Tisztelt gyászoló család! Tisztelt gyászoló gyülekezet! Fonzikám!

Hónapok óta lestük szorongva küzdelmedet élet és halál mezsgyéjén, abban reménykedve, hogy fiatal szíved bírni fogja a harcot. Nem így történt. Feliratkoztál azoknak a jeles magyar íróknak a sorába, akiket fiatalon ragadott el a halál, akiknek az életműve korán lezárult. Dusza István a minap „a mi csodagyerekünknek” nevezett Új Szó-beli búcsúztató cikkében. Biztos vagyok benne, hogy nem a kegyelet íratta le vele ezeket a szavakat, hiszen ha nem mondtuk is hangosan, valóban csodagyerekként szerettünk és becsültünk, s Te minden könyveddel, már az elsővel is, rászolgáltál erre a minősítésre. Olyan élesszemű kritikusok és szerkesztők figyeltek föl induló pályádra, mint Domokos Mátyás, Lengyel Balázs és Ilia Mihály. Nem akadt folyóirat, amely ne látta volna szívesen novelláidat. Stílust teremtettél, s olyan eltéveszthetetlenül egyéni hangon szóltál, amely csak a legjobb írók kiváltsága.

Emlékszem a zsengéidre, az első találkozásainkra Galántán vagy az érsekújvári Iródia Körben. Már akkor nagyon magasra tetted a mércét. Első könyvedből számos olyan írást selejteztél ki, amely vállalható az érett életmű felől nézve is. Eszembe jutnak irodalmi vitáink is egymás írásairól és a másokéiról. Azt, sajnos, már nem állt módomban elmondani Neked, mennyire eltaláltnak és sikeresnek tekintem azt a hang- és stílusváltást, amelyről kötetben még nem publikált, legújabb novelláid tanúskodnak. Viszont emlékszem rá, amikor nem olyan régen a pozsonyi Goethe Institut egyik ünnepelt szerzője voltál annak a német nyelvű szlovákiai novellaantológiának a bemutatóján, amelybe a kötet összeállítója, Peter Zajac, szlovákiai magyar írókat is felvett. Többek között a Te novelládat olvasták föl, s itt tudtuk meg azt is, hogy ez a novella az egyik német rádióban is elhangzott.

Sikereid ellenére is úgy érzem azonban, több és alaposabb méltatást érdemeltek volna a könyveid, mint ahányban részük volt. Biztos vagyok benne, hogy a rossz lelkiismeretű utókor ezt a hiányt most majd bepótolja. Amit nem tudhat pótolni, az a Te hangod, a rangod és a helyed a magyar irodalomban. Azt pedig mondanom sem kellene talán, hogy barátként mennyire hiányzol majd ezután. Ebben a világban, ebben a gyengécske forradalom utáni zűrzavarban megint a szélhámosok és a gazemberek a leghangosabbak. Bevallom, kevés emberrel tudok értelmes szót váltani – hát még irodalomról! – úgy, mint Veled tudtam. „S elhagyatnak akkor mindenek” – írja Pilinszky János az Apokrifban. Elhagyatva érezzük magunkat mi is, amikor egy családtag vagy jó barát távozik a körünkből. Elhagyatottságunkat juttatja eszünkbe ez a pillanat is. A jó irodalom azonban, az igazi irodalom, az olyan, amelynek Te is már fiatalon a mestere voltál, ilyenkor egy kis vigaszt is nyújt: a halhatatlanság vigaszát.

Fonzikám! A magam és közös barátaink, a szlovákiai magyar íróközösség és a Kalligram Kiadó nevében veszek utolsó búcsút Tőled. Ígérem, mindent megteszünk azért, hogy életműved ott ragyogjon ezután is, ahol most van: a magyar irodalom élvonalában.

Isten Veled, barátom!