A jövendő Altamira

A virtuális valóság és a világkor színháza

1995 márciusa. Vonaton utazom Prágából Opavába. Éppen elég időm van arra, hogy elolvassak nyolcvankét oldalt. Egy kis könyvet, amelyet éppen most kaptam Prágában (Katětov akadémikus és munkacsoportja transzdiszciplinárius szemináriumán, amelyet a Károly Egyetem Matematika-Fizika Karának épületében, a Sokolovská utcában rendeztek.) Szerezője: Zdeněk Neubauer, címe: Přímluvce postmoderny.² Bár Neubauer az általa felfogott és a (természettudós tapasztalataiból leszűrt posztmodernizmus-értelmezésről beszél, nekem olvasás közben mindig Šafařík esszéje, a Človek ve věku stroje³ jutott eszembe.

Első ízben 1993 decemberében, egy sebtében összeállított előadás keretében (amelyet Laco Čarný és művészete iránti tiszteletből írtam), igyekeztem összekapcsolni Šafařík nézeteit a virtuális valóság problematikájával. Čarný akkoriban előadássorozatot szervezett – a pozsonyi Képzőművészeti főiskola és a Szlovák Nemzeti Galéria (közös) rendezvényét –, és (ahogy az lenni szokott) az utolsó pillanatban megbetegedett valaki.⁴

Jirka Olič ösztönzésére, aki úgy vélte, hogy a téma a Svět a divadlo (Világ és Színház) olvasótáborát is érdekelheti, a szöveget átdolgoztam.⁵

Josef Šafařík esszéje azt elemzi mintareflexiónak tekinthető írásában, hogy mit jelent korunk embere számára a technika, sajátos módon rekonstruálja a mai állapotokhoz vezető utat és egy lehetséges jövőképet is felvázol. És mindezt színházi „állványzatra” építve!

A színházban azóta van jelen a gép, mióta először engedték a deszkákra a deus ex machinát. És ha elszánjuk magunkat arra – ahogyan ezt Šafařík és előtte például Dante teszi –, hogy körülöttünk mindent egy nagy színpadnak tekintsünk, akkor az az érzésünk támad, hogy mi magunk is olyanok vagyunk ezen a színpadon, mint a szerepüket gajdoló, saját azonosságtudatuktól megfosztott színészek, akik számára a jelentés elsikkad vagy eleve ismeretlen... az antik színháztól talán csak az különböztet meg bennünket, hogy csak nem és nem jön az oly nagyon várt megoldás, a segítség. Egyetlen isten sem tűnik fel a színpadon, ami telve van elerőtlenedett, célt tévesztett ember-bábokkal.

Igen, ezzel egyetérthetünk. Jóváhagyólag bólinthatunk Šafaříknak: Igen, tanúi vagyunk, „...hogy a kopernikuszi-einsteini intellektus, bár gépben ölt testet, lényegében mégis az élő testhez kötődik, világűr-utazásait csak olyan testben teheti meg, amelyet földi anyagból készült konzervbe forrasztottak. Így aztán, ami egyrészt a földi léttől való elszakadásának, a világűrhöz való alkalmazkodásának tűnik, az másrészt a geocentrizmus exportja és elterjesztése a világűrben. Einstein-csomagolásban egyenlítjük ki a ptolemaioszi nézeteket. A kopernikuszi-einsteini világűrben idegen a ptolemaioszi élő test, ott csak a gép az autentikus, az élő test csak ilyen álcában juttatható el oda.”

Voltaképpen nem is kell űrhajóba szállnunk ahhoz, hogy tudatosítsuk a géppel való összefonódásunkat. Elegendő, ha a gépet eléggé tág értelemben fogjuk fel és ugyanakkor magunkat is úgy tekintjük, mint egy anyagi konzervet, amelyet a fizikai és kémiai szükségszerűségek mozgatnak. A filozófusok különleges tartalmat keresnek ebben a konzervben – azt a hajtóművet, amely az embert áthelyezi abból a világból, ahová a fizika tette, abba a világba, ahol önmaga helyezkedik el. Ezt az áthelyezést történelmi mozgásnak szoktuk nevezni és meglehetős részletességgel követhetjük nyomon a művészettörténettel párhuzamosan, amely alapjában véve az elképzelt világok kialakításának története.

A megszokottabb „haladás” szót nem véletlenül helyettesítettem a „mozgás” kifejezéssel. A céltudatosan valahonnan valahová tartást a változások fokozatosságáról alkotott elképzeléssel helyettesítettem, ami, Zdeněk Neubauer szerint:⁶ „...az új lehetőségek kísérleti megnyitásán nyugszik és sorsdöntő elhatározást kíván meg... egyszerűen azt, hogy a valóság... nem jelent semmilyen elrendezett vagy elrendezendő és fokozatosan átkutatandó rendszert; nincs szó semmilyen „itt és most”-ról és a megismerésére váró tiszta aktualitásról sem.”

Mi okozza azonban azt, hogy az ember ebben a világban, ráadásul a šafaříki értelemben vett gépalakzatában, szükségét érzi, hogy zenével, festészettel, szobrászattal, irodalommal... na, és színházzal, filmmel foglalkozzék? Miért érzi az emberi lény szükségét az ilyen „felesleges” dolgoknak, mintha fiziológiai szükségletekről lenne szó, amelyek a civilizáció egy bizonyos fokán törvényszerűen felbukkannak? Mi űz bennünket szüntelenül előre a tudatunk kulturális ösztönzése tökéletesítésének útján, miért és honnan vezet ez az út a jövő felé? Vajon a további „elgépiesedés” felé haladunk-e vagy annak finomítása felé, ami emberi volt (és marad) bennünk?

Más élőlények agyától eltérően az emberi agy a veleszületett „szabályokon” kívül olyan tanult szabályoknak is birtokába jut, amelyek arról rendelkeznek, hogy mikor és hogyan kell cselekedni, éspedig nem csupán a valóságos, de az elképzelt világban is. Ez a tulajdonsága együtt született azzal a képességgel, hogy jelrendszerek segítségével tudjon kommunikálni, ami a természetes nyelvekben elérte a csúcspontot. A nyelvhasználatból következően agyunknak éppen olyan figyelmet kell szentelnie a szavakban kifejezett közlendőkre, mint a közvetlenül felfogott tartalmakra. Mivel a nyelv és egyéb jelrendszerek segítségével másoknak a tudomására hozhatjuk elképzeléseinket, létrejött a kultúra és vele együtt a feszültség a gondolatainkban – individuális elméink működésében. Manapság ezért menekülünk olyan szívesen a „nem létező” világokba, amelyeket a szervezetbe bevitt vagy a képekre rétegekben felvitt vegyi anyagok, a szobrászok által gondosan megformázott kődarabok, a papírlapokon áramló végtelen betűfolyamok... vagy színházi előadások stimulálnak.

Lehet, hogy a változások motorja az agyunkba biológiailag bekódolt tulajdonság, az agy pedig, amely biztonságosan bújik meg a koponya csendjében és sötétjében, képtelen egymástól megkülönböztetni a „valóságos” és az „elképzelt” világot. Nem tudja megbízhatóan osztályozni az érzékszervekből érkező ingereket aszerint, hogy azok a koponyát körülvevő realitásból származnak-e, vagy csupán egy olyan realitás kivetítődései, amely másvalaki agyában keletkezett, s egy médium közvetíti számára.

Meglehet, több hely és árnyaltabb megközelítés kellene annak megvizsgálásához, hogy az erkölcs, az etika és egyéb, kizárólag emberi tulajdonság vajon csupán agyunk azon képességének eredménye-e, amellyel képet tud alkotni olyan más világokról is, amelyekben testünk nincs jelen és amelyeket érzékszerveinkkel sem tapasztalunk meg, tehát az elképzelt világokról. Másként megfogalmazva: azokról a képzeletben létező virtuális világokról, amelyekbe könnyedén eljut elképzelt testünk, hogy képzeletben próbáljuk ki azt, amire a valóságban nincs lehetőségünk. Lehetséges, hogy a művészet lényegét tekintve nem egyéb, mint annak kitartó keresése, miként és hogyan lehet ezekből az elképzelésekből valamit visszahozni a valóságos világba, hogy aztán az hozzáférhető legyen más emberek érzékszervei számára is.

Így jutottunk el a barlangrajzoktól a könyveken, színházon, lemezjátszón, fényképezésen stb. át a szélesvásznú és a legmodernebb technikával hangosított filmhez. Clint Eastwood mindennek értelmét a filmmel⁷ kapcsolatban teljesen egyértelműen fejezte ki: „...a filmművészet értelmének nem annak kellene lennie, hogy szónokoljunk az embereknek, hanem az, hogy bevonjuk őket az elbeszélés menetébe, azonosítsuk őket a főszereplőkkel, hogy megértsék, kik ők vagy elgondolkozzanak a sorsuk, a szándékaik felett.”

Annak ellenére, hogy mindezt tudjuk, vagy legalábbis el tudjuk képzelni, úgy tűnik számunkra, hogy az, amit virtuális valóságnak nevezünk, csak a jelenünket meghatározó műszaki találékonyságnak köszönhetően bukkant a felszínre. Lehet, hogy tévedünk. Valószínűleg a gondolat csírája, mint sok más esetben, már a barlanglakó emberek fejében megszületett, mi pedig azóta mást sem tettünk, mint tökéletesítettük a valóság céltudatos utánzásának technikáját.

1962-ben Morton Heilig megtervezte a szenzoromat – egy olyan multiszenzorikus berendezést, amely képes a használó tapintását, látását, hallását és szaglását stimulálni. Ez volt a virtuális realitás technikai megvalósításához vezető első történelmi lépés. Mielőtt azonban foglalkoznánk ezzel az ötlettel, nem árt emlékeztetni arra a szerepre, amit az észlelés tölt be emocionális és kognitív élményeinkben – ez egy titokzatos út, amely környezetünk fizikai és kémiai behatásait köti össze elképzeléseinkkel.

Gondoljuk csak el, hogy valaki megfelelő technikai eszközökkel „mesterségesen” ingerelheti érzékszerveinket, hogy pl. a tea illatának, amit érzek, nincs valóságos okozója a környezetemben, csupán az idegvégződéseimet ingerli valaki megfelelő (mondjuk: elektromos) impulzusokkal, és hogy a környezet, amit látok, nem az, ami a testemet körülveszi, hanem csupán kellőképpen manipulált felületekre vetített képeket látok, melyek által olyasféle helyzet alakul ki a térben, mint amikor sztereófelvételt hallgatunk fejhallgatóval. Ha ez a berendezés kellően jó minőségű „HiFi” lenne, nehezen lehetne elválasztani a valóságot, amelyben létezünk, a virtuális valóságtól, amelybe az információs technika által gerjesztett illúzió helyezett el bennünket.

A világról szerzett összes információ megteszi az érzékszervektől az értelemig vezető utat. Mindegy, hogy képet nézek-e, könyvet olvasok vagy operaelőadást hallgatok – az „öt szolga” mindig készenlétben áll. Nélkülük elhalna az értelem. A kép, a könyv, az operaelőadás a fent vázolt szemszögből nézve rendelkezik egy közös vonással, amely talán kellőképpen jellemzi a művészet egészét: igyekeznek úgy hatni az érzékekre, hogy a címzett értelmében felébresszék a virtuális valóságot. Ezt néha illúziónak nevezik és Ernst Gombrich elég meggyőzően bizonygatja, milyen hatással bír a képzőművészetben.

Hadd hivatkozzam most egy reneszánsz tudósítóra⁹. Michelangelót fogom idézni. Egy nézetet abból az időből, amikor a mérnöki, tudományos és művészi hajlamok még egységesítették az emberi személyiséget: „A jó költők... csak azt csinálják a szavakkal, amit a festők – az átlagos képességűek is – a műveikkel: elbeszélik azt, amit ez utóbbiak kifejeznek és magyaráznak. A költők nem mindig érik el azt a célt, hogy egyhangú szavaikat megértsék az emberek, míg a festők elbűvölik a szemet, szinte mindenkinek a figyelmét magukra vonják és önkívületben tartják a nézőket. ...Ha a festmény egy egész várost, annak minden részét pusztító tűzvészt ábrázol, akkor azt úgy mutatja be, mint egy valódi tüzet: az emberek menekülnek az utcákon, a tereken át, levetik magukat a városfalakról és a tornyokból, másutt félig leomlott szentélyek láthatók, a folyókon visszatükröződnek a lángnyelvek. ...A festmény mindezt nem szavakba öntve, szétszórtan mutatja be; másrészt miközben csak éppen az előttünk levő versre emlékezünk, az előbb elolvasottakat már elfelejtettük és nem tudjuk, mi fog éppen következni. A festményen úgy nézzük a jelenséget, mintha valódi lenne, a fülünknek úgy tűnik, hallja az ábrázolt személyek segítségkiáltásait. Még a füstszagot is szinte érezzük, úgy tűnik, mi menekülünk a lángok elől, félünk, nem dől-e fejünkre az épület: már-már odanyújtanánk a kezünket a zuhanóknak, segítenénk a túlerő ellen harcolóknak, a legszívesebben elmenekülnénk a menekülőkkel és kitartanánk a derekasan küzdőkkel.” ¹ A színház összekapcsolta a festészetet az irodalommal, a színpadi illúziókkal és a szövegek előadásával. Már Denis Diderot is észrevette a paradox helyzetet, amihez ez vezetett – mi annak a „konzervnek” a tartalma amivé estéről estére maga a színész válik, aki a színház elképzelt világában él, viszont napközben életének valóságos világában létezik?

A színházon kívül a maga természetes világában az ember autentikus lény, míg a színész (a színpadon megjelenő ember) problematikus, virtuális egzisztencia. A színész ott áll a díszletek között a színpadon, amely egy egészen más világot mutat, mint ami az épületet körülveszi, és amibe az előadás után ő és a nézők is visszatérnek. A színész ott áll a színpadon, a feje tele van a szöveggel, amelyet elő kell adnia és közben megjátszania azt, hogy ezek a szavak egy másik világból való ember szavai. Az autentikus világ helyett, amelyben mind a színész, mind a nézők polgári életüket élik, itt van színház virtuális világa, egy valaki által kigondolt, színpadra állított, megrendezett és „eljátszott” világ. Az autentikus ember helyett tehát felbukkan a problematikus színész, de a problematikus néző is. Ahogy Šafařík megjegyzi: „...a színpadon a szereplő autentikus személy, a színész viszont problematikus.” A színháznak éppen ez a célja, ez a szöveg és a kép összekapcsolásának, mozgalmassá tételének és animációjának az értelme, elképzelt személyek létrehozása élő emberekből, akik elmerülnek egy mesterségesen teremtett, virtuális valóságban – a végső cél pedig az, hogy tökéletes illúzióját keltse egy működő, ám kigondolt világnak.

Míg egy könyv elolvasása esetén a tudatunk, a lelkiismeretünk és az értelmünk csalt meg, addig a kép már az érzékszerveinken keresztül csalt meg bennünket. A színház és fokozatosan a film és a videó gondoskodott arról, hogy az illúzió a (beszélt) szöveg és a gyorsan változó képek révén még komplexebb hatást keltsen.

A számítógép, amelynek memóriájában a virtuális valóságok tárolva vannak, olyan ki- és belépő berendezésekkel rendelkezik, mint amilyen általában a virtuális szemüveg (vagy sisak). Ha felrakjuk ezt a virtuális szemüveget, akkor úgy tetszik, olyan térségbe kerültünk, amelyet a számítógép két miniatűr display-re változtatott át. Ha a sisakot használjuk, akkor a virtuális térségben „körül is nézhetünk” – a szellemes berendezés felméri fejünk helyzetét és a fej mozgásától függően változtatja a szemünk előtt pergő képeket. Ha a Jaron Lanier által tervezett „adat-kesztyűt” használjuk, vesszük fel, akkor a kéz is megjelenik szemünk előtt – az a virtuális kéz, amellyel úgy manipulálhatunk a virtuális világban, mintha a saját kezünk lenne. A virtuális sisaknak és a kesztyűnek köszönhetően vizuálisan és tapintással eljutunk egy valaki más által kigondolt és megalkotott világba. Ez azonban csupán az első bátortalan lépés a virtuális valóságok kialakítása felé vezető úton, amelynek eredménye az lesz, hogy behatolhatunk mások elképzeléseibe, s részt vehetünk abban, amit mások elgondolnak.

Ez a részvétel igen fontos a művészetben. Gondoljunk csak az altamirai barlangrajzok első csodáiéinak lehetséges magatartására. Aztán jusson eszünkbe a jelenlegi interaktív művészet, amely arra épül, hogy fokozza a címzett részvételét a mű identifikációjának folyamatában és igyekszik a címzettből társszerzőt csinálni. A nem interaktív művészetre jellemző egyoldalú információnyújtás fokozatosan átalakul és egyre világosabban ölti magára egy különös dialógus elemeit. A művészek régi álma – a valóság mint konceptus – fokozatosan megvalósul az interaktív művészetben. A kreált valóság, a számítástechnika eszközeivel, mintegy „megnyílik” a címzett számára, lehetővé téve azt, amire annak előtte a művészet – mindenekelőtt a faladat megoldásának technikai kivitelezhetetlensége miatt – nem volt képes: megvalósul az elképzelt környezetben való jelenlét és az ebbe a környezetbe történő  „beavatkozás”.

Az ilyen lehetőség, ha egyszer felmerül előttünk, valószínűleg hasonló érzést vált majd ki belőlünk, mint amilyet a vadászok az altamirai barlangrajzok láttán érezhették. A civilizáció további sorsára nyilván éppen olyan hatással lesz ez a lehetőség, mint amilyen kihatással bírt egykoron a valóság „másolása”. Első ízben nyílik lehetőség arra, hogy olyan világban legyünk, amelyet egy másik ember alkotott. Az az „üveg”, amely minden eddigi művészetet szükségszerűen elválaszt a címzettől, hihetetlenül elvékonyodik, majd eltűnik. Nem lesz ugyan „méz”, de ezt a „nyelvünk” nem állapítja majd meg. A méz édes íze a gondolatainkban lesz jelen. Ez lesz a HiFi illúzió. Vagy – ha ebben már ma is képesek vagyunk hinni – HiFi interaktív művészet.

És így az ember a művészet segítségével megint kiszabadulhat majd az igazi valóságból, a Šafařík-féle konzervből, amelyben egész újkori története során bolyongott – mintegy saját testének neubaueri labirintusában –, és jobban összpontosíthat a virtuális világ megértésére, amelyben a konzerv tartalma él. Az emberi tudat? Az ember lelke?

Gondolkodó emberek, ügyes gépek és színészek a színpadon

Amíg a gépek csupán erősek voltak, senki nem emelt kifogást azon elképzelés ellen, hogy segítségükkel, akárcsak az igáslovakkal, „legyőzhetjük a természetet”. Azonban fokozatosan megalkották az ügyes gépeket, s ezen tulajdonságukkal és a hozzánk való viszonyukkal kapcsolatban olyan kérdések merültek fel, amelyeknek a tartalma nem egészen világos. Csakhogy tudjuk: minél homályosabb egy kérdés, annál hevesebb vitát vált ki!

Dusán Hanák filmrendező egy alkalommal, Laco Terén pozsonyi, Grössling utcai műtermében, olyan szépen beszélt a Svět a divadlo című folyóiratról, hogy magam is belelapoztam. Ott bukkantam rá Jean Baudrillard cikkére és az abban felvetett kérdésre: Ember vagyok-e vagy gép ?¹⁰ Minél homályosabb a kérdés, annál hevesebb vitát vált ki. Így megy ez már évszázadok óta. Ez provokálta Descartes-ot és előtte a Talmud magyarázóit. Megpróbálom felvázolni egy hasonlóan provokatív kérdéshez vezető utamat, amely így szól: Gondolkodhat-e egy gép?

Először 1972-ben találkoztam ezzel a problémával. Röviddel azután, hogy –a pozsonyi Komenský Egyetem Természettudományi Karának hallgatója lévén – sikerült diplomamunka-témát találnom. Jožo Hvorecký, akkori tanárom, ma jó barátom, megmutatta nekem N. J. Nilsson Problém Solving Methods in Arrtifícial Intelligence című tankönyvét, amelyet egy évvel korábban jelentetett meg a New York-i McGraw-Hill Book Company kiadó. Ez a könyv jelentette számomra az első információt arról, hogyan lehet rábízni a számítógépre a matematikailag pontosan meg nem fogalmazott problémák megoldását is, ez volt tehát az első találkozásom a sokat vitatott mesterséges intelligenciával. Azóta is igyekszem eligazodni az erre vonatkozó ellentmondó nézetek szövevényében.

Azzal a kérdéssel, hogy képesek-e a gépek gondolkodni, első ízben Alan Turing foglalkozott. 1950-ben, a Mind című folyóirat októberi számában tette közzé azóta legendássá vált tanulmányát: Computing machinery and intelligence¹¹ címen. A tanulmányban hangot adott annak a meggyőződésének, hogy ha valamilyen számítógép képes az emberrel dialógust folytatni, mi pedig nem tudunk ilyenkor dönteni, hogy két ember vagy pedig egy ember és egy számítógép társalog-e, akkor nincs okunk az ilyen számítógépet nem intelligensnek nevezni. A dialógus technikai felvételeinek konkretizálását és a párbeszéd forgatókönyvét egy imitációs játék formájában jelentette meg, amely a szakirodalomban később a Turing teszt elnevezést kapta.

Mai szemszögből nézve a Turing teszt túlságosan sajátos esete az intelligencia általánosabb technikai értelmezésének, mely az intelligenciára úgy tekint, mint a változó környezetben is dinamikus és strukturálisan egyformán változatlan működőképességre. A Turing teszt felhívta a figyelmet az ember nyelvi megnyilvánulásainak környezetére és a működőképességet azonosította az ember működőképességével ebben a környezetben.

A mesterséges intelligencia problémája – ahol éppen találkozik a színház törekvéseivel – a cselekvő egyén szerepe a környezetben. A színház számára ez a színészt jelenti, a mesterséges intelligencia szempontjából itt egyszerűbb rendszerek (például robotok) is szerepelhetnek egyszerűbb világokban, amelyek nélkülözik az emberi kapcsolatokat.

Turing tesztjének megfogalmazása következtében hosszú időre az ember vált a mesterséges intelligencia központi problémájává és ezzel felmerült egy látszólag megoldhatatlan probléma: Mit mondhat a megismerő én a megismert énnek, ha előbb megismert őt kell belőle csinálnia? Vajon nem tűnik-e el a modern tudomány ismert módszertani képletének használatával érdeklődésünk tárgyának minőségi meghatározottsága? Vajon az egész tudománynak vége lesz-e az énnél, vagy csak annak a részének, amely Descartes-tól egészen napjainkig uralkodik – a modern kor tudományának?

Thomas Kuhn a The Structure of Scientific Revolutions¹² című híres könyvében felhívta a figyelmet az újkori tudomány intellektuális szokására vagy kötelességére: meghatározni a tudományos kutatás paradigmáját, elkészíteni egy meglehetősen szilárd és erős konceptuális skatulyát, és, ha kell, akár erőszakkal is belegyömöszölni minden bennünket körülvevő változatosságot. Ami kilóg ebből a skatulyából, azt a tudomány észre sem veszi, az egy új tudományos forradalomra vár és előkészíti számára a talajt.

Kezdetben – meglehetősen hosszú ideig – azt feltételezték, hogy minden intelligens rendszerre az a jellemző, hogy rendelkezik a külső világ és saját belső képességei belső reprezentációjával – a rendszer ismereteivel és saját tettei fokozatossága tervezésének képességével, ezeknek a cselekedeteknek a valóságos környezetben való kivitelezésével, mégpedig a reprezentáció alapján. Technikailag a probléma megoldásához igénybe kellett venni a matematika, a logika és a számítógépekről, valamint a számítástechnikáról szóló elméleti tudomány – az elméleti informatika – segítségét. Ez olyan eljárás volt, amit ma az ún. hagyományos mesterséges intelligencia eljárásának neveznek. Ez az eljárás – egy színházi hasonlattal élve – az ember problémáit az ő valóságos világában igyekezett megoldani úgy, hogy a színészt a drámai mű reprezentált világába helyezte.

Lehetséges-e olyan programot létrehozni, amelynek köszönhetően a gép (számítógép) helyt állna a Turing tesztben?

Egyesek – a mesterséges intelligencia teoretikusai és a filozófusok – spekulatív módon és különféle elméletek fabrikálásával igyekeznek a kérdésre választ találni. Mások – a programátorok és a kísérletezők – elképzeléseiket addig konkretizálják, míg azokat nem sikerül valamelyik programnyelven megfogalmazni. Aztán figyelemmel kísérik, miként működnek a hipotéziseik. Valamikor az ötvenes évek közepén kezdődött meg mindkét irányban a mozgás.

1956. augusztus 9-én született meg az első siker: A. Newell és H. Simon Logic Theory Machine programja bebizonyította Whitehead és Russell Principia Mathematica című művének 2.01-es teorémáját. Russell levélben reagált Simonnak erre az eseményre, s ebben a levélben – az jellemző iróniával – ezt írja: „Felemel az a tudat, hogy ma a Principia Mathematicát számítógép is megalkothatná. Bárcsak tudtunk volna Whiteheaddel erről a lehetőségről annak előtte, hogy kézi írásával vesztegettünk el teljes tíz esztendőt.”¹³

Azóta ez a terület eléggé sikeresen fejlődött ahhoz, hogy kiváltsa a kritikusok egy csoportjának a létrejöttét. Hubert Dreyfus filozófus kapta feladatul, hogy kritikailag elemezze a mesterséges intelligencia lehetőségeit. Akkori¹⁴ (és későbbi¹⁵) kritikájának központi motívuma így hangzott: A számítógépek bármilyen tökéletesen is tudják megoldani a problémákat, mindig marad egy határ, amelynél meg kell állniuk, ahonnan képességeikkel nem jutnak tovább; ez a határ választja” el a mesterséges megoldáshoz idomított problémamegfogalmazást attól, ahogyan azt az ember, a maga biológiai és társadalmi valóságában megfogalmazza.

Egyes filozófusok képesek voltak arra, hogy a mesterséges intelligenciával kapcsolatos állásfoglalásaikat sokkal hatékonyabban sorolják be az emberi értelemről vallott nézeteik rendszerébe, mint azt Dreyfus tette. Így aztán a mesterséges intelligencia vált a jelenlegi értelem-filozófia egyik legösztönzőbb területévé.

Az értelem filozófiája századunk jellegzetes kísérlete választ találni az értelemmel kapcsolatos aránylag általános kérdésre: Létezik-e egyáltalán értelem?

Vajon mi megy végbe benne? Hogyan függ össze azzal a világgal, amelyben a tulajdonosa él, miként befolyásolja a világról vallott felfogását, beszédét és cselekedeteit? Ezekre a kérdésekre kétfajta válasz adható: az egyszerűbb az, hogy az értelem a biológiai fejlődés terméke és tartalma a biológiai felkészültségünk egy része. A második fajta válasz összefügg azzal a kérdéssel, hogyan működik az a mechanizmus, amellyel bennünket a természet ellátott. Mind ez ideig nem ismerjük a választ erre a kérdésre, a válaszadás éppen az értelem filozófiájának a feladata.¹⁶ Tegyük hát fel a kérdést, milyen kapcsolatban állnak a mesterséges intelligenciáról alkotott elképzelések és az értelem.

Ma úgy értelmezzük a hagyományos mesterséges intelligenciát, mint ami az ismereteknek, megszerzésüknek és feldolgozásuknak, szimbolikus reprezentációjuknak határait és (e határokon belül) lehetőségeit kutatja. A. Newell és H. Simon a Turing-díj 1975. évi átvétele¹⁷ alkalmából tartott előadásukban beszéltek arról a hipotézisükről, amely szerint a szimbólumokat feldolgozó berendezések megfelelnek az intelligencia összes szükséges és elegendő feltételének.

John Searle filozófus¹⁸ rosszul megfogalmazottnak tartja ezt a hipotézist. Véleménye szerint csupán emberek és csakis ők képesek szimbólumokkal dolgozni, mert a szimbólumok csak sajátos emberi összefüggésekben tesznek szert minőségi meghatározottságra és jelentőségre. Searle azt állítja, hogy egyetlen számítógép sem képes szimbólumokat feldolgozni. A tisztán fizikális működésnek csupán mi tulajdonítunk ilyen jelentőséget.

Egy másik filozófus, Daniel Dennett, visszautasítja az ilyen kérlelhetetlen realizmust és az intelligens rendszereket úgy értelmezi, mint amelyeknek a viselkedését a hitük, a céljaik és a racionalizmusuk, más szóval az intencionalitásuk alapján vagyunk képesek megmagyarázni vagy előrelátni. Míg Searle az intencionalitást kizárólag biológiai jelenségként kezeli, Dennett eljárása lehetővé teszi az intencionalitás néhány szintjének megkülönböztetését. Ezen belül az embert magas szintű intencionális rendszernek tekinthetjük, egyes berendezéseket pedig alacsony szintű intencionális rendszernek tarthatunk.¹⁹

Nem fontos, hogy a mesterséges intelligencia feltétlenül valaminek a rekonstrukciója legyen, amihez egyébként az élő anyag fejlődése vezetett, esetleg olyasvalaminek a konstrukciója, amiről az elképzelés az egyszerűsített emberi intelligencia alapján keletkezett. A mesterséges intelligencia feladata jóval prózaibb lehet ennél: megismerni az ismeretek megszerzése és kihasználási módja tökéletesítésének bizonyos határait; itt azokra az ismeretekre gondolunk, amelyre az emberiség saját kulturális fejlődése során tett szert (például azáltal, hogy felfedezte az írást, a matematikát, a mikroprocesszorokat, az információfeldolgozó gépeket stb.).

Az említett diplomamunkám témája megkívánta, hogy bizonyos mértékig megismerjem az ún. heurisztikus folyamatok problematikáját, vagyis azokat a számítógépes programokat, amelyek nem nyugszanak részletes és pontos matematikai leírásokon, inkább arra vonatkozó feltevéseken, sejtéseken és trükkökön alapulnak, hogyan lehet megoldani a problémák bizonyos, nem egészen világosan megfogalmazott típusát.

Szerencsés véletlennek köszönhető, hogy főiskolai gyakorlatomat az akkori Csehszlovák Tudományos Akadémia Információ- és Automatizáció-elméleti Intézetében tölthettem, és a témámon olyan ember mellett dolgozhattam, aki –  talán a Berkeley-n folytatott doktoranduszi tanulmányainak köszönhetően – hazánkban az elsők között kezdett foglalkozni ezzel az új problémával – Ivan M. Havelnál. Ekkor már dolgozott a Robotika – úvod do teorie kognitivních robotů²⁰ című könyvén és főleg a robotrendszerek tevékenység-tervezése logikai aspektusaival foglalkozott.

Elolvastam Ivan tanulmányait és számos technikai jelentést a Stanfordi Egyetemtől, az MTI-től, az Edinburgi és az Uppsalai Egyetemtől – ezek voltak a mesterséges intelligencia kutatásának akkor legjelesebb centrumai. Csak ültem kis padlásszobámban, ahová a fény csak felülről jutott be és a berendezése rendkívül szerény volt – és olvastam.

Az intézet akkoriban a prágai Eumazyban, a slovanyi kolostorban székelt. Minden reggel egy kis kápolna mellett haladtam el, amely szokatlan tornyaival az idő múlására és a vele járó változásokra emlékeztetett (a tornyok – két, geometriailag pontosan meghatározott betoncsúcs, amely a hídról, a Pankrác felől nézve, kimagaslott a régi házak tetői közül). A belső termek freskóiról évszázadokkal ezelőtt festett szentek tekintettek a látogatóra. Az ember, áthágva az idő korlátait, szinte elbeszélgethetett velük. Akaratlanul is felmerült a szemlélőben a kérdés: vajon elődeink milyen problémákkal terhelten néztek fel rájuk és milyen problémáik lesznek az utánunk következőknek? Vajon milyen varázslatos fonál az, amelyre, mint a gyöngyszemek, az idő során összegyűlnek a tapasztalatok? Talán a kulturális kontinuitás? Az idő korlátait áthágó társadalmi kötelékek?

1973-at írtunk. A normális idők helyett normalizációs idők következtek, átrendezték az értékeket, egyesek pillantása elkerült bennünket... Ivánból programátor lett, számomra elérkezett a kétségek, a lét milyensége feletti elmélkedések, a szó és a tett közötti összefüggésről való gondolkodás időszaka, kerestem a választ a kimondatlan kérdésekre, amelyet a nagy gonddal összeállított, másolópapírra írt szamizdat-munkák lapjain véltem feltalálni. ’84 karácsonya előtt, az egyik prágai utamon került kezembe Ivan vékonyka kötete, a Způsoby poznaní.²¹ Ott bukkantam rá egy részletre, s abban a kérdésre, amire a Budúca Altamira című könyvecskémben keresem a választ: „ Voltak olyan idők, amikor az objektivizáló tudományos módszert tartottam az emberi szellem megnyilvánulása csúcsának és a világ megismerése egyetlen igaz módjának. Idővel azonban valami kezdett nagyon nem tetszeni. Miért írnak olyan ritkán a tudósok bölcs tanulmányaikban arról, hogyan jutottak el egy-egy felismeréshez, mi vezette rá egyik vagy másik gondolkodót egy bizonyos ötletre, s közben mi járt a fejében? Vajon egyáltalán eredeti dolog-e ilyen vagy olyan kérdés feltevése?”

Hasonló úton jutottam hozzá egy további kötetecskéhez is (vastag fedelű volt, illusztrációkkal), a címe: Dialóg o páté ceste Sidona a Sakateku.²² Sakateka így szól Sidoniushoz: „A kollapszus lehetővé teszi számomra, hogy az értelmet még élesebben lássam be. Ez azonban az én értelmezésem lesz, aminek nem kell azonosnak lennie a te vélekedéseddel.”

Csoda – az ember tudja – nem következhet be, mégis akarja, hogy bekövetkezzék és hiszi, hogy bekövetkezik. És valóban! Ezt életemben két ízben is átéltem. Másodízben akkor, amikor jött a kollapszus. Jött és mindenki igyekezett kiszűrni belőle saját gondolatai, tettei és állásfoglalásai homályos értelmét. Csak megsejteni, megérinteni, mivel, ahogy Sidonius mondja: „...a homályosságot nem lehet közvetlenül nyilvántartani.”

Ivánnal az Elméleti Tanulmányok Központjában, a Károly Egyetem és a Cseh Tudományos Akadémia közös munkahelyén találkozom, a tudományoknak más szentélyekkel összehasonlítva kicsiny kápolnájában, egy kápolnában, amelynek kis tornyából olyan nagyszerű kilátás nyílik az óváros régi háztetőire. Ha elmegyek oda (s minden egyes prágai látogatásom alkalmával igyekszem erre időt szakítani), az az érzésem támad, hogy éppen ilyen feltételek között fogalmazhatjuk meg az állásfoglalásunkat, ami egyre közelebb visz az új tudományhoz, ami a világkorban válik majd uralkodóvá. Ez az elnevezés Zdeněk Neubauertól származik, aki ennek a kornak az eljövetelét a Nebe a Země, věda a mýtus²³ című esszéjében fogalmazta meg. Ehhez a korhoz a civilizációs fejlődés vezet el bennünket. Ebben a korban találhatjuk meg a választ Baudrillard kérdésére, amely – az egyéni tapasztalatból és utódaink kulturális kontextusából eredően – magától értetődő lesz, körülbelül úgy, ahogy ma az önmagunk meghatározása az élő természet részeként. Baudrillard saját kérdésére már ma is világos a válasz: „...Reálisan és szubjektíve ember vagyok, virtuálisan és gyakorlatilag viszont gép. (...) A virtuális gépek és technológiák azonban nem idegenítenek el magamtól. Velem együtt integrált egységet alkotnak. (...) A nagy és kis számítógépek, de még a fényképezőgép is olyan, mint egy nagy kontaktlencse, egy átlátszó protézis, amely annyira egybeforrt a testtel, hogy szinte genetikai részévé vált, mint például a szívritmus-szabályozó.”

És vajon mit szól ehhez a mai tudomány és Marvin Minsky, a nagy úttörő és látnók?

„Éppen ideje, hogy önmagunknak egy olyan formában történő átalakításán gondolkozzunk, ami az egyéni fejlődés tágabb lehetőségeit biztosítja majd számunkra. Képzeljük csak el, hogy géppé alakulunk, ami hosszabb ideig él, termelékenyebb és ígéretesebben fejlődik, mint mi. Vajon olyan probléma előtt állunk, amelyhez egészen közel kerültünk, szinte lehetőségeink határára, vagy egyszerűen túl rövid ideig élünk itt a földön ahhoz, hogy elsajátítsuk a tökéletességet? Ezen mindenesetre érdemes elgondolkodni, eltöprengeni azon, mit lehetne tenni ezen a téren?”²⁴

Jegyzetek

1     Kissé átalakított idézetek az azonos című esszékötetből, amely az olomouci Votobia kiadó gondozásában jelent meg 1995-ben

2.     Hrnčířství a nakladatelství Michal Jůza a Eva Jůzová, Praha 1994.

3.     Človek ve věku stroje (Ember a gép korában) Atlantis, Brno, 1991.

4.     Ennek az előadásnak a szövege Budúca Altamira (Jövendő Altamira) címen jelent meg a Polohy súčasného umenia c. tanulmánykötetben (Vysoká škola výtvarných umení – Képzőművészeti főiskola, Bratislava, 1994).

5.     Megjelent: Svět a divadlo 6 (1995), 4. sz., 15–19. old.

6.     Neubauer, Z.: Přímluvnice postmoderny.

7.     A Playboy cseh és szlovák kiadásában közölt interjúban, amely a magazin 1993. decemberi számában jelent meg.

8.     Gombrich, E. H.: Umění a iluze (Művészet és illúzió), Odeon, Praha, 1985.

9.     Holanda, F. de: Rozhovory s Michelangelom (Beszélgetések Michelangelóval).

10.   A Svět a divadlo 6 (1995), 2. számáról van szó, ahol Baudrillard szövege Svět videa a fraktálovy subjekt (A videó világa és a fraktális szubjektum) címen jelent meg a 4–10. oldalon.

11.   A rövidített szlovák fordítást 1. a Myseľ, telo, stroj (Értelem, test, gép), Bradlo, Bratislava, 1992, c. könyv 18–36. oldalán.

12.   The Chicago University Press, Chicago, III., 1972

13.   További részletek (a B. Russellal folytatott levelezést is beleértve) A. H. Simon: Models of my Life (Életem modelljei), Basic Books New York, 1991, c. önéletrajzában találhatók.

14.   Alchemy of Artifical Intelligence (A mesterséges intelligencia alkémiája), The RAND Corporation Paper P-3244, December 1965.

15.   Főleg a What Computers Can’t Do (Mire nem képesek a számítógépek), Harper Row, New York, 1972) és a Mind over Machine (Értelem a gép felett), Basil Blackwell, Oxford 1986 c. művekben, amelyeket a szerző S. E. Dreyfussal közösen írt.

16.   Az értelem filozófiája terén uralkodó jelenlegi helyzetet Egon Gállal közösen vázoltuk fel a Myseľ, stroj, telo c. könyv (Bradlo, Bratislava, 1992) bevezető tanulmányában, amelyben igyekeztünk bemutatni ennek a filozófiának az eddigi fejlődését is.

17.   Az előadás szövege Computer science as empirical inquiry: symbols and search címen jelent meg a Communications of the ACM 19 (1976) 113–126. oldalán.

18.   Például a Minds, Brains and Programs c. cikkben, amely a Behavioral and Brain Sciences 3 (1980) 417–457. oldalán jelent meg.

19.   1. pl. D. C. Dennett: Tri druhy intencionálnej psychologie (Az internacionális pszichológia három fajtája). In: Myseľ, telo, stroj.

20.   1980-ban jelent meg a prágai SNTL kiadónál.

21.   Az esszé a Hostina (Lakoma) c. tanulmánykötetben kapott helyet, amelyet J. Patočka emlékére V. Havel állított össze és a torontói Sixty-Eight Publishers kiadó jelentetett meg 1989-ben. Az esszé a Slovenské pohľady c. szlovák irodalmi folyóiratban is megjelent (1991, 7. sz., 18–24. old.), amikor ott még ilyen jellegű anyagok megjelenhettek.

22.   Sidonius a Sakateka: Dialog o páté cestě a dialog o mínění (Párbeszéd az ötödik útról és párbeszéd a vélekedésről). Nővé cesty myslení, Praha, 1985, Szamizdat.

23.  A Přímluvce postmoderny c. könyvben, 37–55. old.

24.   Minsky, M.: A conversation about agents, Communications of the ACM 37, 1994. július, 23-29. old. A szöveg szerepel Minsky konverzációinak és előadásainak válogatásában, amely hamarosan megjelenik a pozsonyi Archa kiadó gondozásában.