Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. március – Szlovák posztmodern / Szlovákia, gondolatban

Szlovákia, gondolatban

F. Kováts Piroska fordítása

Ez az én Szlovákiám, gondolatban: alkonyati hazatérések a szünidő végén, amikor a villamos hirtelen bekanyarodik a töltésen, és alattad föltűnik a kihalt, fölperzselt város, mintha ellenség rohanta volna le, a fű poros és száraz, szinte fehér, a fák koronája alulról, valamiféle furcsa visszfényben még zöldes, de felülről a színe már kifakult, megszürkült, és a házak tulajdon forróságukkal hálálják meg a nap hevét, főként az az egy, az a nagy, közvetlenül a töltéssel szemben, a földszintjén, azt hiszem, fodrászat van, de azt most árny borítja – igen, árny, mert csupán szemmel érzékelhető, színárnyalat, nem árnyék, nem hűvösség, a villamos csikorog a töltésen, mert így, gondolatban a régi villamos az, két kocsival, az ócskábbiknak magas, kiálló főlépcsője van, és a tetején Odol-reklám, a pótkocsi modernebb, a lépcsője fémrácsból készült, és a peronja, az első és a hátsó peron tágasabb, nyitott ajtaján befúj a szél, a csalóka szél, mert másutt nincs, csak itt, a villamos gerjeszti a tulajdon mozgásával, s máris előtűnik a kocsiból a kalauz, a vállán táska, a kezében lyukasztó, felteszi a kérdést, amelyből a sokezerszeres ismétlés eltüntetett minden kíváncsiságot, és ritmikus, éneklő megállapítássá változtatta: mindenkinek van jegye a peronon... A város alattad megbillent, féloldalra dől, hogy szinte úgy tűnik, a végén a Dunát látod, a hűvösebb levegő tisztán kivehető sávjaként, de persze nem látod, csak tudod, hogy ott van, és úgy tűnik, abban a pillanatban a villamos hangos csikorgása az egyetlen hang, az egyetlen zörej, a város csikorgatja a fogát a kiszáradt szájában, pedig, ha egy kicsit fülelnél, bizonyára meghallanád a tolató mozdonyok füttyét is valahol a torkában, vagy egy hajókürt távoli bugását mélyen a bensejében.

De ez, mint mondom, Szlovákia, gondolatban, te a valóságban... tudom, erről nem írtál, de hadd találgassak egy kicsit: vasárnap van, nem sokkal ebéd után, a város szunyókál, ejtőzik, még az utcákon céltalanul kószáló uborkasalátaszag, még az is el van pilledve. Csak a Vuk Karadzsics utca sarkán álló házban, vagy az már a Dosztojevszkij fasor, abban a házban, mondjuk, a Gyár utca sarkán, mindjárt a kapualjában, abban a házban a szag hirtelen áthatóbbá válik. Ez már, kár titkolni, közönséges bűz. (Lisztesfejű elmélete szerint a sörvizelet hígabb, távolról sem éri el egy kiadós, rum utáni vizelet töménységét.) Fölmész négy lépcsőfokon a magasföldszintre, és becsöngetsz.

Na, és ez rád vall. Elvégre tudnod kéne, hogy vasárnap délután Šimončičéknál családi díszelőadás van. Amíg az ajtó előtt állsz és vársz, figyeled, hogy csörömpöl a lakásban az edény. Vasárnap délután megesik, hogy mosogatnak, és a legnagyobb odaadással akkor, ha odakinn, napon, negyven fokot mérnek, de az edénycsörömpölésnek is sokféle válfaja van, ez a tányértörés határán mozog. Újra becsöngetsz. Az ajtón fém névjegytábla, rajta a felirat: Özv. Šimončič A. Mennyi elszántság, kemény elhatározás van abban, hogy valaki fémbe véseti: özvegy! Vagy ez számára hivatás, rang?

Az ajtó hirtelen, minden figyelmeztető jel nélkül nyílik ki. Lisztesfejű áll mögötte, az egyik lába még a levegőben, a nadrágját rángatja fel. Rád néz, aztán ugrik egyet, befejezi, amit elkezdett. A sliccét nem gombolja be.

–   Aha – mondja minden meglepetés nélkül, mintha még nem volna teljesen magánál. Göndör haja csimbókokba tapadt. – Tartozom neked? ígértem valamit?

–   Nem. Azért jöttem...

–   Gondoltam. De arcán nyoma sincs a megkönnyebbülésnek. Elgondolkodva nézi a hasítéka gombjait, mintha habozna, aztán lassan gombolgatni kezdi őket. Ujjai egyenesek, vastagok, töredezett körme benőtt. Kövér, húsos arca ráncaiban, mint eső után, izzadságtócsák fénylenek.

–   Problémáink vannak – mondja komolyan, és feljebb húzza a nadrágját kidomborodó, de feszes hasán –, pontosabban kettő: a fiúk bőrnadrágja és az élet értelme mint olyan. A léderhózni egészséges és praktikus viselet. Gyerekkoromban csak két dolgot gyűlöltem: a nagyszombati misét és a léderhóznit. Bajosabb a dolog az élet értelmével. Ez nálunk kényes téma. Meg kell várnom a koffert. – Felsóhajt, de ez a sóhaj sem túlságosan meggyőző. Nézed a dagadt, himlőhelyes, ki tudja, mitől (hiszen szemmel láthatóan nem borostás) piszkosszürke arcát, és vársz. – Hát akkor mért is jöttél tulajdonképpen? – kérdezi meg végül.

–   Samko végett. Keresi a rendőrség. – Abban a pillanatban magad se hiszed (keresi a rendőrség! Samkót! majd éppen őt!), de hát nem is rólad van szó, sőt, mondjuk meg őszintén, Samkóról sem. Olyan ez most, mint a demanovai barlangban az a szempárbaj közted és a között a fiatalember közt. Még mindig zavartan nyomoz utánad a turisták között, vagy már észrevétlenül a pozsonyi utcákat rója?

Valahol a lakásban nyilván – kinyílik egy ajtó, mert a tányérok immár egészen közel csörömpölnek, mintha személy szerint hozzád fordulnának. Még a víz is megcsobban. Aztán megszólal egy hang, csodálatosképpen halk és reszketeg. – Itt van, és eredj! – Valami, valamiféle hang: nyikordulás? ajtócsapódás? – Eredj! – ez kiáltás, de szintén csendes –, és vissza se gyere! Šimončičnak kívülről csak a keze maradt a kilincsen, mintha félne, hogy becsapják előtte az ajtót. – A tulajdon házamban nem hagyom sértegetni magam! – A ház persze nem az övé, sőt még a lakás sem, az is házmesterlakás. Mosolyogsz, magad is megéltél hasonló helyzeteket, valaha, csakhogy Lisztesfejű negyvenöt éves. – Eredj! Eredj! – Nem harag ez, ahogy így hallgatod, inkább fáradtság. A türelem katlana túlcsordult, vagy inkább csak kilyukadt. Az anyag amortizációja. – A gyerekek előtt! – Ez már messzebbről hangzik. Egy döndülés, még egy, mintha az ajtó első próbálkozásra nem csukódott volna jól be. Aztán Lisztesfejű újra a folyosón van, mindenestül, a bal kezében barna, sarkain megvasalt papundeklikoffer. – Így – mondja, és maga elé állítja a kockakőre. – Egy pillanat, csak belenézek. – Leguggol, felnyitja a koffer födelét, nem látsz be mögé, csak a hangját hallod, a megváltozott, kongó hangját. – Ing. Szappan. Törülköző. Ez meg mi akar lenni, meleg alsó? Jégeralsó! Van közönséges meg gyapjúzokni is. A fogkefét kifelejtették. És a borotvapamacsot! – Az utolsó szavak érthetőbben hangzanak, mintha szétpattant volna körülöttük a buborék, Lisztesfejű alighanem arccal az előszoba felé beszél. – A dolgaim! És a madzagot kifelejtettétek! Még dünnyög magában valamit, de nem érted, mit. Kezded unni. Meglett férfi, gondolod magadban, és ekkora felhajtást csinál. Egy kicsit megveted, és nem csak épp ebben a pillanatban, bár ebben a pillanatban jobban.

–   Na gyere – mondod türelmetlenül, és elindulsz a lépcső felé. Már nem érzed sem az uborkasaláta, sem a vizelet szagát. Némelyik levélszekrényre tintaceruzával otromba betűk vannak felfirkálva: P, PR, SM. Elgondolkodol, és máris kitalálod: az újságelőfizetők. Mindjárt nyugodtabb vagy. Amint lépteket hallasz magad mögött, hátra se nézve kimész az utcára.

–   Nem gondolják komolyan – mondja Šimončič. Kigombolt ingéből, most a napon látod, sűrű, göndör szőr kandikál ki. Az arca kékesen, acélosan csillog. – Úgy vette elő a koffert, ahogy még egyszer télen bepakolta. Jégeralsó! – Hüvelykujját az orrlyukára szorítja, és hangosan fúj egyet. – Nem mondom, ma véletlenül igyekeztek a kedvembe járni. – Leszalajtották Jančit sörért. De hát magad is beláthatod, sört, ilyen hőségben. Anyám öregszik. – Megáll, és megismétli a procedúrát a másik orrlyukával. Szemrevételezi a taknyot a járdán, aztán szétkeni a cipője orrával. Nem, ezt csak úgy mondtam, megfontolatlanul: mezítlábra vette fel a szandált, az, kérdezed magadban, ott az ujjai közt vajon árnyék, vagy rászáradt piszok?

–   Mindannyian öregszünk – mondja Šimončič, és felemeli a fejét. – Valamikor, amikor felvetettem a lét alapkérdését: mivégre mindez? apám ötpercnyi meggondolatlansága miatt?, látnod kellett volna azt a majrét. Ma... De alighanem ez a hőség is teszi. Muszáj innom. Gyerünk a... – ez a döntés nyilván vigaszainak egyike, ezért tétovázik olyan soká. A farzsebéből elővesz egy maréknyi szutykos tízkoronást, és kérdőn rájuk néz, mintha meg akarná velük tanácskozni a dolgot. – Gyerünk a Lóba.

Hogy ezt csak kitaláltam? Hát persze. Mindössze annyit írtál (és mennyi ingerültség érződik benne): – Világos, hogy ez nem ment botrány nélkül. –Világos, világos. Semmit se látsz be neki, a Lisztesfejűnek, nincs hozzá egy csepp türelmed sem. Meg vagy győződve róla, ennyire már ismerlek, hogy ezek az ő „szívóskodásai” valamiféle eredendő gyöngeségből fakadnak, ha erősen kézben tartaná a gyeplőt, nem kellene ilyen módon bizonygatnia... Világos, hogy ezt csak kitaláltam, és róla nyugodt lelkiismerettel találok ki bármit, mert kedvelem, és tudom, hogy nem tévedek, szabadon képzeleghetek, szabadon és valóságosan... Úgy járok-kelek benne, akár az erdőben, zsebre tett kézzel. Az a „halandzsa” például, az, elismerem, csak afféle kiagyalt felújítása, újrateremtése a minden irányban nyitott szabad térségnek. Jól van, legyen ahogy te akarod: – Így hát elmentünk a Lóba. – Maradjunk ennél, bár megvannak ezzel a mondattal kapcsolatban a magam kérdőjelei. Nyitva van egyáltalán vasárnap a Ló? Hát, ha azt mondod, legyen. Ültök az asztalnál, mindjárt az ajtó mellett, odabent minden üres, és kint... ezt szeretem, Szlovákia, gondolatban: a szinte (csak a felmelegedett levegő remeg az aszfalt fölött) mozdulatlan utcát, amely úgy pihen a hőségben mint egy nyelvét lógató farkaskutya, a temetőkerítést, a túloldalon a Kisállomás sárga épületét egy fa koronájának szamaritánusi árnyékában – egy levél se rezzen, és csak amikor már-már ráböknél erre a jelenetre, mint valami fényképre, csak akkor csörrennek meg valahol oldalvást a dízelmozdonnyal mellékvágányra, a Kábelgyár irányába lökött láthatatlan vagonok. Nyomban ezután, dongóként felzúgva átvág keresztben a képen egy troli látomása.

Egy tányér pacalleves van előtted, ezt tudom, de nem tudom megítélni: szürcsölve falod-e, mert tegnap dél óta nem ettél, vagy csak (a hőség és a tegnapi ital) ímmel-ámmal turkálsz kanaladdal a vöröses folyadékban? Az alumíniumkanál nyelébe lyukat fúrtak, és téged ez, isten tudja, miért, felbőszít, mintha a képedbe mondanák: tolvaj. Dühít a Šimončič előtt álló féldeci is, de Šimončičnak szüksége van rá, neked meg szükséged van Šimončičra. Tulajdonképpen két féldeci áll előtte, egy látszólag neked, noha világosan megmondtad neki, hogy nem iszol, szótlanul megfogod, és az asztal szemközti felére állítod, az első mellé: ikrek. Ez a kettő, és ezzel vége, határoztad el lélekben.

–    Samkót a rendőrség... – mondja Lisztesfejű elégedetten, most, hogy kedvező feltételek teremtődtek a komoly beszélgetéshez –, hallgatlak. Nem, nem nyúl a felesekhez, csak elgondolkodva, kedvtelve nézi őket, elgondolkodva szemléli, és úgy sugárzik belőle a belső béke, hogy szinte megszépül a hájas, kövér arca.

–   Igen – mondod, mintha ott sem lennél, egy kicsit megzavarodva a tapasztalt változástól –, szóval a rendőrség... Olyan nagyképű hólyag volt, fiatalabb nálam. Eljött utánam a demenovaiba, nem fogom most neked az egészet elmagyarázni. Hogy mikor láttam utoljára. Tudom is én, mikor. Micsoda ökörségek. De ha keresik, az azt jelenti, hogy még nem kapták el.

(Nem mentél utána. Honnan benned ez, ez a büszkeség? Azt hiszed, annyi alkalmad lesz még, hogy ez az egy nő nem is fontos? Nem szórakozásra való alkalom, hanem, mondjuk, alkalom valakinek valamit jelenteni, valaki számára létezni. Állj, hagyd, hogy egy kicsit fantáziáljak, számomra most a faház árnyékában áll, az ellenkező oldalon, hogy ne lássék, de hogy azért mindent halljon, és ő, a férfi, sajnos határozatlanul szétfolyik benne, akár a paca az itatáson. Nem akarok erőnek erejével rátörni, szokjon meg. Nincs nálam protekciója. De hiszen nem rohantál el csak úgy, nem rohantál el, mondjuk, zakó nélkül, személyazonossági nélkül? Visszamentél értük, futva, futólag, akkor meghallott, de nem jött elő, inkább csak előbukkant az árnyékból, megmutatkozott, nem mentél oda hozzá, nem, de legalább azt mondtad neki, futtodban, futtában: – El kell mennem? – A szavakon nem múlik, de legalább megszorítottad a karját, mindjárt a válla alatt, ahol a legvastagabb? Ez olyan zavartan szívélyes gesztus, és ő ráadásul a sértődöttet akarja játszani, és mire ráébred, hogy arra nincs idő, már késő. Ne gondold, nem találok ki olyan történetet, ami nem történt meg, nem mondom, hogy meghatalmazást írtál neki, hogy felvehesse a fizetésedet, azt sem, hogy találkát beszéltél meg vele Liptószentmiklóson a nyár végére. De hiszen a gyerekekkel szeretettel kell bánni, nem tyúk, csak, te magad mondtad, Csirke. Nem, én tudom, nem mentél el hozzá, autóbuszra szálltál, vonatra, elutaztál Pozsonyba, ott ülsz most, a Lóban, a pacallevest már eltoltad magad elől az asztal közepére, nézed a Lisztesfejűt, várod, hogy befejezze a tankolást, és hallgatod.)

Ló, pacalleves... milyen nehézkes mindez, mennyire feltart! Szeretem a dolgokat, ragaszkodom hozzájuk, mert kézzelfoghatók, valóságosak, számítani lehet rájuk, ragaszkodom hozzájuk, de olykor le is ragadok mellettük: pacalleves. A pacalleves tehát, ha félretoltad, te vagy, te is? De jól van, félretoltad, és Lisztesfejű (ez az ő pillanata, két érintetlen féldeci van előtte, most nagynak érzi magát) eközben azt mondja: – Igen, Samko. Az orosz félműveltség örök problémája. Lisnyij cselovek. – Nagyot sóhajt, mintha kár volna folytatnia, de nem hagyod magad ezzel becsapni, tudod, hogy csak most jön igazán lendületbe.

–  Ti, fiúk, és ez öreg hiba, azt hiszitek, hogy a világon minden először történik. Hogy ilyen még nem volt. Például, amikor hullámzani látod a tengert, akkor a vize emelkedik és süllyed, de a valóságban egy helyben áll. Tudtad te ezt? Aligha, mert most találtam ki. Alábecsülitek a világ állandóságát, fiúk. Te legalább, nem akarlak dicsérni, realista vagy, a földön jársz... nem hergeled föl magad fölöslegesen... tudod, hogyan: amikor szédülni kezdesz a körhintán, nem beszéled be magadnak, hogy az egész világ olyan undorító, hogy okádhatnékod van tőle, megvárod, amíg a ringlispíl megáll, kirókázod magad a fűbe, és megfogadod magadban, hogy soha többé nem dobsz ki pénzt ilyen marhaságra. Te olyan egészséges állat vagy. Nem igaz? – Most végre fölemeli a féldecit, és mintha el akarná terelni a figyelmet erről a mozdulatról, azt mondja:

–  Tudod, hogy Samko piálni kezdett? – Maga is szívből nevet ezen, vagy talán csak azért nevet, hogy jobban kiélvezze a pillanatot, amikor a keze a tele kupicával megmerevedik az ajka küszöbén: állj meg, pillanat, gyönyörű vagy!

–  Az nem a pia miatt volt – mondod. – Ha nálunk minden piást sittre vágnának, te már rég életfogytiglant kaptál volna.

–  Én nem mondom – dönti magába szinte követhetetlen mozdulattal a féldecit –, én, kérlek, személy szerint senkire sem dobhatok követ. Engem csak dühít, hogy olyan hülyén vedel. Az alkohol nem gyógyszer a világfájdalomra. Az alkohol... de hát neked magyarázzam? Ez fokozott éberség kérdése. Tisztán kell látni. A szabadság lelkiállapot. A szerencse, meg az ehhez hasonlók. – Legyint. – Egy menővel nem fordulhat elő, hogy beviszik a kijózanítóba.

–  A kijózanítóba? Samkót? – De közben másra gondolsz, és ezt észrevenni a hangodon.

–  Kiről beszélek? – mondja, Lisztesfejű, kissé sértődötten az értetlenséged miatt. – A mi kedves Samkónk... Én mondom neked, Samko problémája olyan régi, mint a világ maga. Fiúk, azt csak ti hiszitek, hogy nem akad másotok. Ez megint az az apám meggondolatlan öt perce. Bár, köztünk szólva, alighanem hízelgek az öregúrnak, két perc pontosabb lenne. Várj, ne nevess. Apád ötpercnyi meggondolatlansága, és egyszerre csak itt vagy, és azt kérded: és most? Ebből származnak aztán azok az izék, a másnaposság...

–  Tudod, hol lakik? – kérdezed kissé már türelmetlenül. – Említett valamit, hogy a mamájától már elköltözött.

–   Ott kint valahol, nem is tudom, hogy nevezik azt. A Štrkovecen. Harminchetes szám, vagy úgy valahogy. Megtalálnám. Voltunk már ott, akkor, azon az éjszakán. Akkor, amikor bevitték a kijózanítóba. A felesége hívta ki őket, ezt már mondtam? – Elgondolkodva beletúr rövid, gyapjas hajába. Eközben pedig Samko problémája rettentően egyszerű. Az a lényeg, hogy túlélje a szürke hétköznapokat. Ő persze talál rá valamilyen fellengzős magyarázatot, de alapjában véve kicsiségekről van szó. Például kenyeret kell vennie. És ez Samko problémája. Ez Samkónak nehézséget okoz. Nem arra gondolok, hogy a boltban már nincs kenyér, hogy a tejcsarnokban leltároznak, hogy a város túlsó végére kell menned... Ez most lényegtelen, vagy hogy hosszú sor kígyózik a kosarakért, hogy az emberek civakodnak, és a kenyér tegnapi, nem erről van szó, felőlem lehet friss kenyerük már az első útba eső boltban is, és odabent nincs senki, ez a dolgon mit sem változtat. Kenyeret kell venni. Értesz engem? Gondolnod kell rá, fejedben kell tartanod: kenyeret kell venni! Ha csak rólad volna szó, azt mondhatnád: szarok rá, ha eszembe jut, veszek, ha nem, nem, megvagyok nélküle is, de ha feleséged és gyerekeid vannak... Vagy haza kell hoznod a bölcsődéből a gyereket, és folyton nézned kell az órát: egek ura, már fél öt! Ez Samko problémája, erre nem volt felkészülve. Mit érdekli őt, hogy már fél öt, miért kellene ezzel törődnie, mikor a világon számtalan érdekesebb dolog van, és akkor egyszeriben, hogy egek ura! Hogy már! Miért már? Miféle már? Vagy például be kell menned autóbusszal a városba. És megint, nem kell, hogy tolongás legyen, mosolyoghat a sofőr is, lehet szabad ülőhely, ez mind nem érdekes, de minden reggel ugyanazon a megállón! Ugyanazon az útkereszteződésen át! Ugyanabban az időben! Ez Samko problémája. Túlélni a szürke hétköznapokat. És ezután már minden nap, fiúk, én mondom nektek, életünk végéig minden nap szürke hétköznap lesz.

Rád néz, és talán mosolyogni lát, vagy a türelmetlenséget kétkedésnek véli, mert hozzáteszi: – Komolyan mondom. Ezt meg fog kelleni szoknotok, fiúk.

–   Idd meg – mondod, aztán még hozzáteszed: – Ezek női gondok. – De ha elképzeled Samkót, teljességgel hihetőnek találod, hogy képes kenyeret vásárolni, és hirtelen támadt megmagyarázhatatlan dühödben vagy sajnálatodban kifakadsz: – A felesége, az a tyúk... – Magad sem tudod, mit akartál mondani.

–   Őrült! – tör ki hirtelen Lisztesfejű kezében a féldecivel –, én mondom neked. Találd ki, mért keresett meg! Háromszor, mit, százszor találgathatsz, akkor se találod ki. Őrült! Ő hűséges akar lenni. Nehogy azt hidd, az ő szavait idézem. Ekkora baromságot én nem agyalok ki. Dolgozott a tévében, nem? Na, hát annak vége. Ő hűséges akar lenni. Hűséges segédmunkás nálunk a vállalatnál, bruttó ezernégyszázért. Vagy, mondjuk, hűséges kocsikísérő. Hűségesen kihordani a tejet meg a kiflit. Még szerencse, hogy részeg volt, hát nem vettem komolyan. Őrült. A diliházba kellett volna vitetni, nem a kijózanítóba.

Hosszadalmas vagyok, ugye? Hiszen csak azt írtad: „Prüszkölt.” De hát éppen ez az, ebből látni, milyen kevéssé ismered: prüszkölt! A Lisztesfejű nem macska, nem akkor prüszköl, ha zabos, ő folyvást prüszköl. És amikor azt hiszed, hogy a legkutyább kedvében van, hogy már-már fröcsögni kezd a nyála, egyszer csak elmosolyodik, nem az arca, az túl durva, abban elveszne a mosoly, mint köpés a tengerben, a szavai mosolyognak: – Jól van na. Majd megváltjuk. Engedjétek hozzám a kisdedeket. Šimončič, a Messiás nagyban űzi a megváltást. Özvegyet, árvát, televíziós hogyishívjákot, rendezőt, mindenkit megvált, szépen, sorjában. Megváltjuk, egyet se félj.

Hosszadalmas vagyok, tudom, de tetszik, ahogy azt a ti Samkótokat – azt a műkedvelő bűnözőt a sarkában a rendőrséggel, ő meg visszaadja neked a furaszent Samkót, az – önjelölt Samkót, a Schöne Samkót... mindenkinek a magáét, a maga képére teremtettet, és hogy az a tiéd csupán nagy vonalakban van felvázolva, annak nem az az oka, hogy benned nincs minden részlet kidolgozva, csak nem akarsz mindent a Lisztesfejű orrára kötni.

– Gyerünk – lököd meg a kezét, amelyikben a még teli kupicát tartja. Egy kicsit maga is meglepődik, fölemeli, és mintha a szesz éppen hatni kezdene, elkántálja nyúlfarknyi fohászát: – Ha egyszer leküzdöm gyarlóságaimat, odaállok majd az elvtársak elé, és megmondom nekik, hogy immár érdemes vagyok az úttörőnyakkendőre, és annak becsületéért kész vagyok akár életemet is áldozni.

Felhajtja, fogja a kofferét, és elindul mögötted az ajtó felé.

Csak menjetek. Teszek rátok. Nekem itt van a Szlovákiám, gondolatban: éjszaka, az égbolt, akár a tejüveg, visszaveri a nem látott fényt, a temetőben alszanak a madarak, a fák is belekuporodtak elnagyolt körvonalaikba. Valahol, a sarkon túl magános cipősarkak kopogása hallatszik. A Kisállomáson felsikolt álmában egy mozdony, nyomában, mint a müezzin, felvonítanak az éhes kutyák a Kísérleti Kórbonctan épületének tetején. Nincs enyhülés, a két utca határán a szellő is meleg és tömény, akár a fing. Villámként világítja meg a tetőket az áramszedők elektromos kisülése. S mindenre ránehezedik a kéndioxid és a teljesítetlen ígéretek fojtogatóan súlyos dunyhája.