Az élmunkás

Ez a novella szerzőpárosunk eddigi legutolsó, es talán a legtöbb bajlódást igénylő, leghosszabb ideig íródott közös munkája. Még 1987-ben kezdtünk hozzá, de az is lehet, hogy korábban. A kommunista rendszer bukása után abbahagytuk az írását, mivel megjelentetése a megváltozott körülmények között, úgy tűnt, hullagyalázásnak minősül. Néhány hónap múltán azonban világossá vált számunkra, hogy országainkban a bolsevista hagyomány nem is annyira a múlté, s hogy indokolatlanul korán engedtük hosszú gyeplőre optimizmusunkat. Ezért újra elővettük és egymástól függetlenül dolgozgattunk rajta, minek köszönhetően három különböző verziója – három különböző befejezéssel – létezett a novellának. Az itt közreadott írás a három variáns szintézise, melyben a legaktuálisabb, végleges formát véltük megtalálni.

P. P.

1.

Az árokpart csaknem teljesen elhagyatott. Egyedül Róna gubbaszt a gödör mélyén, fáradtan, álmosan pislogat. Kérges tenyerében lapátot szorongat. Nem igyekszik az eső elől behúzódni. Csak fejére húzza zöld vattakabátja kapucniját. Hallgatja az esőcsöppek kopogását a kosztól merev anyagon. Dermedten guggol, egy katona elszántságával, aki, parancsra, az őrületig képes kényelmetlen, de fenségesen fontos posztján rostokolni. Egyedül maradt.

2.

Egykor többen ásták a szövetkezet vízvezeték-csatornáját. Vidáman voltak. A fizetés jó volt, a munka nem túl nehéz. Igyekeztek a kotrással, le kellett még fektetni a vízvezetékcsöveket. De akkor a Vizenyős Réthez értek. Erre még marhákat sem legeltettek soha. Merthogy a földből gáz szivárog vagy mi; kékes lángjai remegve kúsztak a rét felett, s jaj annak, kit megnyalintottak.

3.

Elsőként Paľo Zverobojjal esett meg a dolog. Lapátolt, egyre csak lapátolt, s akkor egyszeriben messzire hajította a lapátját, nevetséges vonaglásba kezdett, tekergőzött, szeme fehérje kifordult, a szája merő hab. Aztán letépte magáról a ruháit, s meztelenül, meredező hímvesszővel, szörnyűséges vinnyogás és vonítás közepette kimászott az árokból és be az erdőbe. A fiúk csak néztek. Egy hétre rá meg a fiatal Kaprálik. Detto.

4.

A fiúknak több se kellett. Szaladtak mind: gyerünk, az elnök irodájába! Így meg úgy meg amúgy, mondták. Hogy ez és ez a helyzet. Az elnök győzködte őket. Vénasszonyos babonák meg mittudoménmi. Zverobojról mindenki tudta, hogy iszákos, a kis Kapráliknak meg az idegeivel volt baja. Folyton magában beszélt, egyszer meg a kocsmában úgy fültövön vágta magát, hogy elöntötte a vér. Saját maguknak köszönhetik, igyekezett az elnök kibújni a felelősség alól. De a fiúk megtagadták a munkát. Az elnök fenyegetőzve győzködte őket. Megindultan szónokolt a hősi feladatokról, az új korszak kihívásairól. A vízvezetékcsöveket gyártó üzem jóval túlteljesíti a tervet. A csöveket a raktárban megeszi a rozsda. Személyesen a járási titkár rendelkezett úgy, hogy minden kis faluba bevezetésre kerüljön a melegvíz. Az lenne a legjobb, ha a fiúk észhez térnének és visszamennének ásni! Azokat pedig, akik önkényesen az erdőbe távoztak, s ezzel a folyamatos munkavégzést veszélyeztették, majd ő, az elnök, elfogatja és példásan megbünteti. De semmi sem használt. A fiúk féltették az egészségüket. No meg családjuk is volt, gyerekek, meg ilyesmi.

5.

Végül csak Róna maradt, meg az öreg Csicsai bátyó. Nem volt mire kibeszélniük magukat. Siettek a munkával, hogy minél hamarabb kiérjenek a szeszélyes rétről. Kiguvadt, vérben úszó szemüket le sem vették egymásról. Hangjuk el-elcsuklott, szívük úgy vert, mint a gőzkalapács. Feszülten lestek egymás minden, a szokottnál hirtelenebb, mozdulatát. Még mindketten elevenen emlékeztek arra, hogy a fiatal Kaprálik, mielőtt kimászott volna a gödörből, ököllel Vavrovič brigádvezető arcába csapott.

6.

Végül is, amikor a beesett arcú Csicsai bátyó kelletlenül sóhajtva, ímmel-ámmal, ügyetlenkedve vetkőzni kezdett, és mulatságosan ágaskodó hímvesszővel felkúszott az árokpartra, hogy aztán bucskázva a közeli ritkás fenyvesbe fusson –Róna valahogy már meg sem lepődött. Egyedül maradt. Amikor még partiban dolgoztak, ment is szépen a munka. Kettesben is ki lehetett bírni. De így most már végleg leragadt a Vizenyős Réten.

* * *

38.

A föld mélyében csámcsogó férgeket hallgatva, Rónának eszébe jut a gyerekkora. Kisfiúként szerette a szurokkal lekent telefonpóznának tapasztani a fülét és átadni magát a dünnyögésnek. Olykor úgy vélte, hogy ebben a sötét, monoton zúgásban meg tudja különböztetni az egyes hangokat. Azt viszont, hogy ki kivel beszél, nem tudta. A férgek sutyorgásából azonban pontosan meg tudja állapítani, hogy mikor alszanak, s hogy mikor rágcsálják a vízvezetékcsöveket. Most éppen nagyon izgatottak: a két idegen jelenléte teljesen nyugtalanná, zaklatottá tette őket. Róna kiül a bódé elé és nézi a telefont. Látott már ilyen szerkezetet a szövetkezet portáján, de még sohasem használta. Hova is hívna? A telefon békésen hallgat a fatönkön, ahová a szerelők az előbb letették, jelenléte mégis fenyegetően hat Rónára. Megborzong. Legszívesebben szétzúzná a lapáttal ezt a hülye masinát. Van egy olyan homályos érzése, hogy semmi jót nem hozhat a számára. Az elnök bizonyára nem azért vezettette ki hozzá a telefont, hogy így jelentse be neki: végzett a munkával, pakolja össze a holmiját. Az elnöknek valami terve van vele. Az is lehet, hogy két terve is van, sőt három. A legutóbb, amikor itt járt – jut eszébe Rónának –, valami korszakos harckocsikról beszélt, ami azt is jelentheti, hogy háború lesz, s akkor majd lövészárkot kell ásnia a normális árok helyett. S ez nagyon nem lenne jó. Mindenesetre itt fog várakozni a készülék mellett. Nekidől a bódé falának és rágyújt.

39.

Egyre sűrűbb sötétség telepszik a tájra. Róna feláll és határozott mozdulattal eldobja a cigarettát. Elege van az egészből. Épp elege. Iszik egy kis vizet, aztán hazamegy aludni. Már az előbb is ezt kellett volna tennie. Háború ide vagy oda. Most akkor sötétben kell lecaflatnia a faluba. A bódéban félretolja a hordó fedelét és a bádogpohárral vizet mer. De akkor megszólal a telefon. A szokatlanul éles hang megtöri a vidék álmos csendjét. Róna ijedtében elejti a poharat, s az nagyot csobbanva lesüllyed a hordó mélyére. Nekivetkőzik, hogy kihalássza, de akkor másodszor is megcsörren a telefon, ha lehet, még sürgetőbben és élesebben. Némi tétovázás után felveszi a kagylót.

40.

Az elnök hívja. – Dolgozol? – hangja türelmetlenül és fenyegetően csattan fel a távolból. – Gürcölsz? – Róna válaszolni akar, de torka elszorul, kiszárad, mint mindig, ha a felettesével beszél. – Most éppen mit csinálsz, ebben a pillanatban? – puhatolózik az elnök. – Miért hallgatsz, Róna? – Az elnök köhhent egyet, papírsustorgást hallani. Mikor újból megszólal, hangja komoly és kimért lesz, mintha vádiratot olvasna fel. – Itt vannak előttem a jelenléti ívek, Róna! – mondja. –Gondosan, ceruzával a kezemben ellenőrzöm őket. Ezek a jelenléti ívek jól tanúsítják minden egyes földműves, minden egyes szövetkezeti tag érdeklődését fejlett, humanista jövőnk további sikeres és boldog építése iránt. Neveket, aláírásokat látok a papíron. Tétova, félénk aláírásokat, de büszkét, haladást szolgálót is. Aláírásokat, melyekből nem hiányzik a lendület, a pátosz, a holnap felé szárnyalás vágya. De van itt reszketeg, alibista is, emez itt meg kifejezetten egy hazaárulóé. Minden egyes név mellé egy jelet, egy megjegyzést teszek. A végső zárszámadás során, amire egyszer biztosan sor kerül, ilyen apróságok is mérlegelésre kerülnek. – Az elnök itt jelentőségteljesen elhallgat, mintha az adut készülnie kivágni. – A te aláírásodat azonban sehol nem látom, Róna! Hogy van ez? Mi van emögött a tudatos, majdhogynem szektáns magatartásod mögött, ahogy te a lektorok és előadók őszinte igyekezetét elszabotálod?

41.

Róna keze zavarodott gesztusba lendül. Szeretne valamit felhozni a mentségére, de nem tudja mit. – Ne hadonássz a mancsoddal! – bömböli ingerülten az elnök. – Tudod, hogy nem bírom, ha valaki hadonászik! Biztosan hadonászol! No mindegy. Legalább tartod a pofád, ha velem beszélsz. A szövetkezet kórusának tagjai felhatalmaztak, hogy tolmácsoljam feléd: sértve érzik magukat, amiért közönnyel szemléled abbéli erőfeszítéseiket, hogy a kerületi fordulón győzelmet arassanak. Tudd meg, Róna, hogy én, aki a kórust személyesen vezetem, sikertelen szereplésünk esetén minden felelősséget rád hárítok! – Az elnök egy pillanatra elhallgat, hangos kortyokban iszik valamit. Róna szárazon nyel, nyelvével megnedvesíti kiszáradt ajkait. – Róna! – folytatja az elnök. – Vésd jól az eszedbe, hogy a mi szövetkezetünkben az effajta rónák ideje réges-rég lejárt! Itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy eddigi passzivitásodat, érdektelenségedet jóvátehesd. Mit vár el a társadalom minden egyes egyéntől? Szorgalmat és örömteli munkálkodást a nagy közös művön. És miben tudja legjobban kifejezni örömét a dolgozó egyén? Mit mondasz, Róna? Hát persze hogy dalban tudja legjobban kifejezni örömét a dolgozó egyén. Felolvasom neked, Róna, mit ír erről a Járási Népművelési Intézet titkára A kórusmozgalom hatása az egységes földműves-szövekezetek termelési eredményeire című kiadványában. Na, itt írja: „Népünk némely funkcionáriusa, illetve dolgozója, nem ismerve fel helyesen a kórusmozgalom jelentőségét, szinte voluntarisztikus nemtörődömséggel viszonyul e tevékenységhez. De van-e annál szebb, mint amikor a munkásosztály dalra fakad? Ahogy azt a kerületi párttitkár is hangsúlyozta egyik beszédében, dalos ajkú népünk elválaszthatatlanul összeforrott a kórusmozgalommal.” Róna, megkérdőjeleznéd a járási népművelési titkár zseniális szavait, sőt mi több, a kerületi párttitkár zseniális szavait? Mi? – Egy pillanatnyi csönd áll be. Az elnök hatásszünetet tart, hogy ezzel is növelje szavai jelentőségének súlyát. – Róna! – folytatja –, fél lábbal már a történelem szemétdombján állsz! A járási népművelési titkár kézikönyvében világosan ez áll. Nem méltányoltad, bizony, nem méltányoltad eléggé a kórusmozgalom forradalmi szerepét. Dalos ajkú népünk egyszerű vágyaival szembeni fitymáló magatartásod az egész társadalom számára veszélyessé tesz! Gúny tárgyává tetted énekkarunk igyekezetét, s ez még egyszer kegyetlenül megbosszulja magát!

42.

Egyszeriben megváltozik az elnök hangja. A hivatalos, fenyegetőző hangnem egyszer csak bizalmassá, barátivá szelídül, mintha csak egy kocsmában iszogatnának. – Róna – szinte suttog a telefonba –, tudod, hogy megy ez. A járásról leküldenek egy brosúrát meg egy körlevelet: Énekkart alakítani. Felkészülni a kórusversenyre. Továbbjutni a kerületi fordulóba. Én meg szarjam össze magam! Énekkart alapítani még menne; ha kell, akár tízet is összehozunk, de az énekléssel mar nehezebb. A kötelező dalok kottáját is megküldték a járásról, de ki tud egy szövetkezetben kottát olvasni? Még a tanító, az a részeges faszom se ismeri a kottát, de még az a klerofasiszta csuhás se tud róla semmit. De mi küzdünk, harcolunk. Bátran, fénylő arccal, dobogó szívvel. Megtanultuk legalább a szövegeket és kórusban szavaljuk. Minden egyes gyakorlat, minden egyes próba egy lépés a megálmodott osztálynélküliség felé. Érthető okok miatt kórusversenyen még nem vettünk részt, de a járási szavalóversenyen értékes tapasztalatokat szereztünk. Melódia meg majd lesz később! Felküzdjük magunkat... Mi van? – az elnök hirtelen akkorát ordít, hogy Róna belerázkódik. A telefonban előbb egy távoli könyörgő, sopánkodó hang hallatszik, majd ismét az elnök ordítása: – Hogy mi?! Cseresznyeszilva? Semmi? Dinnyealmafa? Az sincs? Répakukorica? Megint semmi? Akkor mit csináltok egész álló nap? Éjjel is dolgozni fogtok! Engem az nem érdekel! Hogy mi? – csend lesz és Róna ismét a másik hang suttogását hallja. Vajon ki lehet az, gondolja. De akkor újból megszólal az elnök: – És ezt csak így mondod nekem, elvtárs? Hát nem tudtál ide jönni, és büszkén szólni, hogy aszongya, elnök elvtárs, ez és ez sikerült? És hol a Benačka? A laboratóriumban? Még kísérletezik? Hát akkor kísérletezzen! Kísérletezzetek, elvtársak, kísérletezzetek! – Az elnök ismét a telefonkagylóba beszél. – Róna – jelenti be kimért, ünnepélyes hangon. – Szövetkezetünk ezennel kivívta büszke helyét a népi demokratikus tudományok krónikájában. Liszenkomicsurinista gyümölcs-zöldségészeti állomásunk épp most nemesítette ki a búzakrumplit! Egyszerre aratjuk le a búzát, és szedjük fel a krumplit! A mi két micsurinunk, Kuna és Benačka elvtársak, legyőzve a természet ellenállását, az előbb kicsíráztatták az első magot! És ez csak a szerény kezdet, Róna! Az elsöprő sikerek még csak várnak ránk! Cseresznyeszilva, dinnyealmafa, répakukorica! Eszembe jutott egy vers, Róna. Tán nem is annyira hosszú, de annál őszintébb, hatásosabb. Szeretném ezt most neked elszavalni... – Az elnök mély lélegzetet vesz, és büszkén, mély átéléssel, fellengzősen szavalni kezd:

43.

Dalos kedvvel...

Ahol kalásztalan hervadt a fű régen,

szellő imbolygatja, fésülgeti a rozst,

s nagy erők munkálnak a szeszélyes réten,

gyümölcsillat száll a lombokból hamarost.

Népünk dalos kedvvel építi a jövőt,

tömegek szomjazzák bölcs útmutatásom,

tegnap még ledőltünk a természet előtt,

s ma már gyakran kapjuk őt hajbókoláson.

44.

Az elnök befejezi a szavalatot. A telefonkagylóból is jól hallható a micsurinista Kuna lelkes tapsa. – Róna, a mi micsurinjaink – folytatja az elnök –, a mi drága liszenkóink éjt napallá téve nyomatják északra a rizst. Kuna! – fordul a micsurinista felé az elnök – nyomatjátok északra a rizsát?

A távolból reszketős, behízelgő hang hallatszik: – Nyomatjuk, elnök elvtárs, könyörtelenül nyomatjuk! Ezen az őszön már lehet, hogy mi is fogunk rizst aratni.

Rizstermelésben minden bizonnyal önellátók leszünk. Arról nem is szólva, hogy hamarosan narancsot és más citruszféléket termesztünk az ültetvényeken! Már megkezdtük az első hajtások edzését!

– Ez már tetszik! – mondja elégedetten az elnök. – Még több rizst és citruszfélét a dolgozók asztalára! – Róna megpróbálja elképzelni, hogy is nézhet ki a citruszféle. – Róna! – szól az elnök ismét Rónához. – Én most megyek és megnézem a kicsírázott búzakrumplit. Majd idejében jelentkezem. Csak gondolkozz el azon, amit hallottál, ne hagyd abba a munkát és ne menj el a telefontól! – A készülék szárazon kattan.

45.

Róna még egy darabig áll, majd visszateszi a telefonkagylót a villára. Markával vizet mer a hordóból és iszik. Aztán kimegy a bódé elé, és a szeszélyes rét feletti tüzeket nézi. Az elnök beszédétől teljes káosz lett a fejében. Hát csak azért vezettette ide az elnök a telefont, hogy tudassa vele, valami aláírásokat vizsgálgat? Vagy hogy a kórusuk versenyre készül? Rónának nem fér a fejébe. Alá tudja ő magát írni, nagyon is szépen, az ő aláírását nem kéne éjszakákon át betűzgetnie. Az énekléssel már rosszabb a helyzet. Róna egyáltalán nem tud énekelni. Mikor még iskolába járt, ő volt a leghülyébb diák, a szamárpadban volt a helye. Vaculík, a szadista tanító kihívta a táblához és azt mondta: „És most Róna elénekel nekünk egy szép dalocskát. Énekelj, Róna, egy-kettő!” És Róna énekelni kezdett. Mindenki dőlt a nevetéstől, az örökké részeg cseh tanító pedig vonalzóval verte a taktust az asztalon. Vastag szemüveglencséje úgy felnagyította a szemét, hogy csak egy éktelen nagy fekete golyó látszott belőle. Róna félt tőle. Az elnöktől is fél. Az elnök azt mondta: dolgozzál és ne menj el a készüléktől. Azt meg hogy csinálja – dolgozzon is meg a telefont is őrizze?! Biztosan a telefon éber figyelésére gondolt. Róna fázósan összerázkódik. Behúzódik a bódéba, és tüzet rak a törött lapátnyelekből. A tűz mellett ül és cigarettázik. A telefont is behozta. Úgy néz a sötét, hideg készülékre, mint egy döglött hüllőre.

46.

Hajnalfele Róna elalszik. Ismét álmodik: azt álmodja, hogy miközben a csatornát ássa, a szövetkezet énekkarának elemi erejű bömbölése rázza meg a környéket, az elnök pedig egy furcsa vastaglencséjű szemüvegben vezényel. A telefon kétszer is felberreg, mire Róna súlyos, mély álmából feleszmél. Nagy nehezen felnyitja duzzadt, csipás szemét, és ijedtében kiabálni kezd. Nem tudja, hol van. Sűrű, nyirkos sötétség veszi körül, teste csonttá dermedt az éjszaka hidegétől. Egy pillanatig azt hiszi, hogy eltemették, hogy munka közben elszunnyadt, és a ráomló földrakás az árokba temette. Kiáltásainak fémes visszhangja rádöbbentik, hogy a szerszámos bódéban fekszik és reszket a hidegtől. A telefon ismét megszólal. Ezúttal nem olyan dühödten, inkább csak figyelmeztetőn. Róna nyöszörögve kikászálódik a talicskából, ahol aludt, és kitapogatja a telefont. Minden eshetőségre fel van készülve – legyen az üvöltés, újabb parancsok, ígéretek vagy könyörgések, de még ítélethirdetésre vagy a kivégzés időpontjának ismertetésére is. Felemeli a kagylót és a füléhez teszi. Meglepetten áll. Nem hall semmit. A telefon hallgat. – Halló, itt Róna – mondja a biztonság kedvéért és vár. Lábával kilöki a pléhbódé ajtaját és kinéz. A szürkeségbe burkolózó tájról nem tudja megállapítani, hogy reggel van-e vagy este. Róna végül leteszi a kagylót. Kimegy a bódé elé, felvesz egy eldobott lapátot, nekitámaszkodik és gondolkodni kezd. Éhes, no meg dühös is. Egész éjjel a hideg bódéban gubbasztott és a telefont őrizte. Most meg azt se tudja, reggelizzen-e vagy vacsorázzon. Szeretne megnősülni. A feleségét egészen konkrétan, kézzel foghatóan el tudja képzelni. A legfontosabb, hogy jól tudjon főzni és ne legyen hideg a lába. No de mikor megnősülni, ha folyton az árokban kuksol? Ráadásnak itt ez a telefon is, ami folyton-folyvást berreg, hogy a rosszbajt hozza rá. Róna kénytelen magának elismerni, hogy fogalma sincs, mit akar tőle az elnök. Egyébként az elnök jó szervező, de figyelembe kéne vennie azt is, hogy Róna még a múlt évi rendes szabadságát sem vette ki. Róna ereje már a végét járja. Fiatal még ugyan, de az egyhangú munka, ez az egyhangú élet teljesen kimeríti. Vagy tán az elnök csak arra vár, hogy egy napon ő is meztelenre vetkőzve, meredező hímtaggal másszék ki az árokból, hogy aztán örökre eltűnjék az erdőben? Róna elhallgat, s ennek köszönhetően rádöbben, hogy egész idő alatt hangosan beszélt. Magában beszélt, döbbent rá ijedten! Nemsokára már olyan lesz, mint a kis Kaprálik, aki nemcsak beszélt magában, hanem akármikor fel is pofozta magát. De Kaprálik már az erdőé, és ő nem szeretné ugyanúgy végezni. Egyrecsak a lapátot támasztja és a földet nézi. A férgek idáig meglepetten hallgatóztak, de most dühös csikorgásba kezdenek. Rónának erről eszébe jut, hogy neki is korog a gyomra. Abbahagyja a merengést, bemegy a bódéba, és mohón falni kezdi a kenyeret, némi vöröshagymával és foghagymával.

56.

A földhányás mögül jól hallható, ahogy a súlyos, határozott léptek alatt megcsikordul a kavics. Róna, éberebben, mint valaha, hirtelen kinyújtja fejét a gödörből. Az ólomszürke, nyirkos égbolt hátteréből Mačica, a szövetkezeti étkezde szakácsának alakja rajzolódik ki előtte, ahogy valami hátizsákfélét cipel. Jó melegen van öltözve, szájában égő cigaretta. Vaskos, bakancsos lábait szétterpesztve megáll a letaposott vörös kavicshalmon, amit a gödör aljából lapátolt ki Róna. – Pihenő! – jelenti be negédes, optizmizmussal teli, harsány hangon Mačica. – Ebédszünet! – teszi hozzá leengedve hátáról a terhet, egy zöld színű ebédhordót. Róna zavartan figyeli a gödörből, értetlenül pislog. – Ízletes és laktató ebéd a szövetkezet kifőzdéjéből! – jelenti be Mačica és kiköpi a nyálas csikket. – Egy kis főtt étel, ami felmelegít, erőt ad és örömet. Tegnap az elnök téged is bejelentett ebédre. Az árát majd levonják a fizetésedből. – Róna szemét egyszeriben a meghatottság és a hála könnyei öntik el, és sóváran tekint a gyönyörrel kecsegtető, kopottas zománcú bádogedényre. Szájában felgyülemlik a nyál. Az edényből igézőn árad a konyha intim, de erőteljes ételszaga. – Remek tyúkhúsleves! – kezdi a felsorolást a szakács, miközben rövid, párnás ujjaival meglazítja a fedő csapszegét. – Marhasült, főtt krumplival, savanyú uborkával! Citromos tea, szörppel édesítve! Desszertnek pedig sárgabarackbefőtt! S mindez a szövetkezet terményeiből!

57.

Rónának több sem kell. Lapátját a gödör falának támasztva, gyakorlott mozdulattal fellendíti magát az árokpartra. A szakácsnak addigra – legyőzve a csapszeg ellenszegülését – sikerül levennie az ebédhordó fedelét. Róna felfokozott étvággyal hajol az edény fölé. Az egész menüt, amit a jövevény nagy garral hírül adott, összeöntve, –dobálva, –vegyítve küldték el neki. A megnevezhetetlen masszában hús- és krumplidarabok úszkáltak, itt-ott egy uborka, barack vagy finommetélt. Rónát leginkább arra a moslékra emlékeztette, amit a sertéshizlaldában löttyintett a disznók elé, amikor még ott dolgozott.

– Minden kihelyezett munkacsoport így kapja az ebédjét – siet a magyarázattal a szakács. – Kevés az ebédhordó. Örülj, hogy legalább valahogy megoldottuk a dolgot! Vagy inkább hagyod kárba veszni a drága ebédet? – Róna megvonja a vállát, és undorral nézi az edényt. – Minden benne van, aminek benne kell lennie! – jelenti ki szigorúan és elégedetten Macica, és bizonyítékként ismét elszavalja az aznapi étlapot. – Az étel tápértéke, nutritív tartalma változatlan! –mondja végül, s leül a halomba rakott rozsdás csővezetékekre, ügyet sem vetve a férgek haragos csámcsogására.

58.

Róna megvonja a vállát. A bódéból csajkát hoz elő, a szakács pedig két merőkanál ételt löttyint bele. Róna zöld vattanadrágja farzsebéből egy kanalat húz elő, és engedelmesen enni kezd. Mačica közben jóindulatúan figyeli őt, minden egyes falathoz buzgón bólogatva. A kotyvalék azonban olyan undorító, hogy Rónát, minden szelídsége és elszántsága ellenére, a hányinger környékezi. Szemét elönti a könny. – Minek ez a cécó, Róna elvtárs! – támad neki a szakács. – Üzemi étkezdénk még csak most alakult. Mi mindnyájan még csak tanuljuk a közétkeztetést. Még csak tapasztalatokat gyűjtünk. Az az érdekes, hogy ezt eddig még mindenki megértette, csak te vágsz hozzá olyan képet, mint egy primadonna!

59.

– Ez ehetetlen! – ellenkezik Róna és leteszi a csajkát a kanállal együtt. Mačica szemei vérben úsznak, s a szája egyetlen pengeéles csíkká vékonyul a bosszúvágytól. – Én itt töröm magam, árkon-bokron, a szövetkezettől egész idáig, hogy a nagyságos úr főtt ételhez jusson – üvölti és keze ökölbe szorul –, a nagyságos úr meg csak így?! Megeszed az utolsó cseppig! Fényesre nyalod a csajkát, mert különben... ! – Róna a fejét csóválja. Fogja a csajkát és a szakács szeme láttára szép lassan kiönti a tartalmát a földre. A szakács kidülledt szemekkel bámulja. –Te szarházi! – süvölti és ütésre emeli öklét. Róna pislant egyet, amióta a telefon szüntelen berregése üldözi, bármitől összerezzen. A dagadt szakácsot ez még jobban felbőszíti és most valóban nekiesik. Róna azonban gyorsabb, elnéző, majdhogynem alázatos mosollyal az arcán félrekapja a fejét az újabb ütés elől. A szakácsot továbbviszi a lendület, a bódé előtt megbotlik a halomba rakott vízvezetékcsövekben. Teljes súlyával rázuhan. A szitává rozsdásodott csövek megroppannak a súlyos test alatt. A férgek csak erre vártak. Mohón a szakács fedetlen testrészeire vetik magukat és vadul csócsálni kezdik a húsát. A dagadt üvölt a fájdalomtól és a meglepetéstől. Reszkető kézzel próbálja letépkedni magáról a kocsonyás férgeket, cuppogva vergődik a vöröses sárban. Némelyik még a kabátja alá is bemászik és úgy harapdálja.

60.

Róna a szakácshoz lép és undorral kihúzza őt a sárból. Szeretné őt megnyugtatni,, hogy vele személyesen semmi baja, csak az a kotyvalék, az nem ízlett neki. De mire kinyitná a száját a szakács fájdalmas, rémült üvöltéssel hanyatt homlok nyargalni kezd a falu felé, sorsára hagyva az ebédhordót a többi adaggal.

61.

A párás, nyirkos táj felett ismét csend honol. Csak egy magányos madár cserren fel ijedten a fa tetejében. Róna megint éhes. Bemegy a pléhbódéba, leül kenyeret majszolgatni, hozzá hagymát meg foghagymát. Mozdulatlanul mered a telefonra, mintha egy kellemetlen s tolakodó szemtanút, egy zsarolót vélne benne felfedezni. Mintha valóban fenyegetné annak a veszélye, hogy ez a fekete, rejtélyes és ijesztő masina mindent látott és hallott, s most valahol a zsigereiben kapcsolások jönnek létre, folyamatok zajlanak, s ennek következtében kiszabatik a büntetés, ami bizonyára megint őt, Rónát, sújtja.

62.

És valóban. Alig telik el néhány óra, és a bódé bádogfalát fülsiketítő dübörgés rázza meg. Róna időközben elaludt, egyik kezében a karaj kenyér a másikban megtisztított hagyma. Felriad és kiszalad. A bódé előtt egy ló toporog, farkával nyugtalanul legyezve magát. A nyeregben pedig maga az elnök feszít.

63.

–  Mit jelentsen ez, Róna? – üvölti az elnök haragosan. – Mačica elvtárs járt nálam az előbb, hogy kis híján megölted, mert nem ízlett az ebéd.

Róna hallgat.

–  Miféle divatok ezek? – ordítja az elnök. – Létrát!

De Róna meg se moccan, teljesen lesújtja ez a hazugságáradat. Végül az elnök egyedül kénytelen lekecmeregni a nyeregből.

–  A küzdelem folytatódik! – mondja már a földön állva, miközben az ostornyéllel ütemesen veregeti a csizmaszárát. – Minden téren keményen folytatódik a küzdelem a közös vívmányok érdekében! Csak Róna, egyedül csak Róna nem harcol! Ő inkább finnyáskodik! A szövetkezeti kifőzde nem egy mondén restaurant, valahol a tőkés nyugaton, ahol megcsömörlött gyárosok, nagybirtokosok és lakájaik a dolgozóktól kisajtolt pénzen dőzsölnek, válogatott, rafinált finomságokban dúskálnak, amilyeneket még a világ nem látott!

Az elnök peckesen masírozgat fel s alá.

–  Üzemi konyhánk azért létesült – folytatja –, hogy a becsületesen dolgozó dolgozó megkapja a szükséges napi fehérje-, tápanyag- és kalóriaadagját. Semmivel sem voltál megrövidítve!

* * *

71.

Róna elhatározza, hogy életében először felhoz valamit a saját mentségére. Már nyitja is a száját, amikor megszólal a telefon. A hirtelen éles hang megijeszti

az elnök lovát. Összerezzen és dübörgő vágtával a bádogkunyhó mögött keres menedéket. Róna már jól meg tudja különböztetni a telefoncsörgések közötti árnyalatnyi eltéréseket. Rögtön megérzi, hogy ezúttal szokatlanul erélyes, dölyfös és szigorú a hangja. A kagyló után nyúl, de addigra az elnök is ott terem.

– Hagyd! – hurrogja le Rónát, s az ostorral kimérten a kézfejére csap. – Ez biztosan nekem szól. Szóltam a titkárnőmnek, hogy a csatornázást jövök ellenőrizni. Ugyan, ki hívna téged, te, szegény hülye!

72.

Az elnök nevetve emeli fel a kagylót. Egy pillanatig fülel, széles arca önhitten ragyog. Fokozatosan az arcára fagy a mosoly. Majd önkénytelenül összecsapja bokáját. Még Róna is jól hallja az elnök kiszes titkárnőjének rémülettől elvékonyodott hangját. – Igen – mondja az elnök. Róna csak áll, s mintha mi sem történt volna, a kezét törölgeti. Látszólag teljesen közömbös, valójában azonban kétségbeesetten élesíti hallóidegeit, s nagyokat nyel izgalmában. Anna, a titkárnő hangja a pánikhangulat felső határát súrolja. Mintha egy amerikai pribékekkel megrakott helikopter érkezett volna egyenesen Koreából, s mintha a szeme láttára, épp az ő irodája előtt landolna a szövetkezet udvarán. Az elnök hirtelen kihúzza magát, arca hamuszürkébe vált. Kidülledt szemei a feje tetejére kúsznak. – NEM!!! – üvölti rémülten.

73.

Az elnök sietve levágja a kagylót, és mint egy eszelős elkezd föl-le rohangálni a földhányásokon.

– Mit állsz ott? – kurjant rá Rónára. – Most mondd meg, hogy mit álldogálsz? Csinálj valamit!

Aztán ismét nekiered a földhalmoknak. Lovaglócsizmája belesüpped a laza földbe, mindene csupa sár, de ő oda se neki.

– Jézusmárja, Jézusmárja! – motyogja lihegve. Róna félszeg mozdulattal felveszi a lapátot, a gödörhöz megy és kérdőn az elnökre néz.

– A járási titkár személyesen, hallod? – vinnyogja az elnök s a fejét fogja. –Személyesen a járási titkár látogatott el a szövetkezetünkbe! Nem talált az irodámban, s most útban van ide. Egész kíséretével! Tudod te, mit jelent ez?

– Hogy negyedóra múlva itt lesznek – mondja Róna.

– Hát csak ennyit tudsz mondani? – fortyan fel az elnök. – Negyedóra alatt még rendet sem tudunk csinálni! Lódulj, mosd le és csillogosítsd ki a szerszámokat! Nehogy azt gondolják, hogy még a munkaeszközt sem tudjuk megbecsülni, amit pedig a nép adott a kezünkbe!

74.

Róna bemozdul. Kiráncigálja a gödörből a szerszámokat és bemegy a bódéba. Az elnök szuszogva lemászik a gödörbe, és rózsaszín malackaujjaival egyengetni kezdi a tartószerkezetet.

– Miért nem informált engem senki? – kiáltja csak úgy magának, hogy megnyugodjon. – Szépen felkészülhettünk volna! Fúvószene, úttörők, kiszesek! Vadászegyesület! Étel, ital! Na de így?

Az elnök véletlenül kitépi az ácsolat egyik tartódeszkáját. Az egymásnak támasztott gerendák szétcsúsznak, s a kásás agyagos földhalom lezúdul az árokba. Az elnököt derékig ellepi a sár.

75.

Róna komótosan tisztogatja a lapátokat a vizeshordóban. A bádogtetőn egyhangúan kopognak az esőcseppek. Rónát ez teljesen elandalítja. Elgyötörtnek érzi magát a mozgalmas éjszaka után. Az elnök éktelen szitkozódása azonban felriasztja.

– Róna! – hörgi az elnök. Róna kimegy a bódé elé.

– Ide, ide! – hallja az elnököt. – Nosza!

76.

Az iszapos agyag alattomosan fogva tartja áldozatát. Hiába próbálkozik egy hosszú léccel Róna, nem tudja kihúzni az elnököt. Maga is majdnem az árok mélyén végzi, többször is megcsúszik a síkos parton egyensúlyozva.

– A lovat! – bömböli az elnök. – A lóval!

Róna a bódé mögé fut, hogy a bogáncsosban legelő lovat elhozza. De a ló nem engedi magát megfogni, vadul nyeríteni kezd, vaskos patáit, termetes farát a magasba dobálja. Hatalmas lapátfogait kivillantva Róna keze után kap. Róna eltolja magától az állat tajtékos, prüszkölő pofáját, és az elnök felé próbálja vonszolni.

77.

Az elnök apatikus ábrázattal kuksizik az iszapban. Tekintete üveges.

– Ö ö ö – nyögi erőtlenül, mikor odadobja neki Róna a gyeplőt.

Minden erejét összeszedve fogódzkodik, a ló pedig húz. Pillanatokon belül kint is van. Mint egy fénymázas óriáskukac, úgy hever a földön levegő után kapkodva. Már azt hitte örökre ott veszik a feneketlen iszapban. A kalapon és az egész testét beborító agyagpáncélon kívül egy szál ruha sincs rajta. Csinos zakója, zöld posztó lovaglónadrágja, vasalt csizmája, mind a feneketlen iszapban maradt.

78.

Róna együttérző érdeklődéssel méregeti az elnököt, aki időközben feleszmélt, és most eszelősen üvöltözve rohangál az árokparton, hogy valami módon visszaszerezhesse öltözetét. De a lucskos föld valahogy nem hajlik arra, hogy önként adja vissza zsákmányát, az elnök meg nem kívánkozik vissza az iszappakolásba.

– Hogy az isten istenit! – bömböli összetörten minden fennköltség nélkül.

79.

Róna megértőn bólogat. Még szerencse, hogy sikerült megmentenie az elnök puszta életét! Most már a lekötelezettje lesz, s biztosan megtalálja majd a módját, hogy adósságát lerója. Az elnök hálától telve, hogy megmentette az életét, előbb-utóbb áthelyezi őt a tehenészetbe vagy a sertéshizlaldába. Ami, természetesen, több munkaegységet, nagyobb fizetést jelent. Az is megtörténhet, hogy az irodába helyezteti! Az még jobb lenne. Róna valahányszor a fizetését ment felvenni, átfagyva, sárosan, bakancsosán, igyekezett magába szívni az édes irodai élet minden apró rezdülését. Tudja ő azt jól, hogy ott mint járja. Andalító langymeleg, az öntvénykályhában pattog a tűz. Ő pedig majd feketekávét szürcsölne, kimutatásokat stemplizne, iratcsomókat helyezgetne át egyik fiókból a másikba. Az esőverte ablakok mögött a szövetkezet szürke, hétköznapi élete pulzálna, sáros traktorok és sáros teherautók gyúrnák-dagasztanák a sarat, a fülig sáros szövetkezeti munkások és munkásnők szitkozódva ugrálnának fel előlük a sáros útszegélyre, hogy ott várják ki napi mocskos kotyvalékadagjukat. S Róna mindezt bentről figyelné, arcát az ablak hűs üvegének tapasztva.

80.

– Ez itt Róna – így fogja őt bemutatni az elnök, ha jeles látogató érkezik. – Az önzetlen és szerény hős, életem megmentője. Ha nincs ez a szerény elvtárs, én már rég nem vagyok. S akkor persze szövetkezet sincs. Róna elvtárs most már az én jobbkezem. Egyszer majd itt minden az övé lesz. Ő fog itt igazgatni mindent. – S ilyenkor majd férfiasan meglapogatja a vállát. A kiszes Annuska pedig vágyakozó pillantásokkal ostromolja, miközben nyelve hegyével körbenyalintja érzéki ajkait. A szomszédos forradalmi emlékszobában fognak titokban találkozgatni, hogy vad és szenvedélyes kielégülésben részesítsék egymást. Napjában tízszer, tizenötször. Ahányszor csak Róna rákacsint.

* * *

85.

A sártengerből kimentett elnök azonban nem fokozza túlzásokig a hálálkodást, mint ahogy ezt Róna elképzelte. Mivel ruháinak örökre búcsút mondhat, megtorlásra alkalmas helyzetet keres.

– Te meg hol császkáltál? – bődül rá kíméletlenül Rónára. – Ha idejében jössz segíteni, nem veszik oda mindenem!

Alacsony, köpcös ember az elnök. És iksz-lábú. Húsos combjai cuppogva súrlódnak egymáshoz. Szemérme kicsi, pittyedt hájfodrai félig eltakarják. Úgy néz ki, mint egy túlsúlyos dél-amerikai indián, szürkésbarna harci díszbe öltözve.

86.

A távolból szokatlan zúgás foszlányait hozza a szél. Róna és az elnök egyszerre fordulnak a hang irányába. A falu felőli dombról fekete autók csoportja ereszkedik le lassan a völgybe, és a sáros mezei úton egyre közeledik feléjük. Az elnök elsápad.

– Hol a másik munkaruhád? – kérdezi Rónát sürgetően. – Hol van? Gyorsan!

– Nincs másik – védekezik Róna. – Nem adtak. Ezt is én vettem magamnak, ami rajtam van!

Az elnök szó nélkül Rónához ugrik és elkezdi őt vetkőztetni. Róna nem védekezik, a meglepetéstől és a félelemtől teljesen lebénul. Az elnök lihegve erőlködik, megpróbálja leráncigálni Róna nadrágját. Reszkető kövér ujjaival nem sikerül kibogoznia a pertlit, ezért egyszerűen szétszakítja. Zsákmányát egyenesen sáros testére húzza. A három számmal kisebb munkaruhában úgy fest, mint egy hóbortos madárijesztő.

87.

Rónát a hideg rázza. Csak az alsónadrágja és a cipője maradt meg.

– A bakancsodat, Róna! – kiáltja az elnök és a lábára mutat. – Ide vele! Hogy kellő nyomatékot adjon szavainak, lehajol, kirántja őt láb alól és villámgyorsan leveszi a cipőjét.

– Nem kívánhatod az elnöktől, hogy mezítláb járjon! – fenyegetőzik az elnök, miközben felhúzza Róna bakancsát.

Rónát váratlan mezítelensége úgy letaglózza, hogy meg sem tud szólalni. Az elnök nem is vár tőle választ. Sietős mozdulatokkal befűzi a bakancsot.

88.

Az autók egyre közelebb érnek. Csak nehezen küzdik át magukat a felázott talajon, a kerekek alól magasra csap a sár. A túráztatott motorok hangja egyre közelebbről hallatszik. Róna izgatottan figyeli őket. Eszébe jut, hogy már csak az alsógatyája maradt meg. Azt most már oda nem adja. Rázza a hideg.

– Menj, csinálj már valamit! – sürgeti az elnök. – Mássz le a gödörbe, fogj egy lapátot! Fogj egy csákányt! Menj már! Tünés!

89.

A rét közepén megáll az első fekete Tátra. Az elnök ünnepi arcot vág, csakúgy árad belőle a képmutató öröm és az elvtársi alázatosság. Mélyen meghajolva futni kezd az autók irányába. Futtában is hajlong, biztos, ami biztos, mindenki előtt, de tévedhetetlen bizonyossággal tárt a fővendég felé, akit a számtalan fotóról már bizalmasan ismer. A formátlanul dagadt, katatóniás mosolyú férfit hárman húzzák az autóból, egy ember pedig hátulról tolja kifelé. Fehér ingének keményített gallérja, s a sötétszürke zakó alól kibukkanó nyakkendő mélyen bevágódik püffedt, reszkető tokájába. Első pillantásra talán papnak tűnne. Főként gyermekien rózsaszín bőrét tekintve, amit kedvező irodai közeg oltalmaz az időjárás viszontagságaitól. Lelkes tekintete, kissé kiguvadt szemei egyrészt mélyebb intellektussal kecsegtetnek, másrészt viszont a magasabb rendű élet hiányát leplezik.

90.

– A titkár elvtárs személyesen – zengi az elnök lámpaláztól remegő hangon és vigyázzállásba dermed. – Engedtesse meg, hogy a szövetkezetesített dolgozók nevében is köszöntjem a szocilalizmus építkezésén, a kommunizmus rabótáján!

A titkár elnézőn, rutinosan mosolyog. A köszöntőnek szánt trémás halandzsa jókedvre deríti. Az elnökhöz lép. Az ugyanolyan mosolyú, ugyanolyan öltönyös, jóléttől majd kicsattanó férfiakból álló kísérete egy emberként követi. Félkört alkotnak, némi igazodás és helycsere után a fényképész megörökíti a jelentős pillanatot. Az elnök dölyfösen, de azért odaadó ragaszkodással pöffeszkedik: a titkár elvtárssal egy fotográfián!

91.

Róna óvatosan kikukucskál az árokból. Látja, hogy a titkár arcáról egy pillanatra se hervad le a mosoly.

– Elvtársi üdvözletem az egységes földműves-szövetkezet elnökének! – mondja a titkár. – Eljöttünk megtekinteni a vízvezeték-hálózat építését. Hogy lássuk, miként tudnak megbirkózni a korszak nagy feladataival. Hogy milyen odaadással küzdenek annak érdekében, hogy elegendő kenyér, tej, sajt, tojás, hús, zöldség és gyümölcs kerüljön a dolgozó nép asztalára. Hogy milyen nehézségekbe ütköznek a munkálatok során.

Az elnökben oldódik a feszültség, a titkár az ő nyelvén, egy számára is érthető nyelven szólalt meg.

– Nincsenek nehézségeink, titkár elvtárs! – jelenti ki büszkén. – Az ön hathatós vezetésével valamennyi nehézséget játszva megoldottuk.

Nyugtalan tekintete a bádogkunyhóra téved, majd a fák alatt ijesztően feketéllő limuzinokra, végül ideges pillantást vet a sánc mögül leselkedő Rónára.

92.

A titkár az árok felé veszi az irányt, kísérete engedelmesen követi. Az elnök kelletlenül lépked a titkár mellett, mintha csak a vesztőhelyre tartana, ahol őt minden bizonnyal karóba húzzák.

– Ez itt Róna, az egyik kubikosunk! – mondja az elnök sietősen, hogy megelőzze az esetleges kérdéseket.

93.  

Az alsógatyás Róna leteszi a lapátot, és illedelmesen, tisztességtudóan köszönt. Arca hamuszürke a hidegtől. Lóg a takony az orrából, de nem meri megszívni ennyi nép előtt.

A titkár az elnökhöz fordul.

– Miért nem dolgozik itt több munkaerő?

– A többi munkaerő szabadságon van, titkár elvtárs – vágja ki magát az elnök, s kiveri a homlokát a veríték a nagy igyekezettől. – Így van, szabadságon vannak. S ha visszajöttek, még szorgalmasabban fognak dolgozni!

–  Helyes – bólint rá a titkár. – A munkaerőnek regenerációra, rekreációra van szüksége.

– Bizony, bizony! – bólogat hevesen az elnök, s elröhögi magát, mintha csak egy jó viccet hallott volna. De mivel senki sem nevet, ő is abbahagyja.

94.

– De miért meztelen az elvtárs? – kérdi a titkár kíséretéből egy magas szemüveges.

Róna hallja, hogy rajta szórakoznak. Mintha gyengeelméjű dedós vagy legalábbis süket lenne. De ahhoz túl kíváncsi, hogy megsértődjön.

– A kubikosok munkája nagy erőkifejtést kíván – improvizál a csapzott elnök, szeme majd kipottyan a szellemi érő feszítéstől. – Ezt nem egyszer a munkaruha is megsínyli. Ezért kubikosaink szocialista felajánlást tettek, hogy megtakarítsák öltözetüket a társadalom javára.

– Ez igazán jó ötlet – dicséri a járási titkár. – Talán hirdessenek munkaversenyt a többi szövetkezet számára is, melyikük tud több munkaruhát megkímélni. A győztes szövetkezet értékes jutalomban részesülhetne. Mondjuk, kapna egy szép emléklapot, vagy bejegyzést a járási krónikába. Idővel szép hagyomány válhatna belőle...

Látszik a titkáron, hogy elégedett. Mosolyát látva az elnök feszültsége is oldódik.

95.

Az elnök végigvezeti a járási titkárt a környéken. A titkár ügyet sem vet a rozsdától szétmállott vízvezetékcsövekre, elkerüli figyelmét az örökké éhes férgek susmorgása, tekintete elsiklik a fűvel benőtt, beomlott sáncok felett.

– Látom, elvtárs – kezdi dicséretét a titkár –, hogy a terv szerint, s a megfelelő ütemben haladnak a munkálatok. Csak még több erőfeszítés kívánatik. Itt állunk a kommunista társadalom küszöbén. Jó lenne, ha melegvizes hálózattal üdvözölnénk az új korszak beköszöntét!

– Igenis, titkár elvtárs – vágja rá az elnök, s összecsapja lábán Róna bakancsait. – Fokozni az erőfeszítéseket! Parancsba adom!

96.

– Ez már tetszik nekem – mondja a titkár elégedettségtől sugárzó arccal. – Most pedig szívesen megtekintenénk a gazdaságot. Érdekelne, hol tartanak az intenzív gazdálkodásban. Vagy hogy követik-e Liszenkó jarovizációs programját. Hallottam, hogy rizstermesztéssel kísérleteznek. Minket minden rendkívül érdekel e téren. Torkon kell ragadni a termőföldet, és bősz elszántsággal ki kell zsigerelni belőle minél több gabonát, zöldséget, tejet és dohányt, hogy még több kerüljön belőlük a dolgozó asztalára. Így van ez maguknál is, elvtársam?

97.

Az elnök mosolyog. Mindezekre pozitív válasszal tud szolgálni. Sőt mi több: rizskísérleteik mellett a megedzett déligyümölcs-hajtványokat is meg tudja mutatni, ami, ugye, az utolsó lépést jelenti a trópusi növények északi honosítása felé. Már-már nyitja is a száját a büszke, ámde tiszteletteljes válaszra, amikor valami olyasmi történik, amire legvadabb álmaiban sem gondolt volna.

98.

– RÓÓÓ! – hallatszik az erdő felől a velőtrázó üvöltés. – RÓÓÓ!

Az elnök a hirtelen kibuggyanó keserű könnycseppek fátyolán át egy csapat meztelen férfit pillant meg, ahogy meredező hímvesszővel toporognak az erdő szélén, és husángjaikkal feléjük integetnek. A bódé mögötti, sással benőtt bogáncsosban legelésző ló ijedten összerezzen és vadul felnyerít.

99.

– RÓÓÓ! RÓÓÓ! – hallatszik az erdőszélről sürgetően.

Az elnök Rónára sandít. Ő a felelős mindenért! Ő az osztályellenség! Egy álcázott kulák! Most legszívesebben puszta kézzel megfojtaná. Csak ne lenne olyan mamlasz képe. Persze ő, az elnök, már réges-rég tudja, hogy ez csak alakoskodás. Róna valójában az ellenséges felderítő-szolgálat ügynöke.

100.

A ló ijedten elnyargal. Kis idő múlva már a patadobogás sem hallatszik. Az elnök eltökéli magát, hogy rögtön, amint a küldöttség távozik, bezavarja Rónát az erdőbe, hogy kerítse elő a lovát. Aztán pedig minden teketória nélkül kitekeri a nyakát. Vagy mégsem, van még jobb: feljelenti őt, mint ellenséges ügynököt. Csak vigyék el őt szépen. Az is lehet, hogy őt, az elnököt, pedig megjutalmazzák éberségéért, amiért egy megátalkodott osztályellenséget fülelt le. Rónát pedig felakasztják! Az elnök gondolatban helyesel. Most már minden világos! Hirtelen élesen látja az összefüggéseket. Az utóbbi idők összes sikertelensége egy csapásra logikus magyarázatot nyer. Egy kártékony ügynök működik közöttük.

101.

– Ez meg mi? – érdeklődik a titkár, kizökkentve az elnököt bosszúálló gondolataiból. – Mit akar ez jelenteni? – kérdi olyan hangon, mintha nem is válaszra, hanem kegyelemre várna. – Kik azok az elvtársak?

– RÓÓÓ! RÓÓÓ! – hallatszik az erdő felől az állatias bömbölés.

102.

Az elnököt egyszerre önti el a könny és a veríték. Róna munkaruhája egy pillanat alatt nyirkos lesz. Egy hangot sem tud kipréselni a torkán. Feje rángani kezd, ajkán zavaros mosoly bujkál. Lekapja fejéről a kalapot, és hajadonfőtt, meghunyászkodva áll a titkár előtt, akiből kérlelhetetlenül árad a kíváncsiság. Az elnök tudja, hogy elérkezett a vég. Mindennek vége. Most már nem éri meg a megálmodott osztálynélküli társadalmat, aminek pedig annyira örült. Minden eddigi munkája, minden hősi igyekezete odaveszett. Derékba törték, leírták!

103.

– Kik ezek a különös elvtársak? – ismétli meg a kérdést a titkár fenyegető nyugalommal, szándékosan tagolva a szavakat, mintha nagyothallóval beszélne. Szája vészjóslón elkeskenyedik.

104.

– Azok ott nem elvtársak – szólal meg Róna az árok mélyéről, s ezzel akkora meglepetést okoz, mintha a fák alatt parkoló fekete limuzinok közül szólalt volna meg valamelyik. Minden tekintet a gödörből kikandikáló Róna feje búbjára irányul. Valósággal sokkalja őket, hogy Róna beszélni is tud.

Róna magyarázni kezd: – Azok ott...

– ...kulákok! – vág az elnök Róna szavába, miután részben magához tért. – Igen, kulákok. Nem akartak belépni a szövetkezetbe, erre mi elűztük őket a faluból. Azóta a környékbeli erdőkben élnek.

Az elnök szemmel láthatóan megnyugszik, hogy így feltalálta magát. Légzése lelassul, széles arca visszanyeri egészséges színét. Nyirkos munkaruhája szikkadni kezd.

105.

– Kulákok? – érdeklődik a titkár. – Osztályellenségek? Vagy ingadozó középparasztok?

– Nem volt nekünk időnk ilyen finomságokra, titkár elvtárs – mondja az elnök. – Aki nem volt velünk, az egyszerűen nem volt velünk.

– Értem, elvtársam – bólint rá a titkár. – Ahol fát hasogatnak, röpköd a forgács. Ki nézhette akkoriban az egyéni sorsokat? De ma már más idők járnak. A jólét megszilárdult, a nép boldogan boldogul. A kommunizmus már az ajtónkon kopog. Semmi sem állíthat meg bennünket! Mindenkinek lehetőséget kell adnunk, aki a közöshöz járul hozzá, aki a szocializmus barátja!

106.

A titkár a meztelen csellengők távoli csoportjára mutat.

– Vezessetek hozzájuk! – rendelkezik a titkár. – Hadd beszéljek velük, hadd agitáljak köztük, mint ifjú koromban! Meg vagyok róla győződve, hogy egy kis rábeszéléssel a dolgozók pártjára állíthatjuk őket!

– Hát, nem tudom – hímel-hámol az elnök –, nem tudom, titkár elvtárs.

– Nem hiszed, elvtárs? – kérdezi kedélyeskedve, de azért fenyegetően a titkár, és a kíséretéhez fordul. – Ő, kérem, nem hiszi! Hahaha!

Hájas kezével buzdítón beint a sleppjének, s tekintetével végigpásztázza az arcokat.

– Hahaha! – nevetnek fel egyszerre, vidáman és kedvvel.

A titkár leengedi a kezét, a nevetést mintha elvágták volna.

– Tehát, te nem hiszed? – fordul a titkár az elnökhöz. – Ne légy már ilyen kishitű, ilyen kételkedő, elvtárs!

Az elnök zavartan süti le a szemét.

107.

– RÓÓÓ! – hallatszik az erdőtől.

– Ne vesztegessük az időt! – jelenti ki a titkár. – Látni szeretném még a rizsföldeket és a Micsurin Gyümölcsnemesítő Állomást. Vezessetek hozzájuk!

De senkire sem várva megindul az erdő felé. A többiek ímmel-ámmal követik.

108.

– Várjanak! – kiálltja utánuk Róna s kimászik az árokból.

A meglepetéstől mindnyájan megtorpannak, mint a megrettent birkanyáj.

– Ne arra menjenek! – mondja Róna. – Arra mocsár van!

– Pofa be, Róna! – bömböli az elnök, hogy maga is megijed a hangjától.

– RÓÓÓ! – hallatszik kétségbeesetten az erdő széléről.

– Várj csak elvtárs, ne ilyen hevesen! – nyugtatgatja megbocsátón a titkár az elnököt, majd Rónához fordul. – Mi, forradalmárok, ennél járhatatlanabb utakon is lépdeltünk már. Nem riadunk vissza egy kis víztől, sártól, mocsártól!

– De hát arra nem lehet átmenni! – állítja Róna.

– Utoljára mondom, Róna! – hurrogja le az elnök.

– Ne kiabálj, elvtárs – mondja a titkár az elnöknek. – Lehet, hogy a dolgozónak van igaza.

109.

– Úgy van! – Bátorodik fel Róna a legmagasabb helyről kapott bizalom hallatán. – Arra menjenek – és mutatja az ujjával –, a réten keresztül!

– Ha a réten át, akkor a réten át! – egyezik bele nagylelkűen a titkár, magát is elkápráztatva demokratikus gesztusával. Végülis, gondolja magában, olykor még hasznos is lehet egy ilyen szánalmas féreg tanácsa. És határozott léptekkel a rét felé veszi útját.

110.

– De hiszen az a... – ellenkezik az elnök.

A titkár azonban ellentmondást nem tűrő hangon a szavába vág:

– A dolgozó nyilván jobban ismeri a helyet, mint mi. Mit állsz úgy, mint egy faszent, elnök elvtárs?

Azzal megfordul és válaszra sem várva megindul a szeszélyes rét felé. Sleppje utánalódul. Csak az elnök nem mozdul. Tehetetlenül tárja szét a karját. Kidülledt, véreres szemeivel sírósan néz Rónára. A keze ökölbe szorul.

– Róna, én téged...! – sziszegi haragosan. Ha tekintetével ölni tudna, Róna ott helyben holtan rogyna össze.

111.

– Na, mi van, elvtárs? – kiálltja türelmetlenül a járási titkár a rétről, izzadt homlokát törölgetve. – Szedd a lábad!

Az elnök rezignáltan, fásult tekintettel követi a titkárt. Gépiesen lépked, mint az ökör, ha vágóhídra hajtják.

– RÓÓÓ! – hallatszik az erdőből.

A meztelen, mocskos alakok futásnak erednek a sűrű felé.

– Utánuk! – vezényel a titkár és mackósán kocogni kezd.

Egész kísérete a nyomába ered. Leghátul az elnök kullog, kelletlenül, mint akinek minden mindegy.

112.

Mire a Vizenyős Rét közepére érnek, hatni kezdenek a mocsárgázok. A járási titkár inogva megtorpan, egy pillanatig megkövülten áll, lehajtott fejjel, mint akit találat ért, s most ezen elmélkedne. Aztán sietősen vetkőzni kezd. Kíséretében is mindenki lázasan tépni kezdi a ruháit; főosztályvezetők, újságírók, testőrök, sofőrök, mind. Az elnök sem marad szégyenben.

– A munkaruhám! – sajnálkozik Róna. Ez azonban az egyetlen picinyke felhő boldogsága kék egén.

Figyelmesen nézi a gügyögő, motyogó, rikácsoló kommunisták meztelen seregét, ahogy ágaskodó hímvesszővel az erdő felé futnak, míg el nem nyeli őket a sűrűség.

113.

A vidék felett újra a megszokott csend honol. Csak az esőcseppek kopognak fáradhatatlanul a bódé bádogtetején. A férgek csöndben vannak, talán alszanak. Róna is elálmosodik. Sóhajtva kel fel a fatönkről. Ha most nem látná a fák alatt parkoló megjámborodott, rezignált fekete limuzinokat, azt hinné, az egészet álmodta.

114.

Róna fogja a telefont és vadul kirántja belőle a drótot. A kikasztrált, fekete készüléket az árok mélyi iszapba hajítja. Bemegy még a kunyhóba, sietősen felölti zöld steppelt zubbonyát és vattanadrágját. A durva anyag kellemetlenül dörzsöli esőáztatta testét, de fő, hogy melegít. Egy utolsó pillantást vet a kiásott csatornára. Történt, ami történt, végülis itt élte le egy darab életét.