Együtt élni a negatívval

„Európa úgy tér vissza saját történelméhez és saját földrajzához, mint aki hazatér” – mondta Françoise Mitterand az 1989. őszi kelet- és közép-európai események hatása alatt. A mód, amiképpen szavai beteljesednek, sokunkat meglepett. Naivan úgy hittük, hogy azt, ami azelőtt el volt nyomva és ami majd a totalitarizmus bukásával felszínre tör, az a „demokrácia minden velejárója utáni vágy lesz – a politikai pluralizmustól egészen a virágzó piacgazdaságig. Ehelyett egyre több és több etnikai konfliktusunk lett... mintha a kommunista felszín alatt egy csomó »patológiás« képzelgés szunyókált volna, a pillanatra várva” – írta Slavoj Žižek. Európa férfiai és női nemzeti és etnikai követeléseket hangoztatnak. A 20. század végén olyan indulatok és gyűlöletek élednek újra az identitás nevében, melyeket már rég elfeledetteknek hittünk.

„Remélhetjük-e – kérdezi Ch. Taylor kanadai filozófus –, hogy megértjük ezt?” Van-e egyáltalán valamiféle „ez”, amit megérthetnénk? Létezik-e valami, ami közös lehet a boszniai etnikai tisztogatásokban, a szlovákiai nyelvtörvényben és a kanadai Quebeck autonómia körüli viszálykodásában?

A „nacionalizmus”, ha ez a szó egyáltalán jelent még valamit, akkor sem fogható fel egyszerű politikai, gazdasági vagy történelmi jelenségként. Az ugyan igaz, hogy a „nacionalisták” érvelése a történelmi mitológiákra és a politikai-gazdasági önállósághoz való jogra támaszkodik. De ami az érvelésükben legjobban nyugtalanít, az az a mód, ahogyan meghúzzák a határt „közöttünk”, akik csak védelmezzük saját jogainkat, és „közöttük”, akik meg akarnak ezektől fosztani. „Mi nem akarunk semmit, ami a másé, csak azt akarjuk, ami jogosan minket illet.” Ez a látszólag jogos igény, ahogy Žižek megjegyzi, „a rasszizmus biztos jele: határt húz oda, ahol a valóságban egyáltalán nincs.”

Örvendezz nemzetednek, mint tenmagadnak – ez az egyik fejezetcíme Slavoj Žižek Együtt élni a negatívval című könyvének, amely 1993-ban jelent meg Amerikában. Ez a fejezet, melyet a GaG és az Archa Kiadó közösen jelentetett meg szlovák fordításban, egy oxfordi előadás átdolgozott változata, mely eredetileg A liberalizmus hatásai Kelet-Európában címet viselte. A szlovén filozófus-pszichológus azon jelenségek analízisét kísérli meg benne, melyek ma Kelet- és Közép-Európában játszódnak, és amelyek épp azáltal nyugtalanítóak, hogy nemcsak átmeneti észvesztésről van szó, mint eredetileg gondoltuk, hanem valószínűleg Európa új történelmi korszakának kezdetéről. Habár a viszályok, melyek okát a „nacionalizmus” összefoglaló kifejezéssel szoktuk illetni, sokmindenben különbözhetnek egymástól, egy valami azonban közös bennük. Minden esetben, írja Žižek, Ügyről van bennük szó, „a mi közös Ügyünkről”, amit ők, a „mások” nem érthetnek meg, amit azonban állandóan veszélyeztetnek. Nemzeti Ügyben hinni azt jelenti, hogy „a hitben magában hinni”, azaz hinni, hogy nem vagyok egyedül, hogy hívők társadalmának a tagja vagyok. Semmilyen bizonyítékra sincs szükségem, hogy hitemben megerősítsen. Egyszerűen a hitem abban, hogy mások is ugyanabban az Ügyben hisznek, elegendő nekem.” Ha valaki megkérdezné tőlem, miféle Ügy is ez, melyben mi mindannyian hiszünk, nem tehetnék egyebet, mint hogy felsorolnám életmódunk minden jellegzetes vonását: népművészetünket, házasodási szokásainkat és egyebeket, amikben örömünk telik. Akkor viszont mi ez az ellenérzés másokkal szemben? És tulajdonképpen kik is azok a „mások”; kivel szemben kell megvédenünk a mi Ügyünket?

A „más” jelenléte életünkben nem konkrét valaki jelenlétét jelenti, aki orrformájában, bőrszínében vagy életvitelében különbözik tőlünk. A „más”, aki veszélyeztet minket és akivel szemben meg kell védenünk az ügyet (és ez az a gondolat, melyet Žižek Ferudtól és Lacantól tanult), az a másik mibennünk. Énünknek az a másik része, melyet tudatosan vagy tudattalanul kiszorítunk magunkból, akit nem fogadhatunk el énünk részeként, saját „énünkként” vagy saját „magunkként”, mert megbontaná belső integritásunkat, elképzelésünket saját magunkról, ezért egy bizonyos „fantázia-térbe” szorítjuk ki, ahol felépítjük „saját” zsidónkat, arabunkat, magyarunkat vagy négerünket, és olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel, melyek saját magunkban zavarólag hatnak, melyek összezavarnak minket.

„Az idegenek veszélyeztetnek minket” – írja Žižek, mert sohasem lehetünk benne biztosak, mi a céljuk, hogyan látnak minket, mit akarnak tőlünk. Félelmünk alapérzését az „idegenekkel” szemben nem is az a valóság adja, hogy fizikailag veszélyeztethetnek minket, hanem az, hogy a „szándékaik és motívumaik számunkra elfogadhatatlanok vagy titokzatosak és kiismerhetetlenek.”

„Az antiszemita hisz a zsidóban” – írja Žižek, de hitének tárgya nem én vagyok, sem más konkrét zsidó, sem nem a földgolyó összes zsidója együttvéve. Hitének alanya a „virtuális zsidó”: az emberek és a pénz titokzatos manipulátora, aki minden helyzetben képes arra, hogy hasznot húzzon. A rasszisták számára a „más” nem valaki, aki külsőleg vagy életmódjában, szokásaiban különbözik tőle, hanem egy más lehetséges világ az ő saját világában. Világ, melyet vagy tiszteletben tart, vagy megsemmisít. A mód, ahogyan a valóságos zsidókat, magyarokat, arabokat vagy négereket észleljük, mindig fantázia által közvetített.

„Paradox módon azt mondhatnánk – írja tovább Žižek – hogy az, amire ma Kelet-Európának leginkább szüksége van, az az elidegenedett állam, amely távolságot tartana a polgári társadalomtól, és amely »formális«, »üres« lenne. Állam, mely nem testesítené meg egy bizonyos közösség álmait (minden ilyen jellegű álom megvalósításának teret adna).” Megoldásul szolgálhat-e Kelet-Európa kínjaira a nagyobb mértékű liberális demokrácia? Úgy tűnhet, igen. Kelet-Európa nem kezdheti életét békében és valódi plurális demokráciában, mert a nacionalizmus lidérce ezt megakadályozza, „mivel a kommunizmus széthullása teret nyitott a nacionalista megszállottságnak, a provincionalizmusnak, antiszemitizmusnak, a gyűlöletnek mindennel szemben, ami kívülről érkezik, a nemzeti veszélyeztetettség ideológiájának, a többség posztszocialista erkölcsének” stb. stb. Ami Zízek szerint a kelet-európai értelmiségi antinacionalista álláspontjában gyanús: „az ő nacionalizmussal szembeni elfogultsága: a liberális értelmiségi elutasítja, kineveti, de egyben tehetetlen elfogultsággal tekint reá. Az az élvezet, amit az értelmiséginek a nacionalizmus leleplezése jelent, nagyon közel áll az örömhöz, melyet saját tehetetlenségének és csődöt mondásának sikeres kimagyarázása szerez neki”. Az, amire a szlovén filozófus szerint a liberális értelmiségiek nem figyelnek oda, amit nem vesznek számításba, az éppen a „fantázia területe”, melyben az emberi közösségek megszervezik saját életformájukat: „...az emberi vágyat mindig a fantázia közvetíti, ezért nem alapulhat »valódi érdekeinken« (és nem vihető át rájuk)”.

A neokonzervatív értelmiségiek liberálisoknak adott standard válasza a „gyökerek elvesztése” feletti kesergés, amiért állítólag a liberális demokrácia felelős, ez a nietzschei „utolsó ember” királysága; ahol nem jut hely az erkölcsi hősiességnek, ahol egyre jobban és jobban lesüllyedünk a hétköznapok rutinjába, az élvezetektől vezérelve stb. Valóban olyan nehéz különbséget tenni e között a neokonzervatív álláspont között és aközött, amit Žižek máshol „posztmodern rasszizmusnak” nevez? „A régi rasszizmus egyenes és kíméletlen volt, »ők« (zsidók, feketék, arabok, kelet-európaiak) erőszakosak és lusták, összeesküvők, nemzetünk alapjait ássák alá stb., míg az új rasszizmus »igényes«, valamiféle rasszizmus a négyzeten. Hogyan reagál a posztmodern rasszista a skinheadek vagy a boszniai szerbek garázdaságára? Természetesen először is megdöbbenését és a neonácista erőszakkal szembeni ellenérzését juttatja kifejezésre, de azonnal hozzáteszi, hogy ezeket az egyébként sajnálatra méltó eseményeket bizonyos összefüggésekben kell látnunk: a valóságban egy visszájára fordult módját láttuk annak, hogyan hívjuk fel a figyelmet a valódi problémákra, arra ugyanis, hogy jelenünk Babilonjában a jól körülírható etnikai közösséghez való tartozás érzése talaját veszítette, amiről valójában az univerzalista kozmopoliták tehetnek, akik a multikulturalizmus nevében összekeverik a fajokat, miáltal mozgásba hozzák a nemzet védekező-mechanizmusait.”

Az Együtt élni a negatívval című könyv egy esemény leírásával kezdődik, mely Ceausescu bukása után történt Bukarestben. A város lakói olyan román zászlókkal tódultak az utcákra, melyekből kinyírták a vörös csillagot. A szimbólum, mely akkor összekötötte őket, írja Žižek, a kommunista jelvény helyén tátongó lyuk volt. Elképzelni is nehéz kifejezőbb szimbólumot a „nyitottságra”, mint amilyen a lyuk egy ideológiai jelvény helyén. Talán ez az egyetlen szimbólum, amely egy pillanatra egybe tudja fogni a „liberálisokat” a „konzervatívokkal”, a „nacionalistákat” a „kozmopolitákkal”. Ilyen összefogás azonban csak egyetlen történelmi pillanatban lehetséges – az „átok alóli feloldás” pillanatában –, míg megszabadulnak a Hatalom lehetséges visszatértének félelmétől.

Hogy miért éppen a „Nemzet Ügye” jelentkezik az űr betöltésére a „Kommunizmus Ügye” után? Erre számos magyarázat létezik. Žižek például úgy gondolja, hogy „a nacionalizmusba menekvés meg kell hogy védjen bennünket a zűrzavar traumájától, a talajvesztettségtől, amit a reális szocializmus szétesése okozott”. Lehet. Lehet, „hogy csak oda térünk vissza, ahová valók vagyunk” – ahogy Konrád György mondta Eugen Gindlnek: „Régi számlákat egyenlítünk, és megbékélünk saját történelmünkkel.”

A „miért?” kérdésénél a „mit kezdjünk vele?” kérdése fontosabbnak tűnik számomra. Soros György álma a társadalomról, melyben az embereket „elvek” és nem „érdekek” irányítják, nekem végtelenül szimpatikus ugyan, mégis úgy hiszem, megvalósíthatatlan. Nem tudok elképzelni olyan elveket, melyekkel mindannyian egyetértenénk. Ezzel szemben el tudok képzelni néhány olyan érdeket, melyben talán megegyezhetnénk. Például a hosszú élet iránti érdek. Žižek, azt hiszem, igaza van: „fizikai túlélésünk a negatívval való együttélésünk képességétől függ”. Együtt élni olyan emberekkel, akik más elveket, más ideológiákat vallanak, és mások az örömeik.