Az ember, aki néha írogat

– Az „egyszerű” halandók elképzelése az írói hivatásról egészen biztosan sokban különbözik, de a túlnyomó többség kissé mindig túllő a célon. Az írót olyan lénynek képzelik, aki tegező viszonyban van a felsőbb hatalmakkal (itt a szentháromságra célzok, nem a kormány tagjaira), aki átszellemülten él a maga titokzatos, sajátos világában... Ettől a lénytől mintha idegenek lennének a hétköznapok banalitásai, mint pl. a fogmosás, vagy az örökösen széteső kredencajtó megszegelése. Megerősíti vagy tagadja az idealisták ezen fixa ideáját?

– Ó, igen, a kredencajtó... Muszáj éppen a kredencajtóval kezdeni a beszélgetést? Ez most valami posztmodern dolog, vagy egyszerűen csak provokál? A kredencajtóról már lemondtam, és valahogy a fogmosást sem viszem túlzásba. Ami az Istennel való tegeződést illeti, az nem valami egetverő szemtelenség, hiszen minden imánkban tegezzük az Istent, de hogy ő valaha is visszategezett volna, az még nem fordult elő velem. Őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy a mai „egyszerű” halandóknak van-e valami elképzelésük az írókról, figyelmüket sokkal inkább az énekesek és a színésznők ragadják meg, de őket is csak azért figyelik, hogy láthassák, ők is ugyanolyan semmirekelők, mint a többiek. Ez viszont magától értetődő és nem ér meg ennyi fáradtságot.

Kívülről szemlélve egynémely író élete mozgalmasabb, másoké unalmas. Hemingway Afrikába járt vadászni, Kaffka a hivatalba járt. Az írás minőségének ehhez semmi köze. Nem vagyok benne biztos, hogy Hemingway életrajza izgalmasabb olvasmány, mint a Kafkáé. Mert ez elsősorban attól függ, ki az aki írta, no és egy kicsit attól is, ki az, aki olvassa. Végül is mindenki egyedül, a négy fal között alkot. És eközben türelmetlenül várnak rá a kredencajtók.

– Azon szlovák írók közé tartozik, akiknek az írás nemcsak anyagi, hanem erkölcsi elismerést is hoz. S itt elsősorban a kritika elismerésére gondolok, mert az anyagi elismerés nálunk túlságosan is diétás ahhoz, hogy az író megélhessen belőle. Tulajdonképpen van-e munkahelye, munkaviszonyban áll-e – vannak-e még egyáltalán viszonyai?

   – A szocialista rendszerhez való legendásan pozitív viszonyom mellett –amellyel szemben néha azért kételyek is felmerültek – tulajdonképpen egész életemben munkaviszonyom is volt, mindig is irodalmi lap szerkesztője voltam. Ugyanis, az egzisztenciám tekintetében beszari vagyok, ráadásul az írást mindig is mélyen intim fogyatékosságnak tartottam, amit nem szabad megsínylenie a családnak. Ezért fizetéskiegészítésként még „műfordítottam” is, de az írás máig megmaradt kötetlen, szabadon művelt hobbinak, amellyel senkinek sem kell elszámolnom. Másként szólva, nem tartom magam írónak, csak egy embernek, aki néha írni szokott. Tudom, nem erre vonatkozott a kérdés, ezt a kérdést soha senki nem teszi fel nekem, önszorgalomból tolakszom ezzel elő. Alkalomadtán el kell majd gondolkodnom róla, mért kell nekem ez az alibi.

    – Az Ön kritikusai közül jópáran európai színvonalat emlegetnek, de a politikai tapasztalataink azt mutatják, hogy az Európába vezető út a magunkfajták számára igencsak göröngyös. Még az íróké is. Vagy arról van szó, hogy míg mi faltörő kossal rontunk a kapunak, elég lenne finoman lenyomni a kilincset?

–   Faltörő kos jelenleg nincs a fegyverarzenálunkban, de a trójai falóval megpróbálkozhatnánk. Vagy pedig ezerszer lenyomni a kilincset, és bízni benne, hogy a kitáruló kapu mindig nagyot nyikordul – ugyanis nem is annyira a bejutás az igazán nehéz, hanem az, hogy ezt a bentlévők is észrevegyék. De az a véleményem, hogy ez nem az íróra tartozik. Az írónak az a dolga, hogy jól írjon. És mert a munkából ki se látszunk, az önmenedzselésre se kedvünk, se energiánk.

–   Egyik interjújában, ahol a fiatal szlovák irodalomhoz való viszonyáról kérdezték, „elgyötört olvasónak” nevezte magát. Ugyanez vonatkozik a világirodalomhoz való viszonyára is?

–  Van egy szakállas vicc: „– Maga Pozsonyi. Nem ismer ott egy bizonyos Mayert? – Mayert nem ismerek. – De Tehlárt biztosan ismeri... – Akkor már inkább azt a Mayert.” így vagyok én is az olvasással. Ha már egyáltalán valamit, akkor inkább a szlovák prózát olvasom, amely ugyanazzal a valósággal és ugyanazzal a nyelvvel küszködik, amellyel én.

–   Eltekintve a fordítói tevékenységéből következő kötelező olvasástól, néha biztosan puszta szeszélyből, szórakozásból is fel-felüt egy könyvet. Milyen jellegű irodalom az Ön számára a legszórakoztatóbb?

–   Az emlékiratok. A naplók, a feljegyzések, a töredékek, a fölkiáltások, a befejezetlen mondatok... azok a szövegek, amelyekből még nincs kiszippantva a velő, s még csócsálhatók az inak, megropogtathatók a porcok. (...) A látásmód, a pontos meglátások vonzanak, a szellemiséget legrosszabb esetben magam körítem hozzá. A térképek nézegetése is felüdít, s ha jóllaktam a kilométerekkel, még az útiköltséget is megtakarítom.

–   Két regénye is bevallottan bűnügyi történet, más műveiben is kokettál a könnyű műfajokkal. Ezek csak futó kalandok, vagy komolyak a szándékai?

–   Én el is jegyezném magam velük, de ők csak flörtölnek velem. Hiába, „könnyű” műfajok.

–   Otakar Březina írja Jaroslav Durychról, hogy „úgy ír mint egy férfi tapasztalatával rendelkező kamasz”. Önnél is érezhető ez a fajta oszcilláció komoly és komolytalan, szenzibilis és racionális, spontán és elméleti között, és ez számomra izgalmas játék, ami az irodalmat „jó” irodalommá teszi. Nem veszi a világot (és önmagát) túlságosan komolyan, hiszen az már amúgyis elég komoly – jól értem Önt?

–   Nehezen tudom megítélni, hiszen egyetlen kamasz sem tudatosítja a kamasz voltát, de ha úgy tűnik, hogy még mindig úgy írok, mint egy kamasz, ezt a jellemzést nem utasítom vissza, csak az gyötör, hogy – Durychhal ellentétben – az én írásaimból hiányzik a „férfi tapasztalata”. Akarva-akaratlan fájó pontomra tapintott. Egész életemben feszülten figyelem magam – hovatovább egyre kevésbé bizakodva –, hogy mikor fogom magamat felnőtt férfinak érezni. Egy határozott, világos érzésre várok: ezt és ezt úgy csinálom, ezt és ezt úgy mondom, mint egy felnőtt. Már azzal is kiegyeznék, hogy felnőtt nőnek érezzem magam, csak meglegyen az érettség érzete. Hiába. De hogy érthető legyek: kívülről nézvést valamennyire meg tudok birkózni ezzel a feladattal, csak az érzet, az hiányzik, s az én koromban már a nullával egyenlők az esélyeim, hogy valaha is szert teszek rá. Úgy látszik, az én esetemben egyenes átmenet várható a serdülő korból az öregkori infantilizmusba.

De térjünk vissza az Ön kérdésére. Életünk csak egy múló pillanat, s ha olykor nem vennénk komolyan magunkat vagy a világot, talán halálra unnánk magunkat. Még társasjátékot sem érdemes játszani, ha a játék folyamata nem hoz izgalomba. De mindvégig tudjuk, hogy ez az izgatottság feltételes, s ahogy visszarakjuk a dobozba a figurákat, az egész szertefoszlik. Hogyha valaki győzelme hírével körbe telefonálja az egész famíliát, az ausztráliai unokatestvérét is beleértve, vagy ha vesztesként órákra bezárkózik a szobájába, hogy sebeit nyalogassa – nevetségesnek tűnik számunkra, pedig nagyon komoly lelki megrázkódtatás van mögötte.

Persze, a hasonlatom mindkét lábára sántít, s talán az egyik kezére is. Sajnos nem tudok arra válaszolni, hogy jól ért-e engem, mert sohasem vetődött fel bennem ilyen formában a kérdés. Egyszerűen elképzelek egy helyzetet, és feljegyzem azt, ami erről az eszembe jut, vagyis igyekszem megragadni az érzéseket, amiket bennem kiváltott. Nem vagyok ura a bennem végbemenő lelki folyamatoknak, de feltételezem, hogy sokban nem különbözhetnek másokéitól, különben nem merném publikálni az írásaimat, hanem a kórlapomhoz csatolnám őket.

–  Alkalmanként pipázni is láttam Önt. Úgy gondolom, a pipa az író számára elég jó image-teremtő eszköz, de mint más hétköznapi tárgyainknak, a pipának is van kultusza. Doyle, Ehrenburg, Werich és Foucault is ír erről. Önnek is van a pipával kapcsolatban valami személyes titka?

–   Mint ahogy azt a régi rómaiak mondják: „habent sua fata pipelli” –minden pipának megvan a maga sorsa! Én is ismerem a pipáim „élettörténetét”, hogy milyen úton-módon jutottak el hozzám, s volt idő, amikor különféle szertartásokkal is próbálkoztam, például gyümölcshéjat kevertem a dohányba meg ilyenek, de hát a pipázás is csak toxikománia, nem egyéb, ezért ma már csak egyszerűen – dohányzom. Egy nagymúltú, műgonddal faragott pipa valóban merő műélvezet, egy jól megtömött, jól húzó pipa viszont „füstélvezet”.

–  Az alkotó ember megteheti, hogy a szürke mindennapokból az általa teremtett világba menekül. Az Ön életstílusát hogyan jellemezné, már ha nem a „világteremtéssel” van elfoglalva.

–  Amikor Pavlov kutyája a csöngetésre nyáladzani kezdett, lehet hogy azt gondolta, ez az ő életstílusa. Mi ezt ma dinamikus sztereotípiának nevezzük. Én a magamét még dinamikusnak sem mondanám. Selye professzor, a stresszelmélet megalkotója (mit várhatnánk mást Komárom szülöttjétől), az életritmus szempontjából két csoportra osztja az embereket: nyulakra és teknősbékákra, s egyúttal arra figyelmeztet, hogy nem egészséges, ha a nyúl megpróbál teknősbékaként viselkedni, illetve fordítva. Na én teknősbéka vagyok, aki megpróbál kőként viselkedni. Nagyon egészséges, csak ajánlani tudom. Csupán az idegesít, hogy nyulak és teknősbékák hordái rohangálnak körülöttem.

–   Kurt Vonnegut regényeinek cseh fordítását olvasva többször megfogalmazódott bennem a kétely, hogy lefordíthatok e egyáltalán szlovákra, de aztán megjelent a Mesterlövész az Ön fordításában. A műfordítás eredményessége bizonyára attól is függ, sikerül-e ráhangolódni a szövegre. A cseh fordítónak viszont néhányan a szemére vetették, hogy túlságosan rátelepedett a szerzőre. Akkor most ráhangolódni vagy – „aláhangolódni”?

–   Ha az ember rá tud hangolódni a fordítandó szövegre, teljes a siker, nincs miről beszélni. Az a baj, hogy ez nem mindig sikerül. Én inkább a „szolgai” fordítók közé tartoztam, akik kutyahűséggel követik a szöveget. Amit Ön említett, az úgy van, mint a közmondásban: „A janicsár rosszabb, mint a török”. A műfordító is csak ember, olykor brillírozni támad kedve, s ha a nyelv tálcán kínálja a lehetőséget, nagyon nehéz ellenállni. A szlovák nyelv például nagyon gazdag a tájszavakban, nyelvjárási kifejezésekben, a cseh nyelv viszont tökéletesen kidolgozott beszélt nyelvi változattal és szlengszókinccsel rendelkezik. A csúszások tehát ebben az irányban várhatók. Egy példát is tudok mondani a saját gyakorlatomból. Annak idején lefordítottam A huszonkettes csapdájának dramatizált változatát, s a színészek, akik bizonyára ismerték a darab cseh fordítását, hiányolták a fordításomból a katonai szlenget. Meg kellett nekik magyaráznom, hogy az eredetiben nyoma sincs ilyesminek, szerintem teljesen logikusan, ugyanis Hellernek nem az volt a célja, hogy egy minél életszerűbb és valóságosabb katonai miliőt teremtsen, hanem csak a közegre mint abszurd világmodellre volt szüksége. Ha túl vastag rétegben viszi fel a képre a khaki színt, eltakarja vagy legalábbis elhomályosítja ezt a szándékát. A konklúzió banális: mindent csak mértékkel.

–    Hogy elkerüljem az obligált zárókérdést – „Min dolgozik a mester?” –, megpróbálok kissé tágabban fogalmazni: mi az, amit a jövőben még hozzá szeretne főzni a külvilágról alkotott képéhez, mi az, ami, esetleg, annyira elbűvöli ebben a világban, hogy érdemes foglalkozni vele...?

–    Fogalmam sincs, mit fogok még hozzáfűzni a világhoz, vagy hogy egyáltalán fogok-e. Ez ugyanis fordítva működik: előbb a világ „fűz hozzám” valamit, én csak erre reagálok. De egyre jobban elbűvölnek a dolgok. Minél inkább birtoklom és megértem a külső körülményeket, a technikát, a közlekedési szabályokat, annál titokzatosabb és elbűvölőbb számomra a dolgok lényege, a mozgatóerejük. Csak nem tudom, hogy ez az ámulat nem marad-e néma.