Tsúszó Sándor indigójának olvasat-töredéke

A történettudomány sohasem vet fel pszichológiai kérdéseket, pedig az ember, aki a történelmet „történteti,, és e történések által elsodortatik, aki egyszerre inspirálója és alanya az eseményeknek, saját pszichéjének legalább olyan mértékben kiszolgáltatott, mint a tömegpszichózisnak, míg a történelem dialektikája vagy bármiféle logika iránt annyira közömbös, hogy mégcsak következetes cáfolatával sem hajlandó szolgálni.

A történészek elsősorban a politikai manipulációk történetét vizsgálják, ami (már-csak az emberi histórián átívelő megszakítatlan láncolata miatt is) megfelelő vezérfonalnak tűnik ugyan, csakhogy ez korántsem jelenti azt, hogy a cselszövések, a hangzatos eszmékbe csomagolt bujtogatások és ígérgetések, az ideológiai kényszerek és mézesmadzagok, a hatalomért folyó véres sakkjátszmák története egyenlő a történelemmel. S mégcsak azt sem jelenti, hogy a politikai manipulációk következményei valaha is kiszámíthatóak lettek volna. Nem voltak azok, mint ahogy a csatatereken is sokszor győzedelmeskedett egyetlen lúd egy falka disznó felett. Nem is beszélve arról, hogy a világtörténelem nemcsak az államformák, a társadalmi formációk, az uralkodóházak, a technikai-gazdasági fejlődés, a világnézeti eszmerendszerek és a művészet története, hanem az egyes individuumoké, a családoké, a kisebb-nagyobb közösségeké és a településeké is.

A világtörténelem mindenekelőtt a személyes történetek, sorsok, az emberi áldozatok küzdelmek, szenvedések és az egyéni gyarlóságok, bizonytalanságok, agyalágyultságok – az emberi lustaság és önfejűség, a mértéktelen hülyeség és a bölcs emberség, a véletlenek és a kiszámíthatatlanságok színes és feltérképezhetetlen kavalkádja. S csak hiányos ismereteink miatt tűnik úgy, hogy az események bizonyos törvényszerűségek alapján ismétlődnek. Valójában azonban szó sincs ismétlődésről: a nagy egésznek minden eleme mindig egyszerre van jelen. A hagyományban és minden egyes (történelmi) pillanatunkban is.

Aki a történelem értelmét keresi, hajlamos a história vizsgálható, fejlődésként is értelmezhető (és kétségtelenül egyre cizellálódó) elemeit elkülöníteni az újabbnál újabb bűzöket felböffenő, fortyogó-kavargó, megülepedni képtelen egésztől. Sajnos, a történelem racionális vagy szakrális értelmét, célját még ily módon sem lehetséges megnyugtatóan tisztázni. Ez az évezredes buzgó tisztázhatnék s az ezen túli maradék keverék-kavarék, a mindent összezagyváló, bűzt eregető rotyadék, a mérhetetlen kavarhatnék viszont azt jelzi, hogy az élniakarás pszichológiai háttere mindmáig sértetlen. Talán mert megérthetetlen. Közeledvén a harmadik évezred felé, annyi anyagelvű szarkeverés után újból ideje lenne már – biztos, ami biztos – a pszichén is kavarintani egyet.

(1935)