Autóbusz; Park; Nappal és éjszaka; Raison d’étre; Jánošík; Gyönyörű formák; Két feladat

Autóbusz

Egy kisfiú korcsolyázni tanult a jeges utcán.

Cipőcskéjére „kapcsos” korcsolya volt felcsatolva. Télen elég korán sötétedik, és hét óra tájban kigyulladtak az utcai lámpák. A gyerekek már hazamentek, csak a kisfiú gyakorolta kitartóan a korcsolyázást. Hullani kezdett a hó. A lámpa fénykúpjában szépen ragyogtak a hópelyhek.

Akkor, az ötvenes évek elején még nem volt neonvilágítás, a magas, behajlított végű utcai lámpák közönséges villanykörtével világítottak. A fényük sárga volt, és minden lámpa fénykúpot vont maga köré.

Az utcát már belepte a hó, úgyhogy a kisfiúnak gázolnia kellett a puha, fehér takaróban. De korcsolyázni még lehetett.

Minden elcsöndesedett. Az utcán nem volt senki. Tompa motorzúgás hallatszott, és a hófüggönyből egy autóbusz körvonalai bontakoztak ki. Szürke, gömbölyded autóbusz volt, amilyenek az ötvenes években jártak az Aviontól a Malomligeten át valamiféle falvakba. Az autóbusz két aránylag széles, remekül legyúrt keréknyomot hagyott a hóban. A kisfiú nyomban odafutott, és nekilátott a korcsolyázásnak. Ez volt csak az élvezet! Már nem kellett a hóban gázolnia, sebesen suhanhatott a takarosan lesimított keréknyomban. Egy kis ideig még korcsolyázott, aztán hazament a meleg lakásba. Talán még aznap este rajzolt valamit.

Később megtanult fogalmazást írni, márványt faragni, szökőkutat festeni és tervezni. Ez a kis könyv válogatás a műveiből.

A szövegeket rajzok egészítik ki, amelyek ötletszerűen, apró papírdarabkákra készültek.

Park

Park az örök szerelmesek, a magányos emberek, a gyerekek, az el nem ismert költők, a bolondok, az avantgárd művészek, e föld kitaszítottjai és a naplopók számára.

A park enyhén hullámos terepen terül el. Egész területét rövidre nyírt angol pázsit borítja. De miként tartható fenn a mi éghajlatunkon a tömött gyepszőnyeg ködök és nyirkos szigeti levegő nélkül?

A parkot élő sövény szegélyezi. A szépen nyírt bokrok négy koncentrikus kört alkotnak. A köröket szabálytalanul kialakított harántirányú kiágazások kötik össze. A körökön és a kiágazásokon a kertész átjárókat vág. A sövény sűrű bokrai teljesen áthatolhatatlanok, magasabbak egy felnőtt férfinál.

így apró tisztások útvesztője alakul ki.

Valamennyi parányi parcellán egy-egy szökőkút fátyolos vízsugara tör fel a földből, mintha csak egy földalatti spray-t kapcsoltak volna be.

Közvetlenül a gyepből szökik fel, és a meditációs központ feladatát tölti be. Másik feladata, hogy folyamatosan öntözze a pázsitot. (Angol pázsit!)

A szökőkutak szabálytalan időközökben kelnek életre. Némelyek szünet nélkül permetezik a vizet. Télen alszanak.

Az élősövény mentén tölgy-, cédrus-, mangó-, ében- és parafapadok vannak széthelyezve.

Akik túljutnak a labirintus gyötrelmein, átverekszik magukat az élő sövényen, a kétségeken (dilemmák mindig felmerülnek), és elérik a központi kört, face to face – a Központ Megértésének Szökőkútja előtt találják magukat.

(Megj.: A KMSZ szökőkút tervét csak a park létesítése után mutatom meg. A rajzok, a modell és a fényképek biztos helyen vannak letétbe helyezve.)

Nappal és éjszaka

„A” személy ismerteti „B” személlyel az „Y” személynek szóló végtelenül fontos üzenetet. „A” egyszer s mindenkorra távozik Belembe, ahol nyoma vész. „B” az Igazságügyi Palota börtönébe kerül, és nincs más lehetősége, mint hogy „C” személy által szóban adja át az üzenetet. „B” az „emberi tényezőnek” nevezett óvatlanságból vagy hanyagságból kifolyólag egy apró pontatlanságot követ el. „C” tudja, hogy az alsó zárka foglyát bizonyíték hiányában szabadon fogják bocsátani. Egy cérnaszálon összesodort cédulát küld le neki a rácsos ablakon át. „D” azonban alacsony IQ-jű, nehéz felfogású személy. Elolvassa a rövid üzenetet, megpróbálja megjegyezni, és a papírdarabkát elővigyázatosságból szétrágja. Két nap múlva már a Grandban ül az ivócimboráival. Találkozik egy bizonyos, „Kínai” névre hallgató doktorral. Annak adja át az üzenetet, teljesen kiforgatva. Ebben a változatban az egyértelmű plusz tökéletes mínusz. A Kínai kényszeredetten elmosolyodik, és vállalja a továbbítást. A megadott címen „F” személy nyit ajtót, kávéval kínálja, és közli vele, hogy az „Y” nevű hölgy elköltözött az albérletből, de elvétve fel szokott tűnni a volt lakásán. A Kínai átadja az üzenetet „F”-nek, de fondorlatosan összekeveri. „F” nagyothalló öregasszony, nem veszi észre „E”, a Kínai cselvetését. „Y” sokáig nem bukkan fel, és az öregasszony minden este elismétli magában az üzenetet. Az üzenet egyre tömörebb. Egy csatakos őszi estén megjelenik nála „Y”. Ahogy hátrahajtja a kapucniját, és leveszi átázott kabátját, hullámot vet hosszú szőke haja, előrehajlik, és könnyedén megcsókolja az öregasszonyt. „F”, az öregasszony, átadja neki az üzenetet, amely pontosan megegyezik „A” szavaival.

Raison d’étre

A kismalac megette a szendvicsét, és cinzanót ivott rá. Hirtelen eltolta csülkével a poharat, és másik csülkével az asztalra csapott:

– Ez így nem mehet tovább! Elegem van ebből az egészből!

– Adok még egy kis kenyeret – mondta az anyukája.

– És mi a csudát szeretnél?- kérdezte az apja, fel sem tekintve az újságból.

– Elmegyek világgá! – mondta a kismalac. – Idegeimre megy már ez a ti kispolgáriságotok.

A kismalac nekivágott a világnak. Bejárt sok nagyvárost, kitűnt számos sportágban, és elbűvölően mozgott a mondén társaságban. De még mindig elégedetlen volt. – Érdekes – mondogatta magában –, megvan a személyes varázsom, mégsem viszem semmire.

Egyszer egy padon, bensőséges beszélgetés közben, azt mondta a barátnőjének, egy tizenhat éves szőkeségnek: – Nincs még autóm se, hát nem igazságtalanság ez?

– Itt vagyok neked én – mondta a lány –, mi mást akarsz még?

– Téged! – sóhajtott a kismalac, és széttárta a csülkét –, de másoknak van autójuk is, meg barátnőjük is.

A kismalac fáradhatatlanul folytatta presztízsszerző útját. Tibet egy tágas fennsíkján elnézte a Mont Everest csúcsát, és ünnepélyesen azt mondta: – Ez az én célom! – Az első kilométereket könnyedén küzdötte le, enyhe volt az emelkedő, a réteket virág és halványzöld fű borította. Ha úgy hozta kedve, szundított egyet, ha amúgy, bandukolt tovább. Menet közben Beatles-dalokat énekelt. Aztán hó következett, jég, végül már csak kopár sziklák, és megint hó, megint jég. A kismalac már nem énekelt, csak nagyokat sóhajtott: – Véghez viszem, véghez kell vinnem!

Csülkével megkapaszkodott a sziklák kiálló peremében, de a terep egyre meredekebb volt, a sziklák szinte függőlegesek, és a kismalac gyakran métereket csúszott vissza. – Ha volna legalább kampóm, és valamilyen kötelem! Nem gondoskodtam a legalapvetőbb felszerelésről sem, ez teljesen rám vall! – Fogytán volt az ereje, a csülke elviselhetetlenül csúszott, végül oldalra bukott, és lecsúszott, le a völgybe, vagy fél kilométerrel lejjebb.

Ott maradt tehetetlenül hanyatt fekve, és föltekintett a Himalája kék égboltjára. – És ezekután ne legyek depressziós! – mondta. Valahogy összeszedte magát, és elindult a legközelebbi város felé. A külvárosban, az egyik alacsony házikóban egy fiú tanult. Esteledett. Odanyúlt az asztali lámpához, és megnyomta a kapcsolót. A lámpa nem gyulladt fel. – Mi az, nincs áram? Benézett az asztal alá, és lám, nem volt bedugva a dugasz.

Épp arra ment a kismalac. Mindig szörnyen kíváncsi volt. A falban volt valamiféle lyuk, és a kismalac kíváncsian be akart lesni rajta. Csak az orra fért bele, a lyuk kicsi volt. Abban a pillanatban a fiú a szoba félhomályában bedugta a dugaszt a puha és meglehetősen nedves csatlakozóba. És íme, a lámpa kigyulladt.

A kismalac megörült. – Hát mégsem vagyok annyira fölösleges!, mondta magában, és boldogan állt ott egész éjjel és sok-sok napon át.

így aztán, gyerekek, ha bedugjátok a dugaszt a csatlakozóba, először győződjetek meg róla, nem áll-e ott, a falon túl az a kedves kismalac!

Jánošík

Regény a 18. századból

Valamiféle rejtélyes kínai érkezik Liptóba, és egy Johannes nevezetű férfit keres. Bejár hegyet, völgyet. Találkozik egy bacsóval, és nála hál meg. A bacsó nem ismeri a keresett férfit, de biztatja a kínait, hogy tartson ki. – Megleled, megleled – bólogat az öreg bacsó.

A kínainak egy szál haja sincs, és aszott a keze. Valamit visz és féltve óv a köpenye alatt. A papokat faggatja a falvakban. Tűrhetően beszél latinul. Bejár hegyeket, réteket. A kaszások abbahagyják a kaszálást. A fiatal lányok megszeppenve vihorásznak. A forrásnál és a pataknál meglát egy lányt, amint vizet mer az agyagkorsójába. A lány iszik, és odanyújtja a korsót a kínainak. A kínai iszik, a szlovák hegyek kristálytiszta forrásvize apró erekben folyik végig szürke szakállán. A kínai Johannes felől kérdezősködik. – Én nem értek latinul –mondja a lány, felkapja a korsót, és futásnak ered. Villog a fűben a mezítelen lába, a napbarnította bokája. – Bene, bene – mondja a megrökönyödött kínai.

A Liptószentmiklós nevezetű városkában bemegy a parókiára, ahol a tisztelendő úr csirkesülttel és vörösborral fogadja. – Vegetáriánus vagyok ugyan, de most megszegem ezt az elvemet. Hanem a bort nem fogadom el. Az megbocsáthatatlan volna. Buddhista szerzetes vagyok, és becsületes férfiúként akarok hazatérni. Egy pohár vizet kérek tisztelettel. – Hát hogyne, amice, ezt megértem – válaszolja a pap, és tölt neki vizet. – Csak az elvek betartásával válhat az ember szentté.

A Johannest illető kérdésre kimerítő választ ad. Az ifjú Johannes papnak tanul a Szepesi Káptalan iskolájában, és vakáció lévén, meglátogatta idős szüleit. De van itt egy bökkenő. Tyerhova faluban Johannes, látva, hogy a hajdú az apját botozza, rátámadt a hajdúra, súlyosan megsebesítette, és most az erdőben bujkál.

A kínai keresi Johannest a Tyerhova környéki hegyi legelőkön és rengetegekben. Erdei gyökereken él, szamócán és mézen. Egy éjszaka tüzet pillant meg egy távoli kis tisztáson. Végigmegy a völgyön, és odalép a tűzhöz. A tüzet fiatal férfiak ugrálják át, pontosabban keresztbe tett lábbal lebegnek a tűz fölött. A kínai elképed, és halkan azt mondja magában: – Azt hittem, levitálni csak mi, tibeti szerzetesek tudunk. De a levitációnak nyilván több változata van. [Az „odzemok”[1] etimológiailag annyit tesz ’föld fölött lenni’, más értelmezés szerint – ’elszakadni az anyagtól’.] A kínai végül ott áll Jánošík előtt, egy kicsit arrébb a legényeitől, egy évszázados tölgy koronája alatt. – Nincs sok időm –mondja a kínai. A köpenye alól óvatosan elővesz egy obszidiánszelencét. – Itt a szelence a plutóniummal, és itt vannak a tekercsek a pontos használati utasítással. Tibetből jövök. Állíts elő belőle A-bombát. Kezet, Johann, sajnos nem adhatok. Szétesne. Gyere el, látogass meg Lhászában. Ott is ilyenforma hegyek vannak. Csak épp magasabbak. Sarkon fordul, és eltűnik a sötétben.

Thurzó várának hatalmas bolthajtásos pincéiben Jánošík előállít egy kis A-bombát, és a világ ura lesz.

                                                                              ***

A világ szellemi állapota és a művészet szellemi állapota erős átértékelés felé közeledik, és mi résen vagyunk. A világnak ez az állapota és a művészet állapota – mindennemű kritérium megszűnése, a diszharmonikus művészet hatása stb. befolyással van a mi kis provinciánkra – Szlovákiára is.

Gyönyörű formák

Igyekezvén megállítani a diszharmonikus művészet hatását, papírra vetettem a tanítványaim, a műterem számára valamiféle szabályokat.

A műterem filozófiája – örömteliség és gyönyörű formák.

Csak a harmonikus személyiség fedez föl magában pozitív energiát, és alkot szép műveket. A zilált, zaklatott ember képtelen szép művet alkotni. Ám a személyiség, ha pallérozott és nemes megnyilvánulásra törekszik, egy idő után magától is megtisztulhat.

Annak a hallgatónak és művésznek, aki azt akarja, hogy művének értelme legyen, le kell mondania minden negatív és destruktív megnyilvánulásról. Önnön énjének érvényesüléséről is le kell mondania. És le kell mondania a kriticizmus, cinizmus, irónia és önirónia megnyilvánulásairól is.

A konfliktusos mű felbomlasztja a személyiségedet, és szétviszi a konfliktust az egész világba.

A művész szorgalommal, imádsággal és elmélkedéssel keres kapcsolatot a Világmindenséggel és a Szépséggel. Csak ebből a kapcsolatból születhetnek gyönyörű művek. (Ezt a kapcsolatot nevezték a görögök a „múzsák csókjának”.)

A műterem gyakorlata – Feidiász, Leonardo, Michelangelo, Brancusi, Moor, és Arp hagyatékának továbbfejlesztése. Az a hallgató, akiből hiányzik ez az esztétikai hozzáállás, azonnal tűnjön el a műteremből.

Az alsóbb évfolyamok hallgatóinak a portrézás lesz a feladatuk. (Tanulmányaik célja a portrékészítés olyan szintű elsajátítása, hogy ha bármelyikük netán egy óceánjárón találná magát, a hajó gazdag utasainak portrézásával üthesse el az idejét, és eközben tisztes keresetre is szert tehessen.) A portrézás célja a szükséges fegyelem elsajátítása (a kulturális élet szereplőinek portréi), és az elért szint szakmai szempontból lemérhető.

Osztályozás – az alaposztályzat a hármas. Vagyis – a közepes. Kivételesen jeles. A kitűnő érdemjegy egészen kivételes lesz, csak olyan alkotásért jár, amely eredetiségével és szépségével az egész tanári kart meglepi.

A műterem értelme: kölcsönösen átvenni egymástól a kezdeményezést (technikát, formát, ötleteket stb.).

A TANÁR FELADATA – hogy színvonalas feladatokat adjon. Hogy minden oldalról megvilágítsa a problémát. A visszafogott tanácsadás, és a művészi példaadás. Hogy minden félév végén egy kis fogadást rendezzen.

Két feladat

Az 1992–93-as tanévben két feladatot adtam a hallgatóimnak.

1.   Alkossanak egy 4-24 figurából álló sorozatot, amelyen belül a figura
különféle alakot ölt. A figurák előírt magassága 20 cm, hogy össze tudjunk
belőlük állítani egy közös építőjátékot, valamit a Barbie és a Legoland között.
A legjobb alkotásokat életnagyságban is elkészítjük.

A feladat rajzgyakorlatokkal kezdődik, szobrászrajzokkal. Anyagválasztás –agyag, papír, gipsz, polisztirol, bádog, gyurma, Lego. Végleges méretben – kő vagy fa.

2.   Rendszert alkotni, nem szobrot. Ez csak a legtehetségesebbeknek való
feladat, 10, sőt akár 20 évre való. A feladat célja olyan új műszaki rendszer
kidolgozása, amely maga alkotna szobrokat. Háromdimenziós objekteket.

A rendszer lehet rendkívül bonyolult számítógépes szoftver, az Egyesült Államokban futó „virtual reality” (kéretik áttanulmányozni ), vagy – és ez a célunk – valamiféle nagyon egyszerű rendszer. (Gép, segédeszköz, technológia?)

A hallgató nem szobrot modellez, hanem keresi a Rendszert, amely megalkotná a szobrot. Az alkotó meg csak nézné, hogyan modellezi a szobrát a szerkezet. Szépen urasán – karosszékben ülve, a kezében jeges ital.

A jég formázásától (abban az italban – elvégre nem fedezzük fel a spanyolviaszt) a homokkal való csiszoláson át erre szolgáló speciális dobokban, például egy kiszolgált mosógépben, egészen a holográfiáig és a virtuális valóságig.

1991-ben egy Bondyval folytatott szép beszélgetésben, mikor afelől panaszkodtam, hogy az anyag túlságosan ellenálló, Bondy nyomban azt válaszolta, hogy az anyagot már a régi kínaiak is úgy fogták fel, mint a fény bizonyos fajtáját. Ez meglepett, hiszen kétséget kizáróan ezt bizonyítja korunk tudománya is. S ezt állítja a Teremtés Könyve is – kezdetben volt a fény –, tehát még a Nap és az anyag előtt. Bizony, aki nem viseltetik kellő tisztelettel az anyag, a közönséges agyag vagy kő iránt, aki ezeket az anyagokat nem képes tiszta energiaként felfogni, az sosem hoz létre művészi alkotást.

A televízió színes képernyője évezredek múltán átvette a festészet feladatát. Mivé fog fejlődni a szobrászat, a háromdimenziós illúzió? Próbáljuk elképzelni – a terembe belép két foszforeszkáló alak. Egyikük Oidipusz...

[1]  jellegzetes szlovák férfitánc, szó szerinti jelentése: 'földtől el' .