A fénykép; Levélváltások; Két újsághír / Utasok

A fénykép

1. nap

Sorsába beletörődötten nézett körül a helyiségben. A vizsgálati fogság és a tárgyalás után három évet kell majd lehúznia ebben a lyukban. Eltűnődött; vajon hány köbméternyi helyet különítettek el a hozzá hasonlók számára.

–  Úristen, három év – motyogta félhangosan, és amióta ez az egész tart, először sírta el magát. Az idegesség, de a remény is, hogy holnap vagy egy hét múlva kiengedik, most, a per után végleg eloszlott.

Az ügyvéd világosan megmondta: – Nincs föllebbezés. Öregem, három év egy kiskorú megerőszakolásáért, az életem fő műve. Szerencsére a bíró és a testület is látta, miféle lánnyal van dolguk. Mindent megtettek érted, amit csak lehetett.

Az egész büntetését magánzárkában kellett leülnie. Felsóhajtott, és újra szétnézett a cellában. Vaságy, két pokróc, egy ósdi szekrény, ahová a dolgait kell beraknia („nálunk minden szekrény példás”, mondta az őr), egy lavór víz, vécé. Holnap kap egy széket, hogy vasárnap az ablak alatti „polcocskán” írhasson néhány levelet.

A falak sárgák voltak, viszonylag tiszták, föltehetőleg nemrég festettek. A terem egyetlen éke egy fénykép – talán egy színes falinaptárból –, mely egy szomorkás, esős utcát ábrázolt. Kihalt utca, csupán a távolban látszott egy távolodó nő háta. Ránézett a parányi ablakra, ahonnan ismeretlen épület szürke falára nyílt kilátás, majd ismét a fényképre szegezte a tekintetét.

– A normális élet egyetlen jele – sóhajtotta.

2. nap

Azon gondolkodott, elátkozza-e vagy inkább áldja azt a hivatalnokot, aki kieszelte, hogy a szexuális bűntettek elkövetőit egymástól elszigetelten kell tartani. Amikor a műhelyben és az ebédlőben meglátta a többi rabot, valósággal remegett a félelemtől. Alvilági figurák: durva erőszakelkövetők, brutális gyilkosok, alattomos tolvajok. – Mit vétettem, hogy közéjük zártak? – kérdezte magától hangosan. Már a vizsgálatok idején elhatározta, hogy hangosan fog beszélgetni magával. Azt hitte, így elkerülheti a totális meghülyülést.

Az anyja halála utáni öt évre emlékezett. Az ügyvéd gondtalan, laza erkölcsű ficsúrnak tüntette fel, aki vajmi keveset törődik azzal, hogy mit csinál – főleg nőügyekben.

Szórakozott, rengeteg ismerőse akadt (szó szerint: „rengeteg ismerőse akadt, ám barátja egy sem”), nők tucatjait hódította meg, akik közül egynéhány több hónapig is lekötötte a figyelmét. Aztán egy fergeteges szilveszteri muri után lefeküdt egy tizennégy éves szépséggel, aki szexuális visszaélés címén bevádolta.

– Egyetlen szerencsétlen kefélés miatt? – mondta ismét hangosan.

Úgy tűnt, hogy tulajdonképpen csak a nők hiányoztak neki. Természetesen szeretett volna szórakozni, iddogálni, táncolni, de hát anélkül ki lehet bírni. Ó ha föltűnne itt egy nő, nyúlánk lábak, selymes hát, gömbölyded mellek... Egészen belesajgott az ágyéka, aztán fölsóhajtott.

Újra a falon függő fényképre nézett, az esős utcán ballagó nőre. A biztonsági rendszer cellába lopózó fénysugara világította meg.

– Ezerkilencvennégy napig leszünk összezárva – mondta.

21. nap

Bár a börtönben minden nap ugyanolyan volt, nem vesztette el az időérzékét. Már huszonegy éjszakát töltött itt, huszonegyedszer bámulja a falon függő fotót. Már bevésődött az agyába. Balra egy újságosbódé, egy háromemeletes épület és néhány nagyobb, erkélyes ház, szemben bevásárlóközpont, két fa, s egy neonfényben úszó szálloda. És az utca közepén a távolodó nő. Ó, ha megkaphatná!

Arra gondolt, hogy már három hónapja nem szeretkezett. Tizenöt éves korában, amikor rászokott, legkevesebb heti két alkalommal hentergett egy jót a szomszédasszony ágyában. A férje tengerész volt, ritkán járt haza.

– Ö tanított meg rá. Lehet, valaki lekurvázná, én inkább, mert számomra az volt, tanárnőnek titulálnám – nevetett keserűen.

Aztán egyre gazdagabb lett a paletta: elárusítónők, fodrásznők, tanoncok, diáklányok, munkásnők, bárénekesnő, sőt, még egy orvosnő is akadt. A számukat maga se tudta. És most semmi. Szemét a fényképen látható nőre szögezte.

– Fordulj meg, és gyere – kiáltotta parancsolón és elnevette magát. Elképzelte, mit csinálna vele: – Levetnéd a kabátodat, a szvettert, a szoknyát az alsószoknyát, a melltartót... – suttogta miközben csupa könny lett az arca. – Ó, ha itt lehetnél! Ha megfordulnál és felém jönnél... Annyira szeretném látni az arcodat. Fordulj meg és gyere... Fordulj meg...

122. nap

Feküdt az ágyon, izzadt és a fényképet nézte. Nyár volt. Mint ahogy minden este, most is beszélni kezdett a fényképen ballagó nőhöz.

– Fordulj meg kérlek, fordulj felém, nézz rám. Mozduljanak a pompás lábacskák és indulj...

Követte, ahogy a nő lassan megfordult. Ezt a mozdulatot figyelgette május elejétől minden este.

– Gyere, kérlek, még sosem kérleltem senkit. Gyere, indulj, ne gyötörj tovább... Gyere!

Izgatottan figyelte, hogyan lépett egy picit előbbre. Ez még sosem sikerült neki. Ma nemcsak hogy megfordult, de lépett is. Boldog volt.

Ismét elviselhetetlen fejfájás kezdte gyötörni. Tudta, ma többet aligha ér el a nőnél. A fájdalom most is olyan erős, hogy szinte elalszik (vagyis inkább elájul), mint ahogy más estéken szokta.

123. nap

Alig bírta kivárni az estét. Tegnap tett egy lépést, ma megpróbálja rábeszélni, hogy jöjjön még közelebb. Szemét a fényképre szegezte. Háttal állt, ahogy mindig. Összpontosított és lassan elkezdte:

–  Kérlek, fordulj meg, drágám... Fordulj meg és gyere közelebb hozzám! –Megfordult, majd hosszú idő után megtette az első lépést, ahogy tegnap. Az ajkai remegtek az erőfeszítéstől: – Közelebb kell jönnöd, mert szükségem van rád. Kérlek, lépj közelebb... No, csak egyet lépj még!

Tudta, mára ez minden, mivelhogy a fejfájás fokozódott. Összeszorított foggal aludt el.

158. nap

Az izzadság a melléről a hasára folyt és kis tavacskát alakított ki. Forró nap volt, és este sem hűlt le a levegő.

Már több mint egy hete sikerül rábírnia a fényképről ismert nőt, hogy egy lépéssel közelebb jöjjön. Megpróbálta megsaccolni, vajon még hány lépés választja el tőle, de nem igazán tudta. Sejtette, hogy még jónéhányszor tíz, de az is lehet, hogy száz lépést kell megtennie.

Ahogy minden este, ma is megfordult és tett néhány lépést előre.

–  Ma épp annyit léptél előre, mint tegnap – mondta neki csöndesen –, de most arra kérlek, ne állj meg, gyere tovább. Gyere közelebb, lépj... Ez az... épp így gondoltam. Köszönöm, édes. Gyere, gyere közelebb...

A nő tett még néhány tétova lépést, de aztán megállt. Már olyan közelre ért, hogy kivehette az arckifejezését. Szomorú szemeket látott és makacs arcvonásokat.

Megint feltört a fejében az a rettenetes fájdalom. Teljesen elsötétült előtte a világ, de boldog volt, hiszen a nő majdnem tíz lépéssel többet tett meg, mint tegnap.

213. nap

Ma a műhelyben eszébe ötlött, hogy valami újat próbál ki a nővel. Sikerült ugyanarra a helyre csalogatnia, ahol tegnap állt. Aztán:

–  Köszönöm, hogy ilyen közel jöttél, hiszen már látom az arcodat, és remélem, hogy te is látsz engem. Ezért arra kérlek, szépséges asszonykám, hogy ints nekem... Mutasd ki, hogy nem vagyok közömbös a számodra és ints felém. Nagyon szeretném... ints egyet!

A nő gyöngén elmosolyodott és aztán intett egyet. Vagyis hát behajlította könyökben a kezét, és megmozdította az ujjait, de ennyi épp elég volt. A vártnál többet teljesített, megtette azt is, amit kérni sem mert – rámosolygott. És miközben érezte, hogyan veszi a fájdalom birtokába a fejét, hogyan fut szét benne a rosszullét a nyakától a feje búbjáig, visszamosolygott.

248. nap

Egész álló nap a múlt éjszaka eseményein gondolkodott. A nő csak kevés hajlandósággal teljesítette a kéréseit, és egyetlen lépéssel sem tett többet, mint az előző napon. Vajon hogy fog ma viselkedni? Reggeltől vagy százszor föltette magának ezt a kérdést.

Már végre az ágyon feküdt és lassacskán belekezdett: – Várlak, kedvesem és kérve-kérlek, fordulj felém... Köszönöm. És most tedd meg, kérlek, azt a szívességet, hogy elindulsz, éppúgy, mint máskor. Gyere közelebb, nincs mitől félned. Gyere, ez az, remek, gyere, még...

A nő apránként odaért, ahol tegnap és tegnapelőtt megállt. Ma sem ment tovább és kihívóan nézett a férfira.

Sírdogálva súgta, hogy lépjen. Már úgyszólván félálomban látta, ahogy mégiscsak megmozdult a lába.

249. nap

–  Nagyon szeretném, ha jóval közelebb jönnél, mint tegnap. Tegnap ugyan tettél egy lépést, de arra kérlek, hogy megállás nélkül, nyugodtan lépkedj.

A nő valóban feltűnő könnyedséggel indult el. Elhagyta azt a pontot, ahol tegnap megállt, továbbment. Úgy tűnt, hogy ma messzebbre jut, vagyis hogy közelebb a férfihoz.

Egyszer csak nagyhirtelen megállt, grimaszt vágott (a férfi mosolynak hitte), ellenkezve csavargatta a fejét és visszalépett.

–  Ne! – kiáltotta rémülten. – Ilyesmit még sosem csináltál. Mindig arról a helyről indulsz, ahol először láttalak, és felém indulsz el... mindig felém indulsz el. Más irányba egy lépést se tehetsz... Ne kínozz. Kérlek, ne gyötörj. Szeretlek – kiáltotta még mielőtt teljesen el nem tompította a fájdalom.

Ma beröppent hozzá egy vörös levél. Eltette, hogy este integethessen vele a nőnek.

Feléje tartott. Fejét könnyelműen oldalra vetette. Milyen szépnek látta, milyen arányos volt a termete, milyen nyúlánk és rugalmas a lába!

–  Te vagy a legszebb nő, akit valaha is láttam. Csak felém jössz, és én máris boldog vagyok. Kérlek, gyere egyre közelebb, gyere, ne állj meg, gyere...

Kezével dörzsölte a fejét, mely ismét fájni kezdett. Kidörgölte az álmot és suttogva kérte: – Gyere, még... Ne, ne állj meg ott. Tégy legalább egy picike lépést felém... Egyetlen picike lépést... rettentően szeretném... Köszönöm, neked köszönhetem, hogy...

285. nap

Kezében tartotta a levelet, melyet tegnap röpített a szobájába a szél. Ma szerette volna bepótolni a tegnap elmulasztott integetést. Amúgy is félt, hogy a nő megharagszik.

Ledőlt az ágyra és kezében a levéllel hozzáfogott a szokásos imádsághoz az esőben álló nőhöz.

–  Miért állsz? Tisztában vagy vele, hogy minden lépésed értelmet ad a napnak. És most megállsz, ma feleslegesen éltem.

Bár fáradhatatlanul könyörgött egyetlen mozdulatáért, tudta, ma már aligha sikerül valami.

– Miért gyötörsz? Miért gyilkolsz? – kiáltott fel beszámíthatatlan állapotban.

320. nap

Bezárta az ablakot. Reszketett a hidegtől. A cella is megtelt a nyirkos este hidegével.

Mielőtt beszélni kezdett a nővel, egészen estig találgatott. Úgy vélte, nem lehet tőle tíz lépésnél messzebbre.

–  Kedvesem, gyere hozzám. Bocsásd meg a tegnapi ingerültségemet és indulj... Ne, még ne állj meg, hisz még az arcodat sem látom. Közelebb, közelebb, hogy gyönyörködhessem szépséges szemedben... Már megint megálltál?... Ó, igen, remek. Kérlek, gyere...

A köztük lévő távolság aligha lehetett több öt lépésnyinél, de a fejfájás fokozódott. Ma már nem jön közelebb.

339. nap

Tegnap már teljesen a közelében volt. Jóformán semmiféle fájást nem érzett, de később, párhuzamosan a nő utolsó lépésével, hirtelen nem mindennapi erősségű ütés érte a feje búbját.

Ma meg akarta érinteni a nőt. Ha olyan közel jönne, mint tegnap, biztosan legyűrné a fájdalmat és hozzáérne. Ez az ötlet valósággal fölvillanyozta és vidáman szólt a nőhöz:

– Jó estét, kedves. Előre köszönöm, hogy megfordulsz és elindulsz felém. Úgy vélte, hogy még sosem lépkedett ilyen gyorsan.

– Ne – figyelmeztette – ne lassulj le. Gyere közelebb a kedvesedhez. Érzem, hogy te is szeretsz...

Megállt és meglepetten nézett rá. Talán túl sokat engedett meg magnak.

– Ó, ne haragudj meg... gyere... Kérlek!

Azt a néhány lépést, amelyet aznap este mégiscsak megtett, a férfi egy helyben topogásnak látta.

340. nap

Közeledett felé, ám mozdulatai, akárcsak tegnap, ma is tétovák voltak. Tudta, ha vissza akarja szerezni a nő bizalmát, elnézést kell kérnie:

–  Köszönöm, hogy tegnapi szavaim ellenére elindulsz felém. Bocsáss meg, rossz és beképzelt vagyok. Te viszont jóságos, bizonyára nem haragszol meg rám és közelebb jössz... Már csupán két lépés választ el minket. Tedd meg ezt a kettőt!”

Fájdalmat érzett és megrémült. Túl korai lenne. A nő lépett egyet. Fürkészve nézett körül.

– Add, kérlek, add azt a gyönyörű kezedet!

Meglepetten dugta a kezét a háta mögé. Most, amikor a közvetlen közelébe ért, a nő magabiztossága megkopott. Olyan kitartóan bámult áldozata ijedt szemébe, hogy jóformán megfeledkezett a fejfájásáról.

Végre kinyújtotta a kezét a férfi felé. Ő is kinyújtotta, hogy összeérhessenek az ujjaik, de alig mozdult, máris teljesen megmerevedett. Hihetetlen fejfájás lepte meg, egész teste belesajgott.

341. nap

Örömmel vette tudomásul, hogy semmiféle nyomást nem érez a fejében, bár a nő, éppúgy mint tegnap este, már egészen közel áll hozzá.

– Add a kezed, hadd érezzelek végre – kérte.

Az ujjak összeértek. Száraz és hideg volt a bőre. A tenyeréhez dörzsölte az ujjait. A szájához tette őket, és megérintette az ajkait. Rámosolygott. A férfi a hóna alá nyúlt, mint egy gyereknek, és magához húzta a cellába.

– Ma folyton mosolyogsz rám – mondta szórakozottan.

Megcsókolta az arcát, és hozzásimult. Aztán félrehúzódott és levetette a kabátját.

Csókolózni kezdtek. Érezte a nő illatát.

– Szeretlek – súgta. – Hála neked, megértettem, mi a szerelem. Kérlek, szeress! – A nő erőteljesen átölelte a férfi nyakát. Amaz fölsóhajtott.

342. nap

Az igazgató kitárta az ablakot. A szélfuvallat nagy, fagyos esőcseppeket vert az arcába. A háta mögött egy fogoly pucér testét vizsgálta az orvos. Odafordult az igazgatóhoz és vállat vont.

– A halál oka alighanem agyszélhűdés. De hogy épp egy ilyen fiatal embert vigyen el, és méghozzá a börtönben, ilyet még nem hallottam. A boncolásnál majd kiderül.

Nemsokára újra megszólalt az orvos: – Ha nem lennénk dutyiban, biz’ isten azt mondanám, hogy ez az ember egy viharos szerelmi éjszakát élt át. Nézze csak ezt a véraláfutást itt a nyakán és ezeket a foltokat a pokrócon.

Az igazgató elfordult az ablaktól. Mintha nem hallotta volna az orvos utóbbi szavait, kedvetlenül így szólt: – Borús nap, hideg eső, kis magánzárka. Nem is csodálom, hogy meghalt.

Szétnézett a cellában és hozzátette: – És ez a falikép is – elnéptelenedett, esős utca...

– Mért lenne elnéptelenedett? Hiszen járnak rajta... – ám a doktor be sem fejezte a mondatot, látva, hogy az igazgató úgysem figyel oda. Intett és betakarta a hullát.

Levélváltások

Azon a szakaszon, olyan hirtelen emelkedett az út, hogy Vincentnek le kellett szállnia a kerékpárjáról. Bőr levelestáskáját átvetette a vállán, és a pelerinje fojtogatta a nyakánál. Egy év alatt, mióta kézbesítőként dolgozott, mindössze néhányszor ment végig ezen az úton. A végén két ház áll. Ma sem kézbesít semmit se ide, se oda, pusztán a kíváncsiság hajtotta, hogy megbizonyosodjék, vajon kivette-e már valaki a postaládájából az egy hete belecsúsztatott levelet.

Vincent körzetében a házak zöme az ürességtől tátongott ősztől tavaszig. Amint eltűnt a hó, megjelentek a tulajdonosok, elégették az összeaszott levelet, a pihent földet fölásták, zöldségest telepítettek, aztán öntöztek, gyomláltak, hogy ősszel a lehető legbővebb termést gyűjthessék be, azt a pincébe zárták, és csupán tavasszal tértek vissza ismét. Persze, olykor valaki eljött ellenőrizni, hogy a házba vagy a nyári lakba nem törtek-e be, hogy nem árasztotta-e el az esővíz, holott több kárt okoztak az egerek. Alapjában véve Vincent körzete októbertől márciusig teljesen elnéptelenedett.

A postás gyakran eltűnődött, vajon mivégre küldenek egyesek levelet ezekbe a nyári lakokba, ha tulajdonosok a városban telelnek.

Még mindkét múlt héten kézbesített levél a levélszekrényben volt. Talán tavaszig is ott maradnának. Vincent körülnézett, hogy véletlenül nem figyeli-e valaki, majd egy hosszú, vékony botocska segítségével kikotorta a levelet először Rovan úr postaládájából, majd Stroebl úr levele is ugyanerre a sorsra jutott.

Vincent a válóper óta ma először nem gondolt egyetlen röpke pillanatra sem Sandrára. Nem idézi föl a kezdeti boldog perceket sem, a kiadós sétákat és a gyertyafényes beszélgetéseket, sem az ezt követő veszekedésekkel és sértegetésekkel „mozgalmassá tett” boldogtalan időszakot. Ez utóbbi stádiumot követte a válás, Vincent idegösszeroppanása, elmegyógyintézeti kezelése. Mi több, hajdani zenetudósi munkájára se gondolt, melyhez házassága totális csődje és érzelmi válsága után mindmáig nem tudott visszatérni.

Hazament, édesanyjának, akihez a válás után visszaköltözött, mindössze pár szót vetett oda köszönésképpen, majd bezárkózott a szobájába.

A leveleket elég ügyetlenül és vigyázatlanul bontotta fel. Meg sem fordult a fejében, hogy miután elolvasta őket, újra kikézbesítse. A legrosszabb esetben majd azt mondja, hogy ő bizony a leveles ládákba dobta őket, s hogy ezután mi történt velük, arról fogalma sincs. Emlékszik rájuk, hisz ugyanazon a napon jöttek, ami meglehetősen szokatlan.

Fölvetné, hogy esetleg a közelben táborozó cserkészek tüntethették el őket. Ezek a gyerekek mindenáron segíteni szeretnének, s ha látják, hogy hosszabb ideig senki sem veszi át a levelet, magukhoz ragadják a kezdeményezést. Ó igen, ez valóban hihetőnek látszana.

Rovan úr borítékjában díszes papírlapon névnapi köszöntő (Márton napra) olvasható, s az aláírás, ami Vincentet a leginkább meglepte: Stroebl. Stroebl úr levele terjedelmesebb volt. A levélíró a bevezetőben minden jót kíván Stroebl úr névnapjára, mivelhogy őt szintén Mártonnak hívják, ezt néhány sajnálkozó sor követi, hogy ez évben elmarad a közös ünneplés. A feladó: Rovan.

Másnap Vincent elvitte a köszöntéseket és jókívánságokat mindkét szomszéd levelesládájába.

A kíváncsiság azonban egyre csak kínozta. Egy hetet se bírt ki. Mindennap el-eltűnődött, vajon ki ír levelet, mit miért ír. Hétfőn fölment a dombra és újra kifosztotta mindkét postaládát. Amilyen gyorsan csak tudta, széthordott néhány képeslapot és már inalt is haza, hogy végre megfejtse a borítékok titkát.

Martin Rovan úr levelében szomszédja, Stroebl, örömének ad hangot, hogy szomszédja nem feledkezett meg róla, és megköszöni a jókívánságokat. S mivel van némi gondja a gerincével, idén nem vesz részt a málnaszüreten. Ha Rovan úr úgy látja jónak, leszedheti. Átjutni a legegyszerűbb a kerítéslyukon.

A másik levelet Martin Rovan írta. Megköszöni a figyelmes, kedves szomszéd gratulációit és elnézést kér fiai nevében, akik Stroebl kertjében letörték az almafa egyik ágát. A fiúk csupán egyetlen hétvégét töltöttek Rovannál, de több kárt okoztak, mint egy orkán.

Vincent érdeklődéssel olvasta mindkét levelet. Egy pillanatra megzavarta ugyan egy telefon. Egy diáklány – Ivana Hronovaként mutatkozott be –hívott, hogy konzultálni szeretne vele diplomamunka-ügyben. Bartók Bélának a közép-szlovákiai népdalra gyakorolt hatásáról ír. Vincent visszautasította, azt mondta, nem ér rá. Aztán levélpapírokat és borítékokat vett elő és írni kezdett.

Másnap mindkét szomszéd ládájába levelet csúsztatott.

Most két hétig volt képes visszafogni a kíváncsiságát. Aztán elment, és újból kipiszkálta a leveleket.

Rovan megírta Stroeblnak, hogy a kerítéslyukról semmit sem tud. Amennyiben ezt Stroebl kihasználta, az eléggé elszomorító és meglepő. Az utóiratban Rovan még hozzáfűzte, hogy fölösleges annyit problémázni az almaág miatt, melyet az unokaöccsei törtek le. Hisz amúgy is átlógott a kerítésen túlra, Rovan telkére.

Stroebl levele is meglehetősen ingerült volt. A levélíró epercsenéssel vádolta meg szomszédja unokaöccseit, sőt, állítólag a kapát is eltörték, ami azt jelenti, hogy hosszabb ideig tartózkodtak Stroebl kertjében. Őszintén örülne, ha ez többé nem fordulna elő. Vincentet a levelek gyűlölködő hangneme annyira meglepte, hogy bénultságában azonnal válaszolni sem tudott. Csupán harmadnapjára kézbesítette ki a válaszleveleket Stroeblnak és Rovannak.

Persze a címzettek ezeket a leveleket sem vették ki a postaládájukból. A postás körülbelül egy hét múlva újra kipiszkálta őket a botocskával, melyet Rovan kerítése mellett tartott. Beteg volt, feküdnie kellett volna, de kötelességének érezte megtudni a fejleményeket.

Stroebl hangneme meglehetősen durvának látszott. Mindenfajta bizonyíték híján megvádolta szomszédját, hogy többször meglopta a zöldségeskertjét és a gyömölcsöst. És olyasmire is célozgatott, hogy a megboldogult Rovanné egyszer egy bizonyos férfit vezetett a házba.

Rovan a levelében nem győzött csodálkozni, hogy Stroebl honnan veszi az arroganciát, hogy így megtámad egy tisztességes embert. Jobban tenné, ha lapítana, mint nyúl a bokorban, hiszen mind a szomszédjának, mind másoknak annyi rosszat tett. Rovan nem sorolt föl konkrét eseteket.

Vincent rosszallóan csóválta a fejét. Nem értette, hogy lehet két ilyen kimért öregúrban annyi utálat. Amikor a válaszleveleket a postaládákba tette, még bízott benne, hogy a végleges elhidegülést még sikerül valahogy megakadályozni.

Ivana Hronová tegnap újra telefonált. Személyes találkozót kért. Egy parókián olyan partitúrákra lelt, melyeket szerinte Bartók Andrej Hlinka kérésére komponált. Ez alátámasztotta volna azt a föltevését, miszerint Bartók tudatosan meghamisította a Felső-Nyitra és a Vág menti népdalokat. Vincent letette a kagylót, nem hagyta, hogy végigmondja.

Átgázolt a tornyosuló havon. Meg akarta tudni, mi történt a múlt heti levelekkel. Vagy fél óráig kereste a botocskát, mellyel a leveleket szokta előkotorni. Az ujjai mozdíthatatlanná gémberedtek.

Amit olvasott, mélyen megrázta. Stroebl nem cáfolta meg Rovan állításait, hanem a levélíró személyét kezdte ki. Mi jogon sérteget valakit egy olyan alak, aki együttműködött a megszálló hadsereggel, vetette föl Stroebl.

Rovan közölte, hogy fölfordul a gyomra, ha egyetlen tollvonást is le kell írnia olyasvalakinek, aki nem átallotta meghamisítani a saját felesége végrendeletét. Stroebl talán meglepődik, hogy mennyit tud róla Rovan, de egyetlen alávalóság sem marad rejtve.

Vincent szíve hangosan dobogott az izgalomtól. A válaszokra koncentrált, a telefon sem zavarhatta meg.

A tél véget ért, Vincent tagjait átjárta az életkedv és az öröm, amit mindig tavaszi szél ébresztett fel benne. Fölballagott a meredek dombra, táskájában levelet vitt a két szomszédnak.

Elképzelte, hogy a keskeny úton hogyan sorakoznak majd a kocsik, és mindkét kert megtelik ismeretlen emberekkel. Lehet, hogy valaki előbukkan és információkat kér Rovanról és Stroeblról. Vincent eltökélte, hogy nem mond semmit. Sőt, még csak meg sem említi, hogy olykor-olykor miféle alakokat lát a cserkésztáborban.

Két újsághír / Utasok

I. Villámtudósítások

   Tegnap reggel, helyi idő szerint nyolc órakor, a Pozsony–Kassa vonalon lezuhant az állami légitársaság egyik repülőgépe. A gép roncsai közt életét vesztette mind a 64 utas és az öttagú személyzet. A baleset oka ismeretlen.

(Los Angeles Times, ez év, október 3., 4. oldal)

Tegnap este, közép-európai idő szerint nyolc óra után lezuhant az állami légitársaság gépe a Kassa–Pozsony belföldi útvonalon. A 64 utas közül és az öttagú személyzetből senki sem élte túl a balesetet. A tragikus szerencsétlenség okát szakértők bevonásával vizsgálják.

(Washington Post, ez év október 3., 6. oldal.)

II. Utasok

Az utasok lealacsonyító pózában alszik, erőtlenül kókadozó fejjel, ki-kinyitódó szája sarkában nyál. Teste minden pórusából alkoholgőz párolog. Az álom megelőzi az eseményeket, melyeknek csakhamar a résztvevője lesz.

Temetésen van. A koporsótól elég messze áll, az emberek között, akik se nem rokonok, se nem barátok.

„Állítólag egy szállítókocsi gázolta el.”

„Fenét! Egy mentő!”

„De nem szirénázott.”

„És valóban átkeléskor történt?”

„Igen. A sofőr biztosan nem ússza meg.”

„Ugyan kérem, hisz ő vetette magát a kerekek alá!”

„Valóban. Öngyilkosság történt.”

„Boldogtalan szerelemből...”

„Nem hinném. Három évig otthon volt a gyerekkel. Mikor szeretett volna bele valakibe?”

„És a gyerek apja?”

„Azt nem érdekelte se a gyerek, se a nő.” „Talán azért hülyült meg a gyerekkel együtt!” „Még csodálkozik?”

Bár nem tudatosítja, állati horkanásra ébred, mely a torkából szakad föl. Homályos szemekkel néz körül. A repülőgép belseje nem kínál sok szemlélnivalót, az érzékek érintetlenek maradnak, a tegnap esti emlékek tolakodnak elő.

A felesége, Magda, felrótta neki, hogy elutazik Mária temetésére.

– Hisz az egy közönséges kurva! Ha a kislányka halt volna meg, nem kifogásolnám. Érthető, ha valaki a gyereke temetésére siet, különben is, három éve fizeted utána a tartásdíjat, meg aztán, lehet, hogy tényleg tőled van. De te Mária temetésére igyekszel!”

–  Teljesen egyformák voltatok. Ha nem téged vettelek volna el, elvettem volna őt. Neked férjhez kellett menned, hogy megkapd a szociális hozzájárulást a szövetkezeti lakáshoz, ezért házasodtunk össze... Bocsáss meg, tudod, hogy ez nem igaz.

Igaz volt. Elvette, hogy megoldja a lakáshelyzetét. A nőét is, de főleg a sajátját. A valódi különbség a két nő közt abban állt, hogy Máriának volt gyereke, Magda viszont nem eshetett teherbe.

Ő Magdával Pozsonyban maradt, Mária, miután kitanult, Kassára költözött. Osztálytársak voltak, együtt laktak a diákszállóban. Előbb Magdával járt, de le-lefeküdt Máriával is. Aztán Máriával járt, de Magdával is be-bebújt az ágyba. Egy időben egyikkel sem járt, ám Máriával és Magdával is lefeküdt.

Az egy helyben üléstől merevedni kezdett a nemi szerve. Megint elszundít, megint a temetőben köt ki. Odébbmegy, hogy lássa a hátramaradottakat. A gyereket keresi, de sehol se látja. Valószínűleg nem hozták el. Aligha értené meg, hogy a fadobozban az édesanyja teste pihen. A gyászolók többsége nő. A leginkább egy testes, ötven körüli asszonyság sír, valószínűleg Mária anyja. Azonban egy szőke szépség vonja magára a figyelmét, föltűnően hasonlít Máriára, de szebb. Biztosan a húga.

A repülőgép rezdülései egyszerre szokatlanná válnak, ez ébreszti föl. Fájdalmat érez az alhasi tájékon, a hímvesszője pedig sziklakemény. Megkísérli a combja alá szorítani és ráülni. Nem sikerül.

Visszagondol arra, amikor egyszer leitatta őket. Megcsinálta velük, amire már régóta készült – svédhármasban (szerinte a svédhármashoz két nő és egy férfi kell, a finnhez pedig épp fordítva). Egyikük sem ijedt meg, de még el sem szégyellte magát. Talán túl sokat ittak, gondolta.

Az álma más helyszínen folytatódik.

Mária húgával ücsörög a kávéházban. Előttük vodkáspoharak.

– Kassán tölti az éjszakát?

– Nem, csak a temetésre jöttem. Ma este visszarepülök Pozsonyba.

– Tehát nem akarja látni a fiút, ugye?

– A fiút? Hogyhogy fiút? Azt írta, lánya született.

– Születésétől fogva lánynak nevelte a fiút. Rózsaszínű babakocsi, később szoknyacskák, babák... Nem volt értelme, és nem is tudtunk a lelkére beszélni, már a lakásba sem engedett be minket. Kábé egy hónapja derült ki. Megjelent egy szociális gondozó, egy pszichiáter, valaki a bíróságról és egy rendőr házkutatási paranccsal. A gyerekét elvették. Valahol kezelik. Talán a gyermekpszichiátrián.

– Rettenetes.

Mindketten sírnak. Újabb pohár vodkát rendelnek.

Ébredezik, mert kerülgeti a rosszullét. A vécébe rohan és kihányja magát. Italtól legutóbb a saját esküvőjén hányt. Mária még dísztáviratot sem küldött, noha az azelőtti hétvégét együtt töltötték. Talán akkor esett teherbe. Csak egy év múlva jelentkezett. Kimért, hivatalos levélben értesítette, hogy lánya született tőle, és hogy havonta elég magas tartásdíjat kér. És hogy őt látni sem akarja. Magda azt tanácsolta, hogy válaszlevél helyett csupán csekket küldjön.

Kilép a klotyóból és a helyére támolyog.

– Kisasszony, mikor érünk Kassára?  

– Ide figyeljen, azzal a feltétellel engedtük a fedélzetre, hogy tisztességesen fog viselkedni... Részegeknek nincs helyük a gépen.

– Hallottátok? Megkérdezte a légikisasszonyt, mikor leszünk Kassán.

– Szörnyű alak!

– Részeg disznó!

Arról álmodik, amikor Mária húgától búcsúzott.

A repülőtéri váróteremben vannak. Letegeződtek. Már a lány szeme is csillogás és nedves az italtól.

– Ja, míg el nem felejtem, Mária búcsúlevelet hagyott. Ez az... Bizonytalan mozdulattal veszi át a borítékot, melyre csak ennyit írtak:

„Szerelmemnek”. A rikkancstól esti újságot vásárol és odébbáll.

Valahol az agya közepében szörnyű fájdalmat érez. Azt hiszi, hogy a távolban a város fényeit látja. Tudatosítja, hogy Kassára, lánya anyjának a temetésére utazik. Nem akar újra elaludni, mert fél, hogy az ostoba álom folytatódna. A kimerültség izzadsággyöngyöket csal ki a homlokára.

Nadrágzsebéből előkotorja a zsebkendőjét, mely persze bűzlik az okádéktól. A másiknak a zakójában kellene lennie. A zsebében borítékot tapint ki. Nézi a címzést (Szerelmemnek) és felbőszültén tépi föl.

Végtelenségig imádott Magdám!

Miért nem válaszoltál soha a leveleimre? Boldoggá tett volna már egyetlen pillantás is azokra a betűkre, melyeket a te gyöngéd kezed vetett papírra. Kőből van a szíved, de én mégis szeretlek.

Elvették a gyerekemet. Az életnek nélküled sem volt értelme, de a gyerek nélkül egyszerűen lehetetlenné vált. Anélkül halok meg, hogy megtudnám, hogyan felejthetted el azt a sok szépet, amit együtt éltünk át.

Isten áldjon szerelmem!

        Mária

Még nem teljesen józan, de néhány dolgot megért. Tudja, hogy el kell tépnie a levelet és meg kell semmisítenie, hogy minden helyreálljon. Semmiféle öngyilkosság, semmiféle kisfiú, semmiféle szerelem Magda és Mária között nem repül Pozsonyba. Ellenkezőleg – a baleset, a kislány, Mária iránt érzett szerelme Kassának tart.

Már sokkal magabiztosabb léptekkel tér vissza a vécébe. A levelet széttépte, eldobta, és félhangosan ismételgeti, hogy Kassára igyekszik, Mária temetésére, aki egy autóbalesetben hunyt el és a szomorú események ellenére örül, hiszen láthatja majd a lányát.

Leül és újságot húz elő a táskájából. Kikapcsolódásra van szüksége. Átfutja a címeket az első oldalon, aztán átfordít a sportoldalra. Nem tud odafigyelni. Visszafordít az első oldalra, és a legsarkában azt olvassa, hogy lapzárta után érkezett a hír, miszerint a Pozsony-Kassa járat egy orosz gyártmányú repülőgépe ma reggel nyolc óra után lezuhant. A baleset részletei egyelőre tisztázatlanok. Abban a pillanatban megremeg a repülőgép. Valaki a pilótafülkéhez szalad, valaki kiabál. Csak ő marad nyugodt, az újsághír megnyugtatta. Valóban Pozsonyból Kassára repül, minden más rossz álom volt csupán. Semmiféle öngyilkosság, semmiféle kisfiú, semmiféle szerelmi szálak Mária és Magda közt. Épp ellenkezőleg: baleset, kislány, iránta érzett szerelem.

Ránéz az órájára. Nyolcat mutat, de lehet, hogy néhány percet késik.