František Švantner Málka című novellájának zárórésze

A.  A Gödrös fölött utolért a nap. Duzzadozott még az alvás melegétől, s mintha
jó illatú rántottával sietett volna a völgy túloldalán kaszálókhoz, úgy szuszogott.
Rózsaszín lába fűtől harmatos, s ahogy igyekszik, a fák mögül utána hajlanak a
maradék éj hosszú árnyai. A lejtőn az új nap ébredezett és nyújtózkodott, fogadva a
menekülő csillagok reggeli üdvözletét. Csendben és könnyű mozgással haladtam a
beláthatatlan égbolt alatt, mint isten küldötte, éjt a naptól elválasztandó. Pacsirta
szólt a fejem fölött, a pirkadás megfestette arcom, s édes ízű manna csordult
ajkamra.

B.  A bojtárt a pásztortanya előtt találtam. Égerfából vágott sípot hajlítgatott.
Megálltam előtte, de úgy tekintett rám, mintha sohasem látott volna.

– Alszik még a juhász? – kérdem.

– Elvitték a csendőrök – mondja, és riadtan pislant a kunyhó felé, mintha attól félne, hogy amonnét valaki szemmel tartja.

Jéghideg ár futott végig a hátamon, kilelt a hideg, de mivel tiszta volt a lelkem, nem volt mitől féljek, vagyis hogy egyenest a kunyhóba léptem. Málka ott várt már.

C.  A puszta földön feküdt a tűzhely mellett, de nyoma se volt már a tűznek.
Valaki betakarta bekeccsel a lábát, hogy ne fázzon, vagy hogy ne vakítson a
fehérsége. Keze békén pihent, akárcsak munkája végeztével, és bal karján sűrű fekete
vércsík csorgott végig. Féltem követni, hogy honnan ered e nedvesség. Arca valami
üdvös mosolytól sugárzó, s fehér, akár a szentostya. S mint mindenkor, lesütötte a
szemét. Szégyellte rajtam hagyni tekintetét, mivelhogy nem voltunk még egybekelve,
de azért fülemhez ért lágy és gyengéd suttogása... (Švantner, Malka, SVKL, Bratislava 1965, 60)

F. Švantner novellájának fenti zárórésze a téma kibontakoztatásának abban a szakaszában iktatódik a szövegbe, amikor Málka mellett a novella másik főalakját képviselő elbeszélő, miután tanúja volt Šajban, Málka bátyja, és a csendőrök drámai találkozásának a havason, az erdőben eltöltött éj múltával visszatér a pásztortanyára. Šajbant, akit gyilkossággal gyanúsítanak, az elbeszélő tévedésből szerelmi vetélytársának vélte, s ezért feladta a csendőröknek. Amikor rájött azonban, hogy tévedett, a csendőrökkel folytatott tűzharcban szökni segíti.

A részletet két egymással összefüggő szempontból vizsgáljuk, mint a novella esztétikai szerkezetét jelentő feszültségkeltés és – oldás ívképzésének záró szakaszát és mint az elbeszélő, az epikai alak és a lírai én fokozatosan változó egymásbaötvöződését. E két mozzanat közös eredőjeként jelenik meg a novella befejezésében az A, B, C-vel jelölt három esztétikai állapot.

Az epikai konfliktus aktív képviselője az epikai alak, a lírai, szubjektív oldódásé a lírai én. Az igevonzatok, ágens-pátiens kategóriáinak mintájára élhetnénk ez esetben az „epikai ágens” és a „lírai pátiens”, valamint az epikumnak és lírikumnak mint „műnemnek” a fogalmával.

A lírai szubjektum azonban, amint azt a szöveg olvasásakor észlelhettük, összetett jellegű: egyrészt „lírai alak”, másrészt egyúttal lírai „közlő”. Az epikai alkotásban e két szerep rendszerint megoszlik a szövegben csak a kifejezés egyénítettségében megnyilatkozó elbeszélő (narrátor) és az epikai alak között. Az epika műfajában, amint tudjuk, az elbeszélő a szövegben szubjektív alanyiságában léphet fel, vagy pedig eggyé is válik az epikai alakkal.

A lehetséges megoldások tehát:

1.   lírai „narrátor” + lírai alak => (obligát) lírai szubjektum;

2.  epikai narrátor => elbeszélő + epikai alak => (fakultatíve) epikai szubjektum.

A lírai jellegű prózában, s szemelvényünk épp ilyen, a következő viszony áll fenn:

3.  epikai narrátor => elbeszélő + epikai alak + lírai szubjektum => epikai-
lírai szubjektum.

Az ily nemű összetett szubjektumra az állandó funkcióváltás (oszcillálás) jellemző. Aszerint, hogy milyen arányban ötvöződik az epikai feszültség, epikai oldás és lírai oldódás, vagy összegezve, hogy milyen mértékben képviseli a cselekményt az epikai alak, epikai szubjektum vagy a lírai szubjektum, úgy változnak az esztétikai minőségek, a különféle esztétikai állapotok, amelyek egymásutánja határozza meg az esztétikainak szövegbeli fejlődésvonalát.

Milyen tehát a tenzív-detenzív helyzet a novellában az idézett szövegrész beiktatása előtt?

Tekintsük át a fejlemények alakulását.

Kiinduló helyzet: Az elbeszélő és Málka szeretik egymást. Az elbeszélő sürgeti az esküvőt. Első tenzió: Málka valami okból nem tud dönteni.

A feszültség átlátszóbb lesz és fokozódik: Megjelenik Šajban, akit az elbeszélő vetélytársának tart, s úgy hiszi, hogy Málka neki kedvez.

Tenziócsúcs: Az elbeszélő megverekszik Sajbannal, és alulmarad; bosszúra szomjas, és a gyilkossággal gyanúsított Sajbant feladja a csendőröknél.

A fejlemény más irányt vesz, vagyis a feszültség oldódik (detenzió), de egyben új feszültség is jelentkezik (tenzió). Málka felfedi: ő Sajbannak a húga; s amikor az elbeszélő beismeri, hogy feladta a csendőröknél, elszörnyed. Félti a bátyját, s mindketten segítségére sietnek.

A továbbiakban a feszültség és az oldódás újból elegyül: A csendőrök már várják Sajbant az erdőben; tűzharc alakul ki köztük. Az elbeszélő, hogy Sajban egérutat nyerjen, magára vonja a csendőrök figyelmét, s eközben kockáztatja, hogy eltalálják. Reméli, hogy ezáltal jóvátette a vétkét, s Málka kiengesztelődik. A feszültségkeltés és -oldás alakulásának központi tényezője az elbeszélő alakja. A viszonylatok fejlődésének vázlata a következő:

Az elbeszélő a tűzharc után nem tudja biztosan, mi történt. Reméli, hogy Sajbannak sikerült elmenekülnie, és felajzottan várja a találkozást Málkával. S ez képezhetné a végső megoldást.

Ennyi a téma pusztán epikai cselekményvázlata. Ezenkívül azonban a szövegben szervesen beágyazott, de a cselekmény epikai irányultságát jelentősen módosító lírai vonulatot észlelünk. E lírai vonal értelmét felfedhetjük közvetlenül a novella záró részének az elemzésével is, s visszamenőleges érvénnyel csatlakoztathatjuk az egész szöveghez. A szemelvény a természet reggeli ébredésének lírai leírásával kezdődik. Hogyan értelmezzük ezt?

Kétféle irányban haladhatunk. A frissességgel, elevenséggel és békességgel teli hajnal, mintegy az előző nap drámaiságának visszhangja, továbbviszi az oldódást. A természetben a nappal detenzív; a természet tündöklése legyőzi a sötétség és éj hatalmát, és a cselekmény viszonylatában is mintha fokozná a feszültségoldást.

Ez a hangulatfelidéző, reproduktív líra önmagában azonban az esztétikai szerkezetnek eléggé zárt, távlat nélküli egységét képezné. A svantneri természetábrázolás erőteljességét, lüktető érzékletességét, a természetnek olyan lendületességét és élvezetét, amely az elbeszélőt is olyannyira rabul ejti, amellyel oly közvetlenül azonosul, nem érné el.¹ A természet oldó hatásának örökérvényűségét érezzük, amely mintegy tartalékként hat a lehetséges, meg nem oldott vagy fenyegető feszültségekkel szemben. S minél erőteljesebben fokozza az elbeszélő a mindent átfogó és magábaolvasztó természet tematikai-nyelvi láttatását, annál inkább érezzük a veszélyeztetettséget is, s annál erősebb az így érvényesülő egyidejű kontraszt mint esztétikailag ajzó tényező. Az „isten küldötte éjt a naptól elválasztandó” motívum úgyszintén e természeti közjáték más, magasabb síkú jelentésességét hangsúlyozza.

Arról van tehát szó, hogy a lírai leírást nem mint a megelőző napon megtörténteknek az ellenpólusát fogjuk fel, hanem mint az elkövetkezőknek egyfajta elővételezését, ami ugyan majd csak később következik be, de a közlő szubjektumnak már a tudatában van. S ez a helyzet jellemzi a lírai ént. Olyan elbeszélőhöz mérten, aki csak a közvetlenül adottat ismeri, s azt is csak részlegesen (szövegünk epikai alakja az előző nap fejleményeinek a kimenetelében nem biztos), s a mindentudó, a jövőt is belátó epikai elbeszélőhöz viszonyítva a lírai szubjektum az utóbbinak a perspektívájából szól, azzal a különbséggel, hogy a bekövetkezőre szubjektív oldódással is reagál.

A szöveg lírai vonalvezetésében ugyanis a szubjektív oldódás a szöveg elejétől kezdve megnyilatkozik, s a szubjektív oldást kiváltó epikai feszültségkeltéssel egyidejűleg létezik. A lírai szubjektum ez alapján tudja, hogy mi történt. A lírai jellegű epikában, amelyben – akárcsak az epikában általában – a cselekmény haladványossága nem fordítható meg, a lírai szubjektum ismeri a bekövetkezendőt, s arra szubjektív oldódás alakjában már „előzetesen” válaszol.

A szemelvény erős lírai kezdővonala ennek folytán a még meg nem határozott, de kísértő frusztráció jelzése. S ilyen értelemben a természetábrázolás megszakítja az epikai vonalvezetés haladványosságát.

Szemelvényünk másik részében az elbeszélő objektívvá válik. A közlés tömörsége, tárgyiassága, pusztán ábrázoló, objektív jellege a lírai leírást a kifejezés síkjában élesen bontja. A lírai én visszaszorul. A cselekmény visszatér az objektív síkba, s várjuk az összegező kifejletét. Az epikai alak az előző napi események szerencsés kimenetelére alapozhatja reményeit, bár – azt illetően fennáll a bizonytalanság is... Mindez a cselekmény objektív megoldásának a jegyében konstituálódik. Az elbeszélő és az olvasó kapcsolatából nézve egyfajta látszólagos reménykeltés is, olyan teljesülést ígérő, amelynek a bevezető lírai ábrázolás már előrejelezte a semmiségét.

A kitételek vészjelesek: úgy tekintett rám, mintha sohasem látott volna. –Elvitték a csendőrök –, riadtan pislant a kunyhó felé, mintha attól félne, amonnét valaki szemmel tartja.

A második rész végén az elbeszélő feladja a tárgyias objektivitást, s nyílt szubjektivitásba csap át: Jéghideg ár futott végig a hátamon, kilelt a hideg...

Az utolsó mondat – Málka ott várt már. – a cselekmény epikai vonulatát zárja le, s egyben áthajlik a harmadik részbe. Azonnal kettős értelmű, s jelentései élesen ütköznek: jelentheti az epikai vonulat, távlat teljesedését, de ugyanakkor a harmadik részben kibontakozó teljes tagadását is.

A harmadik rész felidézései többrétűek. Először is az elbeszélő a második részben megszólaltatott objektív hangnemben folytatja az elbeszélést; az objektív jelleget az előbbi két szövegrésszel szemben nyomatékosítja még az expresszivitás csökkenése s a dinamikusság lefékezése is. A jelenet nyugalmassága mintha a feloldó kifejlet bekövetkezésének látszatát volna hivatott megteremteni. Ebbe szövődik az elbeszélő szubjektív s látszólag az előbbit igazolandó értelmezése: Málka alszik és vár rám... S mintha csak mellékesen, de villámcsapásszerűen hat a következő mondat dermesztő valóságtartalma: és bal karján sűrű fekete vércsík csorgott végig. A könyörtelen valóság tényszerűségét az elbeszélő (a leírás nyugodt menetét nem zökkentő) sűrű, fekete minőségjelzőkkel írja le. S e jelzőhasználat a narrátor és az alak-elbeszélő közti éles kettősségre utal. Az epikai alak mintha bizonyos fenntartással ismerné csak el a tényszerű valóságot: Féltem követni, hogy honnan ered e nedvesség.

Az elbeszélőnek a megrendítő tényt mérséklő s számára elfogadhatóvá alakító értelmezése illuzórikusnak és értelmetlennek tűnhetne, ha nem számolnánk a legmélyebb, az utolsó szinttel is, amelyet a lírai szubjektum képvisel, s amely az egészre vonatkozóan egységesítő és feloldó.

Az, hogy nem tragédiának vagyunk a szemtanúi, hogy Málka valóban alszik és várja, s nem tragikus áldozat, nem csupán az epikai alak és elbeszélő illúziója, mely által kilábalni kíván az őt gyötrő valóságból, hanem a lírai szubjektum által kibontakoztatott olyan teljesjogú szubjektív realitás, amely biztosítja a feszültségoldást a számára végleges helyzetben. Az embernek egyfajta határhelyzetekben jelentkező „szubjektív ontológiája” ez, amelyet épp a művészet idéz meg olyannyira hatásosan, mindennemű feszültséget, a halál és a szeretett lény elvesztésének véglegességét is közömbösítő valóságszféra ez. S esetünkben is a lírai szubjektum kibontakoztatta érzelmi és érzésállapot oldott fel minden ellentétet: a hős megmentette Sajbant, Málka pedig – aki most már csak az elbeszélőé – mindannyiukat. S ebben az érzelmi szférában kíván maradni, nem ismeri el a halál közvetlen realitását, nem tér vissza a valóság e térségébe, élete beteljesedést nyert, végső állapot, mely után már semmi sem következhet. A lírai szubjektum számára – szubjektíve – ez az állapot az élet olyan beteljesedését jelenti, amelyből semmi sem hiányzik. S a közvetlen realitáson kívüli különböző fokú esztétikai valóságok megteremtése valójában a művészet egyik sajátossága. Az esztétikai „ingerképzés” pedig annál erőteljesebben hat, minél erősebb a kínzottság – ennek az abszolút fokát a halál jelenti –, valamint minél teljesebb azonosulásra képes vele a szubjektív közömbösítésben és oldódásban a lírai szubjektum.

Leírásunkban egyúttal az olvasói élmény is tükröződik.

Az oldódás alapvető eszköze, amint már többször idéztük, a metafora és a versritmus. A metafora ugyanis semmiképpen sem csupán jelentésalakzat, s még kevésbé díszítmény, hanem különböző minőségű és képletességű esztétikai létformákhoz kapcsolódó szemantikai és tematikai kulcs. Lényegét ne keressük csupáncsak a szövegben azonosítható jelentésátvitel milyenségében, az a téma egészének a vonalvezetésétől függ, ennek során közvetlen és eredeti valóságunk, a „józan ész”, normálérzéklet és érzelmi viszonyulás újfajta, a feszültségoldást kényszerűen igénylő lírai szubjektum által létesített realitásra vált át, amelyben – mivelhogy az biztosítja a felszabadító hatású s esztétikai jellegű egyensúlyi állapotot – megmaradni igyekszik.

A metaforikusság az adott szövegben a várt, keze pihent, arca... mosolytól sugárzó, lesütötte a szemét, szégyellte, fülemhez ért... igei (igenévi), a békésen, mint mindig, lágy és gyengéd suttogása melléknévi és határozószói kifejezésekben, az akárcsak munkája végeztével hasonlatban, vagy pedig a valaki betakarta bekeccsel a lábát, hogy ne fázzon, vagy hogy ne vakítson a fehérsége, ...mivelhogy nem voltunk még egybekelve mondatban figyelhető meg, egyszóval az egész szövegben, bár a normatív stilisztika és poétika szerint a felsoroltak közül egyet sem osztályozhatnánk kifejezetten metaforikus eszközként. S mélységesen metaforikusnak és szimbolikusnak kell mondanunk A puszta földön feküdt a tűzhely mellett, de nyoma se volt már a tűznek kijelentést. Éles ellentétbe állítható rejtett jelentéssel terhes: nász nyoszolya – halál nyoszolya, s az utóbbi értelemre utal a kialudt tűz. A puszta földön-ben pedig mintha a szerelem és a halál együttélése nyilatkozna meg, az, hogy mindkettőben leválik rólunk minden, ami elhagyható, bármilyen konkrét részlethez kötöttség, s csupán a puszta lényeg marad meg.

Csak e harmadik rész által teljesedik ki az első rész lírai látomásának az értelme. Az ugyanis nem csupán maga a természet világa, hanem szubjektív áttételű, a legsúlyosabb, s bár egyelőre meghatározatlan, de sejtett és várt frusztrációk feloldásának a körzetébe mentett. Olyan környezetbe, amelyben már minden benne foglaltatik, s ez az előző szövegrészek lírai leírásaira is érvényes. Bármennyire is kifejezettnek minősülne a novella epikuma, az epikai haladványosságot a lírai egyidejűség, a végső kínzottság és a priori oldódásának szimultán jelenléte a szöveg bármely szelvényében lényegében bontja. Az epikai cselekmény az objektív irányultságnak – amely a novellából tulajdonképpen hiányzik – csak a látszatát kelti.

S felötlik bennünk, miért nem veti el a lírai én az epikai álarcot, s miért nem vállalja nyíltan a szubjektív oldódást, vagyis a lírai versformát? E kérdés a szerző alkotásának, lírai jellegű prózájának motiváltságát érinti.

Úgy hisszük, hogy a líra bizonyos értelemben az emberi helyzetek általánosítására irányul. Nem egy konkrét helyzet által kiváltott, hanem általában az emberi lét válaszreakciója. A lírai én egyetemes érvényre törekszik.

Švantner emberalakja azonban nem az egyetemes ember, hanem sajátosan természeti kötöttségű.² Megegyezésen alapuló szokásokhoz nem idomul, mélyebb indok és mindennemű döbbenet nélkül hágja át a törvényt (Šajban ki nem fejtett indítékból öli meg Michalikot, a kocsmárost), a tulajdon számára nem fontos, anyagi gondjai nincsenek (az elbeszélő a szolgálat vállalásában nem egyezett meg a juhásszal, ez azonban nem nyugtalanítja, Málka szolgálólány a korcsmában, Šajban rablólegény), nem igényli a biztonságot és védettséget, ellenkezőleg: állandó veszélyben él (Šajbant keresik a csendőrök, a juhászt elvezetik; Málka és az elbeszélő természetesnek tartja, hogy Šajbant segítik; Málka halálát az elbeszélő ugyan nem mindennapi jelenségnek, de mégis az élethez tartozónak tartja). A főalakok egyike sem ismeri az otthon, a szülő fogalmát, mindegyik elsősorban önmagára, saját kezdeményezésére van utalva. Otthonuk a természet, sorsuk a változás, a bizonytalanság, a mozgás. Az életet szeretik és a mozgást, amelynek a természet biztosít megfelelő teret. Ez Švantner vitaiizmusa és dinamizmusa.³ Emberalakjai a pásztori archetípus kifejezett jegyeit viselik magukon.⁴ A novellában paraszt nem szerepel.

A szerző prózájának népköltészeti kapcsolatai e vonatkozásban is sokat-mondóak. A novella tematikus rokoníthatóságát véljük felfedezni pl. a Medzi horami, lúčka zelená, zabili Janka, Janíčka, Janka miesto jeleňa...⁵ balladával.

A švantneri lírai szubjektumnak eleme és természete a vitalitás és különvalóság, s ezáltal kapcsolódik oly leválaszthatatlanul az epikához, amelyet az alakítás kimenetelének bizonytalansága ellenére sem hagy el.

Összegezve: az elemzett novellazárás három esztétikai állapot ötvöződése:

A lírai leírás egyrészt az előző nap drámaiságának részleges, továbbá az éj és a nappal ellentétének természeti feloldását képviseli, legfőképpen azonban a sejtett kínzottság előrehozott egyetemes oldása. Ez az esztétikai állapot lényegszerűen lírai.

Az epikai részleg a látszatkeltést biztosítja a szerencsés kifejletét, az epikai feloldást illetően. A kiváltott esztétikai állapot a remény és szorongás vegyes érzeteinek jegyében alakul.

A tulajdonképpeni zárótétel az egész novella közvetlenül ható egyetemes feloldása, az abszolút kínzottság oldódása, amelyben legmagasabb fokúvá a gyötrelem és a gyönyör, s ezáltal az esztétikai hatás válik.

Mindezzel pedig egyúttal azt kívántuk szemléltetni, hogy a szöveg esztétikai értékének a fogalma nem valami határozatlan és megragadhatatlan entitás, hanem a szöveg közvetlen összetevője, a szövegstruktúrának a szövegben konkrétan kimutatható funkciója.

Jegyzetek

1. A természetközelségnek a jellegét szenzualizmusként tartja számon a szerzőnél J. Števček (Baladická próza Františka Švantnera. Slovenský spisovateľ, Bratislava 1962, 40, 80, 213).

2. Vö. Števček, i.m. 41 és másutt.

3. Lásd: Števček, i.m. 37, 40 és másutt.

4. A paraszti és a pásztori archetípus fogalmával kapcsolatban 1. Miko, F., Estetika výrazu. Teória výrazu a štýl. SPN, Bratislava 1969, 209.

5. Svantner prózájának balladisztikus jellegét emeli ki Števček is, i.m. 77, 215. (A szlovák népdal a szlovák „zabiť” és magyar megfelelője – „megöl” – lexikai vonzatainak aszimmetriája miatt lefordíthatatlan. Így csak közelítő tájékozódást nyújthat a következő megoldás: „Magas hegyek között / Zöld legelőréten / Jánoskánkat, Jancsit / Szarvasként megölték.” Értsd: „szarvas helyett”, „ahelyett, hogy a szarvast lőtték volna meg”.)

František Miko professzor munkássága napjainkban a szlovák irodalomtudomány nemzetközi viszonylatban is jelentős eredményeként ismert, az úgynevezett „nyitrai iskola” irodalomszemiotikai és közléselméleti kutatásait képviseli. Irodalomtudományi vizsgálatairól és stílus-modelljéről magyarul folyamatosan értesülhettünk Zsilka Tibornak és Zeman Lászlónak az Irodalmi Szemlében közölt ismertetései és magyarországi nemzetközi kongresszusok anyagában megjelent beszámolóik és hivatkozásaik révén. Közel másféltucat kötetbe gyűjtött s ötszáznál is több, szakfolyóiratban, évkönyvekben stb. közzétett írása közül mind ez ideig négy jelent meg magyar nyelven: A kifejezésrendszer értelmező szótára. Irodalmi Szemle, 1972, 501–510; Érték és kommunikáció. ISz., 1984, 69–76; Stíluskereszteződés a barokk költészetben. ISz.,592–607, 720–733; Az epika és a líra ellentéte. Literatúra (Bp.), 334–350. Teóriájának jellemzését és köteteinek áttekintését lásd még – Zeman L.: A líra vonzatai. In: uő., Stílus és fordítás. Madách, Pozsony 1993, 243–257 (első változatában – ISz., 1990, 437–443). A szerzőt 1995 áprilisában a Magyar Szemiotikai Társaság tiszteletbeli tagjává fogadta, szeptemberben a kassai Šafárik Egyetem díszdoktorává avatták. Magyar vonatkozású dolgozatát (társszerő Zeman L.) – Zmysel básne a jeho realizácia v origináli a v preklade (Tri preklady Adyho básne). [A vers értelme az eredetiben és a fordításban; Slavica Slovaca, 1979, 175–191] – a szlovák fordításelméleti munkákban gyakran idézik, s F. Miko több művével és írásával együtt a szlovák szemiotikai irodalom válogatott bibliográfiájában is megtaláljuk (Lásd: Znak, systém, proces. Litteraria, XXIV, Veda, SAV, Bratislava 1987, 259).

Miközben F. Miko az analitikus megközelítés, hozzárendelés követelményének munkáiban mindenkor példaszerűen tesz eleget, sohasem felejti el hangsúlyozni az olvasás-befogadás élményének lényegileg motiváló szerepét az értelmezésben kiteljesedő megragadásban, felfogásban (Miko 1994, 71–2) s ekképpen a mű esztétikai létének a megszólaló és a megszólított közléshelyzetében – amelynek adottságai a szó jelentésének beágyazódásától a helyzetre vonatkozó mondaton és szövegen keresztül s a fordítás esetében fölötte explicit módon a helyzetek, kultúrák kölcsönösségéig és áthatódásáig érnek – a szubjektumnak és a szubjektívnak, a személyesnek meghatározó részvételét (lásd legújabb kötetében is: Význam, jazyk, semióza. Metodologické reflexie. [Jelentés, nyelv, szemiózis. Módszertani reflexiók]. Vysoká škola pedagogická v Nitre, 1994; főképpen 45 és kk, 48, 58–9, továbbá 66–7, 72, 75–7; 115 és kk.). F. M. tanulmányainak fentebb felsorolt magyar nyelvű fordításai, akárcsak e számunkban közölt is Od epiky k lyrike. (Az epikától a líráig; Tatran, Bratislava 1973; fordítása kézirat, 1974) című kötetéből származnak. A kötet első két fejezetében a tárgyalás bázisát és indoklását jelentő stíluskoncepciót ismerhetjük meg, a további fejezetek az epika és a líra műfaji jellemzőit mutatják be irodalmi művek vagy szemelvényeik bevonásával. E helyütt közöljük a szlovák irodalom tipológiai reflexióját is jelentős adalékként szolgáló tanulmányt, amely természetszerűleg a magyartól sem idegen.

a fordító