Anyagváltás; Karambolzabáló gép; Komputervipera
Anyagváltás
kormánymegbízásból ellenőriznem kell a Királyi Tudóstársaságnak azt az állítását, hogy sikerült megoldani a „váltást”
az anyag váltás a tönkremenésmentes ütközés megoldása: a mindvalóságos átsuhanás egymáson. Azonos járszinten robogó járművek, járkerékpárok, járautók, járvonatok, egymáson keresztül-kasul gázolva átjárnak: átrobognak egymáson anélkül hogy tönkremennének vagy anyagi állagukban megváltoznának
a robogó járműalkatrészek aprószerkezetéig minden atom; a bennülő utasok, kosaras kutyák, kalitkamadarak, bőröndök, motorok, kerekek. Az áthatolás energiaterében a vonatszerelvény korpuszkulái utat engednek egymásnak, helyet adnak – elsüvítenek egymás mellett; minden és mindenki azonnal összeáll ugyanabba az élő/élettelen konfigurációba/rendbe, amiben robogott; és a jármű rohan tovább
„anyagváltás” teljes áthatolással és alakváltozásmentes átsuhanással egymáson... Hosszan ellenőrzöm a statikai/matematikai/atomfizikai képleteket a Királyi Tudóstársaság labirintodromjának áthatolásalagútjában és végigülöm a modellvasutak kísérleti „anyagváltását”; majd annak a néger titkárlánynak, aki fiatalon döntésemre vár, hogy írásba foglalt aláírásomat a kormányhatóságoknak megvigye, elkérem azt a titkos digitális telefonszámát, amelyet ha ribonuklein-komputerembe beleprogramozok, hát mi ketten tönkremenésmentes anyagváltással áthatolhatnánk egymáson anélkül, hogy megütköznénk (miáltal a Corpus Cavernosum Penis behatolásának veszélye forogna fenn). Az attraktív néger kisasszony csinos mosollyal hajlandónak mutatkozik és meg is adja kilencdigites telefonszámát, amelyet a zsebkomputerembe betáplálva azonnal egymásbahatolás következik be ha – és amennyiben – és mi megölelkezünk és kiélvezzük annak minden mondhatatlan gyönyörűségét anélkül, hogy a szó konzervatív értelmében közösülnénk
de kihegyesedő cseccsel nem lehet a szemembe nézni annak, aki kilencdigites telefonszámával sejtállományos értelemben a hatalmamban van
még minekelőtte észbekaphatnék, a nevét se kérdeztem és máris, ő, ez, amilyen Pudibonda... Pudibonda!... Most látom csak, hogy csokoládészínanyaszültmeztelen a lánytitkár és nekemszegezve az is előttem van: pajzsosán előredomborodó, gyapjasán kihúsosodó vénuszdombja. Az én Pudibondám. Ügyetlen, elfogódott megadással hagyná is magát és előre beleéli, amilyen felnyílóban már ez a haptikusan-kettős, ez az elnyíló Nagy Ajak; csak be kéne táplálnom a nagyhatalmú telefonképletet a zsebkomputerembe (és a zsebemben már játszom is, azzal, vele). Ekkor inamba szaladó ámbátorsággal és bokavékonyomiglan elgyengülve, hogy a zsebes tenyerem beleizzad – megszégyellem magam és szemérmelős-szabadkozva e szókkal illetem:
– Menjen el. Menjen vissza. Hamar, de nagyon hamar; mert alakváltozásmentes egyesülés közben nem állok jót magamért. Életünk melléfogása lesz ez a fele-se-tréfa: mert ha nem közösülünk, öt-rossz; és ha közösülünk: öt-rossz
A lány szoknyalesimító cigány mosollyal elvonul, kihátrál az életemből. Enigmatikus Pudibonda, aki Majdnem és én azonnal (de ilyen majdnemekből áll a világ!)
azonnal éktelenül megbánom elgyávulásomat. Azt, hogy „erős” voltam: egyszer, ezegyszer életemben gyöngének kellett volna lennem –
mi történhetett volna, rosszabb annál, ha a kioldóhullám a szeparátorsugarakban újra különsorozza a sejtállományt és én jelenthetem magas megbízóimnak, hogy igen, a Királyi Tudóstársaság igazat mondott, a kísérlet sikerült?
mint meteoritesők a csilllagközi térben, sejtjeink rajdübörgéssel átdübörögnek egymáson és mi intenzív, hosszú egybehullás után megint: különálló egyedi-magunkká egyesülünk – telefonszámunk elfelejtve, nevünket meg se kérdeztük
...Miért is hogy ezt a tönkremenésmentes iramáthatolást – ezt az áthatolásos irammegütközést a csúcsforgalomban kipróbálni elmulasztottam: azóta már nyoma se volna rajtam
Pudibondám! Nyomaveszett Szépségesem!... El, el, el: ilyen alkalmat!
kikóstolnom az átsuhanásos anyagváltást a közösülésmentes női testben
Karambolzabáló gép
ahogy mind mértéktelenebbül elszaporodunk és elpimaszodunk a bolygón – annyi globális kataklizma, földrengés, repülőgépkatasztrófa, vasúti karambol, annyi tömegszerencsétlenség után rémlátásaim támadnak egy újfajta gépi berendezésről: a karambolzabáló gépről
jön idő, amikor már az apró-cseprő autókarambolokat egy-két halottal nem fogjuk individuálisan „szétszortírozni” – mert sietnünk kell; nem vesszük külön a hullát, az autóroncsot. Hanem ráeresztjük a karambolzabálót
a kilenctoronylánctalpas gépóriás a karambolt szőröstül-bőröstül bezabálja, hátrahányja gyomrán a Nagy Incinerátorba s a gépbelső, rövid körülkordulással máris produkálja azt a gyufaskatulyányi összhamut, ami a karambolból megmarad (ez, a komputerizált rálelő számmal, továbbítva a karambolnyilvántartóba)... – a többi?
a többi nyom nélkül elfüstölög
Komputervipera
(látogatás a Karkasszban)
Kétnapos, sikeres genfi szümpozionról térek haza, hangom érces, kedélyem derűs. Guinevra olvatagon üdvözöl, egybekelésünk óta ilyen olvatagon andalgó nem volt: mi lesz ebből, ha lefekvés után szerelmes éjünk is elkövetkezik és olvatagságát kamatoztathatom a teljes eggyéforradásban. Kéjelmes lődörgéssel járok-kelek, órák beletelnek, amíg észreveszek valami nemtetszőt
a szoba rosszul fókuszol, amilyen homályos. A bútorok összevisszasága festői rendben – nem ahogy én szeretem. Ami hézagos, az is ritka: nem számolom, de leltár nélkül is tátongó hiányérzetem támad
– De Guinevra! A bútoraink...?
az én Guinevrám. Mintha legyező mögé bújtatná buja mosolyát: inkább titokzatos, mint felvilágosító. Körös-körül a pamlagokon elhervadt kövér szépasszonyok ücsörögnek a harmadvirágzás koldus-állapotában: nevetgélnek, levegőszámba vesznek. A székeket holland szokás szerint (?) a férfiak meglovagolják – nagy illetlenül ingujjra vetkőzve és fenekük is a farmerből kivan (előlógó tökükkel játszanak:) vigyorogva kerersztülnéznek rajtam
nem látom a komputeremet. Hazajövet már ki-kibontottam, melengetve bontogattam új opuszom alapgondolatát: alig várom, hogy hozzálássak, annyira megtetszett. Hogy rögtönrögvest nekiüljek, még ma, mielőtt az ötlet első frissességéből veszít... de hol a komputerem?
– Guinevra! Hol a komputerem?!
Guinevra negélyesen-titokzatos és összecsukott elfántcsont-legyezőjével az orromra koppint
– Ez nem tréfadolog. Guinevra! Azonnal mondd meg! Hol a komputerem?! A parádés szuperkomputer, amit annyira szeretek és benne, a gyomrában
tíz év termése: minden, amit tíz év alatt összeírtam. Hogy ülhetnék neki az újnak, ha a komputer nincs sehol s ott, ahol állt, a helye üresen ásong. És mit keres ez a kolduscsürhe a szobámban, a sok vén ficsori fogsorú, amint most, hogy a hajamat tépem, bezzeg észrevesz valahánya és rajtam vigyorog? Mi?! Ki ez a sok vén hülye? És ki vagy te, hogy mintha kicseréltek volna...?! Agyonváglak, ha meg nem mondod: hol a komputerem?!
Legyezőjével kacéran a legsarokba mutat, ahol a homályderengésben már látom is, ami maradt belőle: a bevásárlóközpont elnyomorodott, összegubancolt drót-targoncája – arra hasonlít, az lehetett a váza; de ami a komputer lelke volt, talamusza, erőközpontja, a legelke, az a VIS, amire minden komputertolvaj pályázik – az nincs sehol
a VIS!
(az angol VIPE-nak mondja, fordítása: KOMPUTERVIPERA)
(a legdrágább méregdrága VIPERATÚRA s az volt a különleges benne: azzal előre-tudta, mit írok rajta, mielőtt leírom)
– Guinevra! A KOMPUTERVIPERA! Az INFORMATIKÁJA! Az ERGONOMETRIKÁJA! Hol van, hova tettétek? Ki vagy, kik ezek a lustos vén lotyók a szemétláda stricijükkel, a cinkos bandád, hányan vagytok?
Akkor veszem észre, hogy a szőnyegeim, mit is mondok szőnyegeim: az intarziás parketta-padlóm sehol, salakon járok. A szoba falait valaki köpüli, zöld köddé imbolyognak. Megfacsarom a csuklóját, felsikolt. Annyit kihúzok belőle, hogy valami ügyvéd vitte el egy távoli külkerületből, de mihelyt elengedem, lesöpri-lesimítja a szoknyáját, igazgatja-cincálja – és titokzatosan burukkol: gerlének adja ki magát. Jóféle gerlemadár ez is, a két nap alatt, amíg odajártam, ki tudja, kivel, hánnyal szűrte össze a levet, kibeszélt a hátam mögött, eladta az ószeresnek ingem-gatyám és mielőtt lefeküdt vele, az ügyvéddel, odaígérte és oda is adta
a komputeremet. Oda a KOMPUTERVIPERÁM, oda!
Elindulni, ebben a rongynépáradatban, hegynek, hogy kézrekerítsem azt a zugügyvédet, aki azóta az ukrán maffia védence és gépfegyverfészekből figyelik a bejárati csengőjét, hogy ki az, aki becsönget – – – Négysoros jut eszembe,
keresztrímes, de se papír, se ceruza –
– emberek! jóemberek! egy szelet papírt! legalább egy ceruzacsonkot... Ki ad nekem?
Rám se bagóznak? Nem igaz: akad egy, aki rámbagózik, reterátszagú szájával, egy sandakép:
– ne, ceruza... –
adja a ceruzacsonkot, de szelet papír sehol. Mire megköszönném, ő se, sehol, az én négysorosom, az se: sehol. Az első két sor megment, a második kettő... –
vizelőingerem van. Valami-kegyetlen. Összeszorított lábszárral futkosok erre-arra, hogy hegymenetnek, a tolongásban egy tisztességes félreeső sarkot találjak. Az illendőségről lemondani in extremis se tudok. Teringettét – mindjárt behúgyozok. Megszólítom az első arrajáró rókaképűt:
– ugyan kérem. Van erre nyilvános? és ha vizelde, abban félreeső sarok?
– jogállamban? már hogy ne volna. Arra fel. Fel a sziklahegyhátra: a csúcs felé mutat.
– Fel? Dehiszen az járhatatlan...
– Csak mindig a sárga turistajelet: a festett vonásokat a fán, azt kövesse...
Ugródom, fél kézzel a lepentyűmön, hogy elszorítsam, ami kikívánkozik.
Kétfelől utcakölykök; a bandavezér kiszúr. Odakacsint. A galeri elérti. Kővel dobálnak. Kővesszőfutás. Lesunyok. Lekapott fejjel, hogy ne a homlokomon koppanjon, elég, ami sípcsonton trafál: fel, fel
mi ez a mozgó kőgleccser, ez a sziklamoréna? Megmásznám felfele, de megindul vélem a sarkam alatt. Most újra beugrik a négysorosom (kővel dobál falu gyerek...) és ha az új könyvem micsodáját, alapgondolatát elvesztettem is, mert elszereztétek a komputeremet, legalább ez a négysorosom legyen meg
elkapom egy kőomláson-felfele-igyekvő rongypap cingulusát:
– irgalom! egy rongypapírt legalább..
Ideadja. No hála a rongypapnak: van már papír. A ceruzacsonkot még mindig szorongatom és már írnám is – de hol? Egy nyugodt sarok, ahol nem sodornak el. A papzsák gondolatolvasó; hátraszól:
– szélrül az omlásnak, ott senkise jár
– és ha beleomlok?
– mibe, az omlósba? Sose féljen: az a nagy kiálló, az jó lapos fekete – az obszidián. Az a sziklalap megáll akárki alatt: azon. Feküdjön rá. Feküdjön háttal a hátára –
ráfekszem és már írom is:
kővel dobál
falu gyerek
hátamban a
kalugyerek
talpon csikland
ezer kölök
lógó háttal
mélység fölött
Míg írom, a kavicsgörgeteg már a lábamra zuhog és feltölti lábközömet. Terhünktől a tátongás fölé meredő nagy Lapos Obszidián kilazul, és mire a négysoros végére érnék, már zuhanunk is, ceruzástul, négysorosostul, hugyozhatnékostul, együtt a kőgörgeteg pörgésében
hátranéznék aláfelé a nagy szélhőlégsugár zúgadozásában, a szemem telemegy és a gyilkos porszilánkokon keresztül már csak annyit látok, hogy annak a köpülő katlantoroknak abban az epikuroszi mélységében mi, vágtázó aszteroidák és a hulló kőörvény közepén az emberatom, én, nemcsak hogy meg se kottyanunk, de soha-de-soha-de-soha
soha-de-soha
nem érünk a fenekére – – –