutty! Mint mikor agyonverik az eltartottat, menten elvágódtam!... Marvánek egy kis tölcsérrel tölti a bort a gyomrába, és kiabál: Már tudom, úgy hívták, hogy császári és királyi regulátor!... Ne pofázz, Marvánek, te a Nemzetiben döntötted az ezüst csőbe a forralt bort, és az egekig dicsérted: Ez a Wantoch zsidó, de milyen pazarul forralja! Aztán amikor lehánytad a mellényed, azt kiabáltad: Mit kotyvasztott össze nekünk ez a koszos zsidó?... És így szórakozott a társaság, elfogyott a nyúl, meg a karácsonyra félretett bor is. Amikor sötétedett, beemelték a félholt Marvánek cukrászt az ezüst csövével, melyet az ujjával fogott le, egy teknőbe, feldíszítették vadszőlőindával, saját nyirkos homlokukra koszorút tettek, és hazavitték Marvánek urat. Kivették a zsebéből a kulcsot, kinyitották az ajtót, a kanáltartóból kivették a dugaszt, és bedugaszolták az ezüst csövet. A karnagy ottmaradt őrségben, a hegedűjét Milkinéknél felejtette, és a társaság kidülöngélt a sötét estébe. A forrás előtti útelágazásban kezet fogtak, és Isten veletek. A két Miikin karonfogva támogatja egymást. Kinyitották a kaput, és amikor Ferdinand kitolja a tandemet, azt mondja Josef: Te, Ferda, tudod, mi jutott eszembe? Ferdinand rögtön tudja. Az a cica!... És igen! Az a cica! Nem kellett volna odamásznunk, testvér. Ez szörnyű, hogy én semmit se látok!... Ekkor Ferdinand a fivére fülébe kiabál: Záróra! Záróra! És csörgeti a kulcsokat, hogy mindent túlkiabáljon, mert ez csakugyan a Minden volt. Zárunk és indulunk... mondja Ferdinand, és megtántorodik a második kormánynál. És a vak Josef felpattan, és elindulnak. Amikor közelednek a hársfákhoz meg a hősi emlékműhöz, felfénylik a sötétség, és a két Milkin felpillant, és egy fehér partedlis és fehér zoknis és rózsaszín orrú csíkos cicát lát, amint ott ül a hősi emlékművön és keservesen nyávog, mint annak idején, negyed évszázada a lövészárok előtt. És minél közelebb mennek, annál keservesebben nyávog a cica, mígnem Ferdinand ráeszmél, hogy hátul ül, a vak Josef pedig, arca mint a célját ismerő madáré, elöl, a kormánynál. Ferdinand fel akar kiáltani, üvölteni akar, de egy apró emberke az ajkába akasztja a kampósbotot, és dübörögve lehúzza a redőnyt. Csak lehajol a hársfaágak elől, és hirtelen egy hatalmas szekrény kitátja a száját, és csattan az állkapocs... Vas és csont recsegése. És csend. Csak a cica ugrik le az emlékműről és szalad nesztelenül az autóbusz alá a két szétmorzsolt fivérhez, nyalogatja az arcukat, és összegömbölyödve Josefhoz simul, mint annak idején öt másodpercre, a srapnel robbanása előtt. Ekkor két éles körvonalú, könnyű árny bújik elő a busz alól, letisztogatja a ruháját, és kézenfogva, hihetetlenül légies lépésekkel a hősi emlékműhöz szalad, és az üres fekete márványba, hogy a létszám teljes legyen, két nevet vés bele: Josef és Ferdinand Milkin.

VIII.

Fricek arcán nagy könnycseppek gurulnak, de ezek inkább a görcsös nevetés könnyei. Örül, hogy apja meg nagybátyja túl van már mindenen, és nevet, és makacsul játssza a gramofonon az elhunytak kedvelt indulóit, és így a halált ujjongással, a születést pedig sírással fogadja. Néhány órája a szomszédok segítségével világos öltönybe öltöztette a megboldogultakat, és befektette őket a koporsóba. Apja két kezét a feje alá tette, mint aki egy jó ebéd után a kertben szunyókál, Josef bácsinak pedig a halántékára helyezte a tenyerét, hogy elfedje a sárhányó szántotta mély sebet. A rokonok, akik már reggel óta itt vannak, csúnya dolgokat jósolnak, és valahányszor a koporsók mellé térdelnek, hogy imádkozzanak, egyetlen imát se tudnak végigmondani. Ha a zakóján nem szivárogna át a seb, az ember azt hinné, hogy él... Hogy ez az istentagadó mit művel! És az üvegajtón át fenyegetik Friceket. Csakhogy közeledik a temetés órája, így aztán mégis letérdepelnek, és siránkoznak. Ó, te szegény bácsikánk, mit tettél velünk... Bácsikánk, bácsikánk... Ó, Jézusom, ó Szűz Máriám... Ferda, egyetlen drága barátom... Így jajonganak, túlkiabálva egymást, de főleg a gramofon üvöltését. Fricek azonban mosolyog, egy kupica rumot tölt magának az üvegház mögött, szendvicset majszol, és amikor valamelyik rokon feláll a koporsótól és venni akar, Fricek felemeli mutatóujját, és azt mondja: Ha a lélek gyászol, a gyomor aludjék... és felteszi a szendvicseket a kredencre. A nyitott ajtón át látni, ahogy két rokon a megboldogultak cipőjét próbálja. Ide azzal a cipővel, azt nekem ígérte Ferdinánd... Nem, nem, az nem így van! Ez az enyém, ez Josef bácsi cipője, és ő nekem ígérte!... A cipő pedig Friceké volt. Felugrott, kitépte a cipőt a rokonok kezéből, és fejbevágta őket. Velem nem fogtok játszani! És ismét mosolyog, mert tudja, hogy a dolognak rossz vége lesz. Tudja, hogy egyszer csak megbillen az egész, és felborul. Azért teszi fel a gramofonra sorra az őrültebbnél őrültebb lemezeket, hogy túlharsogja velük a rokonok még őrültebb beszédét. Ezt a nadrágot itt én viszem el, engem szeretett Josef a legjobban... Én meg ezt a dunyhát a lányomnak, most lesz az esküvője! Itt meg mit kezdenek vele?... Nem, ez már az enyém... Jó, de eztán be ne tedd hozzánk a lábad!... Ereszd azt a csizmát, én láttam meg előbb!... De szép ez a kis váza! Anyuka örülni fog neki! Ekkor Fricek felpattant, és tekintete rátapadt a vakok fehér botjára, amelyet Josef koporsójába tett. Néhány ugrással a szobában termett, és felkiáltott: Kifelé! Mindenki menjen ki! És kivette a koporsóból azt a fehér botot, és nagynéni ide, nagybácsi oda, dühödten ütötte-verte őket, ahol érte, a rokonság a viaszkoszorúkban botladozva menekült. Egy másodpercig se lehet egyetérteni ezzel a világgal, csak lenni és lenni és lenni. Ekkor az egyik menekülő a ravatalba botlott, és Ferdinánd kizuhant a koporsóból, arccal a földnek, a hátán gyaluforgács. De Fricek csépelte a rokonokat, átugrotta halott apját, a rokonok pedig az ablak alatt álltak a csapnál, törölgették izzadt homlokukat, és mutogatták véraláfutásaikat. A fehér bot kettétört. Egész testében remegve Fricek hol egymáshoz illesztette a két darabot, hol szétválasztotta, mint az ingadozó mérleg két csőrét. Egy kéz itatóspapírt csúsztatott a következő gondolata és a tett közé, és Fricek elbizonytalanodott. Ámulva nézett az apjára, először látta úgy, hogy ez az apja, és már soha többé nem lesz az. Már le akart térdelni, amikor bejöttek a temetkezési vállalat alkalmazottai, letették a koporsót a földre, és belezuttyantották Ferdinánd Milkint, akinek egyszeriben annyira rugózott a karja,

hogy erőszakkal kellett a koporsóba gyűrni Aztán bejött még Jan Hvězdář, sötét öltönyben, és fájdalmasan elmosolyodott. Ez aztán a temetés, mi? tért magához Fricek. És az alkalmazottak nekiláttak szögezni a koporsó fedelét. El se búcsúzol a papádtól? kérdezte Jan. Nem... temessék csak a halottakat a halottak, gyere a konyhába... mondta az elkékült Fricek. És alighogy a konyhába léptek, elindította a gramofont. Jan Hvězdář a szőnyeg cirkalmait nézte, és reszelt a torka.

IX.

Megint este van, a temetés talán már véget ért. Jan Hvězdář és Fricek Milkin, mindketten részegek, kimennek a gyászoló házból, és átvágnak a kis téren a bolthoz, és az udvarról bemennek Fricek szobájába és műtermébe, villanyt gyújtanak, és megint isznak, csendesen, egyik poharat a másik után, mindegyik a maga terébe merülve. Fricek hátravetett fejjel újra átéli elgyengülését apja koporsójánál. Érzi, hogy mindent erőszakkal hazudott össze, hogy valamiképp az eszével hazudott magának, hogy voltaképp szerette apját, sőt imádta, még ha egyetlenegyszer se beszélt vele erről, hogy megjátszotta a titánt, hogy tehát becsapta magát, az apját, mindenkit. Már sohasem fog itt mellette csörgedezni az ásványvízsugár, és már sohasem fogja felverni a házat apja mennydörgő hangja. Fricek izzadtan feláll, és most érez először szomorúságot. Ránéz Jan Hvězdářra és látja, hogy Jan viszont ragyog, valahogy megerősödött, még ha részegségében ülni se tud. Fricek látja, hogy Jan megmenekült az ő vesztesége árán, hogy Fricek egész világát, amely az imént omlott össze, Jan Hvězdář mindenestül befogadta. Míg ő, Fricek, törött kormányrúddal folytatja útját, Fricek leül, fejét az asztalra hajtja, Jan pedig feltápászkodik, tántorog, az ajtó helyett a szekrényt nyitja ki, de aztán mégis kimegy a vadszőlővel benőtt udvarra, és végre megtalálja az ásványvizes bolt kilincsét. Szomjas. Kinyitja a csapot, elsőre odatalál az üveg nyakával, aztán mohón iszik. Amikor el akarta oltani a lámpát, egy félig nyitott fiókra figyelt fel. Kihúzta, és kivett belőle egy maszatos, szamárfüles régi fényképet. Egy kisfiút ábrázolt, amint egy kutya nyakörvébe kapaszkodik. Felül, ceruzával írva, ez állt: Ez itt a kisfiam és Bubik kutya, amikor hét évesek voltak. De hiszen ez Fricek! hebegte Jan és eloltotta a villanyt, ismét szétlebbentette a vadszőlő fürtjeit, és a szobába támolygott. Lerogyott a karosszékre, és elaludt. Mire felébredt, már sötétedett. Látta az ablakból, hogy az udvar végén valaki égeti a lámpát az ásványvizes boltban. Lassan feltápászkodott, elesett, megint felállt, és nehézkesen kiment, és a falat támasztva araszolt Jan Hvězdář a félig nyitott ajtóhoz. A lámpa fényében ezt látta: Fricek elnyúlva hevert a bádogpulton, bal keze az ásványvíz sugarát simogatta, jobbjában a kutyás gyerekfényképet szorongatta, és csendesen zokogott. Jan Hvězdář behúzta az ajtót, kinyitotta a kaput, és kiment a kis térre. Dülöngélve elment a hársfákig meg a hősök emlékművéig, ahol egy nagy folt feketéllet az aszfalton. Kis ideig tompán bámult maga elé, s aztán, mint aki felocsúdott, kemény, már-már katonás léptekkel távozott.