A lélek tivornyái

Indíttatás. „ Tót – zsidó eredetű családból származom, a köztudat szerint ez nem előkelő származás, az én családi sugallatom szerint a legelőkelőbb a világon. Kevés érzékünk van a szemlélődő keleti bölcsesség iránt; a mi szemünkben csak az valamirevaló ember, aki karriert csinál, az ember azért van a világon, hogy költözködjék, ötszobás lakásból hétszobásba, hétszobásból kilencszobásba, és haszontalan, lumpen fráter az, aki nem a saját palotájában fejezi be az életét... Kisgyermekkoromban belém ojtották a karrier vágyát, és egész élhetetlen ifjúságomban úgy szopogattam a karrier gondolatát, mint eqy fantomcukorkát, elérhetetlen távolságból és mégis érzéki boldogsággal...” – írja Hevesi András Előszó című írásában, melyet készülő önéletrajzi és a budapesti nagypolgári életforma „szociográfiai” regénye bevezetőjének szánt, s mely regény töredékekben –műhelytanulmányszerű novellákban – maradt az utókorra. A származás és a gyermekkor közhelyszerűen meghatározó eleme egy-egy írói pályafutásnak, így Hevesiének is. Az anyagi biztonság és a gyermekkori túlzott babusgatás kacsalábon forgó (bérpalotájának idilljéből néhány elkerülhetetlen utcai és iskolai megaláztatással a tarsolyában egyetemista ösztöndíjasként Párizsba kerül, hogy filológusi vagy egyetemi tanári karrierjét megalapozza. Az óriásváros a maga ridegségével még inkább előhozza a különc úrifiú magányát. A pesti irodalmi körök ifjú beavatottja előkelő ajánlólevelei ellenére is elutasításba, közönybe ütközik. Párizs nem fogadja be könnyen az idegent.

1924-es emlékeiből, élményeiből íródott Párizsi eső című regénye, mely 1936-ban jelent meg.

A lélek tivornyái. A Párizsi eső önéletrajzi ihletésű regény. Egyes szám első személyben indul a „vallomás”, s hogy a főhős nem maga Hevesi, csak a negyedik fejezetben derül ki, amikor is bemutatkozik: keresztneve Georges. Az író ezzel a regénytechnikai fogással azonban korántsem rejtőzködni akar; gátlástalanul feltárja lelkét, így a Párizsi eső rezdülései és az életrajz mozzanatai egymásba átcsapó vallomáshullámok. A feltárulkozás ilyen formája nem beteges exhibicionizmus. A tökéletes önmegismerés vágya ösztönzi lelki folyamatainak aprólékos megfigyelésére, megfogalmazására. Az elvesztett gyermekkori biztonságérzetet nyújtja a regény; otthonosan viselkedhet, mozoghat, élhet benne, nem kell kínosan vigyáznia külső megnyilvánulásaira. Kielégítően válaszol az önmagának feltett kérdésekre, magyarázataival ápolgatja a lélek karcolásait és mélyebb sebeit. Önéletrajz és lélektani elemzés alakul így regénnyé. A műfaji meghatározásra tett kísérletből nem hagyható el egy harmadik jegy: a regényt hajszálvékony esszészálak szövik át; ezzel a modern regényírás próbaútját járja Hevesi.

A „külső” történet nem ígér túl sok kalandot. A Párizsba került diák megpróbálja felfedezni és meghitté berendezni a várost. Az eső, a szinte misztikus eső megakadályozza abban, hogy teljes szépségében, egészen felfedezze Párizst. Az esőfüggöny elválasztja a külvilágtól, s befelé fordítja, a lélek mélyeibe. Kettős álomvilágot lát: az egyiket az esőáztatta, külső, „barátságtalan, mogorva, érdes tapintású” álomképekké váló párizsi utcák és híres épületek – Notre Dame, Panthéon – alkotják; a másik a belső, valódi álomvilág, melyben „...egymásba nyíló, egyre bővebb vizű tengereken” hajózik, „egyre káprázatosabb, egyre részegítőbb eseményekbe” sodródik. Az álmok és a lélekörvények hozzák végül a kalandot. Kapcsolatokat próbál teremteni. Futó ismeretségeket köt az utcán, egy fekete lány után ered, egy apacs külsejű fiút meghív egy italra, beáll focizni az utcagyerekek közé. Minden próbálkozása balul üt ki. Ugyanígy kudarcba fulladnak a híres embereknél (Párizsban élő neves magyarok, hírlap- és színdarabírók) tett hivatalos, ajánlólevelekkel támogatott látogatásai. Valamennyi kísérletében az egyéniségét erőszakolja mindenáron arra, akitől a segítséget reméli, s ez a magatartás nem éppen megnyerő, inkább tolakodásnak tűnik.

Az önbizalmát vesztett úrifiú saját társadalmi rétegében nem talál megértést. Máshol és másképp próbálkozik hát. Egy színházi előadás példázata alapján döbben rá, hogy a polgári lét párás, fülledt biztonsága és meghatározott rendje, melyben gondtalanul lebegett eddig, bármelyik pillanatban kibillenhet, s a lelke mélyén lakik egy másik ember, aki teljes ellentéte az eddig megismertnek. A züllött, a gonosz, az esendő, a szörnyeteg én egyszerre taszítja és vonzza, mert bár a megszokott rendben jól érzi magát, a másik világ a maga szennyes titkaival legalább ilyen csábító.

A főhős „rossz” alteregójának megtestesítője Turauskas; ösztöneivel, viselkedésével, szokásaival kísértetiesen hasonlít a főhős elfojtott érzelmeire, vágyaira, persze felnagyítva és eltorzítva. A jóval idősebb férfi, aki szintén a magány feloldására törekszik, felajánlja barátságát, és feltárja legbelső titkait. Georges fölényesen viselkedik, „tud bánni vele”, uralkodik rajta (vagyis igyekszik elfojtani saját lelke torzulásait), de nem szabadul könnyen. Eleinte szórakoztatják Turauskas bölcselkedései, de a hatásuk alá kerül később. Turauskas ráadásul csaknem bajba sodorja, hiszen felelőtlenül elfecseg egy kitalált történetet Georges állítólagos kémkedéséről egy rendőrségi besúgónak. Az ügy elsimul ugyan, de mintegy következményeként a könyvtárban könyvlopással vádolják a tisztességes előéletű főhőst. Ártatlanságára ismét fény derül, de a puszta gyanúsítások is olyan érzetet keltenek Georges-ban, hogy a lelke mélyén lakó „szörnyeteg” bármelyik pillanatban a felszínre törhet, és a valóságban is bekövetkezhetnek ilyen és még megvetendőbb, erkölcstelenebb bűntettek (akár gyilkosság is). Éppen ezért igyekszik eltávolítani a kínos „barátot”. Sikerül megszabadulnia tőle, de az élmény nyomot hagy lelkében, állandó, lappangó szorongást okozva.

A következő kapcsolatteremtési kísérlet egy lány felé fordítja, a sok rossz élmény után a szépség, a tisztaság felé. Mélával a könyvtárban ismerkedik meg. Mintha-szerelem szövődik köztük, mely Georges-nak életmentő kötél, melynek segítségével visszatérhet a maga rendjébe; a lánynak flört, hiszen vőlegénye van. Az idill, a menetrendszerű boldogság csendjét ugyancsak felveri a szakítás. Georges az utolsó találkozásnál – bármennyire is sebzett a lelke személyiségének elutasítása miatt – fölényesen viselkedik a lánnyal, vagyis újra „tud bánni” az érzelmi kudarccal. Ezzel a fölénnyel takaródzik. Ám mert „megütötte magát”, keresi Turauskas társaságát; úgy érzi, hozzá züllött, hozzá süllyedt. Turauskas forró, szinte szerelmi vallomásban tör ki, ettől Georges megijed, hirtelen faképnél hagyja, soha többé nem találkoznak.

A lélek szépséges-fájdalmas tivornyái és sorozatos kudarcai után végre sikeres vizsgát tesz az egyetemen, filológiai kutatásai eredményesen zárulnak, hazautazhat Budapestre, a jól ismert utcákba, a rendbe, a biztonságba, az anya szerető karjaiba.

A magány stilisztikája. A Párizsi eső 13 fejezetre tagolódik. A fejezetek egyike-másika önálló novellaként is megállja helyét. Az első három fejezet nagyjából azonos hosszúságú. Az első fejezet szinte állókép, hangulatjelentés az esőtől fátyolos Párizsról. A második fejezetet mozgalmasabbá teszi a lakáskeresés és a francia irodalmi körök meghódítására tett kísérlet.

A következő fejezetben bukkan fel Turauskas, s ebben a részben megy el a főhős színházba (a leleplezés az önleleplezés jól bevált irodalmi fogása), hogy az egyik színészben rátaláljon saját maga torzképére (a színész Turauskasra emlékezteti, de később nem derül ki, igaz volt-e feltevése, miszerint a kávéházban futólag látott Turauskas azonos a színésszel).

A negyedik fejezet a regény legterjedelmesebb fejezete, ebben dolgozza fel Hevesi a Turauskas-szal való nagy találkozást. Életbölcsességek, eszmefuttatások duzzasztják el és teszik lassan hömpölygővé ezt a hangsúlyos részt; ebben a fejezetben ismeri fel a főhős énjének „rosszabbik” felét.

Turauskas voltaképpen nem a regény egyik önálló figurája vagy másik főszereplője. Tudathasadásos módon Georges-Hevesi másik, sötétebb énjének megtestesítője. Ez az „állapot” egyelőre nem kóros, még tudja irányítani, „uralkodik rajta”. Alakja azért árnyaltabb, azért kap több figyelmet a regény többi „szereplőjénél”, mert az önmegismerés folyamatában a legnagyobb izgalmat az író/ főhős számára a „sötét” énre való rátalálás nyújtja. Az író/főhős gyerekkorától fogva különcnek tartja magát, de olyan különcnek, aki furcsaságaival nem lépi át a nagypolgári életmód és jóízlés meglehetősen zárt kereteit. A biztonságos, fülledt, félhomályos gyerekszobából Párizsba utazva mintegy számkivetésbe kerül, az idegen környezet felnagyítja különc tulajdonságait, s meri vállalni, meri megfogalmazni a durvább oldalát is. Ahogy Turauskas odaveti magát bármely ideiglenes társaságnak, úgy takarja ki a lelkét Georges-Hevesi. Turauskas tehát tükör, mely a felszín helyett a mélységet mutatja.

Georges-Hevesi saját egyéniségének rabja. Bármennyire is igyekszik árnyaltan rajzolni regénye szereplőit, keveset tudunk meg róluk. Hiába a pontos külső leírás, hiába a lelkiviláguk meghatározására megfogalmazott feltevések sorozata. Turauskas az egyetlen igazán „élő” figura (még ha ez látszólag ellentéte is a fentebb állítottaknak) a regényben. Georges-Hevesi képtelen megismerni mind környezetét (ezért tűnik számára Párizs álomvilágnak), mind a körülötte mozgó-lebegő embereket, hiszen túlságosan leköti saját személyisége, saját egyénisége.

Bizonyíték erre Mela. Megismerkedésük, kapcsolatuk „elbeszélésének” ugyan hosszabb részt szentel (mégis rövidebb, mint a Turauskas-szal telített 4. fejezet), de a lányról külsején kívül alig derül ki lényeges dolog, hiszen lelkivilága nem azonos Georges-éval, még csak nem is rokonítható vele. Alakjára azért van szükség, mert a nőiség és a szerelem (bármennyire mintha-szerelem is ebben az esetben) ellenpontozza a Turauskas-vonal durvaságait és torzulásait. Georges számára „tudathasadásos” másik énje leküzdésének biztosítékát jelenti, a mélyről való felemelkedés, a megszokott polgári rendbe való visszatérés esélyét. A (mintha-) szerelmi kudarc az egyéniség kudarca ismét, azé az egyéniségé, amely értékeit a külvilágban próbálja erőnek erejével kamatoztatni.

A szakítást tárgyaló 10. fejezettől a regényfolyam felgyorsul, fejezetei lerövidülnek, feszültebbé válnak. Georges-Hevesi újra keresi Turauskas társaságát, vagyis visszasüllyed a magányba, ahol érvényesülhet teljes egyénisége. A szerelmi kudarc után azonban a szörnyeteg én túl erősen jelentkezik, ezért menekül a kettős (Turauskas-szal társított) magányból az egyszemélyesbe, az úrifiúi különcségbe, vagyis a párizsi kaland után haza.

A világfájdalmas, lelki gyötrelmekkel fűszerezett feltárulkozás magamutogatásnak tűnhet, még ha az író látszólag egy másik ember – Georges – bőrébe bújik is. Mégis izgalmas írói önarcképet kapunk a 20-as, 30-as évek föl-fölsejlő hátterével, a már-már letűnő nagypolgári életforma szokás- és érzelemvilágának karcolásaival.

Ami a regényt igazán remekművé teszi, az a megírás stílusa, a megfogalmazás bravúrjai. Hevesi „foglalkozását” tekintve hírlapíró, könnyed eleganciája, gördülékeny tárcák, kritikák szerzője. A korabeli publicisztika stílművésze. „Szavakban gondolkoztam, sima, pontos, jól gördülő mondatokban, mint a vezércikkek” – írja a Párizsi eső első fejezetében. S valóban: indázó, szerteágazó, többszörösen alárendelő és az alárendelő összetett mondatokat szeszélyesen összekapcsoló mellérendelő mondatai könnyedén kerülnek az olvasói tudatba, hogy ott a lélek labirintusáról valamiféle térképet hagyva lustán szétterüljenek.

Sok apró részlet körülírásával teremt sűrű hangulatot pillanatok alatt: „Az utca, a festői és szutykos rue Saint Jaques neve 18. századi kellemeket idézett, de a magas és keskeny gyufaszál házak, amelyekbe szobákat, csigalépcsőket, hal és borkereskedéseket vájtak, a minden köbcentiméterrel való takarékoskodás, meg a parányi adagokra osztott, virágbokréta módjára kicsinosított élelmiszer nyüzsgése inkább arra vallott, hogy túlnépesedett japán városba érkeztem, ahol az emberek oxigén hiányában állandóan levegő után kapkodnak, és kínjukban tréfás szobadíszeket, iparművészeti tárgyakat csinálnak a romlott húsból.”

Érzékeny, pontos közérzetrajzai tágítják a lélek terét: „Nem tudom, mit éreznek a börtönök lakói; én ebben a többszáz négyzetkilométernyi börtönben alig találtam más élvezetet, mint a nap-nap után megismétlődő szertartások kéjét. Szokások képzelt társadalmával aggattam tele az életemet, mint a színésznő imádók arcképeivel a barátságtalan hotelszobát. Gyűjtöttem a szokásokat, ahogy más bélyeget gyűjt. Szinte felujjongtam, ha új szokás csírázását tapasztaltam magamban; huszonkét éves koromban megértettem, miért pedánsak a vénkisasszonyok, miért bogarasak az agglegények...”

Miniatűr jellemzései telitalálatok: „Az egész ember a szónak csaknem testi értelmében vérzett, remegő orrcimpáin látszott, hogy irtózatosan szenved, mégsem parancsolt tiszteletet vagy részvétet. Húsos, dagadt elgyötörtsége hétköznapi állapota volt, átmeneti és örökké tartó, mint a tenger hullámzó felszíne, szenvedése folyton felcsapott a magasba, és őrjöngve próbált önmagán túltenni, s ha néha egy pillanatra lecsillapodott, részvétet koldult a külvilágtól, és újjászületett a külvilág részvétlenségéből.” – írja Turauskasról szóló első benyomásait. Vagy Mela arcát a következőképpen jeleníti meg: „Élveztem a lány arcát, amely olyan mozgalmas és változatos volt, mint egy kitűnő színdarab vagy mozifilm... Inkább film volt, nem szorult közönségre, önmaga számára pergett, sötétült el és derült ki, a piros ajkak a maguk mulatságára vonaglottak és kígyóztak, valami rejtélyes nevetésre gömbölyödtek, ez az arc csupa kifejezés volt, ontotta, szórta a kifejezéseket, mint azok a papírra erősített, zsineggel szabályozható cérnaszálak, amelyeknek körvonalai tetszés szerint változnak, de mindig emberi arcot mutatnak. Az arc elszakadt a gondolattól, melyet tükrözött, a szemek ismeretlen okból, mennyei nézőközönség számára ragyogtak fel és fátyolozódtak el – éreztem, nem tudom követni az arc átszellemült játékát, a legtöbb, amit tehetek, ha megcsodálom, és lelkendezve követem páratlan mutatványait...”

Élményei felizzanak a mondatok parazsán: „Életemben először siklottam át a kamaszos világfájdalom, a cigarettafüstös irónia, a véres és vad magány világából valami elbűvölt és táncos közhelybe, amelyben a szellem egyenletesen oszlik meg a lampionok és a halk zene között. Csendes, derűs, odaadó öröm volt, jámbor és áhítatos, kissé együgyű és békés. Nemigen nyitottam ki a számat, némán hagytam, hogy körültáncoljanak az új érzés hullámai, jóízű, friss magány szellője lengett körül... Csipegettem a csókokat, tréfás szórakozás volt, eleven lénnyel való játék, gépies és kéjes, meghatott, jámbor szertartássá finomodott szadizmus, szaporáztam a csókokat, és a lány oly engedékeny volt, mint egy tündéri automata...”

A regényszövet színes hímzései a sűrűn alkalmazott jelzők, metaforák. Hasonlatrendszere pedig teljes mértékben átszövi szivárványos szálaival. A gazdag képzelet, finom szellem, a rendkívüli olvasottság és szókincs bő mintázatát alkotják kifejezőeszközei, a magány stilisztikájának jegyei.

A regény meghatározó motívuma az eső. Már a címben hangulatteremtő ereje van: az eső borongósságot, szomorúságot okoz, befelé fordulásra kényszerít, zárt belső teret hoz létre. Ugyanakkor mindig hozzátársítjuk a bibliai özönvíz képzetét is. Jelképes, irodalmi eső szivárog át a címből a regénybe, még akkor is, ha valóságosan is esik. Párizs eső nélkül is szokatlan, idegen, meghódíthatatlan város lenne Georges-Hevesi számára, de esőben fokozottan az, éppen emiatt irányul figyelme befelé, önmagára. Az esőtől fényes fekete utcák mintha gyászolnák az elvesztett, békés, pasztellszínű gyermekkort. Az első fejezet zseniális eső-leírása is ezt bizonyítja, hiszen sokkal rokonszenvesebbnek „ábrázolja” a magyar esőt a párizsinál. A borúlátásra, depresszióra egyébként is hajlamos lélek fájdalmait az eső állandóan szétkeni, nedvesen tartja, vagyis nem szabadulhat tőlük.

Az eső – akár egy-egy mondat erejéig – a regény nyolc fejezetében megered, szitál, zuhog. Legerőteljesebben a harmadik fejezetben, amikor átvált jelképes, irodalmi esőből valóságosba, ám sorsdöntőbe: akkor pillantja meg először Georges Turauskast. A lélek tivornyáit taglaló 6–10. fejezetben szavak szintjén nem jelentkezik, hiszen nincs szükség hangulatteremtésre, a belső kalandok, felismerések önmagukért beszélnek, de a nyirkosságot, nedvességet állandóan érezzük. Verbálisan az eső a 11. fejezetben ered el újra, a Mélával való végleges szakítás megkönnyezéseképpen, a 12. fejezetben pedig a bibliai özönvízképzetet bekapcsolva a Turauskastól való megszabadulás, megtisztulás jelképeként. A 13. – utolsó – fejezetben az eső eláll, így Georges-Hevesi kudarcait mélyre raktározhatja. Párizsi életének egyik jellegzetes darabját, az agyonázott kalapot a szél a Szajnába sodorja, így teljesen megtisztulva, megkönnyebbülve utazhat haza. Viszont a regény a kalapját számonkérő, édesanyjától származó mondattal zárul, így összes behegedtnek vélt apró lelki sebe feltehetően érzékenyen jelez.

A stílusművész első regénykísérlete a Párizsi eső. Két évvel később megjelenik második regénye, az Irén. A budapesti nagypolgári élet „szociografikus” feltárásának szánt nagyregénye terv és töredék maradt. Hevesi András, akire kortársai szerint fényes irodalmi jövő várt, 1940-ben Franciaországért (!) esett el.